365 nap – kereken

Majdhogynem napra pontosan egy évig voltam munka nélkül – akik számára már unalmas ez a témám, nyugodtan ugorhat egyet, de alapvetően úgy gondolom, hogy van miről beszélni ez ügyben – nemcsak azért, mert saját magamon tapasztaltam hogy az elmúlt egy év mennyire kivette az ember lába alól a talajt. Ez az egész vírusmizéria, nos, erről is van bőven véleményem – a tájékoztatás hiánya, az adatok pontatlan közlése, a pánikhangulat majd a hedonista életvitelbe átcsapó sörözős-nevetős csapatokkal sem értek egyet.

Ami viszont igazán rémisztő, a halálozási adatok, a pánikhangulat, a munkanélküliség – az, ahogy tulajdonképpen magunkra vagyunk hagyva a vadonban, semmiféle segítséget nem kaptunk/ kapunk. Konkrétan itt ültem egy évig, egy irtógyors hullámvasúton, beadva több száz helyre(!!!) nuku visszajelzéssel. Ezzel együtt az is irtóztat jelenleg is, hogy valahogy ez az ország mindig kétkomponensű lesz – most jelenleg nagyon jól fut az oltott/ nem oltott közharc, azelőtt a migránspárti/ migránsellenes és hosszasan sorolhatnám – ez az ország sosem volt elégedett, sosem volt boldog. Persze vannak úgynevezett döntéshozók, akik kivül esnek ezeken a dolgokon, valahogy ők az átlagtól túlságosan is eltérnek, az Éhezők Viadala dolog jut eszembe, hogy ki miként dönt a sorsunkról, milyen abszurd…

Egy év után végre dolgozom – akármennyire is próbáltam nem elkényelmesedni, azért egy kicsit sikerült, és így hirtelenjében olyan volt, mintha próbálnék felugrani a mozgó vonatra, ami azóta is zakatol. Egyszerre esik nagyon jól és lubickolok benne, a teljesítménykényszerem pedig az egekben van – a másik oldal, hogy nagyon hamar elfáradok. De jó érzés, hogy végre csinálok valamit – a rajzolás, az írás csak ideig-óráig kötött le míg itthon voltam – ráadásul kiszabadultam a komfortzónámból, ami nekem óriási dolog.

Nekem az utazás az egyik nagy mumusom – nagyon vágyok rá, viszont eddig egyedül nem volt „merszem” pedig aztán minden lehetőség adott volna. Mindig vártam valakire – barátnőkre, barátokra, mikor kire, kivel hogyan terveztem meg, hogy hova megyünk el. Az új munkahelyem Debrecentől 60 km-re van és busszal járok. Ez nekem nagy lépés volt, idegen, komfortzónán bőven kívül, mondanom sem kell, hogy az első napokban szabályszerűen túlaggódtam magam, hogy jó buszra szálljak fel, időben érjek ki – ilyen apróságok. Ez a lökés kellett – ha van dolog, amit évek óta írok az évtervező füzetemben, akkor ez az. Ami még inkább büszkévé tesz, hogy ez is a fejlődésem látható jele.

Szeretnék újra aktívan írni, csinálni interjúkat – ez is fontos projektem, de úgy nem szerettem volna erőltetni, hogy nem éreztem benne feltöltődést – hátha most így lesz.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük