Kategória: MentálFröccs

Beküldve:

A láthatatlan, aranyra festett törések mentén

Akinek a cím után leesett, hogy a japán kintsugiról beszélek, annak jár a piros pont. Ez az a fajta renoválási technika, mikor ha valami összetörik, arany festékkel és ragasztóval újra eggyé varázsolják a kerámia darabokat – egyetlen percig sem takargatva a szépséghibájukat, ami a törésből fakad.

A Mindset Pszichológia FB oldalán futottam újra bele ebbe a kifejezésbe, amit jómagam is használtam már 2017-ben. Életem azon szakaszában jártam, amikor pont így éreztem magam, mint egy ezerfelé tört kerámia, amihez akkor még nem volt arany ragasztó.
„Az életünk során kialakuló kríziseket megoldva egy magasabb működési szintre lépünk. Ahogy a megragasztott edényeken örökre megmutatkoznak a törések, úgy ezek az élmények is nyomot hagynak a személyiségünkön – mindez pedig lehet egy pozitív változás is. A pszichológia ezt a fajta fejlődést poszttraumás növekedésnek hívja.” ( Mindset Pszichológia FB oldal)

A napokban nekifutottam már párszor, hogy írjak egy novellát, de valahogy újra meg újra elakadtam benne – a mondanivalóm kúsza volt és zavaros, de ahogy ma belefutottam ebbe a facebook posztba, rájöttem, hogy erre akartam visszavezetni a novella mondandóját – lehetünk-e egészek ott, ahol egyszer megtörtünk? Valószínűleg nem. Megragasztani magad, a traumát átültetni egy másik cserépbe, ami már a tanulság feliratot viseli, nagyon-nagyon nehéz folyamat és nem is lehet siettetni.

Ez az egész törés is nagyon érdekes dolog – míg mások azonnal észreveszik kik az kintsugi-emberek, empátiával és megértéssel fordulnak feléjük, van, aki teljes egészében vak erre. Hogyan érnek ezekhez a kintsugi emberekhez, más emberek? Tudunk-e kellő finomsággal bánni velük – vagy egyáltalán akarunk-e bármit is kezdeni azzal a ténnyel, hogy valaki éppen megmutatja nekünk, mennyi reparáláson van túl és a jelenlegi életszakaszában hol áll.

Egyre több mintát ismerek fel, amit az emberek körülöttem loopolva csinálnak – ezek az apró részletek egyébként jobban segítenek abban, hogy megértsem vagy elfogadjam, miért olyanok – miért van az, hogy valaki takarításba vezeti le a feszültséget, miért van az, hogy valaki folyamatosan kiabál velem, miközben nem velem, hanem az életkörülményeivel van baja – ez azért jó, ha tudatosítom magamba, hogy elsősorban nem velem van baja, mert így nem kezdek el felesleges köröket futni magammal, nem kezdem el a saját traumajelmezeimet elővenni a fiókból és magamra ölteni, hanem szimplán engedem, hadd menjen. Azt is szemrevételezem, hogy én hogyan reagálok és miért úgy ahogy – milyen furcsa, hogy minden visszavezethető valamire és ez nem csak légbőlkapott dolog, hanem konkrét tények vannak előttem – mintha valamiféle hályog esett volna le a szememről, látom az összefüggéseket és ezzel együtt egyfajta megkönnyebbülés is van rajtam. Már tudom, miért beszéltem úgy a barátnőmmel, miért nem tudtam elviselni az ő boldogságát, miért nem tudtam felvenni a kapcsolatot valakivel, akitől bocsánatot kellene kérnem, vagy miért van az, hogy akárhányszor találkozom egy régi barátommal, akkor nem tudom elkezdeni azt a beszélgetést, ami már legalább 50x lejátszódott a fejemben.

Ti hogyan álltok ehhez, meritek megmutatni vagy büszkén felvállaljátok azt, hogy mennyi törés után is egészek vagytok csak máshogyan?


Beküldve:

Hiányzik-e az, amit csak elképzeltem?

Ha a gyerekkorig megyek vissza, majdhogynem magától értetődő, hogy a gyermeki fantázia hogyan ragadott el, egy sokkal kényelmesebb, sok tekintetben jobb világba napról-napra. Hogy ez mennyire hozható összefüggésbe azzal, hogy a tinédzserkorom javarésze is elképzelt szceneriók tömkelegétől volt változatos… nos, azért ennek a pozitív oldala az írásban merült ki. ( éljenek a fanfictionök!)

Azért ha az ember lassan felnő, akkor ezt szimplán a baráti kör „túlgondolásnak” mondja – minek iszok előre a medve bőrére, ha nem is biztos, hogy úgy lesz? Minek vonzom be magamnak? Miért akarok A,B,C,D tervet létrehozni, ha az élet amúgy elég kiszámíthatatlan és aki rugalmatlan ( lásd én) a saját bőrén tapasztalja meg, mennyire annak kell lenni – nemcsak egy munkahelyen, hanem a magánéletben is. Talán így akarok minden eshetőségre felkészülni, hogy semmi ne érhessen váratlanul – ez tökéletesen rámutat a kontrollmániámra, amivel szeretném kézbe venni az életemet ( mások életének iránymutatása mennyivel egyszerűbb, mennyivel magától értetődőbb tanácsokat adni, rálátni arra, hogy mással mi is történik egész pontosan …) és arra is rámutat, hogy mennyire nem tudom mégis kontrollálni. Ez is egy hosszú folyamat, aminek közel sem az elején, de legfőképp nem a végén járok : elengedni a kontrollt, venni egy nagy levegőt, és csak lebegni a víz felszínén bízva abban, hogy mindkét kezem és lábam szabad, tehát ergo tudok majd úszni. A mások élete pedig nem az én felelősségem – nem nekem kell megtanítani valakit úszni, vagy legfőképp újra és újra kimenteni. Mások élete feletti kontroll csak arra való, hogy hamis sikerélményem legyen, mintha valamit jól tudnék – holott dehogy. Ameddig mások életével foglalkozom, az ő életüket „reparálom” sokszor az engedélyük nélkül, addig sem kell a saját nyomorommal dolgoznom.

Az eljegyzésem is emiatt bomlott fel – vagy inkább emiatt is. A mai napig vallom, hogy két ember, csak azért, mert hasonló az a helyzet, amiben dagonyáznak nem kell hogy együtt legyenek. Ha felemelni nem tudjuk egymást, legalább ne tapossuk lentebb – utólag mindenki okos, tudom. Felelősnek érzem magam, mindazonáltal örülök is, hogy most ezt ilyen kristálytisztán megtudom fogalmazni. Biztos van még dolgom vele.

Hiányzik-e amit csak elképzeltem? Valahol kicsit igen azért – hiszen a magunk emberi mivoltjából fakad, hogy vannak életcélok – legyen az egy házasság, egy kertes ház kutyával, macskával, egy fantasztikus karrier, egy csibész kiskölyök, aki a kertben rohangál – ezeket azért szeretjük elképzelni, és ebbe a hitbe bele is ringatni magunkat, mert ez édes, szirupos, felsóhajtunk utána, hogy milyen jó is volna… egy kis komfort a szürke hétköznapok mocsarában. De ez nem a valóság – hány fiam és lányom lenne már, ha ez mind valósággá vált volna! Milyen gyönyörű helyen laknék, hányszor látogattam volna meg a tengert… ezek mind banális példák, de minden egyes életszakaszom rengeteg ilyen képzelgést tartalmazott. Konkrét barátságok tűntek el az életemben, holott 80 évre minimum elterveztem őket – és itt a nagy bökkenő – valójában az a hatásom ezekre, hogy tudom, hogy nincs hatásom. Hány kapcsolatom veszett el, hány este volt úgy, hogy azt fantáziáltam, ezzel meg azzal, hogy létezhet a kertes ház, gyerekkel,kutyával macskával – holott dehogy. Mindenkiben többet akarok látni, mint ami – látom a potenciált, a kihozható maximumot, de ez lehet, hogy nekik valójában az a maximum, miért akarnám őket többre erőltetni, ha úgysem meg? Kit akarok még úgy megjavítani, hogy csak az én szememben szorul javításra?

Egy nagyon halvány sejtésem van erről: édesanyámat nem tudtam megmenteni – fizikailag és mindenhogy is képtelen lettem volna erre, koromnál fogva is. Ezt cipelem magammal, néha picit leteszem ezt a csomagot, néha pedig futok vele, cipelem, nyúzom-húzom, mert azt remélem, hogy a következő ember, akit megismerek – teljesen mindegy mennyi ideig van jelen az életemben ( ez is fontos lépés, hogy elfogadtam, hogy nincs garancia és nincs biztosíték, hogy maradnak) – adhassak neki egy pozitív löketet, egy hangyányi megmentést – mikor sír, vigasztalhassam, mikor tanácstalan, megkérdezhessem, hogyan segíthetek neki.

Hiányzanak egyes szcenáriók, néha végigfut rajtam a felismerés, hogy lehetett volna másként is – de már csak ennyi fut végig, kicsit ízlelgetem, el-el mosolyodom és engedem tovább. Egy másik életben, egy általam írt történetben majd lehetséges, hogy kiteljesedik.

Beküldve:

365 nap – kereken

Majdhogynem napra pontosan egy évig voltam munka nélkül – akik számára már unalmas ez a témám, nyugodtan ugorhat egyet, de alapvetően úgy gondolom, hogy van miről beszélni ez ügyben – nemcsak azért, mert saját magamon tapasztaltam hogy az elmúlt egy év mennyire kivette az ember lába alól a talajt. Ez az egész vírusmizéria, nos, erről is van bőven véleményem – a tájékoztatás hiánya, az adatok pontatlan közlése, a pánikhangulat majd a hedonista életvitelbe átcsapó sörözős-nevetős csapatokkal sem értek egyet.

Ami viszont igazán rémisztő, a halálozási adatok, a pánikhangulat, a munkanélküliség – az, ahogy tulajdonképpen magunkra vagyunk hagyva a vadonban, semmiféle segítséget nem kaptunk/ kapunk. Konkrétan itt ültem egy évig, egy irtógyors hullámvasúton, beadva több száz helyre(!!!) nuku visszajelzéssel. Ezzel együtt az is irtóztat jelenleg is, hogy valahogy ez az ország mindig kétkomponensű lesz – most jelenleg nagyon jól fut az oltott/ nem oltott közharc, azelőtt a migránspárti/ migránsellenes és hosszasan sorolhatnám – ez az ország sosem volt elégedett, sosem volt boldog. Persze vannak úgynevezett döntéshozók, akik kivül esnek ezeken a dolgokon, valahogy ők az átlagtól túlságosan is eltérnek, az Éhezők Viadala dolog jut eszembe, hogy ki miként dönt a sorsunkról, milyen abszurd…

Egy év után végre dolgozom – akármennyire is próbáltam nem elkényelmesedni, azért egy kicsit sikerült, és így hirtelenjében olyan volt, mintha próbálnék felugrani a mozgó vonatra, ami azóta is zakatol. Egyszerre esik nagyon jól és lubickolok benne, a teljesítménykényszerem pedig az egekben van – a másik oldal, hogy nagyon hamar elfáradok. De jó érzés, hogy végre csinálok valamit – a rajzolás, az írás csak ideig-óráig kötött le míg itthon voltam – ráadásul kiszabadultam a komfortzónámból, ami nekem óriási dolog.

Nekem az utazás az egyik nagy mumusom – nagyon vágyok rá, viszont eddig egyedül nem volt „merszem” pedig aztán minden lehetőség adott volna. Mindig vártam valakire – barátnőkre, barátokra, mikor kire, kivel hogyan terveztem meg, hogy hova megyünk el. Az új munkahelyem Debrecentől 60 km-re van és busszal járok. Ez nekem nagy lépés volt, idegen, komfortzónán bőven kívül, mondanom sem kell, hogy az első napokban szabályszerűen túlaggódtam magam, hogy jó buszra szálljak fel, időben érjek ki – ilyen apróságok. Ez a lökés kellett – ha van dolog, amit évek óta írok az évtervező füzetemben, akkor ez az. Ami még inkább büszkévé tesz, hogy ez is a fejlődésem látható jele.

Szeretnék újra aktívan írni, csinálni interjúkat – ez is fontos projektem, de úgy nem szerettem volna erőltetni, hogy nem éreztem benne feltöltődést – hátha most így lesz.

Beküldve:

Run like a river

A fenti cím, akár a 2020-as évre is vonatkozhatna, mert bár pandémiában töltöttük, sokan home officeban, alig mozdultunk ki és mindenféle kultúrális program odaveszett, azért volt előnye is ennek az időszaknak. Én, az utolsó nap úgy ültem le összegezni az évemet, hogy nem volt rossz – rendben, elveszítettem a melóhelyemet és belekerültem egy elég durva hullámvölgyezésbe, de ezt leszámítva lehetett volna sokkal rosszabb. Volt időm magamra, elolvashattam számtalan könyvet, megnézhettem egy csomó sorozatot, élvezhettem, hogy van időm mindenre – takarítás, főzés, egészségügyi séta – és rengeteget boncolgattam magam, önismereti szinten. Ez azért abszolút jó volt. És ameddig nagyjából oké volt addig egy-egy kocsmázás is belefért a barátokkal.

2020 dinamikus volt – eleinte gyors, aztán nagyon lassú és az utolsó három hónap kisuhant az ablakon. A december igazán mozgalmassá vált, a legváratlanabb események döbbentettek rá az életem azon aspektusaira, amire eddig csak félig mertem rápillantani – mindenesetre kijelenthetem, hogy engem nagyon szeretnek odafent és vigyáznak rám – borzalmasan szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban, de beérett ez a dolog is. Illetve ha a belső hangod súg valamit, érdemes figyelni rá és nem elodázni – egy szürővizsgálat valóban életet menthet és ha azt mondják,hogy ugyan kedvesem, a rák nem támad 28 év körül van egy aggasztó hírem, a szkeptikusok számára. Én a korom miatt nem kaptam időpontot majdnem, mert még túl fiatal vagyok ehhez, és na nem erősködöm, még mindig rágnám a kefét.
Illetve a második ilyen dolog, amikor a belső hangom suttogott, az december 25-én, hajnalban volt.
A mellettünk levő bérházban kigyulladt egy lakás.

2021.
Minden évben előveszem az évtervezőt, eddig olyan erővel vetettem bele magamat, hogy szinte égett a kezemben a toll, a papír gyűrödött, tele volt ötletekkel és tervekkel de most nem. 2020 megmutatta, hogy lehet tervezni, de igazából annyi minden alakulhat másként és rugalmasnak kell lenni. Ez az, amiben nem voltam annyira jó és tessék, azt hiszem fejlődtem ebben is. Én aki percre pontosan minden mozzanatot is megtervezett, most engedem, hadd menjen…
Jó lesz ez az év. Nem kellenek ilyen óriási dolgok hozzá: személyszerint egy jó munkahelyet szeretnék és onnantól kezdve minden egyenesbe jöhet – nem kell stresszelnem a barátaimon, nem kell sakkoznom és taktikáznom, aki akar, az ebben az évben is marad, aki pedig menni akar, menni fog. Persze biztos lesznek nehéz időszakok, de át kell hidalni őket – sok mindenre azt mondjuk, hogy nehéz lesz, meg egy kicsit bele is őrülünk majd aztán amikor hátra nézek, rájövök, hogy simán elbírtam azt is.
Sokkal többet tudunk elviselni, mint ahogy azt gondoljuk – ez mind felfogás kérdése, hogy mire vonok már vállat. Ezt is tanulni kell.

És itt van a híres, nevezetes dátum – betöltöttem a 29-et. Wow.
Abban biztos vagyok, hogy még több könyvet és jó pár tetoválást szeretnék. De örülök, hogy mindenem megvan – pár éve még takaros listát írtam volna erről, de ezek mind materiális dolgok voltak többnyire. Mint a kisgyerek és az édességbolt esete, az első majd második fizetés feletti öröm, főleg mikor ez az összeg már sokkal jobb volt az előzőkhöz képest. Imádtam új ruhát venni magamnak, egy új könyvet, hogy ezt megtehetem. De talán a kor teszi, talán egész más, de a 29-et már nem úgy akarom kimaxolni, mint eddig: több időt tölteni a barátaimmal, egyedül is élvezni egy kávézót, kirándulgatni nem tudom, tartalommal feltölteni, nem materiális dolgokkal mert nem a következő telefon, vagy karóra, vagy új pulóver fog az hiszem boldogabbá tenni.
Fogalmam sincs mit tartogat ez az év számomra, de jó lenne ha lehetőségem lenne rá, hogy keretet adjak neki hogy a 30-dikon úgy nézek vissza erre az évre, hogy ez így volt kerek, mindennel együtt.

Beküldve:

Esti különkiadás – mindennapi stigmáink

Ezt a bejegyzést egyébként Zsófi inspirálta, aki volt olyan kedves, hogy megírta nekem a véleményét a mai bejegyzésemmel kapcsolatban. A gondolatmenet, amit megfogalmazok az alábbi blogcikkben nem egyedi és nem is az első vagyok, aki ezt végig fogja görgetni – remélhetőleg nem is az utolsó. Nem szeretnék femináci képében díszelegni, csak egyszerűen van pár dolog, ami az elmúlt években eléggé böki a csőrömet – Zsófiét szintúgy, szóval a beszélgetésünket fogalmazom meg nektek.

– Hány nővel volt eddig együtt?
– 2.
– Impotens.
– Hány nővel volt együtt?
– Nem számolom, talán 100-200.
– Hmm, tenyészbika, a falu csődöre, a FÉRFI.

– Hány férfival volt együtt?
– 2.
– Huh, apáca. A szűz. A vénlány. Ajjaj, csak bottal. Na hagyjuk is, tapasztalat nuku.
Sötétben esetleg.Frigid.
– Hány férfival volt együtt?
– Nem tudom, sokkal. Élvezem.
– Na, tessék, itt egy újabb ribanc. Szólok a haveromnak, ez is meglesz, aztán screenshot, küldöm tovább a többieknek.

Miért kezdtem ilyen erősen? Mert pont ilyen erősen kezdenek az emberek, akik velünk szembe elmennek az utcán. Mit viselsz? Miniszoknya, mély dekoltázs? Huha, könnyen kapható vagy, egy ribanc. Ha lányok alkotnak véleményt, akkor fixen utálnak, lenéznek, lekurváznak. Ha férfiak, szintúgy, más felhanggal. Nincs rajtad melltartó? Igénytelen vagy. Ezzel még ráérsz, mikor idős leszel, igenis vegyél fel melltartót, direkt csinálod magadnak akarod hogy nézem, szóval ne csodálkozz, ha megbámulom. Nekem feleségem van! Ne tedd elém a melled… ne nézz rá?!

– Akar gyereket?
– Nem.
– Miért nem? Te jó isten, milyen nő maga? Mi az, hogy nem akar?
– Akar gyereket?
– Igen, majd legalább kettőt!
– Jójó, de ha felvesszük, akkor legalább egy-két évig ne már, jó? Mert akkor kereshetünk maga helyett másikat…

Könyékig turkálunk a címkékben. Minden emberre legalább 80 címke ráragad – már az első pillanataitól fogva. Nem rémisztő ez egyébként? Az, hogy ezeket a címkéket nem tudjuk leszedni magunkról, talán halványodnak csak de nem lehet lesuvickolni, nem tudjuk lehúzni, hogy ez már nem igaz ránk…
Hallássérült? Biztos hangosabban kell neki beszélni, kiabáljunk meg jól érthetően artikuláljunk lehetőleg úgy, hogy mindenki minket nézzen mert szegény úgyse érti…
Magabiztos, önazonos? Mire fel? Mire ez az ego, nézzél már rá!

Az óvodában ( a szeplős, a vörös hajú, a selypegő, az anyámasszonykatonája), az általános iskolában ( a tanárkedvence, a csendes, a rosszcsont, az elkallodó, akiből úgyse lesz semmi,a bukott diák,az eminens, a könyvmoly) a középiskola ( mindig visszabeszél, lógós, anyucifia,apucilánya,a depressziós,a lepukkantművész,a zseni) az egyetem (bulikirály,bulikirálynő,a ribanc, a faszagyerek és a fuckboy).
A munkahely, az otthon, a családi kör (a gyereknélküli, a frigid, a főnök kedvence, a béna, a szerencsétlen, nemtudfőzni,nemtudmosni, a borozós, a macskákanyja, a semmirellő, az irodai munkás, a bezzegjánosok és a bezzegpiroskák, antiszoc, a mindentjobbantudok, az egoista, a nárcisztikus, a femináci, az okostojás, a lúzer, a manipulatív).

A sort hosszasan lehetne még tarkítani, mert bőven akadnak még jelzők és stigmák. Elgondolkoztató, hogy valóban 10 másodperc alatt állítunk fel szimpátiát és tulajdonképpen minden jelző és stigma mögött, ott vagyunk mi és a valaha volt összes sérelmünk, lelki traumánk és negatív berögződésünk. Otthonról is hozzuk – látod fiam, az ott Tóni, ne legyél olyan mint ő, nem vitte semmire… ugye megvan? Fiam, a nő akkor jó, ha a konyhában van…Na anyád már megint hisztizik…
Nagyon nehéz megtörni azt és felülírni, amit hozunk és ránkragad. Sértettségből, egóból is címkézünk főleg akkor, ha minket is ugyanígy tettek. Zsófival azért nevettünk ezeken jót és adtuk egymás alá a lovat, mert nem meglepő módon őt is és engem is értek olyan attrocitások amiken az ember elsőkörben felháborodik másodjára meg nevet – holott nem viccesek. Milyen fura, hogy ezek már az x-edik alkalommal nem is döbbentenek meg, mert szinte az összes barát/ barátnő/társ/családtag mesél ezekről vagy így,vagy úgy és rádöbbenünk, hogy te jó ég, ha mindenki levetné a nagykabátot ömlene a sok címke és mennyi,de mennyi lelkimunka kellene ahhoz, hogy ezeket feldolgozzuk,elengedjük és ne feszüljünk ezekre rá.

A társadalom, a szociális média, a tévé, a rádió, a különböző műsorok mind-mind stigmákat gyártanak, a szereplők akár pénzért is felvesznek egy karaktert és lubickolnak benne (luxusfeleségek). Ezzel csak az a gond, hogy én magam is megdöbbentem, mennyire követendő példát állít ez a fiatal lányok szemében: plasztikai sebésszel kiretusálni magam a végletekig, soha ne öregedjek meg, legyen sok-sok-sok-sok pénzem, lehetőleg egy gazdag férjem, egy márkahűséges életem, vagonnyi ruhám,ékszerem, cuccom és legyek én, a tökéletesre megcsinált, de belül mondhatni üres bábu, akinek az az elsődleges, hogy 1. követői száma 2. szponzorok 3. pénztárcájában a tízezresek.

És itt jönnek képbe a posztok: milyen szögből, honnan van fotózva, lehetőleg menő helyről ( kávézó,szórakozóhely,üdülési hely, bolt) a lehető legtökéletesebb ruhámban, a lehető legtökéletesebb mosollyal mű-mű-mű világban.

Ennél is döbbentőbb volt azzal szembesülnöm, hogy tényleg van olyan, akinek például Kylie Jenner a példakép. Nem lehet mindenki könyvmoly, nem rendelkezhet mindenki olyan széles tudással, és nem lehet mindenki született nyelvzseni. De nincs egy szint, amit úgy megütni szeretnének az emberek? Hogyha egy társaságban arról beszélnek, hogy mi az aktuális hír a világban, mik történnek itt vagy ott, mi a helyzet a politikával, a művészet világában neadjisten’ úgy all in, akkor úgy hozzászóljanak?Kylie Jenner személyében imádják azt a nőt, aki nem tudta magát elfogadni olyannak amilyen, ezért szétszabatta, feltöltette, átalakította magát, majd csinált egy sminkcéget ami mögött rengeteg gyári munkás,grafikus, vegyész,marketinges, asszisztens,laboráns és még kitudja mennyi ember áll és ő így kiáll, hogy ez az ő érdeme? Azért mert havonta van x meetingje, ahol kitalálják, hogy mi legyen az új kollekció neve és mások megvalósítják helyette?
Ja, hogy fiatal anyuka. Igen és, ez így érdemszerű? Van ideje és rengeteg pénze.
Ha nincs ideje, akkor van babysitter. Van szakács aki főz, van ahonnan rendeljen, van takarítónő meg bejárónő, van sofőr…
Nagyon abszurd, hogy valaki azért lesz példakép, mert tulajdonképpen semmit nem tett le az asztalra. Ehhez nem kell tehetség, nem kell erőfeszítés és nem kell belefektetett munka.

Mindazok mellett érdemes megjegyezni, hogy az ő stigmáit (vékony a szája, lapos, ilyen olyan) erre formálta át. Nem tudom, hogy nem érte meg volna jobban ha ezekkel a stigmákkal nem törödve megmutatja, hogy mennyire intelligens, mennyire adakozó, mennyire tud felülkerekedni azokon amit róla állítottak.
A para az, hogy a mai lányok nem legyőzik az előítéleteket, a stigmákat, a cetliket és a rájuk ragasztott címkéket – hanem az egyszerűbb utat választva inkább átalakítják magukat, hogy az új énre ne legyenek igazak a címkék. Na nem azért, mert megtudta cáfolni – hanem mert már nem is hasonlít arra, akire ragasztották.

A férfiak pedig nos, ők sincsenek könnyű helyzetben. Fuckboynak lenni kiváltság, végigmenni a menő lányokon, a barátnőkön mind-mind dicsőség, buliból buliba keveredni vagányság, harsánynak kirivónak lenni alap. Ghostingolni a csajt x alkalom után, tinderen nyálazni a való életben meg kamuzni 10/10. Férfinak maradni – apa otthon verte anyát, apa otthon sörözik nem életmodell. Csak kétkezi munkát végezni, mert attól férfi a férfi, érteni 1000 dologhoz, jó lenni matekból, fizikából, érteni a történelmet a világ dolgait, legyél otthon a politikában, legyen jó munkahelyed, jó fizetéssel, öltözködj korodnak megfelelően öltöny meg ing. Tetoválásod ne legyen, mondjuk szakállad se teljesen, legyél magazinmodell ápolt, ne sírj és ne mutass érzelmet, legyen fantasztikus verdád – hashtagekben legyen ott a richlife.
A srácokkal dumáljátok ki a csajokat, ki hanyast kapna az ágyban, legyenek screenshotok meg legyenek fotók hogy legyen mit mutogatni, mert a dicsőség az fontos.
És nem mondom, hogy nincsenek rendes férfiak és fiúk, mert vannak én is találkoztam velük. És itt jöhetne a poén, hogy rájöttem közbe, hogy csak én akartam őket annak látni… na de szarkazmust félretéve, tényleg vannak. Csak kevesen. Mert az önismeret, az önazonosság, az érzelmek, meg egy csomó minden nehéz amitől összeáll egy férfi nehéz szerep,na. Nehéz minden területen teljesíteni. Nekik sem könnyű a címkéket viselni.

„A parasztok, a király és a királynő is ugyanabba a dobozba térnek vissza, amikor a játéknak vége.”

Irvin David Yalom



Beküldve:

Csak egy deviáns a társadalomból

Még visszakereshető az a blogcikkem, ahol elég reményteljesen álltam a munkanélküliséghez pár hónappal ezelőtt – akkor még tényleg hittem benne, hogy ez egy olyan dolog, amit át lehet vészelni, meg lehet oldani, nyugodtan hátradőlhetek egy kis jeges tea társaságában lógázom a lábamat egy ideig, pihenek aztán csak csettintek kettőt és újra munkába állok. Elárulom, ez nem így történt.

Az elkeserítő ebben az, hogy hónapról hónapra több helyre adtam le a jelentkezésemet, és tulajdonképpen sehonnan nem érkezett válasz. Szerintem nem kell kiemelnem, hogy ez mennyire idegőrlő tud lenni, de legfőképp az, hogy  a kezdeti lazaság átcsap egy idő után egy kellemetlenül bizsergető feszültségbe, stresszbe és tulajdonképpen már képes vagyok bárki torkát képletesen átharapni emiatt a téma miatt, mert én magam is borzalmasan szégyellem, illetve tényleg feszélyez, hogy ez a helyzet továbbra is változatlan.
Az, hogy nyugi majd lesz, meg nem csak te vagy ezzel egyedül valahogy nem vigasztal. Az ilyen asztalra dobált kliséktől amúgy is falra mászok, hiszen ha ideges vagy a nyugodj meg majd pont megnyugtat, ugye?
Lehet mondani, hogy válogatok, mert fel lett ajánlva egy-kettő lehetőség. Igazuk van. Válogatok.

Biztosra veszem, hogy az ismerőseim zöme erre fogja a fejét, hogy mégis miért teszem. Miért csak az irodai munka/ marketing/ szövegírás/ ügyfélszolgálat és recepció munkakörökben mozgok. Abszolút nincs bajom azzal, ha valaki eladó – takarító munkakörben helyezkedik el – mondhatnám, hogy na ezért tanultam? Ebben az országban úgy tűnik ezért. És nem a munka szégyen, nem a munka büdös, hanem a jelenlegi helyzet az. Hogy  valamiért gürizik x diák, akik tényleg komolyan veszik a tanulást, hogy majd egy jobb lehetőséget kovácsoljanak maguknak, hogy ne az otthoni szocreál sémákból éljenek meg – erre pedig ez van. Amikor anno azt mondták, hogy ez egy papír és tulajdonképpen szépen összehajtogathatod meg elteheted oda ahová óhajtod, nem akartam elhinni. Nagyon naiv, fiatal és lázongó voltam. Most 3 év után elhiszem. Oda tehetem, ahová óhajtom.

Azért tartom magam deviánsnak, és valószínűleg az emberek többsége szimplán csak bolondnak, meg álmodozónak mert úgy gondolom, hogy nem lehet ennyi az élet. Nem lehet ez így, hogy a szüleink / nagyszüleink lehúztak 40 évet a gyárba, szarnak szar volt, de legalább volt munka és ez így oké volt. Nem hiszem, hogy nekünk is ugyanezt a sorsot kell húzni – miért ne válthatnánk, miért ne akarhatnánk többet?  Nem lehet ez így ennyi, hogy csak olyan munkát végezzük, amihez egyébként semmi kedvünk, amihez meg nincs kedvünk, abból elég gyorsan ki lehet égni. Szinte hallom a tiltakozókat a monitor másik végéről, hogy szálljak le a lóról, ez nem a valóság, sajnos el kell vállalni mindent aztán majd dobbantani ha lesz jobb. És kérdezem, lesz jobb? Tényleg van jobb, vagy csak a látszatát próbáljuk bemagyarázni másoknak azért, mert otthon is ezt hallottuk és ezt a szállóigét muszáj tovább fokozni?

Én itt a jobb alatt nem légkonditól hűtött, borzalmasan kényelmes székes irodákról beszélek elsősorban, hanem normális munkahelyekről, ahol a főnök nem (mindig) üvöltve kommunikál, ahol be vagy jelentve, ahol a fizetésen nem kell alkudozni, mint a piacon.Ennyit ér a tudásod, ennyit kapsz érte alapon. Ahol nem az van, hogyha elutasítod az állást, van helyetted másik 40 természetesen kevesebb tudással, de kevesebbet is kér alapon.

Azt mondják, hogy a fiataloknak adott a lehetőség – Tényleg? Hol?
Nagyon sajnálom, hogy nem mentem el többször diákmunkára, hogy lusta voltam utánajárni mert elhitettem magammal, hogy jó lesz az úgy ahogy. Most diákmunkán és irodai munkáról is beszélek, nem keresnek rosszul, nyilván nem feltétlen egy albérlet teljes árának, de kiegészítésnek nagyon is jó. Kár, hogy utólag okos az ember.

Bele vagyok fásulva. Eltelnek a napok, bosszantóan gyorsan napi szintű álláshirdetés böngészések után, a lakás már nem lesz tisztább, már minden el van mosogatva, már minden el van pakolva, már minden is megvan csinálva és csak ülök és nem hiszem el, hogy ez így kell, hogy történjen. Mi ebből a tanulság?
Pár hete még ilyen 10 órákat aludtam,  nem volt kedvem semmihez. Most sincs, csak most kevesebbet alszok, hála a melegnek. Nem nagyon látok kiutat és ez a reménytelenség, vagy kilátástalanság hány meg hány otthon alapkelléke az utóbbi időszakban – kitudja.

Az évből már csak 4 hónap van. A nyár a szemem előtt pergett le, nem volt benne semmiféle nyár íz, semmiféle kipukkanó jókedv vagy öröm. Pesten sétálva, az üres kihalt üzletsoroknál, ahol több lett a KIADÓ felirat, mint valaha, a Duna parton ülve egy pillanatra éreztem csak azt, hogy most jó. Ott ültem, néztem a vizet, élveztem a napfényt. Akkor egy jó 10 percre olyan volt, mintha minden a hátam mögött lenne. Aztán ahogy elindultunk visszafele, újra a fakó épületek, az üres tekintetek, a tátongó máskor pezsgő utcák, a kiadó és eladó táblák között éreztem azt, hogy valami eltűnt.
Megtaláljuk-e?

Beküldve:

Péntek esti draftolások

Van egy regényem, amit lassan több mint két éve írok. Egy lányról szól, aki fogta magát és hátat fordított egy olyan falunak, ahol nincsenek lehetőségek, és új életet kezdett egy teljesen másik városban.
Néha előveszem, belekontárkodom, elolvasgatom – darabos, hiszen egy-egy részlet végletekig kidolgozott, pontos és precíz, a többi pedig nem kapcsolódik hozzá. Talán hiba volt így írni, mivel nincs összefűzés közötte – ahogy telik az idő, néha azt hiszem, nem is lesz.  Azért is jó visszaolvasni, mert ad egy olyan érzetet, hogy talán haladtam – korrajz, egy viszonylag közeli dátumról, mégis egy teljesen más lenyomatról. Tisztán emlékszem, milyen jó volt megszabadulni és kiírni magamból azt a sok apró részletet, ami folyamatosan elraktározódott a fejemben, mondván hasznos lehet később.

Azóta más témákon pörgök. Nem tudok írni arról, hogy mennyire átcseszve érzem magam, mennyire nem értem azt, ami történik – főleg az okokat nem, de ha nagyon leakarnám sarkosítani, tulajdonképpen abban az ágyban alszom, amit én vetettem meg magamnak. Nem nagyon van jogom mutogatni más-más irányokba, hogy te ezért vagy hibás, te meg ezért, te beléptél az életembe, felforgattad, aztán te meg azért vagy hibás, mert elakadnak a szavaim, ha egy bizonyos témáról kellene beszélnünk,nekünk kettőnknek.  Mindenki kérdezi, érdeklődik, én meg csak azt válaszolom szégyenkezve, hogy nem tudom és nem beszélek róla.  És ki a hibás? Én.

Azt az egyet tudom jelenleg sziklaszilárdan, hogy karriert akarok építeni.  Hogy irodai munkát akarok végezni, hogy a tartalommarketinggel akarok foglalkozni, hogy négy nap alatt is tanulhat az ember újdonságokat – köszi, bútorbolt – és szerezhet új tudást, mellette pedig nagyszerű emberekkel ismerkedhet meg. Amikor azt hittem, megvan álmaim állása, nos, le kellett lomboznom saját magam, hogy még mindig nem vagyok elég jó, és ezzel csak annyi a bajom, hogy nem tudom hol kellene pontosan javítanom ezen.

Az útóbbi pár héten kevés energiám volt interjúkat csinálni, mert lekötött az, hogy egyrészt munkám legyen, másfelől az akkori próbanapos munkahelyre szerettem volna maximálisan koncentrálni.  Megakadást érzek ezzel kapcsolatban, de nem valahogy az nem aggaszt – ott azért biztos vagyok abban, hogy átlendülök a holtponton.  A munkanélküliség jelenleg sokkal jobban aggaszt, mert sajnos azt látom, hogy nem nagyon van lehetőség. Aggaszt, hogy óvatosan kell fogalmazni, puhatolózni kell, aggaszt, hogy azt hallom nem fizetik ki az embereket, hogy trükközés megy, hogy nincs stabilitás. Igen, tudom, lehet naiv vagyok ebből a szempontból, de mióta bejött a járvány, azóta méginkább érzékelhető ez a fajta mentalitás – úgy vannak vele, hogy a munkavállaló dolgozni akar,  akkor nem fogja nézni a feltételeket, mert enni kell. Ebben ugyan van ráció, de most komolyan?!

Aggaszt, hogy meddig ér a takaróm. Meddig ér a reményem, az erőm, meddig ér a józan eszem, honnantól kezdek majd igazán szétcsúszni.  Ezért olvasom a régi sztorimat, ezért írok fanfictiont, ezért merülök újabb filmekbe és sorozatokba, hogy ne kelljen gondolkoznom. Lehet gyáva menekülés, nekem csak muszáj levegőhöz jutnom. Egyik probléma keresztezi a másikat. Minden napra kapok egy új gazdálkodj okosan kártyát: legtöbbször a lépj hátra hármat,csak hatos dobással mehetsz tovább vagy a túl sokat szórakoztál, két körből kimaradsz kártyák jutnak nekem.  Nekem ez jutott, hogy nem problémamegoldó aggyal rendelkezem, hanem problémameglátóval. Egy rendszerben nem a jót látom, hanem a kijavítandó hibákat – ez néha előny, néha kurva nagy hátrány.  Túl sok kérdésem van, a gond az, hogy válasz se nagyon, vagy nem olyan minőségben érkezik, amitől megtudnék nyugodni.
Vajon ez menni fog?

Az útóbbi napokban sorozatai, filmjei következnek:

La Casa de Papel – mind a 4. évada.  A legjobb sorozat, a legszínesebb karakterekkel.
The Outlander – még csak a második évadnál járok, elolvastam az első kötetet, nem elég, hogy a fent említett spanyolok kerítettek hatalmukba, de most már a skótok és a vikingek is. Szörnyű vagyok.
365 Days – nem megyek bele, aki látta, érti. Az olaszokról is lenne pár megjegyzésem. Nem, ez nem minőségi film, ez szoftpornó, ez nőknek szól, és nem kell belegondolni egy egész Freud-féle kötetet. Ez csak szex, ami után nézel ki a fejedből.
The Hunger Games – ez a klasszikus, amit nem bírtam anno végignézni, vagy inkább kivárni a részeket, szóval most letoltam egybe. Lehet, hogy ha a könyveket olvasnám jobb lenne.
Feel the Beat – táncos-netflixes vicces stepupkitudjahanyadik copy. Egyszer nézhető, tökéletes ha nem tudsz aludni.

Beküldve:

Így kommunikálunk mi – kommunikációs szegénység – ahogy én látom

A bejegyzést a Kóborlelkek IGTV-je inspirálta, őt pedig egy másik beszélgetés, ahol elhangzott az a szó, hogy kommunikációs mélyszegénység – ezúton is köszönet megszolalas.ig instagram fiókjának!  Ezek után mozdultak meg a fogaskerekek a fejemben, hogy ha létező szó, akkor miért nem hallottam még róla, ha pedig nem, akkor én hogyan definilálnám.
Hát így.

Kommunikációs szegénység az, ha nem tudjuk kifejezni az érzéseinket, mert nem merjük, mert nincs rá idő, mert nincs rá szó. Pedig van. Sokszor hallgatunk, mert nem akarjuk megbántani a másikat, vagy azért hallgatunk, mert nem vagyunk benne biztos, hogy a másik befogadó-e. Hogy van-e helye a mondanivalónknak, hogy félő, hogy ront a helyzeten. Ezt én mindenképp szegénységként definilálnám, hiszen hogyan legyünk többek, ha épp a hallgatás miatt vagyunk kevesebbek?

Kommunikációs szegénység az, amikor vezetőként nem tudunk kommunikálni. Sehogy. Elakad az információ, tévesen érkezik, hiányosan. Amikor nem tudunk bizonyos helyzeteket felvállalni.  Nem könnyű vezetőnek lenni, jó vezetőnek még nehezebb.

Kommunikációs szegénység az, ha családon belül és barátok körében sem lehetünk nyitottak. Ha el kell hallgatni bármit is, a másik lelki békéért.

Kommunikációs szegénység az, ha egy beszélgetés veszekedésbe torkollik. Hogy nincs higgadt kerete, hogy nincs logikai érvelésre esély – ahol a beszélgetés két fél párbeszéde, egymás véleményének elfogadása, megvitatása. Ahol a nézőpontok talán nem találkoznak, de nyugodtan futnak egymás mellett, párhuzamosan.

Kommunikációs szegénység az, amikor a telefon egyik végétől a másikig nem hallatszódik más, mint a ki nem mondott szavak sűrűsége. Talán az évek óta összegyűlt morzsák, a kis tüskék ott szívtájékon, az elharapott vallomások. A ki nem mondott bocsánatkérések.

Kommunikációs szegénység az, ha tabuként kezeljük a halál kérdését, azt, ha a családban több az egy emberre eső csontvázak száma a szekrényben és a zörgés egyre jobban erősödik – ezzel párhuzamosan pedig egyre mélyebb a hallgatás. A családi hozadék, mint hordalékkúpok hegyeket képeznek a generációk életében – de nem építenek. Gátakat képeznek, amelyek súlyos következményekkel járnak.

Kommunikációs szegénység az, ha valakit etetünk. Két kézzel, minden mondat és tett végén ott csüng, a mi lenne ha, mi lett volna ha… mert milyen dolog már elültetni valakinél egy magot, hagyni, hogy csírázzon, szépen nevelgetjük és a végén csak kételyeket hagyunk benne? Szegénnyé tesszük az egyént, kiéheztetjük, kivéreztetjük.

„Az első, amit megtanulunk, a kommunikáció. S az idő múlásával bizonyos értelemben egyre jobban csináljuk. Furcsamód azonban, ahogy felnövünk, kezdődnek a zavarok. Néha csak a szavak hiányoznak, vagy elfelejt az ember valamit. Máskor zavarba jön, a kínos helyzet beléfojtja a szót. Minél több szót ismerünk, annál nehezebb megfelelően használnunk őket.” (Sara Rattaro)

Beküldve:

Újrakezdeni sokadszorra – 21 nap elég lesz?

Van egy ilyen mendemonda, hogy 21 nap kell ahhoz, hogy egy szokás rögzüljön az emberben. Most, hogy az időm nagy részét itthon töltöm, a home office társaságát is mellőzve immáron pár napja átgondoltam, hogy miként lehetne az én szokáslistámat az eddigieknél pozitívabban bővíteni. Íme a gondolatmenetem.

Az elmúlt fél év felért számomra egy hullámvasúttal.  Ahogy mondani szokás, bele a közepébe – érzemileg, testileg, lelkileg.  A munkahelyemen azért a november-december nem feltétlenül a lazsálásról szólt, mellette pedig más dolgokkal is szembe kellett néznem – legfőképp a tükörképemmel.  Ez az újrakezdés témakör egy folyamatos loopot képez az életemben – de ez így is van jól, nemde?  Bizonyos szemszögből nézve fárasztó az, ha az ember folyamatosan le kell, hogy merüljön önmagába, hogy szépen lassan átértelmezze, átfogalmazza azt, ki is ő – de a fejlődés és a tanulás csak így érhető el, és nagyon hiszek benne, hogy a már „kész” szinteket talán nem kell újra és újra renoválni.

Ha azt nézem, hogy pár éve milyen rossz szokásaim, megmozdulásaim voltak és abból mi maradt meg, akkor egy picit örülök, hogy javítva lett ezen a vázrendszeren, talán végre be is nő a fejem lágya? Kitudja.
28 évesen nem gondolnám, hogy az embernek ideje van arra, hogy céltalanul kóricáljon, ide-oda-amoda, aztán majd lesz valahogy. Persze, valahogy mindig van, de nem lehetne célirányosan?
Az, hogy rugalmatlan vagyok, tény.  Nem engedek sok mindenből, mert van egy berögzült meglátásom, igen, rosszallom, ha valaki nem tudja, mit és kit akar, ha azt látom, hogy van benne potenciál és mégis lézeng mert majd lesz valahogy. Van, aki anyáskodónak aposztrofál, van aki egyszerűen azt mondja, minden lében kanál vagyok – én pedig csak azt hiszem,  meg kell tanulnom, hogy nem kell mindenkit megmentenem, nem kell felhúznom az embereket oda,  ahol én vagyok jelenleg. Egyrészt időpazarlás, ha önmagától nem halad felfelé, másrészről ezt a folyamatot én bármennyire is szeretném sietetni, nem lehet. Ezt is be kellett látnom – kellett vagy 10 év, össze kellett emiatt veszni barátnőkkel, barátokkal, szakítani kellett, meg csinálni egy csomó hülyeséget.

Az első és a második munkahelyem után úgy éreztem, hogy nagyszerű, megint padlót fogtam, ez megint velem történik meg, a fenébe is ezzel az egésszel. Nem is tudom, mit gondoltam.  Most, hogy újra munkanélküli vagyok, már kevésbé rémiszt meg – pedig talán most van a legrémisztőbb időszak, nemcsak az én életemben, hanem mindenkiében. Nem pánikolok, nem aggódok, nem kezdek körmöt rágni, meg azon sakkozni, hogyan lesz tovább. Tudtam, hogy ennek a sztorinak ez lesz a vége – az ember a zsigereiben érzi, hogy ő lesz a „következő”.

Ezzel párhuzamosan pedig megérett bennem az, hogy minden, amit a sarokba tettem időhiány/motivációhiány miatt, annak ideje, hogy a körmére nézzek. Ahogy észrevettétek egyik interjút készítem a másik után – ez motivál, ebben „lubickolok”, élvezem, egyszerűen ez az a közeg, amiben úgy érzem, kiteljesedhetek. Sokat kell még fejlődnöm, de kinek nem?
A tudatos odafigyelés jó hatással van rám – odafigyelek, hogy jógázzak, hogy beszedjem a spirulinám, a bérescseppem, hogy alaposabban mossak kezet, hogy jó kérdéseket tegyek fel az interjúalanyaimnak, hogy mindennap tájékozódjak a világ híreiről, hogy legyen időm pihenni és ne erőltessem azt, amihez nincs kedvem.  Most vagyok abban a fázisban, hogy újraértelmezhetem az eddigi szabályaimat – attól, hogy egy nap nem főzök, csak másnap, vagy hogy nem mosogatok el elsőre, hogy nincs felseperve minden nap, nem jelenti azt, hogy rosszabb vagyok bárkinél. Nem kell görcsösen kapaszkodnom ezekbe csak azért, mert egy adott életszakaszomban ez adott komfortot. Az akkor volt, most pedig máshol tartok.

Szóval csak azt tanácsolom nektek, hogy ezt az időszakot vegyétek komolyan – üljetek le magatokkal és értékeljétek át azt, ahogyan éltek.  Ha szükséged van szociális média detoxra, tégy úgy. Ha arra van szükséged, hogy ne beszélj ezzel vagy azzal pár napig, tégy úgy. Ha eddig citrommal ittad a teád, de rájöttél már rég, hogy tökre nem adja – hát akkor hagyd el a citromot 🙂 Nem késő újrakezdeni – arra pedig végképp nincs sose késő, hogy olyat tegyél, ami a te javadat, a szellemi és lelki fejlődésedet táplálja.

Te magad légy a változás, amelyet látni szeretnél a világban!
Gandhi

Beküldve:

Nem kell egyből megváltani a világot, csak újrakezdeni – Interjú Nagy Beátával

Nagy Beátával már készítettem egyszer interjút – link itt – akkor még coachként nyilatkozott nekem, és óriási hatást is gyakorolt rám.  A minap elkezdtem azt a könyvet olvasni, amit ő ajánlott – ő ennek a könyvnek a hatására kóstolt bele a coach szakmába.
Olvassátok, szeressétek az interjút, ami egy nagyon aktuális téma kapcsán került terítékre.

A jelenlegi vírushelyzet miatt nehéz sokszor pozitívnak maradni, hiszen sokan elvesztették a munkájukat, a home office gyerekek mellett nem könnyű és megannyi akadály hárul az emberek elé. Mesélj, ezt a helyzetet hogyan lehet pozitívvá fordítani?

Én mindig a pozitív dolgokra fókuszálok. Még a legrosszabb helyzetekben is megpróbálom azt nézni, hogy mit tanulhatok a dologból. Előfordul azért, hogy rossz a kedvem, de pár óra és már el is múlik. Ebben a helyzetben azt gondolom, annak kell örülni, hogy otthon lehetünk (már aki megteheti), tanulhatunk, fejlődhetünk, olvashatunk. Sok tervem és célom van, ezt az időt arra is fordítom, hogy tervezek. 


Most minden az újrakezdésről szól – érthető módon. Az újratervezés időszaka, amikor az alapoktól indul el újra minden – mi a tanácsod, hogyan kezdjünk neki?

Szerintem ilyenkor nagyon mélyre kell ásni, és megtalálni azt, hogy mi az, ami tényleg érdekel minket… amit akár úgy is csinálnánk, ha nem fizetnének érte, nehéz megtalálni, nekem is csak most sikerült 28 évesen, de sosem szabad feladni. Ki kell próbálni új dolgokat, de az úton az ember rengeteget tud magáról tanulni.

Ha azt nézzük, ez egy olyan időszak, amikor érdemes új szokásokat kialakítani. Ha jól tudom, 21 napot  szoktak kijelölni arra, hogy egy szokás megszilárduljon az életünkben. Mi a meglátásod, mikor (ha nem most) kezdjük el?

A legnagyobb baj az szerintem (sokszor velem is), hogy olyan célokat tűzök ki magam elé, amik nem reálisak. Nem kell egyből megváltani a világot. Én is nemrég tanultam meg, hogy hosszabb távon kis lépésekkel sikeresebb vagyok, mint rövid távon nagy lépésekkel. Mindenki legyen türelmes magával!

Van-e konkrét könyv, amit szívesen ajánlanál az olvasóknak ebben a témakörben?

Van egy könyv, amit rengetegszer megosztok, mindenhol, ahol tehetem, mert számomra annyira zseniális, hogy arra szavak sincsenek. Braskó Csaba – Múzsa 🙂
Sok könyv volt ebben a témában, amit olvastam, de csak ez volt az, aminek a hatása még a mai napig tart. Aki elolvassa ezt a könyvet, rájön, miről beszélek.

A coach szakmát letetted az asztalra, és teljesen más vizekre eveztél – neked ez is tulajdonképpen egy újrakezdés volt. Te miként élted meg ezt a váltást?

Rengeteg energiát fektettem bele 2019-ben abba, hogy mindent kipróbáltam, ami egy kicsit is érdekelt, és azt gondolom, ebben az évben azért találtam meg ezt a szakmát, mert mertem kilépni a komfortzónámból és megélni a jelent. Nagyon örülök, hogy ott mertem hagyni a „biztosat”, és mertem váltani, bár akkor még azt gondoltam, hogy life coach leszek, de sajnos a szívemet nem tudtam beletenni egészen ebbe a szakmába, bár ki tudja, hogy mit hoz a jövő.