Kategória: MentálFröccs

Beküldve:

Run like a river

A fenti cím, akár a 2020-as évre is vonatkozhatna, mert bár pandémiában töltöttük, sokan home officeban, alig mozdultunk ki és mindenféle kultúrális program odaveszett, azért volt előnye is ennek az időszaknak. Én, az utolsó nap úgy ültem le összegezni az évemet, hogy nem volt rossz – rendben, elveszítettem a melóhelyemet és belekerültem egy elég durva hullámvölgyezésbe, de ezt leszámítva lehetett volna sokkal rosszabb. Volt időm magamra, elolvashattam számtalan könyvet, megnézhettem egy csomó sorozatot, élvezhettem, hogy van időm mindenre – takarítás, főzés, egészségügyi séta – és rengeteget boncolgattam magam, önismereti szinten. Ez azért abszolút jó volt. És ameddig nagyjából oké volt addig egy-egy kocsmázás is belefért a barátokkal.

2020 dinamikus volt – eleinte gyors, aztán nagyon lassú és az utolsó három hónap kisuhant az ablakon. A december igazán mozgalmassá vált, a legváratlanabb események döbbentettek rá az életem azon aspektusaira, amire eddig csak félig mertem rápillantani – mindenesetre kijelenthetem, hogy engem nagyon szeretnek odafent és vigyáznak rám – borzalmasan szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban, de beérett ez a dolog is. Illetve ha a belső hangod súg valamit, érdemes figyelni rá és nem elodázni – egy szürővizsgálat valóban életet menthet és ha azt mondják,hogy ugyan kedvesem, a rák nem támad 28 év körül van egy aggasztó hírem, a szkeptikusok számára. Én a korom miatt nem kaptam időpontot majdnem, mert még túl fiatal vagyok ehhez, és na nem erősködöm, még mindig rágnám a kefét.
Illetve a második ilyen dolog, amikor a belső hangom suttogott, az december 25-én, hajnalban volt.
A mellettünk levő bérházban kigyulladt egy lakás.

2021.
Minden évben előveszem az évtervezőt, eddig olyan erővel vetettem bele magamat, hogy szinte égett a kezemben a toll, a papír gyűrödött, tele volt ötletekkel és tervekkel de most nem. 2020 megmutatta, hogy lehet tervezni, de igazából annyi minden alakulhat másként és rugalmasnak kell lenni. Ez az, amiben nem voltam annyira jó és tessék, azt hiszem fejlődtem ebben is. Én aki percre pontosan minden mozzanatot is megtervezett, most engedem, hadd menjen…
Jó lesz ez az év. Nem kellenek ilyen óriási dolgok hozzá: személyszerint egy jó munkahelyet szeretnék és onnantól kezdve minden egyenesbe jöhet – nem kell stresszelnem a barátaimon, nem kell sakkoznom és taktikáznom, aki akar, az ebben az évben is marad, aki pedig menni akar, menni fog. Persze biztos lesznek nehéz időszakok, de át kell hidalni őket – sok mindenre azt mondjuk, hogy nehéz lesz, meg egy kicsit bele is őrülünk majd aztán amikor hátra nézek, rájövök, hogy simán elbírtam azt is.
Sokkal többet tudunk elviselni, mint ahogy azt gondoljuk – ez mind felfogás kérdése, hogy mire vonok már vállat. Ezt is tanulni kell.

És itt van a híres, nevezetes dátum – betöltöttem a 29-et. Wow.
Abban biztos vagyok, hogy még több könyvet és jó pár tetoválást szeretnék. De örülök, hogy mindenem megvan – pár éve még takaros listát írtam volna erről, de ezek mind materiális dolgok voltak többnyire. Mint a kisgyerek és az édességbolt esete, az első majd második fizetés feletti öröm, főleg mikor ez az összeg már sokkal jobb volt az előzőkhöz képest. Imádtam új ruhát venni magamnak, egy új könyvet, hogy ezt megtehetem. De talán a kor teszi, talán egész más, de a 29-et már nem úgy akarom kimaxolni, mint eddig: több időt tölteni a barátaimmal, egyedül is élvezni egy kávézót, kirándulgatni nem tudom, tartalommal feltölteni, nem materiális dolgokkal mert nem a következő telefon, vagy karóra, vagy új pulóver fog az hiszem boldogabbá tenni.
Fogalmam sincs mit tartogat ez az év számomra, de jó lenne ha lehetőségem lenne rá, hogy keretet adjak neki hogy a 30-dikon úgy nézek vissza erre az évre, hogy ez így volt kerek, mindennel együtt.

Beküldve:

Esti különkiadás – mindennapi stigmáink

Ezt a bejegyzést egyébként Zsófi inspirálta, aki volt olyan kedves, hogy megírta nekem a véleményét a mai bejegyzésemmel kapcsolatban. A gondolatmenet, amit megfogalmazok az alábbi blogcikkben nem egyedi és nem is az első vagyok, aki ezt végig fogja görgetni – remélhetőleg nem is az utolsó. Nem szeretnék femináci képében díszelegni, csak egyszerűen van pár dolog, ami az elmúlt években eléggé böki a csőrömet – Zsófiét szintúgy, szóval a beszélgetésünket fogalmazom meg nektek.

– Hány nővel volt eddig együtt?
– 2.
– Impotens.
– Hány nővel volt együtt?
– Nem számolom, talán 100-200.
– Hmm, tenyészbika, a falu csődöre, a FÉRFI.

– Hány férfival volt együtt?
– 2.
– Huh, apáca. A szűz. A vénlány. Ajjaj, csak bottal. Na hagyjuk is, tapasztalat nuku.
Sötétben esetleg.Frigid.
– Hány férfival volt együtt?
– Nem tudom, sokkal. Élvezem.
– Na, tessék, itt egy újabb ribanc. Szólok a haveromnak, ez is meglesz, aztán screenshot, küldöm tovább a többieknek.

Miért kezdtem ilyen erősen? Mert pont ilyen erősen kezdenek az emberek, akik velünk szembe elmennek az utcán. Mit viselsz? Miniszoknya, mély dekoltázs? Huha, könnyen kapható vagy, egy ribanc. Ha lányok alkotnak véleményt, akkor fixen utálnak, lenéznek, lekurváznak. Ha férfiak, szintúgy, más felhanggal. Nincs rajtad melltartó? Igénytelen vagy. Ezzel még ráérsz, mikor idős leszel, igenis vegyél fel melltartót, direkt csinálod magadnak akarod hogy nézem, szóval ne csodálkozz, ha megbámulom. Nekem feleségem van! Ne tedd elém a melled… ne nézz rá?!

– Akar gyereket?
– Nem.
– Miért nem? Te jó isten, milyen nő maga? Mi az, hogy nem akar?
– Akar gyereket?
– Igen, majd legalább kettőt!
– Jójó, de ha felvesszük, akkor legalább egy-két évig ne már, jó? Mert akkor kereshetünk maga helyett másikat…

Könyékig turkálunk a címkékben. Minden emberre legalább 80 címke ráragad – már az első pillanataitól fogva. Nem rémisztő ez egyébként? Az, hogy ezeket a címkéket nem tudjuk leszedni magunkról, talán halványodnak csak de nem lehet lesuvickolni, nem tudjuk lehúzni, hogy ez már nem igaz ránk…
Hallássérült? Biztos hangosabban kell neki beszélni, kiabáljunk meg jól érthetően artikuláljunk lehetőleg úgy, hogy mindenki minket nézzen mert szegény úgyse érti…
Magabiztos, önazonos? Mire fel? Mire ez az ego, nézzél már rá!

Az óvodában ( a szeplős, a vörös hajú, a selypegő, az anyámasszonykatonája), az általános iskolában ( a tanárkedvence, a csendes, a rosszcsont, az elkallodó, akiből úgyse lesz semmi,a bukott diák,az eminens, a könyvmoly) a középiskola ( mindig visszabeszél, lógós, anyucifia,apucilánya,a depressziós,a lepukkantművész,a zseni) az egyetem (bulikirály,bulikirálynő,a ribanc, a faszagyerek és a fuckboy).
A munkahely, az otthon, a családi kör (a gyereknélküli, a frigid, a főnök kedvence, a béna, a szerencsétlen, nemtudfőzni,nemtudmosni, a borozós, a macskákanyja, a semmirellő, az irodai munkás, a bezzegjánosok és a bezzegpiroskák, antiszoc, a mindentjobbantudok, az egoista, a nárcisztikus, a femináci, az okostojás, a lúzer, a manipulatív).

A sort hosszasan lehetne még tarkítani, mert bőven akadnak még jelzők és stigmák. Elgondolkoztató, hogy valóban 10 másodperc alatt állítunk fel szimpátiát és tulajdonképpen minden jelző és stigma mögött, ott vagyunk mi és a valaha volt összes sérelmünk, lelki traumánk és negatív berögződésünk. Otthonról is hozzuk – látod fiam, az ott Tóni, ne legyél olyan mint ő, nem vitte semmire… ugye megvan? Fiam, a nő akkor jó, ha a konyhában van…Na anyád már megint hisztizik…
Nagyon nehéz megtörni azt és felülírni, amit hozunk és ránkragad. Sértettségből, egóból is címkézünk főleg akkor, ha minket is ugyanígy tettek. Zsófival azért nevettünk ezeken jót és adtuk egymás alá a lovat, mert nem meglepő módon őt is és engem is értek olyan attrocitások amiken az ember elsőkörben felháborodik másodjára meg nevet – holott nem viccesek. Milyen fura, hogy ezek már az x-edik alkalommal nem is döbbentenek meg, mert szinte az összes barát/ barátnő/társ/családtag mesél ezekről vagy így,vagy úgy és rádöbbenünk, hogy te jó ég, ha mindenki levetné a nagykabátot ömlene a sok címke és mennyi,de mennyi lelkimunka kellene ahhoz, hogy ezeket feldolgozzuk,elengedjük és ne feszüljünk ezekre rá.

A társadalom, a szociális média, a tévé, a rádió, a különböző műsorok mind-mind stigmákat gyártanak, a szereplők akár pénzért is felvesznek egy karaktert és lubickolnak benne (luxusfeleségek). Ezzel csak az a gond, hogy én magam is megdöbbentem, mennyire követendő példát állít ez a fiatal lányok szemében: plasztikai sebésszel kiretusálni magam a végletekig, soha ne öregedjek meg, legyen sok-sok-sok-sok pénzem, lehetőleg egy gazdag férjem, egy márkahűséges életem, vagonnyi ruhám,ékszerem, cuccom és legyek én, a tökéletesre megcsinált, de belül mondhatni üres bábu, akinek az az elsődleges, hogy 1. követői száma 2. szponzorok 3. pénztárcájában a tízezresek.

És itt jönnek képbe a posztok: milyen szögből, honnan van fotózva, lehetőleg menő helyről ( kávézó,szórakozóhely,üdülési hely, bolt) a lehető legtökéletesebb ruhámban, a lehető legtökéletesebb mosollyal mű-mű-mű világban.

Ennél is döbbentőbb volt azzal szembesülnöm, hogy tényleg van olyan, akinek például Kylie Jenner a példakép. Nem lehet mindenki könyvmoly, nem rendelkezhet mindenki olyan széles tudással, és nem lehet mindenki született nyelvzseni. De nincs egy szint, amit úgy megütni szeretnének az emberek? Hogyha egy társaságban arról beszélnek, hogy mi az aktuális hír a világban, mik történnek itt vagy ott, mi a helyzet a politikával, a művészet világában neadjisten’ úgy all in, akkor úgy hozzászóljanak?Kylie Jenner személyében imádják azt a nőt, aki nem tudta magát elfogadni olyannak amilyen, ezért szétszabatta, feltöltette, átalakította magát, majd csinált egy sminkcéget ami mögött rengeteg gyári munkás,grafikus, vegyész,marketinges, asszisztens,laboráns és még kitudja mennyi ember áll és ő így kiáll, hogy ez az ő érdeme? Azért mert havonta van x meetingje, ahol kitalálják, hogy mi legyen az új kollekció neve és mások megvalósítják helyette?
Ja, hogy fiatal anyuka. Igen és, ez így érdemszerű? Van ideje és rengeteg pénze.
Ha nincs ideje, akkor van babysitter. Van szakács aki főz, van ahonnan rendeljen, van takarítónő meg bejárónő, van sofőr…
Nagyon abszurd, hogy valaki azért lesz példakép, mert tulajdonképpen semmit nem tett le az asztalra. Ehhez nem kell tehetség, nem kell erőfeszítés és nem kell belefektetett munka.

Mindazok mellett érdemes megjegyezni, hogy az ő stigmáit (vékony a szája, lapos, ilyen olyan) erre formálta át. Nem tudom, hogy nem érte meg volna jobban ha ezekkel a stigmákkal nem törödve megmutatja, hogy mennyire intelligens, mennyire adakozó, mennyire tud felülkerekedni azokon amit róla állítottak.
A para az, hogy a mai lányok nem legyőzik az előítéleteket, a stigmákat, a cetliket és a rájuk ragasztott címkéket – hanem az egyszerűbb utat választva inkább átalakítják magukat, hogy az új énre ne legyenek igazak a címkék. Na nem azért, mert megtudta cáfolni – hanem mert már nem is hasonlít arra, akire ragasztották.

A férfiak pedig nos, ők sincsenek könnyű helyzetben. Fuckboynak lenni kiváltság, végigmenni a menő lányokon, a barátnőkön mind-mind dicsőség, buliból buliba keveredni vagányság, harsánynak kirivónak lenni alap. Ghostingolni a csajt x alkalom után, tinderen nyálazni a való életben meg kamuzni 10/10. Férfinak maradni – apa otthon verte anyát, apa otthon sörözik nem életmodell. Csak kétkezi munkát végezni, mert attól férfi a férfi, érteni 1000 dologhoz, jó lenni matekból, fizikából, érteni a történelmet a világ dolgait, legyél otthon a politikában, legyen jó munkahelyed, jó fizetéssel, öltözködj korodnak megfelelően öltöny meg ing. Tetoválásod ne legyen, mondjuk szakállad se teljesen, legyél magazinmodell ápolt, ne sírj és ne mutass érzelmet, legyen fantasztikus verdád – hashtagekben legyen ott a richlife.
A srácokkal dumáljátok ki a csajokat, ki hanyast kapna az ágyban, legyenek screenshotok meg legyenek fotók hogy legyen mit mutogatni, mert a dicsőség az fontos.
És nem mondom, hogy nincsenek rendes férfiak és fiúk, mert vannak én is találkoztam velük. És itt jöhetne a poén, hogy rájöttem közbe, hogy csak én akartam őket annak látni… na de szarkazmust félretéve, tényleg vannak. Csak kevesen. Mert az önismeret, az önazonosság, az érzelmek, meg egy csomó minden nehéz amitől összeáll egy férfi nehéz szerep,na. Nehéz minden területen teljesíteni. Nekik sem könnyű a címkéket viselni.

„A parasztok, a király és a királynő is ugyanabba a dobozba térnek vissza, amikor a játéknak vége.”

Irvin David Yalom



Beküldve:

Csak egy deviáns a társadalomból

Még visszakereshető az a blogcikkem, ahol elég reményteljesen álltam a munkanélküliséghez pár hónappal ezelőtt – akkor még tényleg hittem benne, hogy ez egy olyan dolog, amit át lehet vészelni, meg lehet oldani, nyugodtan hátradőlhetek egy kis jeges tea társaságában lógázom a lábamat egy ideig, pihenek aztán csak csettintek kettőt és újra munkába állok. Elárulom, ez nem így történt.

Az elkeserítő ebben az, hogy hónapról hónapra több helyre adtam le a jelentkezésemet, és tulajdonképpen sehonnan nem érkezett válasz. Szerintem nem kell kiemelnem, hogy ez mennyire idegőrlő tud lenni, de legfőképp az, hogy  a kezdeti lazaság átcsap egy idő után egy kellemetlenül bizsergető feszültségbe, stresszbe és tulajdonképpen már képes vagyok bárki torkát képletesen átharapni emiatt a téma miatt, mert én magam is borzalmasan szégyellem, illetve tényleg feszélyez, hogy ez a helyzet továbbra is változatlan.
Az, hogy nyugi majd lesz, meg nem csak te vagy ezzel egyedül valahogy nem vigasztal. Az ilyen asztalra dobált kliséktől amúgy is falra mászok, hiszen ha ideges vagy a nyugodj meg majd pont megnyugtat, ugye?
Lehet mondani, hogy válogatok, mert fel lett ajánlva egy-kettő lehetőség. Igazuk van. Válogatok.

Biztosra veszem, hogy az ismerőseim zöme erre fogja a fejét, hogy mégis miért teszem. Miért csak az irodai munka/ marketing/ szövegírás/ ügyfélszolgálat és recepció munkakörökben mozgok. Abszolút nincs bajom azzal, ha valaki eladó – takarító munkakörben helyezkedik el – mondhatnám, hogy na ezért tanultam? Ebben az országban úgy tűnik ezért. És nem a munka szégyen, nem a munka büdös, hanem a jelenlegi helyzet az. Hogy  valamiért gürizik x diák, akik tényleg komolyan veszik a tanulást, hogy majd egy jobb lehetőséget kovácsoljanak maguknak, hogy ne az otthoni szocreál sémákból éljenek meg – erre pedig ez van. Amikor anno azt mondták, hogy ez egy papír és tulajdonképpen szépen összehajtogathatod meg elteheted oda ahová óhajtod, nem akartam elhinni. Nagyon naiv, fiatal és lázongó voltam. Most 3 év után elhiszem. Oda tehetem, ahová óhajtom.

Azért tartom magam deviánsnak, és valószínűleg az emberek többsége szimplán csak bolondnak, meg álmodozónak mert úgy gondolom, hogy nem lehet ennyi az élet. Nem lehet ez így, hogy a szüleink / nagyszüleink lehúztak 40 évet a gyárba, szarnak szar volt, de legalább volt munka és ez így oké volt. Nem hiszem, hogy nekünk is ugyanezt a sorsot kell húzni – miért ne válthatnánk, miért ne akarhatnánk többet?  Nem lehet ez így ennyi, hogy csak olyan munkát végezzük, amihez egyébként semmi kedvünk, amihez meg nincs kedvünk, abból elég gyorsan ki lehet égni. Szinte hallom a tiltakozókat a monitor másik végéről, hogy szálljak le a lóról, ez nem a valóság, sajnos el kell vállalni mindent aztán majd dobbantani ha lesz jobb. És kérdezem, lesz jobb? Tényleg van jobb, vagy csak a látszatát próbáljuk bemagyarázni másoknak azért, mert otthon is ezt hallottuk és ezt a szállóigét muszáj tovább fokozni?

Én itt a jobb alatt nem légkonditól hűtött, borzalmasan kényelmes székes irodákról beszélek elsősorban, hanem normális munkahelyekről, ahol a főnök nem (mindig) üvöltve kommunikál, ahol be vagy jelentve, ahol a fizetésen nem kell alkudozni, mint a piacon.Ennyit ér a tudásod, ennyit kapsz érte alapon. Ahol nem az van, hogyha elutasítod az állást, van helyetted másik 40 természetesen kevesebb tudással, de kevesebbet is kér alapon.

Azt mondják, hogy a fiataloknak adott a lehetőség – Tényleg? Hol?
Nagyon sajnálom, hogy nem mentem el többször diákmunkára, hogy lusta voltam utánajárni mert elhitettem magammal, hogy jó lesz az úgy ahogy. Most diákmunkán és irodai munkáról is beszélek, nem keresnek rosszul, nyilván nem feltétlen egy albérlet teljes árának, de kiegészítésnek nagyon is jó. Kár, hogy utólag okos az ember.

Bele vagyok fásulva. Eltelnek a napok, bosszantóan gyorsan napi szintű álláshirdetés böngészések után, a lakás már nem lesz tisztább, már minden el van mosogatva, már minden el van pakolva, már minden is megvan csinálva és csak ülök és nem hiszem el, hogy ez így kell, hogy történjen. Mi ebből a tanulság?
Pár hete még ilyen 10 órákat aludtam,  nem volt kedvem semmihez. Most sincs, csak most kevesebbet alszok, hála a melegnek. Nem nagyon látok kiutat és ez a reménytelenség, vagy kilátástalanság hány meg hány otthon alapkelléke az utóbbi időszakban – kitudja.

Az évből már csak 4 hónap van. A nyár a szemem előtt pergett le, nem volt benne semmiféle nyár íz, semmiféle kipukkanó jókedv vagy öröm. Pesten sétálva, az üres kihalt üzletsoroknál, ahol több lett a KIADÓ felirat, mint valaha, a Duna parton ülve egy pillanatra éreztem csak azt, hogy most jó. Ott ültem, néztem a vizet, élveztem a napfényt. Akkor egy jó 10 percre olyan volt, mintha minden a hátam mögött lenne. Aztán ahogy elindultunk visszafele, újra a fakó épületek, az üres tekintetek, a tátongó máskor pezsgő utcák, a kiadó és eladó táblák között éreztem azt, hogy valami eltűnt.
Megtaláljuk-e?

Beküldve:

Péntek esti draftolások

Van egy regényem, amit lassan több mint két éve írok. Egy lányról szól, aki fogta magát és hátat fordított egy olyan falunak, ahol nincsenek lehetőségek, és új életet kezdett egy teljesen másik városban.
Néha előveszem, belekontárkodom, elolvasgatom – darabos, hiszen egy-egy részlet végletekig kidolgozott, pontos és precíz, a többi pedig nem kapcsolódik hozzá. Talán hiba volt így írni, mivel nincs összefűzés közötte – ahogy telik az idő, néha azt hiszem, nem is lesz.  Azért is jó visszaolvasni, mert ad egy olyan érzetet, hogy talán haladtam – korrajz, egy viszonylag közeli dátumról, mégis egy teljesen más lenyomatról. Tisztán emlékszem, milyen jó volt megszabadulni és kiírni magamból azt a sok apró részletet, ami folyamatosan elraktározódott a fejemben, mondván hasznos lehet később.

Azóta más témákon pörgök. Nem tudok írni arról, hogy mennyire átcseszve érzem magam, mennyire nem értem azt, ami történik – főleg az okokat nem, de ha nagyon leakarnám sarkosítani, tulajdonképpen abban az ágyban alszom, amit én vetettem meg magamnak. Nem nagyon van jogom mutogatni más-más irányokba, hogy te ezért vagy hibás, te meg ezért, te beléptél az életembe, felforgattad, aztán te meg azért vagy hibás, mert elakadnak a szavaim, ha egy bizonyos témáról kellene beszélnünk,nekünk kettőnknek.  Mindenki kérdezi, érdeklődik, én meg csak azt válaszolom szégyenkezve, hogy nem tudom és nem beszélek róla.  És ki a hibás? Én.

Azt az egyet tudom jelenleg sziklaszilárdan, hogy karriert akarok építeni.  Hogy irodai munkát akarok végezni, hogy a tartalommarketinggel akarok foglalkozni, hogy négy nap alatt is tanulhat az ember újdonságokat – köszi, bútorbolt – és szerezhet új tudást, mellette pedig nagyszerű emberekkel ismerkedhet meg. Amikor azt hittem, megvan álmaim állása, nos, le kellett lomboznom saját magam, hogy még mindig nem vagyok elég jó, és ezzel csak annyi a bajom, hogy nem tudom hol kellene pontosan javítanom ezen.

Az útóbbi pár héten kevés energiám volt interjúkat csinálni, mert lekötött az, hogy egyrészt munkám legyen, másfelől az akkori próbanapos munkahelyre szerettem volna maximálisan koncentrálni.  Megakadást érzek ezzel kapcsolatban, de nem valahogy az nem aggaszt – ott azért biztos vagyok abban, hogy átlendülök a holtponton.  A munkanélküliség jelenleg sokkal jobban aggaszt, mert sajnos azt látom, hogy nem nagyon van lehetőség. Aggaszt, hogy óvatosan kell fogalmazni, puhatolózni kell, aggaszt, hogy azt hallom nem fizetik ki az embereket, hogy trükközés megy, hogy nincs stabilitás. Igen, tudom, lehet naiv vagyok ebből a szempontból, de mióta bejött a járvány, azóta méginkább érzékelhető ez a fajta mentalitás – úgy vannak vele, hogy a munkavállaló dolgozni akar,  akkor nem fogja nézni a feltételeket, mert enni kell. Ebben ugyan van ráció, de most komolyan?!

Aggaszt, hogy meddig ér a takaróm. Meddig ér a reményem, az erőm, meddig ér a józan eszem, honnantól kezdek majd igazán szétcsúszni.  Ezért olvasom a régi sztorimat, ezért írok fanfictiont, ezért merülök újabb filmekbe és sorozatokba, hogy ne kelljen gondolkoznom. Lehet gyáva menekülés, nekem csak muszáj levegőhöz jutnom. Egyik probléma keresztezi a másikat. Minden napra kapok egy új gazdálkodj okosan kártyát: legtöbbször a lépj hátra hármat,csak hatos dobással mehetsz tovább vagy a túl sokat szórakoztál, két körből kimaradsz kártyák jutnak nekem.  Nekem ez jutott, hogy nem problémamegoldó aggyal rendelkezem, hanem problémameglátóval. Egy rendszerben nem a jót látom, hanem a kijavítandó hibákat – ez néha előny, néha kurva nagy hátrány.  Túl sok kérdésem van, a gond az, hogy válasz se nagyon, vagy nem olyan minőségben érkezik, amitől megtudnék nyugodni.
Vajon ez menni fog?

Az útóbbi napokban sorozatai, filmjei következnek:

La Casa de Papel – mind a 4. évada.  A legjobb sorozat, a legszínesebb karakterekkel.
The Outlander – még csak a második évadnál járok, elolvastam az első kötetet, nem elég, hogy a fent említett spanyolok kerítettek hatalmukba, de most már a skótok és a vikingek is. Szörnyű vagyok.
365 Days – nem megyek bele, aki látta, érti. Az olaszokról is lenne pár megjegyzésem. Nem, ez nem minőségi film, ez szoftpornó, ez nőknek szól, és nem kell belegondolni egy egész Freud-féle kötetet. Ez csak szex, ami után nézel ki a fejedből.
The Hunger Games – ez a klasszikus, amit nem bírtam anno végignézni, vagy inkább kivárni a részeket, szóval most letoltam egybe. Lehet, hogy ha a könyveket olvasnám jobb lenne.
Feel the Beat – táncos-netflixes vicces stepupkitudjahanyadik copy. Egyszer nézhető, tökéletes ha nem tudsz aludni.

Beküldve:

Így kommunikálunk mi – kommunikációs szegénység – ahogy én látom

A bejegyzést a Kóborlelkek IGTV-je inspirálta, őt pedig egy másik beszélgetés, ahol elhangzott az a szó, hogy kommunikációs mélyszegénység – ezúton is köszönet megszolalas.ig instagram fiókjának!  Ezek után mozdultak meg a fogaskerekek a fejemben, hogy ha létező szó, akkor miért nem hallottam még róla, ha pedig nem, akkor én hogyan definilálnám.
Hát így.

Kommunikációs szegénység az, ha nem tudjuk kifejezni az érzéseinket, mert nem merjük, mert nincs rá idő, mert nincs rá szó. Pedig van. Sokszor hallgatunk, mert nem akarjuk megbántani a másikat, vagy azért hallgatunk, mert nem vagyunk benne biztos, hogy a másik befogadó-e. Hogy van-e helye a mondanivalónknak, hogy félő, hogy ront a helyzeten. Ezt én mindenképp szegénységként definilálnám, hiszen hogyan legyünk többek, ha épp a hallgatás miatt vagyunk kevesebbek?

Kommunikációs szegénység az, amikor vezetőként nem tudunk kommunikálni. Sehogy. Elakad az információ, tévesen érkezik, hiányosan. Amikor nem tudunk bizonyos helyzeteket felvállalni.  Nem könnyű vezetőnek lenni, jó vezetőnek még nehezebb.

Kommunikációs szegénység az, ha családon belül és barátok körében sem lehetünk nyitottak. Ha el kell hallgatni bármit is, a másik lelki békéért.

Kommunikációs szegénység az, ha egy beszélgetés veszekedésbe torkollik. Hogy nincs higgadt kerete, hogy nincs logikai érvelésre esély – ahol a beszélgetés két fél párbeszéde, egymás véleményének elfogadása, megvitatása. Ahol a nézőpontok talán nem találkoznak, de nyugodtan futnak egymás mellett, párhuzamosan.

Kommunikációs szegénység az, amikor a telefon egyik végétől a másikig nem hallatszódik más, mint a ki nem mondott szavak sűrűsége. Talán az évek óta összegyűlt morzsák, a kis tüskék ott szívtájékon, az elharapott vallomások. A ki nem mondott bocsánatkérések.

Kommunikációs szegénység az, ha tabuként kezeljük a halál kérdését, azt, ha a családban több az egy emberre eső csontvázak száma a szekrényben és a zörgés egyre jobban erősödik – ezzel párhuzamosan pedig egyre mélyebb a hallgatás. A családi hozadék, mint hordalékkúpok hegyeket képeznek a generációk életében – de nem építenek. Gátakat képeznek, amelyek súlyos következményekkel járnak.

Kommunikációs szegénység az, ha valakit etetünk. Két kézzel, minden mondat és tett végén ott csüng, a mi lenne ha, mi lett volna ha… mert milyen dolog már elültetni valakinél egy magot, hagyni, hogy csírázzon, szépen nevelgetjük és a végén csak kételyeket hagyunk benne? Szegénnyé tesszük az egyént, kiéheztetjük, kivéreztetjük.

„Az első, amit megtanulunk, a kommunikáció. S az idő múlásával bizonyos értelemben egyre jobban csináljuk. Furcsamód azonban, ahogy felnövünk, kezdődnek a zavarok. Néha csak a szavak hiányoznak, vagy elfelejt az ember valamit. Máskor zavarba jön, a kínos helyzet beléfojtja a szót. Minél több szót ismerünk, annál nehezebb megfelelően használnunk őket.” (Sara Rattaro)

Beküldve:

Újrakezdeni sokadszorra – 21 nap elég lesz?

Van egy ilyen mendemonda, hogy 21 nap kell ahhoz, hogy egy szokás rögzüljön az emberben. Most, hogy az időm nagy részét itthon töltöm, a home office társaságát is mellőzve immáron pár napja átgondoltam, hogy miként lehetne az én szokáslistámat az eddigieknél pozitívabban bővíteni. Íme a gondolatmenetem.

Az elmúlt fél év felért számomra egy hullámvasúttal.  Ahogy mondani szokás, bele a közepébe – érzemileg, testileg, lelkileg.  A munkahelyemen azért a november-december nem feltétlenül a lazsálásról szólt, mellette pedig más dolgokkal is szembe kellett néznem – legfőképp a tükörképemmel.  Ez az újrakezdés témakör egy folyamatos loopot képez az életemben – de ez így is van jól, nemde?  Bizonyos szemszögből nézve fárasztó az, ha az ember folyamatosan le kell, hogy merüljön önmagába, hogy szépen lassan átértelmezze, átfogalmazza azt, ki is ő – de a fejlődés és a tanulás csak így érhető el, és nagyon hiszek benne, hogy a már „kész” szinteket talán nem kell újra és újra renoválni.

Ha azt nézem, hogy pár éve milyen rossz szokásaim, megmozdulásaim voltak és abból mi maradt meg, akkor egy picit örülök, hogy javítva lett ezen a vázrendszeren, talán végre be is nő a fejem lágya? Kitudja.
28 évesen nem gondolnám, hogy az embernek ideje van arra, hogy céltalanul kóricáljon, ide-oda-amoda, aztán majd lesz valahogy. Persze, valahogy mindig van, de nem lehetne célirányosan?
Az, hogy rugalmatlan vagyok, tény.  Nem engedek sok mindenből, mert van egy berögzült meglátásom, igen, rosszallom, ha valaki nem tudja, mit és kit akar, ha azt látom, hogy van benne potenciál és mégis lézeng mert majd lesz valahogy. Van, aki anyáskodónak aposztrofál, van aki egyszerűen azt mondja, minden lében kanál vagyok – én pedig csak azt hiszem,  meg kell tanulnom, hogy nem kell mindenkit megmentenem, nem kell felhúznom az embereket oda,  ahol én vagyok jelenleg. Egyrészt időpazarlás, ha önmagától nem halad felfelé, másrészről ezt a folyamatot én bármennyire is szeretném sietetni, nem lehet. Ezt is be kellett látnom – kellett vagy 10 év, össze kellett emiatt veszni barátnőkkel, barátokkal, szakítani kellett, meg csinálni egy csomó hülyeséget.

Az első és a második munkahelyem után úgy éreztem, hogy nagyszerű, megint padlót fogtam, ez megint velem történik meg, a fenébe is ezzel az egésszel. Nem is tudom, mit gondoltam.  Most, hogy újra munkanélküli vagyok, már kevésbé rémiszt meg – pedig talán most van a legrémisztőbb időszak, nemcsak az én életemben, hanem mindenkiében. Nem pánikolok, nem aggódok, nem kezdek körmöt rágni, meg azon sakkozni, hogyan lesz tovább. Tudtam, hogy ennek a sztorinak ez lesz a vége – az ember a zsigereiben érzi, hogy ő lesz a „következő”.

Ezzel párhuzamosan pedig megérett bennem az, hogy minden, amit a sarokba tettem időhiány/motivációhiány miatt, annak ideje, hogy a körmére nézzek. Ahogy észrevettétek egyik interjút készítem a másik után – ez motivál, ebben „lubickolok”, élvezem, egyszerűen ez az a közeg, amiben úgy érzem, kiteljesedhetek. Sokat kell még fejlődnöm, de kinek nem?
A tudatos odafigyelés jó hatással van rám – odafigyelek, hogy jógázzak, hogy beszedjem a spirulinám, a bérescseppem, hogy alaposabban mossak kezet, hogy jó kérdéseket tegyek fel az interjúalanyaimnak, hogy mindennap tájékozódjak a világ híreiről, hogy legyen időm pihenni és ne erőltessem azt, amihez nincs kedvem.  Most vagyok abban a fázisban, hogy újraértelmezhetem az eddigi szabályaimat – attól, hogy egy nap nem főzök, csak másnap, vagy hogy nem mosogatok el elsőre, hogy nincs felseperve minden nap, nem jelenti azt, hogy rosszabb vagyok bárkinél. Nem kell görcsösen kapaszkodnom ezekbe csak azért, mert egy adott életszakaszomban ez adott komfortot. Az akkor volt, most pedig máshol tartok.

Szóval csak azt tanácsolom nektek, hogy ezt az időszakot vegyétek komolyan – üljetek le magatokkal és értékeljétek át azt, ahogyan éltek.  Ha szükséged van szociális média detoxra, tégy úgy. Ha arra van szükséged, hogy ne beszélj ezzel vagy azzal pár napig, tégy úgy. Ha eddig citrommal ittad a teád, de rájöttél már rég, hogy tökre nem adja – hát akkor hagyd el a citromot 🙂 Nem késő újrakezdeni – arra pedig végképp nincs sose késő, hogy olyat tegyél, ami a te javadat, a szellemi és lelki fejlődésedet táplálja.

Te magad légy a változás, amelyet látni szeretnél a világban!
Gandhi

Beküldve:

Nem kell egyből megváltani a világot, csak újrakezdeni – Interjú Nagy Beátával

Nagy Beátával már készítettem egyszer interjút – link itt – akkor még coachként nyilatkozott nekem, és óriási hatást is gyakorolt rám.  A minap elkezdtem azt a könyvet olvasni, amit ő ajánlott – ő ennek a könyvnek a hatására kóstolt bele a coach szakmába.
Olvassátok, szeressétek az interjút, ami egy nagyon aktuális téma kapcsán került terítékre.

A jelenlegi vírushelyzet miatt nehéz sokszor pozitívnak maradni, hiszen sokan elvesztették a munkájukat, a home office gyerekek mellett nem könnyű és megannyi akadály hárul az emberek elé. Mesélj, ezt a helyzetet hogyan lehet pozitívvá fordítani?

Én mindig a pozitív dolgokra fókuszálok. Még a legrosszabb helyzetekben is megpróbálom azt nézni, hogy mit tanulhatok a dologból. Előfordul azért, hogy rossz a kedvem, de pár óra és már el is múlik. Ebben a helyzetben azt gondolom, annak kell örülni, hogy otthon lehetünk (már aki megteheti), tanulhatunk, fejlődhetünk, olvashatunk. Sok tervem és célom van, ezt az időt arra is fordítom, hogy tervezek. 


Most minden az újrakezdésről szól – érthető módon. Az újratervezés időszaka, amikor az alapoktól indul el újra minden – mi a tanácsod, hogyan kezdjünk neki?

Szerintem ilyenkor nagyon mélyre kell ásni, és megtalálni azt, hogy mi az, ami tényleg érdekel minket… amit akár úgy is csinálnánk, ha nem fizetnének érte, nehéz megtalálni, nekem is csak most sikerült 28 évesen, de sosem szabad feladni. Ki kell próbálni új dolgokat, de az úton az ember rengeteget tud magáról tanulni.

Ha azt nézzük, ez egy olyan időszak, amikor érdemes új szokásokat kialakítani. Ha jól tudom, 21 napot  szoktak kijelölni arra, hogy egy szokás megszilárduljon az életünkben. Mi a meglátásod, mikor (ha nem most) kezdjük el?

A legnagyobb baj az szerintem (sokszor velem is), hogy olyan célokat tűzök ki magam elé, amik nem reálisak. Nem kell egyből megváltani a világot. Én is nemrég tanultam meg, hogy hosszabb távon kis lépésekkel sikeresebb vagyok, mint rövid távon nagy lépésekkel. Mindenki legyen türelmes magával!

Van-e konkrét könyv, amit szívesen ajánlanál az olvasóknak ebben a témakörben?

Van egy könyv, amit rengetegszer megosztok, mindenhol, ahol tehetem, mert számomra annyira zseniális, hogy arra szavak sincsenek. Braskó Csaba – Múzsa 🙂
Sok könyv volt ebben a témában, amit olvastam, de csak ez volt az, aminek a hatása még a mai napig tart. Aki elolvassa ezt a könyvet, rájön, miről beszélek.

A coach szakmát letetted az asztalra, és teljesen más vizekre eveztél – neked ez is tulajdonképpen egy újrakezdés volt. Te miként élted meg ezt a váltást?

Rengeteg energiát fektettem bele 2019-ben abba, hogy mindent kipróbáltam, ami egy kicsit is érdekelt, és azt gondolom, ebben az évben azért találtam meg ezt a szakmát, mert mertem kilépni a komfortzónámból és megélni a jelent. Nagyon örülök, hogy ott mertem hagyni a „biztosat”, és mertem váltani, bár akkor még azt gondoltam, hogy life coach leszek, de sajnos a szívemet nem tudtam beletenni egészen ebbe a szakmába, bár ki tudja, hogy mit hoz a jövő. 

 

Beküldve:

Karantények

Az elmúlt két hónapban nem volt kedvem írni – ha volt, akkor szerteszéjjel futottak a gondolataim, mint holmi üveggömbök és nem volt kedvem összegurítani őket. Most azonban, a sokadik napja bezárva a lakásba igénylem, hogy írhassak.

A koronavírus negatív helyzetéről órákig lehetne mesélni, szeretném azonban a pozitív oldalát megragadni. Merthogy van. Számomra legalábbis biztosan – a bezártságot nehezen bírom, sőt kifejezetten szarul, mert milyen érdekes, hogy amikor az ember mehetne bárhová inkább a szoba csöndjét választja egy hosszú munkanap után, most pedig, mennék bármerre – sosem volt még ilyen vonzó Debrecen környéke, mint most.

Nade, nézzük a pozitív oldalát.

Írás
Nagyon sokszor azon kapom magam, hogy jelenetek,szókapcsolatok vagy akár egész történetek futnak le a fejembe és érzem azt a zsigeri vágyat, hogy írjak: inspiráció után kutatok, videókat nézegetek, zenéket hallgatok. Van, hogy slamek,apró versek, rímek derengenek fel bennem – ez egy nagyon pezsdítő érzés, mert tényleg olyan,mintha felébredt volna az alkotói kedvem és érzi a tavaszt.

Könyvek
Megvettem Simon Márton – Polaroidok c. könyvét, még aznap telecímkéztem, mert bár a versek felépítése nagyon puritán,egyszerű, hétköznapi mondatokból áll, pont ez benne a zseniális. „Nem érek rá, lélegzem.”
Ez is milyen frappáns, nem? Talán a karantények egyik legjellemzőbb mondata, nem? Végre lélegzünk. A postán meg találtam egy könyvet, amit 6 éve üldözök és hihetetlen hogy csak úgy ott hevert pár száz forintért – egyik legjobb dolog volt, ami történt velem a napokban. Az olvasás természetes és a hétköznapjaim része, de valahogy most, hogy kiülök az erkélyre miközben elolvasok egy-két oldalt, vagy nyugodtan kávé mellett teszem egész más érzete van.

Alkotás
A festés pár hete belépett az életembe, úgy voltam vele,miért ne lennék képes rá? Élvezem, ellazít, a hétvégéim egyik nyitó vagy záróakkordja volt. Évekig ráfeszültem az alkotásra, mert kevésnek, tehetségtelennek éreztem magam látván mások alkotásait, könnyed vonalait, vagy azt, ahogy valamicsodálatos dolog kibontakozik a kezeik közül. Volt, hogy órákig ültem egy munka felett, vagy szószerint széjjeltéptem mert tehetetlennek éreztem magam – szerencsére ez lecsengőben van, egyre inkább hajlékonyabbá, fogékonyabbá és befogadóbbá válok : videókat nézek, ötleteket csenek el és végre élvezem is. Milyen érdekes, hogy ha az ember lényében merev, és mint már sokszor utaltak arra hozzám közel állók is, hogy mennyire rugalmatlan vagyok az kihat az élet számos aspektusára – a testem,a vállaim merő görcs, felhúzott vállak folyton, vagy gondolat-hurkok amiktől nehezen vagy épp sehogy nem tudok elszakadni.

Jóga
Ezer meg ezer éve jógáztam utoljára. Anno a terápiám részévé vált, majd felváltotta a megrögzött edzőtermi vesszőfutás,amit a mai napig bánok olyan értelembe, hogy sokkal jobban kellett volna hallgatnom önmagamra, semmint mások ítélőképességére. Azonban az a része sokat adott, amikor már magamtól edzettem, a saját testemre hallgatva, élvezettel. Van, amikor hiányzik, valószínűnek tartom, hogyha végre lecseng ez az egész korona dolog, akkor visszatérek és nem fogom sajnálni sem az időt sem az energiát rá – pont ahogy a jógára sem. Pár napja csak szimpla nyújtásokat végeztem, feszegettem egy kicsit az összeugrott határaimat és szinte azonnal érezhető volt, hogy a görcsök engedtek a hátamban, derekamban.

Spanyol nyelv
Már jó egy éve kacérkodom vele, hogy milyen jó lenne egy újabb nyelvvel megismerkedni. A spanyol zene mindig is tetszett, amikor Svédországban voltam akkor volt alkalmam megismerni közelebbről vagy legalábbis egy kis szeletet kapni a spanyol életérzésből és mit ne mondjak, imádtam. A tánc, a mentalitás, a nyelv… most pedig, hogy a sorozatok és a filmek világára is van időm, a Netflix egyik sikerét, az Élite c. sorozatot kezdtem el és végeztem ki mindössze pár nap alatt. Nos, akkor dőlt el, hogy előveszem a nyelvkönyveket amit már egy éve beszereztem, felcsapom a Youtube legjobb spanyol nyelvű tanító videóit és belemélyedek. Aztán meglátjuk. Nyilván egyedül kell majd motiváció, hogy folytassam, mert ha nem köt le, hamar feladom – mint számtalan más dolgot is. De ameddig élvezem, nincs baj.

Én hiszem, hogy ezt az időt, amit itthon töltünk bármennyire is nehéz, kreatívan és okosan kell felhasználni. Most kell újra alapozni, újratervezni – most van rá idő, hogy kellően átgondolva lépjünk a sakktáblán. Az új szokásokat, új hagyományokat most kell felvinni a naptárba – az egészségünk ( a testi és mentális is!) érdekében. Talán annak is ideje volna, hogy az emberek leüljenek és megismerkedjenek magukkal – feltegyék a nagy kérdéseket a tükörnek, belebújjanak az ezeréves fotókba, relikviákba, fellapozni a régmúlt naplókat. Hasznosan tölteni ezt az időt, mert oka van,amiért bent vagyunk. Élvezni a zenét, a rádiót, időt szánni a reggeli falatokra, kiülni az erkélyre, mikor süt a nap – ezek apróságok, mondhatni semmiségek és most pont ezért lesznek hangsúlyosabbak. Tudom, mind klisé, elkoptatott közhely, de valójában így van.

Jó újranézni filmeket, jó felfedezni új filmeket, sorozatokat. Jó érzés feleleveníteni egy régi könyv cselekményét és élvezni egy teljesen újét. Jó, hogy van időm magamra. Hagyhatom leülepedni a verseket, szavakat, mondatokat és nem kell, hogy örvényt képezve keringjenek bennem hosszú napokon át.  Jó, hogy ami volt pár hónapja, mostmár egész másként fest.  Még jövök, mert jó itt.

„Ez mind múlékony.
Legalább hasonlít rám.”
Simon Márton

 

Beküldve:

Csend utáni vihar

Eltelt több mint három hónap. Ez a csend néha nagyon sok mondanivalóval volt telítve,máskor pedig csak kongott az ürességtől. Nagyon óvatosan és főként magamnak fogalmaztam meg a napok történéseit, mert ha őszinte akarok lenni egy olyan élethelyzetbe kerültem, ahol vissza kellett fognom magam így ez a mindennapjaimra is ráhúzta azt, hogy kevesebbet beszéltem magamhoz képest – vagy inkább kevesebbet közöltem.

Nagyon szép ívet zárt a tavalyi évem – tulajdonképpen nem is tudom hányszor panaszkodtam arról, hogy nincs benne kellő izgalom vagy nincs meg az a fajta hév, ami egyik napról a másikra hajt. Na, a végére meg csak ez volt így nem volt annyira meglepő, hogy azt vártam, hogy vége legyen. Hoztam jó és kevésbé jó döntéseket így év végére ami betudható a fáradtságnak mind a mentális és mind a fizikálisnak, de a lényegen ez sem változtat – jó, hogy vége, mégjobb, hogy egy újabb van előttem tele lehetőségekkel.

A szokásos évzáró füzetemet a napokban töltöttem ki. A január első napjait is sikerült elég eseménydúsra faragnom. Ahogy lapozgattam ezeket az évzárókat ( year compass, keressetek rá!) egyszerűen kirobbanó érzés volt látni, hogy évről-évre többet értem el egy kicsivel. Amit még 2014-ben nem tudtam magammal kapcsolatban tisztán megfogalmazni, azt már a rákövetkezendő években egyre inkább sikerült és végül el is értem. Ez a szépsége ezeknek a füzeteknek – elszaladnak mellettünk a napok, hónapok és sokszor az évek is ezek a dolgok nem feltétlenül vannak mindig a szemünk előtt és ahogy így visszaolvassa az ember, hogy reflektáljon magára arra, hogy mégis ki ő, szerintem ez egy nagyszerű lehetőség hogy tisztábban, érthetőbben álljunk magunkhoz.

A múlt évben már szerintem elég jó könyvekkel vettem magam körbe és rengeteg tudást, érdekességet halmoztam fel és gurítottam hónapról hónapra magam előtt, hogy feldolgozásra kerüljön. Nagyon érdekesnek, de legfőképp fontosnak tartom például a transzgenerációs hozadékokat, a mintákat és sablonokat, amiket hordozunk magunkban – ez azért is izgalmas számomra és próbálom felgöngyölíteni a saját cselekvéseim után, hogy mit miért teszek – szerintem mindenkinél vannak visszatérő problémák, motívumok az életében. Ez nem véletlen – minél jobban elmélyedtem ezekben a könyvekben, annál több aha – élményem volt. Ahhoz, hogy békében legyek magammal, hogy azt tudjam mondani, igen, jó úton járok ( mert egyre több mindent értek meg, egyre több olyan döntést hozok, ami nyugalmat hoz, semmint kétségeket) ezekre az élményekre van szükségem és nem is látok nagyon más elsődleges célt a szemem előtt, mint hogy akit látok reggelente a tükörben, az én legyek teljes egészében. Nem akarok kétségek között vergődni, hogy jól tettem-e ezt vagy azt, ne legyenek mi lenne ha – mondataim. Ha bízok magamba, márpedig ez a cél, akkor tudom, hogy amit tettem, amit mondtam, ami történt az mind úgy és akkor és ott történt, mert én így akartam – ez lehet, hogy nem feltétlenül a legjobb dolog volt, de elfogadom.

Nem tudnám egy konkrét dologhoz kötni, de ahogy kitöltöttem a füzetet, elérhető és reális célokat fogalmaztam meg, egyfajta béke, zen vagy flow hívjuk akárminek állapotába kerültem.  Tudom, hogy a rugalmasságomon, a konfliktuskezelésemen kell dolgoznom, de ezt abszolút fejleszthető dolognak tartom, mellette pedig a helyes önértékelés az, amit sikerült egy olyan szintre hoznom, ami biztos alapot képezhet a továbbiakban. Nem szeretném sem alá, sem fölé becsülgetni magam, de nem is kell kevesebbnek éreznem azt, aki vagyok –  nem tudom miként, vagy hogyan de úgy érzem nincs szükségem bizonygatásra ( sem a magaméra, sem másokéra) hogy higyjek magamnak.
Annyi éven át volt ez örök téma nálam, kerestem önmagam bókokban, tumblr – idézetekben ( ezt még mindig!), a szeretetéhségemtől teljesen kifordulván magamból mindenkinek és mindent hinni akartam – a közönség visszacsatolása kellett ahhoz, hogy elfogadhatónak értékeljem magam.  Azért a facebook timeline-on is visszanézve miket meg nem tettem a figyelemért – minden nagyon beszédes volt körülöttem azzal kapcsolatban, hogy bőven van még hová fejlődnöm és ordít rólam az, hogy naiv vagyok, mimóza és ezek mellé pedig még önbizalomhiánytól fuldoklom. Kár, hogy bár ez mint említettem beszédes volt, csak én nem hallottam ugye.

Tegnap volt a születésnapom.
Nem volt lárma, sem olyan egetverő ünneplés, nem volt meglepetésbuli, nem volt az, hogy összecsődítettem volna az ismeretségi köröm megmaradt tagjait. Pár pohár likőr, rengeteg nevetés, egy sorozat befejezése, jó pár kép egy két boomerang felvétel, egy kellemes főzés és mellé pedig egy még kellemesebb társaság és beszélgetés. Ez így volt kerek.
Helló 28, már vártalak!

Na és mi a helyzet az újévi fogadalmakkal,hiszen már eltelt 19 nap az új évből…
Nos, 2020 az időről, a türelemről, az önfejlesztésről szeretném, hogy elsősorban szóljon. A kreatívitást újra beépíteni a mindennapokba, hiszen írni és rajzolni is elég jól tudok – ezt pedig nem szeretném veszni hagyni, hanem fejleszteni tovább, hiszen mindig van fentebb meg fentebb.  Annyi lehetőség áll rendelkezésemre és annyi mindent látok magam előtt, hogy szinte olyan vagyok,mint kisgyerek az édességboltba – mindent és egyszerre!

Jó újra írni.
Jó újra itt.

Ezt pedig csak itt hagyom nektek, jó zenehallgatást hozzá!

Beküldve:

Pallón egyensúlyozva

Október 10-én ünnepelte a világ a Lelki Egészség Világnapját – mindeközben pedig egyre többen vannak azok, akik nem kérnek időben segítséget.

A téma az asztalon, sőt az utcán hever. Én sosem csináltam ebből titkot, vagy sosem éreztem úgy, hogy nekem ezt bármikor is szégyellnem kellene, hogy igenis többször is jártam hosszabb-rövidebb időre pszichológushoz.  A lelki egészség és a mentális egészség számomra kiemelten fontos – hiszen bár sokan azzal jönnek, hogy a magánéleti dolgokat hagyd otthon, nagyon nehéz csak az egyetemre, munkahelyre bármi másra fókuszálni, ha lelkileg nem vagyunk rendben. A negatív gondolatoknak ( szerencsére a pozitívaknak is!) megvan az a tulajdonsága, hogy épít – rosszabb esetben nem mesekastélyt, Disney csodavárat, hanem egy minimum egy Drakula-kastélyt, vagy egy Ollókezű Edward-féle elhagyatott helyet.

Itt hosszasan tudnék írni arról, hogy kérjünk időben segítséget, hogyan lehetne kilábalni belőle, tudjátok az a tipikus nőimagazinos rész, amikor 10 pontban leírnám, hogyan űzd el a depressziót, mert bár nyilván van egy szép szarkasztikus éle az előbbi mondatomnak, a legtöbb ember fejében mégis úgy él a depresszió, a negatív gondolatok füzére, mint egy „aprócska” gond, amit el lehet terelni, amiből könnyedén ki lehet ugrani. Nem lehet.

Én szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy bár mindenkinek megvannak a legsötétebb gondolatai, mindenkinek megvannak az ágya alatt rejtőző, főként éjjelente előkúszó démonjai, úgy gondolom, én már a legtöbbel szembe néztem, sok-sok terápia árán. A lelki békém fenntartása nem könnyű – erről a bizalmasaim tudnának mesélni, akik fenntartanak a vízen, mikor süllyednék. Én ezekkel az időszakokkal úgy küzdök meg, hogy még jobban befelé figyelek – kiírom magamból a gondolatokat, vagy csak tudomásul veszem, hogy egy olyan időszak jön, amikor a padlón fogok ülni és hagyom, hogy magamtól álljak fel, akkor, amikor az erőm visszajön. Nincs erőltetés, nincs húzás, nem érdekel, hogy a világ milyen ütemben húz el mellettem – nem sietek. Néha kellenek ezek a pillanatok is, mert amúgy is, mindig minden olyan gyorsan történik, hogy nem tudom utolérni magam – mindig sietünk valahova, mindig eredményeket akarunk generálni, gyorsan, látványosan – de nem törődünk a lelkünkkel vagy épp a másik lelkével. Egyik pillanatban minden olyan eufórikus, olyan glitteres, boldog, rózsaszín, olyan hihetetlen – a másik pillanatban pedig ülök egy könyv felett, amit órák óta olvasok és ugyanazt a lapot bámulom. Ilyenkor kell megállni.

Szombaton megnéztem a Joker c. filmet. Sok kritikát olvastam róla előzőleg, nagyon érdekelt, hogy ez a Joker miben fog eltérni. Az őszintét megvallva, nem erre számítottam. Ez a film zseniális és szörnyű – annyira, hogy tényleg a húsomba mart és a felénél azon gondolkoztam, hogy kimegyek és veszek egy mély levegőt, mert nem bírom tovább nézni. Nem volt benne túl sok vér, nem volt benne olyan sok gyilkosság vagy bármi amitől horrorisztikus lett volna  – az volt a legnagyobb „baj” hogy a valóságot mutatta. Aki még nem látta, ne olvasson tovább. SPOILER

Ezt a Jokert, mi a társadalom termeljük ki. Köztünk járnak, nap mint nap elmegyünk mellettük, vagy akár nekem konkrét példám is lenne rá – kitaszították őket, lúzerek, nevezzük őket bárminek, akasszunk rájuk bármiféle negatív címkét ők lesznek azok, akik mégis a tetteikkel maradnak fent, mert nincs aki megvédje őket és csak drasztikus eszközökkel tudatják a világgal, hogy ők márpedig itt vannak és számítanak.
Joaquin Phoenix amúgy is nagy szerelem a HER c. film óta, de itt egyenesen elképesztő – drasztikus fogyása még inkább félelmetessé teszi a szemeit – ahogy a vékony, reményvesztett arcból előderengenek azok a sötétkék szemek, amelyekben viszont ott van az őrült értelem – tényleg félelmetes. Van egy rész, amikor kegyetlenül megöli a munkatársát, miközben egy másik munkatársa végignézi ezt – őt pedig elengedi mondván, ő volt a legkedvesebb vele, vagy ő törődött vele – az a durva, hogy ennyire leegyszerűsítette a képletet : aki szemétkedett vele, bosszút fog állni, aki pedig valaha is kedves volt vele, annak megkegyelmez, sőt utána elcseveg vele barátságosan.  Joaquin zseniálisan játszik, belebújt a mesterkélt, világéletében fantáziamagóriákkal táplálkozó szerencsétlen, mentálisan beteg ember bőrébe, aki nem vágyik másra, csak valaki végre hallgassa meg őt. A legsokkolóbb jelenete összefoglalja a film mondanivalóját : meghívják abba a beszélgetős műsorba, amit kitudja hány éve néz, amire mindig is vágyott, hogy ott legyen, szerepelhessen, észrevegyék. ( egy stand up-os felvétel miatt, amin az előző részben nagyon jót derültek a showműsorban ,magyarán mutogatni akarják, mint a cirkuszi majmot).
Készül a nagy belépőre, arra, hogy mit fog mondani, hogy fog megszólalni mindent olyan manírosan előkészít – nos, amikor oda kerül a sor, hogy szerepelhet, előbukkan a valódi Joker : elmondja, hogy ő ölte meg azt a három embert, akiről beszél a sajtó, és hogy maga a showman is egy szörnyű ember – azért hívta meg őt tulajdonképpen a showműsorba, hogy mutogassa őt, mint valami beteg embert akin lehet nevetni és szánakozni is és ezzel nagyon is tisztába van, hogy a hőn áhított szereplés nem a személyének, a valódi érdeklődésnek szól hanem annak, hogy ő mentálisan sérült és ő maga a nagy csattanó, a vicc, amin elszörnyedhetnek / nevethetnek a nézők.Csak tényleg gondoljunk már ezekre a tehetségkutatókra, ahol a nézők szórakoztatásáért bevágják azokat, akik nem oda valóak és nevetség tárgyává generálják őket – az internet is segítő kezet nyújt ebben, születnek az újabb meg újabb mémek és csodálkozunk hogy merre halad a világ…

Kényelmetlenül, sőt, kifejezetten rosszul éreztem magam a film nézésébe közben, mert egyfajta szánalmat éreztem, mellette pedig nagyon is valós, realisztikus képet a festett a társadalomról. Természetesen nem is én lennék, akinek nem jutott eszébe a film után, az összes negatív dolog, amin végigmentem – lásd általános iskolás balhék, a csúfolódások, az összetört családi modell képe, vagy a középiskola összes „szépsége”, a kirekesztettség vagy a másság megélése, hogy nem tudtam és nem is tudok a mai napig sehova sem beilleszkedni könnyedén. Annyival egyszerűbb már a dolgom magammal szemben, hogy nem is akarok beilleszkedni és bátran vállalom azt, aki vagyok – az összes hibámmal, az összes megingásommal, kételkedésemmel, gondolatommal és öltözködési furcsaságommal együtt 🙂  De ehhez nagyon sok mindennek meg kellett történnie, újra kellett építenem a gondolkodásmódomat, hogy másként lássam – ahogy a szürke kisegér jelmezből egyszercsak kinőttem. Életem egyik legmeghatározóbb időszaka volt, amikor mertem úgy öltözködni, úgy sminkelni, úgy megjelenni valahol hogy az 100% önazonos és helyzetnek megfelelő.  Ez volt az egyike az első bátor lépéseimnek.

Apropó, bátorság.
Amikor véget ért májusban a terápiám, kaptam egy bátorság-követ a pszichológusomtól, amolyan lezárásként. Sokáig velem volt, aztán kitettem a zsebemből, itt-ott felbukkant a lakás bármelyik pontján : a napokban a kezembe került újra, a naplómat elővettem, hogy elolvassam azokat a sorokat, amin keresztül mentem és érezzem, miért is kaptam ezt a követ. Életem legjobb döntése volt, hogy megtanultam bátornak lenni – még akkor is ha ez óriási kockázattal jár.

„A fán ülő madár sohasem fél attól, hogy letörik az ág…mert Ő nem az ágban bízik, hanem a saját szárnyaiban.”

Növesszetek szárnyakat!