Jim Row – Az Orion Terv könyvkritika

Az a megtiszteltetés ért, hogy az Ágenda Kiadóval egy hosszas beszélgetés után felkértek, hogy írjak a könyveikről. Ez azért is óriási dolog számomra, mert abszolút amatőr vagyok ezen a téren.  A valódi kritikusok egy elég összetett szaknyelvet beszélnek szóval ez nagyon is távol áll tőlem viszont( nem meglepő módon) az olvasás nem. Olvassátok az első Ágenda Kiadónak készített kritikámat!

A könyv e-könyv formában megvásárolható ITT.

Az Orion-terv egy titkos projekt – olyannyira, hogyha valaki belekeveredik, annak ahogy lenni szokott teljes titoktartás is kötelezi. De mi a helyzet akkor, ha valaki túl sokat tud, túl sokat mond nemet?
Hogyan lesz egy mezei betörési riasztásból gyilkossági ügy, amelyet az FBI kezel? Hogyan válik egyetlen haláleset dominóeffektté, hogyan kapcsolódik be a fejlettebb technológia, a hackerkedés, a nano-robotok alkalmazása a gyógyításban?

A könyv lendületes, dinamikus történésekkel gazdag – főszereplőnk, Jack Collins egy egyszerű, vagány fickó akinek az amerikai álomból igen kevés jutott – egy válás, egy gyerek és egy nagyjából kielégítő meló. Részletes leírásokból nincs hiány, a szereplőket teljes egészükben el tudjuk képzelni és az autórajongóknak sem kell aggódniuk, mivel sok kifejezetten menő verda szerepel benne. A történet egy kicsit krimi, egy kicsit sci-fi, okosan adagolva az információmorzsákat amiket az olvasónak kell összetennie. Külön jó, hogy a háttérben egyszer csak összeérnek a szálak; a múlt és a jelen kezet fog egymással.

A történetet abszolút jónak találom, viszont mindössze 107 oldal, tehát még bőven lehetne mit írni erről. ( és remélem is, hogy lesz folytatása!)
Szerettem, hogy Jack olyan fickó, aki tényleg a szomszédpasi, az ezermester fajta, aki azonnal kedvesnek tűnik és Carrie megtestesíti az okos, karrierista nőt aki jóval nagyobb dolgokba tenyerel bele, mint ahogy az ő gondolja. Aki kedveli a romantikával éppen megfűszerezett regényeket, annak tökéletes – elalvás előtti órákba olvasni, akár egy teával/kávéval kiülni a parkba – garantáltan jó szórakozást kínál.

Számomra a legjobb karakter Blade volt – szeretem a női hackereket ( éljen Lizbeth Salander!) mert nincs is jobb egy erős, független, önálló nőnél ( ezt a propaganda szöveget… :D). Egyébként remélem a későbbiekben olvasok még Jim Rowtól hackerkedős sztorikat, mert ez egy elég izgalmas téma, amit többféleképp lehetne megközelíteni. Ha lehámozzuk a hollywoodi sémát, ahol 5 perc alatt hackelnek meg és törnek fel egész komoly tűzfalakat, akkor ezen túl érdemes lenne szót ejteni az etikus hackerkedésről, az adathalászat és felhasználásról – de ezek mind csak az én laikus agyam szüleményei.

Borító: 4/10.
Történet:6/10.
Szereplők:8/10.

365 nap – a lengyelek merész dobása – botrány 3 felvonásban

Az elmúlt két-három hétben aztán mindenfélét láttam ezzel a filmmel kapcsolatban. Rengeteg magyar portálon, főleg a Facebookon osztották-szorozták a sztorit, értelmetlenebbnél értelmetlenebb kommenteket kapott. Úgy érzem, hogy az emberek többsége nem érti a lényeget, amit ez a film tükrözni próbál. Egyrészt. Másrészt meg ott keresünk gigászi magaslatokat, ahol nem kellene.

Spoiler
A sztori egy lengyel könyv alapján van, amit egy wattpados fanfiction előzött meg. Magyarán nem kell többet gondolni bele – egy laza 30-as nő írta, szerintem a Szürke ötven árnyalata, a Szépség és a Szörnyeteg volt a kiindulási alapja, neadjisten’ egy adott pasi/színész. Blanka Lipinska lehetséges, hogy egy bortól ittas/munkától besokkalt napon kezdte el írni a saját maga és barátnői szórakoztatására, ahol álmai pasiját formázta meg. A Wikipédia-oldala szerint inspirálta az is, amikor Sziciliába látogatott.
A történet rém egyszerű – adott egy karrierista nő (talán maga Blanka), aki nem él boldog kapcsolatban, tulajdonképpen palira van véve elég rendesen, a szexuális élete konvergál a nullához, miközben a szexuális étvágya ettől függetlenül elég nagy. Adott egy olasz Adonisz, a helyi maffia feje, aki azon túl, hogy megalomániás, az irányítás átadása nem az ő asztala. Ők egy banális, erőltetett véletlen kapcsán összefutnak, Adoniszunk (aki egyébként Massimo) a nő rajongója lesz, és tűvé teszi érte a bolygót.  Azért itt megjegyezném, hogy Blanka sok ezer nő álmait fogalmazta meg – ugyan ki ne vágyna arra, hogy egy olasz félisten bekeresse érte a világot, a tenyerén hordozva?
Van benne dráma, rémkevés életszagú párbeszéd, egy kis feminizmus, egy minimális tiltakozás és maximális szexjelenetek.  Én nem fogok kertelni, négyszer néztem meg más-más személyekkel, kiváncsi voltam az ő reakciójukra is. A szexjelenetek élessége szerintem valódi, én nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy ott bizony nem voltak dublőrök. Erős jelenettel indít, és szerintem a film ott alapozza meg az első tíz percében, hogy miről is fog szólni, ezért sem értem a közfelháborodást.

Tegnap bonyolódtam egy közelharcba Facebookon emiatt, ahol egy férfi sokallta a szexjeleneteket, hogy már-már a szoftpornó határát súrolják – nem súrolja szerintem, hanem egyenesen az – és hogy amúgy a főszereplő hölgyet, a saját szavaival, élve dugná, mint a lopott biciklit, de ez neki is sok. Ugye érezzük az ellentmondást?
A férfiak számára elfogadott a pornó. Ők élvezhetik, nézhetik, ha egy nő nézi, akkor erőteljesen megoszlanak a vélemények, és többségében nem elfogadott ez. Ha egy nő akár a 365 napot, akár a Szürke 50 árnyalatát nézi meg az közfelháborodás tárgya – és főként férfiak szólalnak fel ellene – mert hogy úristen, hát ezt hogy lehet megnézni, meg ez a pornó, meg maszlag.  A gond az, hogy nem látják be, a nő is emberből van, müködő hormonháztartással és a pornó nyerssége, túlzott erőszakossága nem teljesen egyezik az ő ízlésével, és ezzel nem árulok el nagy titkot, hogy van aki kedveli, ha van mögöttes tartalom, némi fűszer hozzá.

A 365 napot azért támadják, mert a Stockholm-szindrómával kapcsolják össze. Mivel a nő beleszeret az elrablójába és erős kötődés alakul ki köztük, és ezt romantizálva kapjuk vissza a képernyőn, ergo egy mentális állapotot/betegséget „istenít” a női társadalom. Szerintem aki értelmes, okos, pontosan tudja, hogy ebbe nem kellene ilyeneket belelátni, mert miért keresünk könyörgöm ebben magaslatokat, ha a pornóban sem tesszük? Ez egy film, egy fikció, aminek a története sallang, ez tömör eyecandy a női társadalom részének, és aki agyban egy kicsit is ottvan, tudja, hogy Massimo nem létezik, és egy elrablás semmilyen értelemben nem oké, akkor sem, ha egy olasz csődör teszi.  Ez a film tökéletes kikapcsolódás a munka után lefáradt, szellemileg-testileg offos hölgyeknek popcornnal, csajos estére, témának a barátnőkkel, éjszakára szép álmokat hoz, és ez így körülbelül ennyi is.

Nem tudom, hogy a könyv milyen lehet, mivel eddig még csak lengyelül jelent meg, de bízom benne, hogy az angol fordításra sem kell sokat várni.

A történet 3 részes, szóval még 2 rész erejéig élvezhetjük Michele Morrone tökéletesre dolgozott felsőtestét, mellesleg pedig remélem az énekhangját is, hiszen több dalt is ő énekel a filmben. Apropó dal – az abszolút plusz pont, hogy a zenék kiválóan voltak összeválogatva a jelenetekhez. Szerintem azóta is sokan dúdolgatják a Red c. számot.

Ha az erotikus verseknek, az erotikus könyveknek van helye, akkor szerintem ezeknek a filmeknek is van létjogosultsága. Ha férfi író/rendező által készül, akkor kasszasiker. Ha női író/ rendező keze van a dologban, kurvulás.
Érdekes, nem?

Plusz 5kg, maradhat?

Ez a bejegyzés főként egy Instagram-posztnak köszönhető: link
A téma viszont az asztalon hevert már jó ideje.

Magazinok. Hogyan legyél fitt? Fogadd el önmagad! Hogyan legyél karcsú, szálkás 10 nap alatt? Minden, amit a csokoládéról tudni kell. A diéta 10 lépcsője. Ashley Graham, plus size modell. Top 5 karcsúsító fazon. Ezt vedd fel, hogy takard a hasad! Készül már a nyári beachbody?Top 5 nasi, amit biztosan ehetsz bármikor…

Ugye nem is kell sorolnom a további címeket, ami akár naponta szembe jöhet velünk weboldalakon, újságok hasábjain, címlapon, tévéből, hirdetésekből, elkeseredett, örök fogyókúrázók Facebook-oldalairól. Csoportok, ahol a fogyásról beszélnek. Kalkulátorok, amelyek bizonyos számok alapján döntik el, hogy ki egészséges, ki van a keretben még épp benne. Fura, nem?

A willendorfi Vénusz szobra a termékeny, húsos, jó erőben lévő nőt ábrázolja. A klasszikus ősanyamodellt, akinek a teste befogadja az új életet.
A milói Vénusz szobra pedig egy karcsú, izmos női modell, hetykén álló cicikkel, megtestesítve a késői hellenisztikus kor ideálját.
Mondhatni ég és föld a két Vénusz, mindkettő ideálkép egy-egy korrajz, ki mit talált érzékinek, csábítónak, egészségesnek.

A modernkori lányt vajon hogy ábrázolná a mai kor szobrásza?

Ha a test egy templom, miért rombolják mégis oly’ sokan? Honnan jön a tökéletes ideálkép, hogyan változik szinte évről-évre a modern Vénusz a szemünk előtt?
Biztosra veszem, hogy mint minden, a testünkhöz kapcsolodó érzelmeink is otthonról indulnak el.  Az ételhez fűzödő impressziónk megintcsak egy otthoni séma, amit sok-sok nálamnál okosabb pszichológus megfejtett már – bulimia, anorexia nervosa, sanyargatás, kínzás, önhánytatás, falási rohamok, endorfinok, eltorzult önképek, túlzásba vitt edzések, kalóriaszámolások. Ezeket a kulcsszavakat, sajnos azt kell mondjam, sok fiatal lány és fiú is ismeri. Csúfolódások tárgya, otthon, az iskolában. Ne egyél már annyit! Miért eszel csak ennyit?
Erre egyébként az egyik kedvenc példám Harry Potterből Dudley Dursley, ahol az anyai szeretet túleteti a csemetét – minél több falatot kap,annál jobban szeretem. Anyaként helytállok, hiszen táplálom a fiam/lányom, nem szenved hiányt. Hogyan lehetne egy anyának rámutatni erre, hogy a fia/lánya túlsúlyos, ami veszélyezteti az egészségét? Hogyan lehet a gyereknek elmondani, hogy attól, hogy nemet mondasz a következő pudingra/ tányér pörköltre nem vagy rossz gyerek és nem fogod ettől kevésbé szeretni anyádat, bármit is mond?
Nem állsz fel az asztaltól addig, ameddig meg nem eszed? De. Ha nem kívánod, ha túletted már ígyis magad, miért ennél többet? Kinek felelünk meg?

Voltam 42 kg és 22 éves.
Vagyok 54 kg és 28 éves.
Voltam 61 kg és 26 éves.

Mit látunk ebből? Csak számokat, változó tendenciákat, ugrálásokat egészséges és kevésbé egészséges között. Nem látjuk a mögötte levő jeleket: az idegeskedéseket, a megfelelési kényszert, a boldogságevéseket, a nyugodt vacsorákat, a kapkodós reggeleket. Nem látjuk mögötte a fiút/lányt, aki a tükör előtt áll és nem ér össze rajta a farmer, kellemetlenül feszül hastájon a póló. Nem látjuk a lányt, aki magazinokat les, hogyan legyen vékonyabb, mint mások. A monoton futópadozást, a fehérjeport, a felesleges túlhajtást. Az éjszakai jutalomfalatot, a megérdemelt hamburgert, a jóleső ízektől gazdag mosolyt. Nem látjuk a fiút, aki nem mer bemenni az edzőterembe, mert úgy érzi, nem oda való a maga x kilójával.

Nem oké cikizni másokat, azért, mert a keretből valamiképp kilóg – a soványság pont úgy lehet egészségügyi probléma, mint a kövérség. Én nem támogatom azt, hogy valaki maradjon húsos, csak azért, mert éppen forradalom van a testképpozitívitás mezején – amennyiben az egészségügyi állapota kielégítő és nem fogja 2-3 éven belül terhelni az ízületeit, a tüdejét, a szívét, számára ha tükörbe néz, teljesen oké, amit lát akkor, oké.  Pont úgy, ahogy a soványság sem oké, ha csak azért csinálja az eszetlen diétát, mert XY ezt meg azt mondta, miközben a gyomra, a mája teljes egészében beteggé válik. Nem a positivebody-t kellene elsősorban támogatni, hanem az egészséges testet – és ebben a mentális egészség is óriási szerepet játszik!

Az egészséges test viszont nem zárja ki a striákat, nem zárja ki a megereszkedett anyupocakot, önmagába foglalja a kevésbé hetykén álló ciciket és a kevésbé feszes fenekeket is – ezek mind természetesek. Nem tudom, hogy a társadalom érti/érzi-e a különbségeket, ezeket az árnyalatnyi finomságokat, hogy valami alkati kérdés-e vagy egészségügyi. Nekem ne mondja senki, hogy fogadjam el természetesnek, ha valaki 170 centiméter és mellé ugyanennyi kiló – ez nem pozítiv testkép, ez szimplán nem egészséges, megrövidíti a saját élettartalmát, megannyi betegség melegágya – cukorbetegség, szív-és érrendszeri panaszok és ez még csak a kezdet. Ez természetesen a szénnédolgozott izomzatra, a csontszárazzá leszárított testekre is igaz. A testedzés az életünk részévé kellene, hogy váljon, egészséges keretek között, mindazok mellett mindkét véglet számára   maximális segítség kell, hogy elérje a korának/nemének megfelelő egészséges állapotát mind súlyban, mind mentálisan.

Önmagunkat elfogadni egy nagyszerű érzés, fantasztikus teljesítmény.
Egészségesnek maradni, pedig nem kevesebb, mint az egész életünk.

Péntek esti draftolások

Van egy regényem, amit lassan több mint két éve írok. Egy lányról szól, aki fogta magát és hátat fordított egy olyan falunak, ahol nincsenek lehetőségek, és új életet kezdett egy teljesen másik városban.
Néha előveszem, belekontárkodom, elolvasgatom – darabos, hiszen egy-egy részlet végletekig kidolgozott, pontos és precíz, a többi pedig nem kapcsolódik hozzá. Talán hiba volt így írni, mivel nincs összefűzés közötte – ahogy telik az idő, néha azt hiszem, nem is lesz.  Azért is jó visszaolvasni, mert ad egy olyan érzetet, hogy talán haladtam – korrajz, egy viszonylag közeli dátumról, mégis egy teljesen más lenyomatról. Tisztán emlékszem, milyen jó volt megszabadulni és kiírni magamból azt a sok apró részletet, ami folyamatosan elraktározódott a fejemben, mondván hasznos lehet később.

Azóta más témákon pörgök. Nem tudok írni arról, hogy mennyire átcseszve érzem magam, mennyire nem értem azt, ami történik – főleg az okokat nem, de ha nagyon leakarnám sarkosítani, tulajdonképpen abban az ágyban alszom, amit én vetettem meg magamnak. Nem nagyon van jogom mutogatni más-más irányokba, hogy te ezért vagy hibás, te meg ezért, te beléptél az életembe, felforgattad, aztán te meg azért vagy hibás, mert elakadnak a szavaim, ha egy bizonyos témáról kellene beszélnünk,nekünk kettőnknek.  Mindenki kérdezi, érdeklődik, én meg csak azt válaszolom szégyenkezve, hogy nem tudom és nem beszélek róla.  És ki a hibás? Én.

Azt az egyet tudom jelenleg sziklaszilárdan, hogy karriert akarok építeni.  Hogy irodai munkát akarok végezni, hogy a tartalommarketinggel akarok foglalkozni, hogy négy nap alatt is tanulhat az ember újdonságokat – köszi, bútorbolt – és szerezhet új tudást, mellette pedig nagyszerű emberekkel ismerkedhet meg. Amikor azt hittem, megvan álmaim állása, nos, le kellett lomboznom saját magam, hogy még mindig nem vagyok elég jó, és ezzel csak annyi a bajom, hogy nem tudom hol kellene pontosan javítanom ezen.

Az útóbbi pár héten kevés energiám volt interjúkat csinálni, mert lekötött az, hogy egyrészt munkám legyen, másfelől az akkori próbanapos munkahelyre szerettem volna maximálisan koncentrálni.  Megakadást érzek ezzel kapcsolatban, de nem valahogy az nem aggaszt – ott azért biztos vagyok abban, hogy átlendülök a holtponton.  A munkanélküliség jelenleg sokkal jobban aggaszt, mert sajnos azt látom, hogy nem nagyon van lehetőség. Aggaszt, hogy óvatosan kell fogalmazni, puhatolózni kell, aggaszt, hogy azt hallom nem fizetik ki az embereket, hogy trükközés megy, hogy nincs stabilitás. Igen, tudom, lehet naiv vagyok ebből a szempontból, de mióta bejött a járvány, azóta méginkább érzékelhető ez a fajta mentalitás – úgy vannak vele, hogy a munkavállaló dolgozni akar,  akkor nem fogja nézni a feltételeket, mert enni kell. Ebben ugyan van ráció, de most komolyan?!

Aggaszt, hogy meddig ér a takaróm. Meddig ér a reményem, az erőm, meddig ér a józan eszem, honnantól kezdek majd igazán szétcsúszni.  Ezért olvasom a régi sztorimat, ezért írok fanfictiont, ezért merülök újabb filmekbe és sorozatokba, hogy ne kelljen gondolkoznom. Lehet gyáva menekülés, nekem csak muszáj levegőhöz jutnom. Egyik probléma keresztezi a másikat. Minden napra kapok egy új gazdálkodj okosan kártyát: legtöbbször a lépj hátra hármat,csak hatos dobással mehetsz tovább vagy a túl sokat szórakoztál, két körből kimaradsz kártyák jutnak nekem.  Nekem ez jutott, hogy nem problémamegoldó aggyal rendelkezem, hanem problémameglátóval. Egy rendszerben nem a jót látom, hanem a kijavítandó hibákat – ez néha előny, néha kurva nagy hátrány.  Túl sok kérdésem van, a gond az, hogy válasz se nagyon, vagy nem olyan minőségben érkezik, amitől megtudnék nyugodni.
Vajon ez menni fog?

Az útóbbi napokban sorozatai, filmjei következnek:

La Casa de Papel – mind a 4. évada.  A legjobb sorozat, a legszínesebb karakterekkel.
The Outlander – még csak a második évadnál járok, elolvastam az első kötetet, nem elég, hogy a fent említett spanyolok kerítettek hatalmukba, de most már a skótok és a vikingek is. Szörnyű vagyok.
365 Days – nem megyek bele, aki látta, érti. Az olaszokról is lenne pár megjegyzésem. Nem, ez nem minőségi film, ez szoftpornó, ez nőknek szól, és nem kell belegondolni egy egész Freud-féle kötetet. Ez csak szex, ami után nézel ki a fejedből.
The Hunger Games – ez a klasszikus, amit nem bírtam anno végignézni, vagy inkább kivárni a részeket, szóval most letoltam egybe. Lehet, hogy ha a könyveket olvasnám jobb lenne.
Feel the Beat – táncos-netflixes vicces stepupkitudjahanyadik copy. Egyszer nézhető, tökéletes ha nem tudsz aludni.

Sminkecsettel Debrecentől Los Angelesig – Interjú Simon Zsófival

Simon Zsófit (ki tudja, hogyan és miért) jó pár éve bekövettem – elvarázsoltak a sminkjei, nagyszerűnek tartottam, hogy ez a lány ilyen csodás dolgokat tud létrehozni, arról nem is beszélve, hogy mennyire sok karakter rejtőzött Zsófiban. Ennek örömére felkerestem őt, és szívesen adott nekem egy interjút. Köszi Zsófi, tényleg! 🙂

Minden kislány élvezettel nézi, ahogy az anyukája rúzsozza a száját, a körömlakkok, a púderek világa ad egy olyan varázslatos közeget – te is innen indultál? 🙂

Azt hiszem, nálam inkább a nővérem volt az, akinél belecsöppentem ezeknek a bűvöletébe. 9 év van köztünk, ő volt a „nagylány” ezért folyton utánoztam. Sokszor belopóztam a szobájába, amikor nem volt otthon, és akkor össze-vissza kentem magam a sminkcuccaival. Persze ő a legkevésbé sem örült neki, de én vállaltam a kockázatot. Mindig is élveztem, ahogy a sminkektől megváltozik az arcom, a tekintetem. Gyakran játszottam ezekkel.

Az Instagram-fiókod tele van szebbnél-szebb és legfőképp kreatív sminkekkel. Autodidakta módon tanultál meg sminkelni, vagy részt vettél képzésen?

Teljes mértékben magamtól tanultam. Olyan 14-15 éves lehettem, amikor elkezdtem sminkelni magam rendszeresen. Azt gondolom, hogy ez idő alatt elég sokat fejlődtem. Nem néztem beauty gurukat sem, én inkább ilyen magamon kísérletezős-felfedezős vagyok. Gondolkodtam képzésen és el is kezdtem egyet, de borzasztó sulit fogtam ki… azóta nem próbálkoztam.

2018-ban az a megtiszteltetés ért, hogy te képviselhetted hazánkat Los Angelesben, a NYX Awardson. Szoros volt a hazai verseny. Mit éreztél, mikor kiderült, hogy te nyertél? Milyen volt Los Angelesben? Találkoztál általad kedvelt sminkesekkel?  Melyik versenysminkeddel nyertél?

Természetesen kellett egy kis idő, mire felfogtam. Az egész versenynek úgy indultam neki, hogy jóformán semmit nem tudtam róla. Így persze büszke voltam magamra, hogy első nekirugaszkodásra megnyertem. Valamelyest visszaállította  a hitemet a kreativitásomban.

A Los Angeles-i úttól egyenesen rettegtem. Inkább introvertált embernek tartom magam, ezért elég nagy stressznek éreztem, hogy hirtelen rengeteg új emberrel találkozom. Ráadásul tudtam, hogy fontos kapcsolatokat építhetek. Persze csodálatos élmény volt, és azt kell mondjam hangulatában is felülmúlta a város az elképzeléseimet. Picit úgy éreztem belekóstolhatok a „magaséletbe”. 😀 Mindenképpen különleges és jó emlék marad. 

Nem követem olyan sok sminkes munkásságát, természetesen találkoztam 1-2 olyan emberrel, akire élőben is kíváncsi voltam. Őszintén szólva azok a sminkesek, akik híresebbek, inkább klikkekben voltak, nem találtam őket közvetlennek sem. Igazából nem volt szimpatikus közeg. 

Az utolsó sminkemet a ‘Lucid Dream’ témához készítettem, és ez is volt a kedvencem. Egyébként is álmodós ember vagyok, szeretem is az álmaimat és sokat jelentenek nekem. Egészen a végéig nem volt letisztázva bennem, hogy mi is lesz a koncepció, csak engedtem magamnak, hogy alkossak. Ebből lett valami Alíz csodaországos meg Faun labirintusos házasítás. Szóval szívemnek kedves topic volt, de visszagondolva közel sem hoztam ki belőle a maximumot.


Mennyire volt ez hatással a későbbiekben rád?

Rájöttem, hogy nem erre van szükségem. Sminkelni mindig is szerettem, az alkotás és a művészet mindig is az életem része volt, viszont az influencer vonallal nem tudtam összeegyeztetni. Persze rengeteg jó dolgot kaptam a versenytől, bátrabb és magabiztosabb lettem.

Milyen stílusokkal játszol szívesen? Vannak kedvenc színeid, amiket jobban/többet használsz?

Egyre inkább a természetességhez térek vissza és a „kevesebb néha több” elvén sminkelek mostanság. A barna-bordó kombináció örök kedvencem, illetve odavagyok a színes szempillaspirálokért. 😀

Jelenleg egyetemista vagy – milyen szakon? A sminkeléssel komolyabban is szeretnél majd az egyetem végeztével foglalkozni?

Természetvédelmi mérnök szakon vagyok a Debreceni Egyetemen, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, és valószínűleg szakot váltok. Alkalmi munkáim vannak, de nem gondolom, hogy valaha is főállásban végezném a sminkelést. Hobbiként nagyon szeretem, de félek hogy a munka terhe alatt elveszítené a varázsát. Persze ezt csak most gondolom így, nem zárkózom teljesen el tőle.

Egy időre eltűntél a közönség elől – ennek van valami személyes oka? 

Ahogy korábban említettem, influencerként nem szerettem/nem tudtam volna tevékenykedni. Egyáltalán nem tartom egyszerű dolognak, és azt kell mondjam, nekem sajnos nem is sikerült összeegyeztetnem a művészetemmel vagy az elveimmel. Túl nagy közösségi befolyást éreztem magamon, és úgy éreztem nem sikerült hitelesnek maradnom.

Kivel kollaborálnál szívesen, vagy kinek készítenéd el a sminkjét?

Már jóideje nem kaptam ihletet, nem inspirált senki. Talán Szalay Csengét említeném most meg, vele együtt voltam a versenyben és mostanában lett igazán aktív az Instán. Az ő hozzáállását kedvelem és nagyon minőséginek is tartom a munkáit.

Papp Ádám – Blues az Úton – Ajánló

Papp Ádám legújabb kötete, a Blues az úton nemrégiben jelent meg.
Ajánló következik.

Ez a kötet 27 évet ölel fel – érzéseket, ki nem mondott gondolatokat, nyitányokat és zárásokat tartalmaz, ezen felül pedig magáról az útról szól, amin Ádám végigment és jelenleg is sétál rajta. A kötet tulajdonképpen felfűzhető egy szalagra – a kezdetekből fakadó impulzusok és a mai napig tartó élethelyzetek sokasága adja a ritmusát, egy gyönyörűen megkomponált, kollektív összegzés.

A versek olvasása közben nem volt nehéz Ádámot elképzelnem, ahogy bluest penget a gitárján, előtte hevernek a sűrűn teleírt papírlapok, némi whiskey társaságában. Old-school kiskocsmák homálya is tökéletesen passzolna hozzá – az írásaiból visszaköszönő egyszerű, mégis valós életigazságok kimondása számomra Fodor Ákos stílusát idézi vissza – hogyan mondhatunk ki mély dolgokat ilyen könnyedén? Tartom magam ahhoz, hogy Ádám olyan, mint egy lassú folyású folyó – a kövek mi vagyunk benne, az írásaival pedig szépen lassan csiszolja azokat a köveket, akik képesek meghallani a folyó csobogását. Mit csiszol le rólunk? A saját sérüléseinket, ki nem mondott érzéseinket.

Az alkotás sokszor magányos munka – hiszen a lecsupaszított lelkünkről van szó, ezt pedig nem lehet csak úgy hirtelenjében közszemlére tenni. Ádám mégis varázslatosan komponálja műveit, hiszem, hogy ő sok emberrel ellentétben inkább kezet fog magánnyal és együtt alkotnak valamit.

A Blues az úton című kötet Papp Ádám egyik (ha nem a legfontosabb) mérföldköve. Ádám régóta úton van, rég elhagyta az indulási pontot, állomásról állomásra megy és azt hiszem, mindannyian örülhetünk, ha részt veszünk vele ebben az utazásban, mert nemcsak tartalmas, hanem szórakoztató is.
A kérdés az, hogy nekünk meddig szól a jegyünk?

Ádámmal, mielőtt megírtam volna az ajánlót, sikerült egy kisebb interjút készítenem, mert úgy éreztem, így lesz igazán kerek az ajánló.

Hogyan készült ez a borító?

Az első perctől kezdve, mikor felötlött, hogy megírom a Blues az útont, pontosan ezt a borítót képzeltem el. Út, lábnyomok és az élet. Szerettem volna egy olyan borítót, ami hűen tükrözi, hogy miről szól a kötet. Szerintem bejött.

A verseid követnek-e valamiféle ritmust?

A ritmus ez esetben a gyerekkortól idáig. A kötet első harmada visszaemlékezés, a második az, amikor elindultam és a harmadik pedig egy kis „megállj”, de tudom, hogy kell tovább menni. Valami lezárult, és már jönnek is az új élmények, felismerések.

Mindegyik vers természetesen egy darab belőled, ahogy fogalmaztál, 27 év termése. Melyik darab mégis a legértékesebb?

Mindegyik darabja értékes. A legcsodálatosabb arra visszagondolni, hogy amikor jöttek az első élettől való impulzusok, miként hatottak rám. Ahogy jöttek a benső fájdalmak, amik mélyen elgondolkoztattak, amikor feleszméltem egy-egy spicces helyzetben. Aztán persze a többi, ami jött.
A „Hosszú út Bluesban” le is írtam.
„Hosszú az út, csak élni kell!
Ha távol lennél, megérkezel.
Ne féld a perceket, nincs miért,
minden pillanat a tiéd!”
Ezzel a négy sorral akár el is intézhettem volna az életem első felét, de ahogy tovább mentem, úgy jöttek az egyre szebb, jobb és izgalmasabb pillanatok.

Minden köteted egy állomás. Van indulási pont, jelenleg bőven zakatolunk, de a kérdés, van-e tervezett állomás?

Biztosan van, sőt ez is egyfajta végállomás, csak most épp átmegyek az utam azon részére, ahol még nem jártam, de előtte még egy picit visszanézek mindenre ami jó, ami szép, mielőtt tovább mennék.

Ha szeretnéd a kötetet megvásárolni, ITT megteheted 🙂

Az élet több ezer fonálból áll, csak jól kell tudni csomót kötni rajtuk – Interjú Kertész Timivel

Mit jelent neked az alkotás? A művészet majd’ minden ágában otthonosan mozogsz.

Nekem az alkotás, akár a csillagok és a Hold fénye egy didergős, sötét éjjelen. Amikor rajzolok, vagy írok, kötök, makramézom, vagy hímzek, úgy érzem, feltöltődöm, s hogy nincs semmi rossz a világon. Mintha beszippantana a tér, és megszűnne a világ, nincs külső zaj, nincs külcsín, csak én és a fantáziám. Nem igazán lehet szavakba foglalni, milyen is ez.

Egyszerűen csak csinálom, mert szeretem. Mert egy szomorú, esős napon is mosolyt csal az arcomra, és a legnagyobb öröm az, amikor máséra is. Amikor, ha csak egy cseppnyi boldogságmagot is, elhintettem velük más szívében, s ez tesz boldoggá.

Gyakran saját fotókkal illusztrálod az írásaidat – előbb az írás van kész és úgy inspirálódsz a fotózás témájához, vagy fordítva?

Nos, igen. Ez szuper felvetés, de a legtöbb esetben a fotó van meg előbb, s csak aztán, mikor rátekintek, kipattan hozzá egy gondolat, vers, de sok esetben az érzéseim is bennük mosnak partot. Hol burkoltan, hol nyílt tengerként. 

A természetközeliség abszolút visszaköszön a képeiden – honnan jött ez az óriási szeretet az anyatermészet felé?

A Tisza-tó közelében nőttem fel, olyan 3 kilométerre magától a tótól, s míg kicsi voltam a szüleimmel és testvéreimmel rengetegszer jártunk le. Télen fakutyáztunk a fagyott tavon, meg szánkáztunk a gátoldalon, nyáron pedig sokat bicikliztünk. Később ez a családi szokás a munka miatt elévült, de bennem azóta sem halt ki. A párommal, ha jó az idő és megtehetjük, ki szoktunk bringázni, de ha magam vagyok, és munka után fiatal a nap, nem borús az ég, akkor görkorit ragadok, és kigurulok. Fényképezek, dédelgetem az ottani őrkutyákat, csodálom a madárvilágot, a hattyúkat, kacsákat, még a kiürült kagylóhéjakat is. Hébe-hóba őzet és nyulat is látni lehet. És a repce mezők! Meg a Napraforgók! És a naplemente a Tisza fölött! Szerintem nincs káprázatosabb naplemente sehol kerek e világon, csak a Tisza fölött!

 

A virágzás szimbólum – sokszor felbukkan nálad. Úgy érzed, te magad is virágzol, az alkotás termékenységét jelöli?

Még ezen sosem tanakodtam, igazából imádom a virágokat, kint a természetben, ahol a helyük van, meg a kertben. Legközelebb a tulipán, a rózsa és a levendula áll hozzám, de minden más virágot is kedvelek. Egy a lényeg, ne kapjak egyet se cserépben, mert sajnos a nevelésükhöz nem értek. Emlékszem, volt kisebb koromban egy kaktuszom, még szülinapomra kaptam, de szegényt túlöntöztem, nem élte túl.

Azóta elhatároztam, nem nevelek szobanövényt, sajnos nem nekem lettek teremtve, így kint csodálom őket. Ott, ahol a legjobb helyük van, és megörökítem őket egy-egy képben, hogy hervadásuk után is élhessenek tovább, ne csak emlékeimben. De talán igen, a virág a művészlelkek legmeghatározóbb szimbólumaként is helyet érdemel!

A makramé fonalékszerek készítése mióta szerepel az életedben? Az ékszereknél is gyakori a levél motívum.

Igen, mióta ismerem ezt a technikát, azóta abba sem tudom hagyni. Tizenkilenc decemberének környékén kezdtem el megtanulni egy pesti barátnőm által, aztán úgy éreztem, ezt nekem találták ki. Teljesen beleástam magam, és olyan mélyen beleestem, hogy ki sem akarok mászni a fonál-szerelemből. Könyveket kezdtem el böngészni, és rengeteg weboldalt, aztán elkezdtem egy-két sajátos mintát kiötölni.

 Szeretem, és azt végképp, hogy nem csupán ékszerek, hanem könyvjelzők – így születtek @megszolalas.ig második könyvéhez, a Madárkához is a könyv stílusára szabva ajándék könyvjelzők, melyeket öt, azaz 5 szerencsés megkap majd, ha megveszi Dominika könyvét – illetve kaspótartók, táskák, kulcstartók, fülbevalók, mellények, faldíszek, terítők, karácsonyi díszek – nem mellesleg már azokon is töröm a fejem az ünnepekre – övek és hajpántok. És egy évig sorolhatnám, még milyen sok csoda készülhet fonálból.

Milyen terveid vannak akár az ékszerkészítéssel, akár a fotózással/ írással kapcsolatban?

Egy napon, ha beérik, a nővéremmel egy közös verseskötetet szeretnék kiadni, a saját rajzaimmal illusztrálva kettőnk írásait. A borítóterv már megszületett, de még rengeteg munka lesz vele, amire jelenleg nem sok idő jut. Illetve egy szép napon nagyon szeretném kiadatni röpke horrornovelláimat egy kisebb kötetben, s ha szerencsém van, a romantikusokat is megjelentetem majd.

A makramét pedig kisvállalkozóként, munka mellett szeretném egyszer vinni, hogy eljárhassak piacolni velük szabadidőmben, és nyithassak nekik egy weboldalt is, ahol megmutathatom majd a világnak. 

Nagyon tetszik a szlogen, miszerint az élet több ezer fonálból áll, csak jól kell tudni csomót kötni rajtuk – honnan jött ez?

Nos, leginkább onnan, hogy az élet is olyan, mint egy gombolyag fonál, keszekusza, szerteágazó, nehéz megtalálni a megfelelő szálat, ami a kezdeteké, de miután megleltük, úgy alakíthatjuk, ahogyan megálmodtuk, ott kötünk rajta csomót, ahol szeretnénk, és olyat, amilyet szeretnénk. Lehet lapos, vagy sor, és spirál, ha bonyolódnának a dolgok, de lehet indián is. Minden csomó helye, mérete, és könnyedsége vagy épp nehézsége csak rajtunk múlik. 

Az Instagramon egy jó kis közösség jött létre, ahol fiatal feltörekvők segítik egymást – akárcsak egy megosztással, véleménnyel. Jó kezdeményezésnek tartom – mi a véleményed róla?

Szerintem minden alkotó megérdemli a támogatást, kezdő és befutott egyaránt. Mikor az én oldalam megalakult, álmodni sem mertem, hogy lesz, akinek tetszik majd, de ha egy hozzám hasonlóan kezdő írót vagy hobbi rajzost találok szembe magammal, arra törekszem, hogy valamilyen módon tudassam vele, ne adja fel, írjon, alkosson, hasson! Mert nem zárhatja el magában azt, ami benne van, nem bújtathatja el önmagát, a tehetségét, a lelkét és annak csodás gondolatait. Nem és nem. Én túl sokáig éltem a csigaházamban, de sokkal jobb, mióta kibújtam belőle és meg merem mutatni, amiket alkotok. Úgyhogy minden alkotó támogassa nyugodt szívvel a kezdőket, mert anno ők is innen indultak, és nekik is jól esett, vagy eshetett volna egy efféle löket, támogatás. Ez az én véleményem. És ebben a szabad országban, mint olyan, ki is nyilvánítom, amit gondolok. 

A karantén hogyan hatott rád és a témáidra?

Őszinte legyek, de nem azok, amik bosszantanak és beköpik az ételt, meg alváskor a hallójáratnál molyolnak, na mindegy, elkalandoztam, szóval, lényeg a lényeg, hogy én boltosként működöm, számomra kimaradt a KarantÉn-élmény, nem voltam bezárva, ellenkezőleg, a három hónap alatt többet dolgoztam szerintem, mint az eddigi másfél évem alatt. Persze ez nem egészen így van, de úgy tűnt. Főleg az elején, kész bolondokháza volt.
Itt falun persze annyira nem, itt a liszt is roskadozott a polcokon, meg a raktárban, nem ez a rész volt bolondéria, hanem inkább az, hogy mi lesz, ha nem lehet egyik faluból a másikba menni. Egy hónapig a párommal sem tudtam találkozni, és annyira mélyen együttérzek azokkal, akiknek tőlem is többet kellett várniuk, vagy épp messze kellett lenniük a családjuktól. Nekem mázlim volt, még velük élek, de azért az az egy hónap kihagyás, igaz, amúgy sem volt egy-egy hétvégénél több időnk sosem együtt a barátommal, de az egy nagyon lesújtó mélypont volt. Semmiben nem leltem értelmet, vagy örömöt.

Kicsit egyébként bánom is, hogy nem lehettem karanténban. Jó lett volna kipihenni a munka fáradalmait, de ezt egy kereskedelemben dolgozó, főleg egy bolti eladó ne is várja, mert pihenés, mint olyan, a mi szótárunkban nem létezik.

Pár hete pedig, mióta kötelező a maszkok viselete, a vevőkön is jobban érzem, hogy egyre inkább feszültebbek. Senki nem tud semmi biztosat, és talán ez volt a legmegőrjítőbb tényező az eddigi három hónapban.

A témáim, nem igazán vannak előre kitervelve, mindig spontán érkeznek, kopognak be az ajtómon. Nem ötlöm ki előre, mikor mi jöjjön, csak írom, ami jön, amit érzek, látok, vélek. Rajzolom, ami kipattan. És a kis szabadidőmben azzal ügyködök, amihez épp kedvem van – kivéve, amikor takarítok, ahhoz ugyan kinek van kedve?

2020-ból kevés maradt – mi a terved a következő hónapokra?

A terveim? Igen spontán jönnek. Ami felvillan, azt megalkotom.

De ha újra lehet végre nagyon szabadon mozogni, első dolgom lesz újból korcsolyát ragadni, és elmenni folytatni a lovagló órákat. Amikor jön és van ihletem, írok, rajzolok, makramézom. Most egy verspályázat és egy horrornovella-pályázat eredményhirdetését várom. Egyengetem a barátommal való közös jövőnk útját, albérleteket keresgélek Egerben, és gyűjtögetek a fizumból, hogy megvalósulhasson a költözésünk.

Jól lehet tervben van most egy újabb Nye-Remény játék az @artmacramade-en, amelyben most egy páros karkötő és más egyéb meglepetéseket is nyerhet majd több szerencsés ember. Készülnek kaspótartók, és tervbe vettem még ezt-azt, de az még titok, hétpecsétes.

Illetve egy májusbúcsúztató kis posztom is felkerült, hiszen holnap június 1-et fogunk írni, és nekem, ahogy a természetnek, minden viszontagság és az összes eső ellenére hiányozni fog ez a tavasz is.

Aki szeretné követni Timit, bátran tegye meg ITT és ITT. 🙂

Hát ezért repülnek el rögtön a fecskék,ha jön a vihar(…) – Interjú Fenyő Lujzával

Fenyő Lujzára teljesen véletlen figyeltem fel – voltak mondatai, amik napokra megragadtak bennem, aztán azt vettem észre, hogy várom, mikor lesz új posztja. Minden bejegyzésében találtam valamit, ami elgondolkoztatott: olyan képeket fest az olvasói elé, amit kevesen. Tudatosan, okosan építi fel azt az imázst, ami egyébként nagyon is illik hozzá.
Öröm volt vele interjút készíteni.

Nagyon egyedi látásmódod és közlési formád van. A szövegeid mind filmszerűek. Tudatosan készíted őket így?

Anno a szerepjátékos időmben nagyon sok formai és tartalmi kísérletezésre volt lehetőségem, az ott megtanult dolgokat szívesen használom fel és építem be őket a szövegeimbe, igyekszem a saját stílusomnak megfelelően tálalni mindent. Szeretem, ha gördülékeny és olvasmányos egy-egy írás, ha az olvasó bele tudja élni magát, és ott van a versben, úgyhogy igen, nevezhetjük tudatosnak.

Mióta foglalkozol írással, honnan jönnek az inspirációk, miként készülnek a szövegeid?

Írással körülbelül hat éve foglalkozom komolyabban, eleinte fantictionökkel és blogos sztorikkal kezdtem, aztán jött egy regényírós időszak – ezt nagyon fontos mérföldkőnek tekintem, rengeteg olyan emberrel sikerült találkoznom ekkortájt, akiktől sokat tanultam ezen a téren, és a mai napig hálás vagyok nekik, ezután fórum alapú szerepjátékozásba kezdtem. Ez volt az, ami hatalmasat lendített rajtam, ahol igazán kreatív emberekkel írhattam együtt, és úgy hiszem, itt alakult ki igazán a stílusom. Az inspirációt többnyire szavak adják, vezetek egy listát, ahova a szerintem hangzatos, különleges, szépen csengő szavakat gyűjtöm. Sokszor nyúlok ezekhez képalkotáskor például, és elsősorban arra törekszem, hogy a lehető legszebben tálaljam a szöveg mögötti gondolatot. Tényleg úgy gondolom, hogy az irodalom elsődleges céljai közé tartozik a gyönyörködtetés, és ezt igyekszem átadni én is. Maguk a szövegek elég gyorsan készülnek, volt egy hosszabb kihagyásom, és most rázódom még csak vissza az alkotási folyamatba, így vannak napok, amikor nem is megy az írás. Viszont ha odaülök hozzá, akkor egy ilyen kis fél órás session alatt két-három hosszabb szöveget egyből meg tudok csinálni. Persze segít, ha egyedül tudok lenni ilyenkor, és általában mindig hallgatok valamilyen zenét — többnyire teljesen más hangulatút, mint az aktuális vers.

 A természet, vadállatok, madarak – ezek visszatérő motívumok. Hogyan kapcsolódik ez össze veled? Van ennek valamiféle tudatos/szándékos háttere?

Én magam falusi lány vagyok, a gyerekkori otthonom kertje már szinte belelógott az erdőbe mögöttünk, és reggelente mind a mai napig együtt nézzük az őzeket a nagypapámmal, ha tehetjük. Az, hogy a természethez ilyen közel nőttem fel, hatalmas szeretetet váltott ki belőlem az állatok, növények iránt, szóval az ilyesfajta motívumok használata abszolút tudatos, ezekhez bátrabban nyúlok, és úgy gondolom, hogy iszonyat hangulatossá, különlegessé lehet tenni az ehhez kapcsolódó képekkel egy-egy szöveget. Elvégre egy mindenki számára elérhető, mindenki által ismert dolgot – vagy ugye ez esetben helyszínt/életközösséget – használsz fel, és egy csavarral mégis teljesen újjá teheted számukra.

Szeretem, hogy az Instagram-oldalad letisztult, finom, nőies – az arany, a fehér szín, a minimalizmus itatja át. Kicsit Lana del Rey stílusára emlékeztet 🙂 Miért így hoztad össze?

Köszönöm!:) A fehér és az arany személyes kedvencem, számomra a letisztultság és a finomság mellett tényleg az ízlésesség és az arannyal belecsempészett nemesség miatt olyan imponáló, úgy érzem, illik a szövegeim hangulatához is. Szerettem volna, ha esztétikus külsőt kap az oldal, amúgy is nagyon rendszerető vagyok, és úgy gondolom, rengeteget elárul az emberről az, hogy hogyan prezentálja a munkáját, tehát egy igényesen kinéző feedbe én is szívesebben beleolvasok, mint egy összecsapott rendszertelenbe. Ez a tipikus „ne ítéljünk meg könyvet a borítójáról” mondás persze szépen hangzik, és sokszor előfordul, hogy igaz is, de hazug lennék, ha azt mondanám, hogy nem a külső az egyik legmeghatározóbb része ennek az egésznek, főleg Instagramon, ami eleve egy képeknek létrehozott platform.

Nagyon érzékeny témákat feszegetsz, ami ritka jelenség a mai kor instapoetjei között – transzgenerációs hozadékok, szabadság és önmagunk keresése. Nehéz témák ezek – és legfőképp nehéz úgy hozzáérni, hogy mások is értsék. Ahogy már egyszer beszélgettünk erről, nem mindenki tudja értékelni ezeket a falatokat – van akinek száraz. Mennyire tartod fontosnak, hogy ezekkel a témákkal foglalkozz?

Alapvetően úgy állok neki a szövegeknek, hogy fogalmam sincs, hova fogok kilyukadni a végén, és nem tudom, hogy fog-e szólni egyáltalán valamiről, mert sokszor van, hogy csak sodródom, és csapongok témák közt. Nem tartom magam egy kifejezetten sokat látott vagy sokat tapasztalt embernek, és nem szeretem, ha valaki olyan dolgokkal kapcsolatban akar bölcs lenni, amihez köze sem volt az élete során. Igyekszem azokhoz a problémákhoz nyúlni, amikkel szembesültem már és átéltem őket, és persze, fontos, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról, írjunk ezekről a dolgokról, mert főleg az a korosztály, akiket igazán elér és megmozgat az Instagram, nagyon bonyolult időszakban kell, hogy felnőjön, és ha ennyivel is csupán, de talán segíthetünk nekik. Az önmagunk keresése pedig szerintem egy olyan általánosnak nevezhető probléma, amin mindenki átesett-átesik-át fog esni. Nyilván például a transzgenerációs hozadék, a különféle traumák nagyon óvatos megközelítést igényelnek, én személy szerint igyekszem a legfinomabban felhozni őket, körbeültetni őket szóvirágokkal, hogy tompítsák kicsit azt a nagyon is valós problémát, ami sokak életében jelen van. Nem vagyok egy ilyen nullhuszonnégyben motiváló gondolatokat meg Coelho-idézeteket köpködő valami, tehát én tényleg megértem a szomorúságok legtöbbjét, és azon vagyok, hogy ha mások elolvassák egy-egy szövegem, akkor azt mondják magukban, hogy hé, ez a csaj megért engem, már egy kicsit kevésbé vagyok egyedül.

Mitől jó számodra egy vers?

Igazán szó-szerelmes embernek tartom magam. Ha egy szövegben számomra új, szépséges képek vannak, az már elég erősen garantálja, hogy imádni fogom. Szeretem az őszinte verseket, amik nyersen fogalmaznak, szeretem, ha valami rendesen belemarkol a szívembe. Vagy ha elfog a nosztalgia, miközben olvasom. Egyébként meglepődtem, amikor egymás után fedeztem fel a jobbnál jobb instaverses oldalakat, rengeteg új kedvencet avattam közülük, és több is jár éppen a fejemben a kérdés kapcsán. Nagyon tehetséges alkotók vannak itt, és alig várom, hogy tovább kápráztassanak.

Ha van példaképed akár írásban, akár más alkotási formákban, ki az és miért?

Hm, példaképet nem tudnék megnevezni, szeretném a saját körülményeimből és lehetőségeimből kihozni a legtöbbet. Írás terén nagyon szeretem a kortárs költők legtöbbjét, Simon Marci és Tóth Réka Ágnes 5mondatok oldala zseniális, és inspiráló, illetve Petri György szövegei nagyon közel állnak hozzám. Külföldi szerzők közül Rabindranath Tagore Növekvő Hold című verseskötete az, ami már Skóciát is bejárta velem, egyszerűen imádom, számtalan szóképhez merítettem ihletet a szövegeiből. Illetve van egy könyv, amit egy számomra nagyon fontos személytől kaptam, tussal rajzolt képek és mondatok vannak benne (Charlie Mackesy: The Boy, The Mole, The Fox and The Horse), sírtam rajta. Nagyon szép, és különösen motiváló ebben a felfordult világban.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Szeptemberben kezdem majd az egyetemet – nagy valószínűséggel megtalálható leszek a BTK épületei között –, közben vágom a centit a nyaralásig, és jó lenne külön albérletbe költözni. Az irodalom területén őszintén szólva nincsenek terveim egyelőre, sokat kell még csiszolódnom, megtalálnom a számomra legmegfelelőbb műfajt, nem akarom elsietni. Azért ha úgy hozná az élet, hogy sikerülne egy kötetnyi minőségi verset összehoznom, mindenképp szívesen látnám nyomtatásban.

„Hát ezért repülnek el rögtön a fecskék, ha jön a vihar. Nem az esőtől félnek, csak nem tudnak mit kezdeni a bánattal” Ez a sorod nagyon megfogott, több okból is. Úgy látod, mindannyian fecskék vagyunk mi emberek? És valóban nem tudnánk mit kezdeni a bánattal?

Amikor ezt a sort írtam, bevallom, nem gondoltam rá, hogy ez így is értelmezhető, de belegondolva teljesen helytálló, igen. A szomorúság nagyon kétélű az én tapasztalataim szerint, vagy rávesz, hogy végre megtegyél valamit, vagy hetekre-hónapokra cselekvésképtelenné válsz miatta. Sokan nem tudunk mit kezdeni a bánattal, többek között én sem. Ha kisírom, nem múlik el, ha leírom, nem múlik el, ha beszélek róla, akkor inkább másról beszélek. Ha látom, hogy valami rosszra fordul, vagy érzem, hogy nem lesz jó vége, nem várom meg, amíg elér és kiteljesedik, inkább leszek én az, aki előbb elmegy. Szerintem az emberben alapvetően is benne van ez a fajta menekülési ösztön, a problémák kikerülése, az, hogy senki sem akar bőrig ázni, úgyhogy inkább elrepül, mint a fecske. Szóval igen, szerintem a bánat pont annyira idegen anyag a szervezetünkben, mint amennyire természetes és az élettel járó – nem tudunk mit kezdeni vele.

Ha érdekel Fenyő Lujza Instagram-oldala, akkor bátran kattints IDE és kövesd!

Egy csettintésre Marilynből Morticia Addams – Interjú Kollár Nándorral

A paróka öltöztet. Más személyiséget, más külsőt ad – szerintem ez az egyik musthave darab, amit mindenkinek birtokolnia kellene. Nem, nem a szilveszteri csillogó parókákra gondolok, bár azoknak is megvan a maga életérzésük – hanem a gyönyörű, akár kézzel készített, eredeti hajból készült parókákra mondom. Jó, hogy manapság már a paróka nem egyenlő azzal, hogy valaki daganatos betegségből, vagy bármilyen genetikai betegség miatt kénytelen hordani, hanem az önkifejezés, az önazonossághoz segít hozzá – egyik nap fekete, a másik nap szőke. Simán belefér, ugye?
Nagyon örülök, hogy Kollár Nándorral készíthettem egy rövid interjút, és elkalauzolt engem az Instagram-oldala által egy teljesen más világba – ahol szívesen felpróbálnék egy-egy általa készített gyönyörű darabot.

2014-ben töltötted fel Instagramra az első fotódat, ahol már egy gyönyörű parókával pózolsz. Mi a te történeted, hogyan kezdted el a parókakészítést?

2011 nyarán ismerkedtem meg a parókák ezen realisztikus hatású, kézzel csomózott fajtájával az interneten. Egy évvel előtte érettségiztem Kecskeméten egy közgazdasági szakközépiskolában. Ottani tanulmányaimat nem folytattam, szaktudás és munkatapasztalat híján az akkori 11%-os munkanélküliségi ráta mellett gyakorlatilag esélytelen volt, hogy munkába álljak. 

Először készen vettem egy ilyen emberi hajból készült parókát kíváncsiságból. Minden várakozásomat felülmúlta. Minden színben és fazonban akartam egyet, de megfizetni nem tudtam volna, úgyhogy úgy döntöttem, megtanulom magam elkészíteni. Legnagyobb meglepetésemre a YouTube-on a készítés minden lépése részletesen elmagyarázva és bemutatva megtalálható volt. Sajnos a nagylelkű felhasználók azóta mind törölték magukat, mert rájöttek, hogy milyen értékes tudást adtak ki a kezükből néhány lájkért cserébe. Többségük online kurzusok formájában árulja régi videóit vagy azok újravett, igényesebb verzióit. 

Körülbelül fél évbe és több százezer forintba került, mire mindent beszereztem és hordható minőséget tudtam produkálni.  Ha elvégeztem volna egy tanfolyamot, ez töredéke idő és pénz lett volna, de nem állt szándékomban professzionális szinten ezzel foglalkozni. 

Ma parókát viselni már nem akkora negatívum, mint jó pár éve – sajnos a legtöbben a parókát jórészt a daganatos betegségek miatti hajhullással vagy egyéb betegségekkel pl. alopecia kötik össze. Mekkora szerepük volt a közösségi média szereplőinek ebben, hogy ez megváltozott?

Én is ezekre asszociáltam régebben. Az a típus, amit én készítek, valójában teátrális használatra való. Ragasztás nélkül nem adja azt a hatást mintha a sajátod lenne. Az egészségügyi okból használt parókák sokkal praktikusabbak. 

Afroamerikai nők és jobb módú drag queenek már évtizedek óta használják ezeket a fajta hajakat. A drag mainstream és közösségi médiában való elterjedésének köszönhetően, valamint hogy számos fehér popsztár is divatkiegészítőként hord parókát, ma már ugyanolyan elfogadott, mint az, hogy 15 éves lányok transzvesztita sminkben mennek iskolába. Mindez persze a nyugati világban. Itthon továbbra sem általános.
Az elmúlt  5-7 évben sokszorosára nőtt Kínába a manufakturális rendszerben gyártott, megfizethető parókák kínálata, ami szintén elősegíti a trend erősödését. Az influenszerek már csak felcsipegetik a morzsákat, és újdonságként tálalják a burokban élő felső középosztálynak.

Mitől igazán jó egy paróka? Mennyi idő alatt készülnek el átlagosan? 

Ami univerzálisan pozitívumnak számít, hogy ha a hajvonal természetesnek hat, a tüll finom, átlátszó és vizuálisan egybeolvad a viselő homlokával.  Minden más preferencia kérdése. Van, aki csak emberi hajat akar, mert csak azt tudja kezelni, vagy nem bírja a szintetikus haj érzését a bőrén. Van, aki a hatalmas volument és/vagy extrém színkombinációkat szereti. Olyanok is vannak, akik 100%-ban kézzel csomózott parókát akarnak a legjobb emberi hajból, ami kapható. Egy tüll-front paróka elkészítése kb. 20 munkaórát igényel, de változhat extrém esetben. Egy teljesen szálanként csomózott darab viszont 2 hétig is eltarthat, ami jelentősen megdrágítja, mert akkor ennek az egy projektnek fedezni kell a készítő fél havi munkabérét.

Rengeteg gyönyörű parókát találhatnak meg az érdeklődők az Instagram-oldaladon – mi az inspirációd, amikor ezeket a csodákat készíted? Vannak kifejezett megrendeléseid is?

Eleinte olyan hajakat készítettem, amiket én magam is szívesen hordtam volna. Manapság viszont az elsődleges cél, mikor nem konkrét rendelésre dolgozom, hogy minél feltűnőbb vagy egyedibb színkombókkal dolgozzak, amiket az Aliexpressen vagy Ebayen nem lehet megtalálni. Nem szeretek természetes hajszíneket használni, annak ellenére, hogy ezekre legalább olyan nagy a kereslet mint a színpompás darabokra. Mivel a parókakészítést csak lukritív hobbiként űzöm, az elkészült hajak 80%-a valamilyen megrendelésre készül a régi és új vásárlóimnak, a maradék pedig a posztolást követő 10 percben elkel.

A parókák akár egy teljesen más személyiséget is képesek adni a viselőjének – talán ez teszi pont annyira vonzóvá a parókákat. A drag queenek üdítően varázslatos világában pedig alapkellék. Milyen tapasztalataid vannak erről?

Tinédzserkorom óta folyamatosan válogatom a hajamat. A parókákkal gyakorlatilag végtelenné vált a lehetőségek száma. Meglepő mód magabiztosabb vagyok, ha paróka van rajtam, mert tudom hogy a többség csak ámul és meg sem fordul a fejükben hogy nem igazi. Mindez annak ellenére, hogy nem sminkelem ki magam és férfi ruhákat hordok. A drag queenek is ezt használják ki. A haj koronázza meg az illúziót, amit létrehoznak. Én majdnem kizárólag csak drag queeneknek készítek parókákat. Azt hiszem, aki nem divatból hord parókát, valószínűleg nem így áll a dologhoz, de ilyet nem ismerek, úgyhogy erről nem tudok nyilatkozni.

Ha valaki bizonytalan abban, hogy milyen parókát szeretne, te tudsz ebben segítséget nyújtani számára? Milyen szempontok alapján érdemes parókát választani?

Nem szívesen adok tanácsokat, mert a saját parókáimon kívül nem ismerek semmilyen márkát személyesen. Annyi biztos, hogy a nagy európai és amerikai márkák nevetségesen túl vannak árazva, a magyar paróka shopokról már nem is beszélve. Sokkal jobb minőséget kapunk a pénzünkért egy-egy nagyobb kínai kereskedőtől. Számtalan YouTube-videó és online értékelés érhető el valódi, nem szponzorált vásárlóktól. Ezek a legmegbízhatóbb források. Ha valami túl jól hangzik hogy igaz legyen, akkor valószínűleg az is. 

Akik tőlem rendelnek, már elég jártasak a témában. Tudják hogy mit akarnak. A kérdés csak az, hogy én el tudom-e készíteni. És mint írtam, én drag queen hajakkal foglalkozom. Az én munkám annak éri meg, aki pénzt is keres a megjelenésével, vagy nagyon éhezik mások figyelmére. 

Ha érdekel, milyen csodálatos hajakat készít Nándor, akkor látogass el az Instagram oldalára!

Humor, vörös haj, Flakon és 1 percnyi storytime – Interjú Grezdiellel

Nagyjából olyan fél éve vagyok TikTok-felhasználó, ami kimerül abban, hogy vicces videókat mentegetek le, küldök tovább és a rosszabb napjaimon ezeket előveszem. Van pár kedvenc csatornám, főként az eredetiségük, humoruk és megnyerő személyiségük miatt.  Viola, azaz grezdiell csatornája már az első napokban levett a lábamról azóta pedig hűen követem a legújabb kalandjait. Nagyon örültem, hogy elvállalta az interjút.
Íme.

Hogyan és mikor kezdtél el tiktokozni? Pusztán időtöltésnek indult, amolyan heccnek, vagy tényleges terveid voltak vele?

Nem igazán voltak vele terveim, sokáig nem is tudtam mi az a TikTok. Aztán egyszer letöltöttem, jó ideig csak nézelődtem, majd elkezdtem sztorikat mesélni.
Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom: sosem akartam tiktokozni. Jó ideje a Youtube-csatornán gondolkodtam (5-6 éve) de nem voltak olyan eszközeim, ami számomra kellett volna ehhez. A TikTok viszont nagyon egyszerű, úgymond összevágja neked az egész videót, így gyorsan lehet tartalmat gyártani. Rögtön újra tudod venni, ha valami nem tetszik. A negatívuma, hogy sajnos (másoknak lehet, hála égnek) csak 1 percet lehet beszélni, ami kevés egy kifejtős videóhoz.

Az eltelt idő alatt mintegy 23.4 ezer követőre és több mint 740 ezer like-ra tettél szert. Miként élted/éled meg, hogy ennyien kedvelnek?

Jó érzés, hogy bírják a szövegem az emberek. De az a durva, hogy ez nem is számít soknak… nézem a kislányokat, 1-2 hónap alatt 60-70k követőt összeszednek 😀

A videóidban vicces történetek, Flakon cicád rezsitartozása, sminkek és komolyabb kifejtősebb vélemények is szerepet kapnak. Mennyire nehéz olyan tartalmat generálni, amire kapnak az emberek – ezt annak fényében kérdezem, hogy nem vagy híve a TikTok-trendeknek.

Mindig megfordul a fejemben, hogy lehet mégsem vagyok annyira jóarc, mert másokat sokkal többen követnek 😀 De így valamelyest nehezebb, hogy nem táncolok vagy tátogok. Másokat szívesen nézek, de tőlem valahogy távol áll. Sőt, vannak dolgok, amiktől egyenesen rosszul vagyok 😀 Számomra az a lényeg, hogy én jól szórakozzak, ami általában megvan 😀

Az instádon is csodaszép sminkekkel, sminktermékajánlókkal örvendezteted meg a követőidet. Profin sminkelsz, tervezel konkrét sminkelős videókat?

Eredetileg ez volt a terv… úgy 5-6 éve tervezem, hogy elindítom a csatornámat. De most már mindenki IS sminkes/sminkel, és mindenki IS youtuber… szóval most gondolkodom, mi legyen… (lehet nem kellett volna ennyit, és már 5-6 éve meglenne) 😀 Mindezek ellenére, szeretnék. Imádok sminkelni, és talán érdekes lenne az én stílusomban előadva egy-egy folyamat…

A karantén alatt otthonról dolgoztál – adott volt a kontentgyártás?

A karantén alatt még többet dolgoztam, mint előtte. Alig volt időm a videókkal foglalkozni. Örültem, ha végeztem, és utána leültem a kanapémra. Sokszor a házimunkára sem volt időm. Na meg, meg kellett küzdenem a hangulatingadozásokkal. Amikor nem vagyok jó passzban, nem csinálok videót. Úgy semmi értelme.

Mi a véleményed arról, hogy a TikTok negatívan befolyásolja a fiatalabb korosztályt? A negatív kommentáradat szinte minden videó alatt megtalálható, viszont sokkal nyitottabb közeg, ahol az emberek bátrabban felvállalják magukat – ez valahol elég szürreális és megosztó is. 

Alapvetően a social médiában az a borzalmas számomra, hogy ugye bárki számára elérhető. Bárkiből lehet „celeb”. Így olyan emberek is jelen vannak, akik nem mutatnak jó példát. Sőt, egészen botrányos, amit művelnek, és az, hogy ez kisgyerekeknek példa… hát eléggé elborzasztó. 

Ami a kommentáradatot illeti, ezért jó, ha az ember beállít tiltó szavakat. Így magadat is megkíméled az agyatlan, fröcsögő, arctalan emberektől. Akiknek nyilván nem számít a véleménye, mégis rosszul tud esni.

Felismertek már az utcán a tiktokos videóid miatt? 🙂

Igen, volt már rá példa. De gyakoribb az, hogy rám írnak, hogy láttak valahol, de nem mertek oda jönni 😀 

Mivel foglalkozol a való életben? A munkatársaid/családtagjaid mit szóltak ahhoz, hogy a kreatívitásodat részben TikTokon éled ki?

Gimi után elvégeztem egy sminkes tanfolyamot, és a legkedvesebb munkáim a sminkhez köthetőek. Amúgy emellett egy cégnél dolgozom… amolyan irodista vagyok.

Szerintem a családom nem is biztos, hogy tudja 😀 Bár tőlük évek óta hallgatom, hogy csináljak videókat, mert biztosan imádnák az emberek. Ezek általában ilyen családi dolgokon jönnek elő, amikor sztorizgatok.

Alapvetően pedig valamiért nem szeretem mutogatni az ismerőseimnek. Zavarbaejtő 😀 Pedig ezeket java részt hallják tőlem élőben, amiket ott elmesélek.

Szerinted van jövője a TikToknak, eltűnik vagy továbbfejlesztik?

Ezen sosem gondolkodtam… bár beszélgettük a múltkor, hogy a Youtube kezd lepörögni, és majd más lép a helyébe… minden esetre egyre népszerűbb a TikTok, az tény. 

Flakon a népszerűsége csúcsán – mindezek mellett pedig nem fizet lakhatási díjat neked. Valami szankciót kellene bevezetni, nem?:D

:DDD Igen, valamit ki kell találnom, mert kieszi az életem 😀