A gyereknevelés mellett néha-néha alkalmam adódik olvasni is és ezt a könyvet már jó ideje üldöztem, mert a fülszöveg felkeltette az érdeklődésemet. Hála az újdonsült hobbimnak – esténként Vintedet görgetni – szembejött velem így azonnal lecsaptam rá. A női lélek és a női barátságok egy nagyon érdekes de egyáltalán nem távolálló aspektusát fejtegeti ki. Akit érdekel a sztori, olvasson tovább. Spoilert tartalmaz!
A két főszereplő Jessica és Fern, a tűz és jég, a ying meg a yang ahogy klisésen fogalmazhatnám meg, a Föld két teljesen ellentétes pólusai és mégis ez teszi őket remek baráttá. Jessica a menő, mindig minden helyzetben tudja mit kell mondani csaj, akiért rajonganak a gimis srácok, aki a bulik koronázatlan királynője, aki tökéletesen maszkol már gimnáziumban is – ezzel ellentétben Fern a csendes, meg-nem-értett művész aki bőven küzd önmagával, az érzéseivel és a családi háttér támogatása nélkül kormányozza át magát a tinédzserkor meredek tengerén, A történet két szálon fut, a múlt és a jelen fejezetenként váltakozik, megmutatja a miérteket a múltra utalva és együtt töltjük el az 4-5 évet Jessicaval és Fernnel, majd ugrunk egyet és a jelenben boncolgatjuk azt, hogyan hatott az a barátság Jessica és Fern személyiségére, milyen kérdéseket és sérelmeket hagyott függőben és ez hogyan befolyásolja őket a mostban, amikor közel 10 év után újra találkoznak.
Voltam Jessica. Sokáig. Másnak és magamnak is. De voltam Fern is, és meglepő módon de volt Jessicám is. Nagyon könnyed, játékos szövege van, elsőre simán limonádénak mondaná az ember, de aztán rájön, hogy amúgy nem az. Mert minél tovább olvasod, annál inkább rájössz arra, hogy bizony te is átmentél ezeken – lehet nem teljesen így, de átmentél rajta. Érezted ugyanezt. Érezted ezt a nem mükődő vagy épp működő dinamikát, forrongtál így a barátnődre, voltak benned kételyek, féltél hogy elhagy, féltél hogy kevés vagy esetleg sok. Volt, hogy összevesztetek, meg volt olyan is hogy csak csendben továbbléptél. Vagy ő lépett tovább. Vagy hozzátette, hogy már nem működik, és te pedig kétségbeesetten próbáltad menteni azt, amit a másik fél már lezárt. Aztán ott lóg a levegőben az, hogy mi lesz, ha véletlen találkoztok? Köszöntök egymásnak vagy csak szimplán elmentek egymás mellett? Rá írsz hogy boldog születésnapot, van egyáltalán értelme? Akarjátok ezt X év után újrakezdeni, van-e egyáltalán esély erre, vagy inkább szükség? Hiszen nyilvánvalóan mindketten mentetek valamerre és a nosztalgia elég-e ahhoz, hogy felépítsetek valamit, ami anno működött?
Miközben olvastam, konkrét arcokat láttam magam előtt. A nagybetűsnek vélt barátságokat, ahol hol a másik, hol én voltam a hunyó. Eseményeket pörgettem magamba, beszélgetéseket, élményeket – hogy lehetett-e volna másként? Láttam-e előre a töréspontokat? Kellett-e volna megfoltoznom, bocsánatot kérnem, menthetett-e volna bármit? És mi lenne ha én kapnám meg ennyi idő után a bocsánatkérést? Vagy azt hogy leüljünk és megbeszéljük? Őszintén? Ahogy a könyvben Fern, én sem tudnám hirtelen mi a helyes út és hová vezethet. Adhatsz-e valakinek második esélyt, illetve egymásnak adhattok-e második esélyt ha mindketten az eltelt idő dacára egy teljesen más életszakaszban vagytok, ahol látszólag semmi sem hiányzik és a másik felbukkanása az, ami rádöbbent, hogy talán mégis… talán mégis hiányzik az a kis puzzle darab.
Nem könnyű olvasmány, de pont ezért remek darab. Mindenképp ajánlom azoknak, akiknek volt és van mit kigubancolnia a barátságok terén. Szemfelnyító mondatok, ismerős történések, aha-élmények. Nem fogja megváltani a világot, nem lesz minden lapjánál hűha érzeted, de ad időt számodra, hogy elgondolkozz a saját ex és nem ex barátságaidon. Azon, hogy mit tettek hozzád, te mit tettél hozzájuk és hol lennél most és hol vagy jelenleg nélkülük vagy épp velük. És ha csak egy pillanatra is, de nyugodtan ki lehet mondani: hiányoznak.
Jessica és Fern története kortalan, nem lehet őket csak úgy beskatulyázni a 90-es évekbe vagy épp csak a napjainkba. Nem lehet rámutatni vele csak egy emberre, hanem számos nőre és lányra ráhúzható ez a szerepkör – és ezért olyan fantasztikus az én szememben ez a regény. Én borzasztóan ajánlom nektek ha másért nem is, egy vélhetően kellemes utazásra a saját tinédzserkorotok memory lane-jére, ahol barátságkarkötők cseréltek gazdát és megígértétek egymásnak, hogy örökké barátok lesztek. A kötet ITTvásárolható meg.
72 napja minden megváltozott bármennyire is klisés ez. A második hónap tömören arról szólt eddig, hogy mindent felül kell írnom magamban: de legfőképp az eddigi életem. Azt, hogy volt egy rutinom – már teljesen megváltozik és ki kell alakítani egy teljesen mást. A hozzállásom, a türelmem, a mentalitásom, a kapcsolataim, a hobbijaim… és bármennyire is filmesen, meg habos-babosan hangzik, de tényleg egyetlen pontra szűkül be a világ és körülötte forog minden. És ha rámnéz vagy rámvigyorog a fogatlan mosolyával újra meg újra rájövök, hogy amúgy tök mindegy mi volt, megérte. De az anyaság közel sem olyan, mint ahogy lefestik mások. Nem a címlapsztori, nem a jól megszerkesztett cikk, vagy a pr-videó a legújabb Pampers-ről. Rohadt nehéz. Olyan dolgokon tud elcsúszni az ember kezdő anyukaként, hogy el sem hiszed… és ha nincs mögötted egy erősebb háttér, könnyű a bűntudatba süllyedni, hogy mit nem csinálsz elég jól és hogy mennyire voltál őrült, mikor azt gondoltad, neked ez kisujjból fog menni? Vagy amikor hajnali háromkor, mikor már csendes a lakás, kint ülsz a fürdőszobában és egyszerre nem ismered fel az arcod, a vonásaid, keresed a régi önmagad. Drasztikusan hangzik kicsit teátrálisan, de így van. Ha nincs egy másik anyuka / barát akivel ezt ki tudod vesézni, akkor igencsak hamar lefelé húz a spirál. Könnyű volt számomra is azt hinni, hogy minden baba mellé jár majd egy kézikönyv, esetleg leemelem a Libri polcairól neadjisten meg csak ránézek és mindent tudni fogok róla – de ez örök igazság, hogy csak akkor tudod meg, hogy milyen igazán kialvatlannak lenni, mennyire őrülten fáradtnak lenni ha már megesik veled. Ha már ott ülsz a közepén. Ha már 1 órája minimum sír és fogalmad sincs miért. A lakás megvár – de számomra a takarítás egyfajta kikapcsolódás is. Ez is mentett meg helyzeteket, illetve a sétálás is. Hogy végre kiszabadultam a négy fal közül, hogy nem érzem, hogy összenyom, én, aki folyamatosan mentem mindig le a térképről is…. aki nem tud hosszan egyhelyben ülni, mert úgy érzem korlátozva vagyok. A szeszélyes időjárás bekorlátoz – olyankor rosszabbak a napok. És megintcsak egy arany tanulság: amit te érzel, amit te sugárzol érzelmek hatással vannak a gyereked hangulatára is. Az én kétségbeesésem, az ő sírása.
Hullámvasút ez. A legfélelmetesebb, a legkalandosabb, a legizgalmasabb és a legszebb is egyben. Sok mindent kell még tanulnom, sok mindenbe kell még beleállnom, meg kell tanulnom megtalálni az új anya-hangom.
Amikor Szofira nézek, akkor sokszor elgondolkozok, hogy vajon majd vele mi fog történni – hogyan tudok mellette állni azokban az élethelyzetekben amikben lehet, hogy én is voltam már és hoztam ezzel kapcsolatban jó vagy kevésbé jó döntéseket. Néha vissza-visszapörgetek egy-egy eseményt, van hogy szégyellem magam miatta, de ezt is tudom, hogy hozzámtartozik és ha erről fog kérdezni a lányom, válaszolni fogok rá. Szeretném, ha tabuk nélkül nőne fel – nem kellene semmit sem szégyellnie, bátran kérdezhetne, bevallhatna dolgokat, és gondolkozás nélkül elmondaná ha bármilyen segítségre van szüksége vagy ha valami olyan dolog történt vele. És mi a szülei, pedig a saját példánkat elmesélve, de a döntést rábízva – hiszen legyünk őszinték, mikor fejjel rohantunk a falnak egy-egy srác vagy csaj miatt, ki hallgatott a szüleire? Kit érdekelt az, hogy mit lehet és mit illik? Lesz majd így is. Kicsit később. És addigra majd nemcsak a gyerek hanem az én fejem lágya is benő talán…
Mindenki elkezdi valahol. Azonban nem mindegy, milyen alapot kap majd a gyerekünk. Én kicsit olyan voltam ezügyben az elején, mint Hermione a Harry Potterből és az a méltán híres idézetének részletével: könyvek és okoskodás. Majd kiolvasom az összes könyvet ami a gyereknevelésről, a gyermek betegségekről, a fejlesztésekről szól és pikk-pakk mindent is tudok, jól is csinálom, minden problémára van 3 megoldásom, pont olyan leszek mint a kisgyerekes csoportok ősanyái, akik mindent jobban tudnak. Ez bőven távol áll az igazságtól… De egyre több elsőgyermekes anyukával beszélgetve jövök rá, hogy sokan csak éppenhogy senkinek nem merik elmondani, de még elsuttogni sem: ha bajuk van, ha fáradtak, ha otthon nincs minden rendben, ha nincs segítségük, ha minden is összejön. Mert nem lehet, mert „magadnak szülted”, mert ” sejthetted vagy épp tudhattad volna hogy ez lesz” vagy mert ” akkor minek neked gyerek?!”. Úgy megölelgetném az összes elveszett anyukát, meg csinálnék nekik egy jó kávét, meg adnék nekik 1 órát, amikor kötetlenül, ítélkezés nélkül mindenről is beszélhetnének de legfőképp arról, hogy milyen nehéz. Nem feltétlenül a gyereket kérdezném, hogy hogyan halad a státuszon, meg milyen az étvágya és jó baba-e ( falramászós kérdés) hanem arról, hogy ő hogy van – és ha sírni akar, meg tombolni, meg kiátkozni a fél világot hát tegye. Mert jobb lesz. Nem könnyebb, csak jobb. És nem kell magát másokhoz hasonlítania, nem kell úgy éreznie, hogy ő kevésbé jó anyuka, nem kell elhinnie a social media photoshop/ faceapp anyukáit mert igenis van, hogy összevan bukva a pólód, meg kócos a hajad, meg a táskák a szemed alatt bőven látszanak. De a legfontosabb: bármennyire is félsz, mondhatsz nemet. Nem kell mindenre igent mondanod, ha nem akarod: mondhatod a vendégeknek, hogy ma ne jöjjenek, hogy ne maradjanak sokáig, mert fáradt vagy és nem érzed jól magad. Mondhatod azt, hogy nem, nem adod át a gyereket a kezébe, nem fogod engedni, hogy megpuszilja, megfogdossa. Nem kell felvenned a telefont, nem kell fényképet küldened kérésre, mert semmi sem kötelező! Nagyon nehéz, de a gyerekedért, a saját lelki békédért, az otthoni béke miatt, meg kell tenned. Ez nem csak másoknak emlékeztető, hanem magamnak is. És ha nem szólnak többet hozzád, és ha nem látogatnak meg többször, és ha nem fognak hívni nem kell bűntudatot érezned.
Kedves Édesanyák! Szívből ajánlom nektek az alábbi könyvet: A nemet mondás művészete. Hasznos olvasmány az élet minden területére. Találjátok meg a hangotokat – magatokért!
A mi történetünk 2024.05.25-én kezdődött két kék csíkkal és 2025.01.30-án megszületett a lányunk, Szofia Mira.
A szülészeten, a kórházban és a gyermekklinikán is hirtelen a Viktóriából szimplán csak anyuka, meg édesanya lett – eltűnt a nevem és egy kicsit a régi identitásom is. A régi élet – új élet dolog egyébként elég erősen bennem / bennünk van, nem negatívként éljük meg itthon, hanem egyszerűen csak sodródunk vele: egy hónapja egy teljesen új helyzetben vagyunk, ahol sok a bizonytalan, kevés a sziklaszilárd és a biztos,ahol a régi kontrollmánia kidobható a kukába, hiszen a napi rutin még csak az én fejemben létezik úgy, ahogy szeretném. A türelemből sok kell, a túlaggódásból pedig kevés (kellene). A mi történetünk nem úgy kezdődött, ahogy reméltük: a szülészeti trauma, a szülészeti erőszak létező dolog. Nem beszélnek róla elég hangosan,nincs akkora volumenje ezeknek a történeteknek csak egy-két Facebookos mozgalom ( Másállapotot a Szülészetben) vagy a WMN ír fantasztikus cikkeket erről, hogy mi történik a hazai vonalon. Tiktokon és instagramon szerencsére egyre többen emelik fel a hangjukat, egyre több figyelmet fordítanak pl. a perinatális tanácsadásra, a gyász vagy traumafeldolgozásra – de még ígyis halk a visszhang.
Nincs rendben, hogy nincs kompetens orvos, aki nemcsak a könyveket böfögi vissza, hanem alkalmazza is azt, amire felesküdött: nem mellesleg pedig rendelkezik empátiával, és kellő érzékenységgel viseltetik a kismama iránt. Nem csak egy TAJ szám vagyok a gépben, meg egy kórházi lap, amire rá lehet írni, hogy zárójelentés. Nincs rendben, hogy hülyének nézik az első gyermekes anyukákat. Nincs rendben, hogy a kórházi ápolók úgy viselkednek ahogy, és a felelősségérzetük valahol félúton elveszett két kiégés között. Én nekik nem tapsolok és nem szorgalmazok semmiféle fizetésemelést sem. Nem írhatok neveket, mert nekik jogaik vannak, nekem pedig csak szar élményeim. Nincs rendben, hogy aki császárral szült, az nem szült igazán és nem is küzdött. Nincs rendben, hogy aki nem szoptat, az nem igazi anya. Nincs rendben, hogy egy gyermekklinikán az anyukák nem kapnak ellátást, mert nincs. Ebben az országban, az emberek zömének a fejében sok-sok olyan dolog van, ami a nincs rendben kategóriába esik. Lehet azzal érvelni,mint ahogy érveltek már nekem, hogy majd elfelejted, az a lényeg ,hogy egészségesek vagytok… majd a másodiknál másabb lesz… majd megszépül ez, igen, kicsit döcögős volt dehát na… Én ezekben nem hiszek. Nagyon sok kismama és anyuka történetét láttam és hallottam az utóbbi egy hónapban, és mint a csontvázak úgy hullottak ki a szekrényből, mert tabusítás folyik: különböző facebook csoportokban egymás nyakának ugranak a véranyák, meg az ősanyák, meg a jó meg a szaranyák is. És ebből kiindulva ugye nem is meglepetés, hogy ha már mi így széjjelhúzunk akkor mit várunk szélesebb körben, olyanoktól akik mondjuk nem is kompetensek a témában. Végül pedig kiderül, hogy nagyon is hasonló dolgokon megyünk keresztül: a szoptatás, a tápszer, a fájdalmak, a kétségbeesés, a frusztráció, a türelmetlenség, az érzelmi hullámvasút, önmagunk megkérdőjelezése – ez mind, mind bennünk van csak keveset vagy épp semmit nem beszélünk róla. Mert nem szabad. Mert az anyaság ugye mindig rózsaszín,meg cukormáz, meg ” te akartad” és ” te vállaltad”. Ebben az országban csak egy valami működik nagyon jól: a mutogatás, meg az, hogyha az én tehenem megdöglött, a tiéd is tegyen így.
Egy hónapja máshogy süt a nap. Máshogy csukódik a bejárati ajtó, máshogy vesszük a levegőt itthon. Máshol van a fókuszpont, és teljesen mindegy már, hogy hányszor pittyen a messenger vagy a facebook értesítés. Az esték is másabbak – hiába vagyunk fent ugyanúgy, mint eddig, nem filmezéssel, nem gamerkedéssel töltjük el az estét. Cumisüveg és nyálkendő. Kisruhák. Púderszagú valóság.
Az első hetekben rájöttem, hogy semmit nem tudok – sem magamról, sem erről az új élethelyzetről. Nagyképűen mondhattam előzőleg, hogy készen állok, de az igazság az, hogy közelébe se jártam annak, amit gondoltam. Mikor mindennap tele vagy kérdésekkel és nincs rá biztos válasz – vagy legalábbis nem olyan stabilan, mint ahogy remélted. Ez egy olyan új feladatkör, amihez nincs segédlet, neked kell naponta leírnod a tapasztalataidat és remélni, hogy a következő nap is műkődik ugyanez az elmélet. Amiben reménykedhetsz hogy más anyukák akik szintén keresztülmentek ezeken segítenek neked – és sokszor egy jó szó, egy kedves mondat, egy megerősítés is óriási erővel bír.
Ha újra neki kellene futnom, máshogy tenném. Sokkal felkészültebben állnék a startvonalra. Hamarabb letenném a telefont vagy épp fel se venném, nem válaszolnék azonnal minden pittyenésre, többet pihennék és kevesebb stresszt tűrnék meg. Hamarabb törölnék.Hamarabb zárnák le történeteket. Hamarabb koncentrálnék és tanulnék. Hamarabb mondanék nemet.
4 nap alatt 0-ról kellett tulajdonképpen napokon belül felgyorsulnom 100-ra, összekapnom magam, a saját fizikai és mentális határaimat átlépnem. Jelenleg a negyedik hetet taposva kezd visszaállni a normális határértékre. A lányomért mindent – ahogy a nagykönyvben megvan írva.
Egy biztos: az anyaság első macskaköveit taposom, hátrafele nem nézek, előre pedig még nem igazán látok: minden nappal többet fedezek fel, többet tanulok. Amiért hálás vagyok, az az, hogy ilyen élményekben van részem, hogy egészséges és hogy nem vagyok egyedül.
„Az anyaság alázat. Szolgálat és lemondás. Élethosszig tartó aggódás. Önismereti lecke. Kétkedés és hit magadban. A hited őbenne. Az ő hite tebenned. Bizonytalanság és bizonyosság egyszerre. Könnyek a zuhany alatt. Végtelen fáradtság. Végtelen káosz és mindent elsöprő harmónia. Ismeretlen szívelszorulás. A szeme a szívedben. A hangod az övében. A mosolya mindenhol. Az illata a lelkedben. Szövetség vele. Az anyaság kötelék. Ragaszkodás és elengedés. Kérdések magadnak, válaszok magadtól. Az anyaság áldozat. És mindenekelőtt hála. Hála annak, akit megszültél; és annak, aki téged megszült.” Kőváry Anett
Januárban megszületik a lányom és elmondani sem tudom, mennyi minden történt velünk az elmúlt 8 hónapban. Ahogy mondani szokás, kizártuk a teljes médiát és nyilvánosságot, csak minimális részleteket osztottunk meg – hogy egész pontos legyek, egyetlen fotósorozatot, amit innen is köszönök mégegyszer a már általam sokszor meginterjúvolt Gulyás-Kertész Timinek! 🙂
Amit bár más anyukák már mondtak nekem régebben, barátnők és ismerősök vegyesen, azt a saját bőrömön tapasztalni sokkal másabb, sokkal mélyebbre megy. Az egyik ilyen dolog az volt, hogy ” Egy kismama egyetlen dolgot nem felejt el a terhessége során: azt, ahogyan bántak vele.” És ennél mélyebben nem is lehetne kifejezni azt, amit átéltem – a 8 hónap eddig egy olyan utazás és olyan hullámvasút-rengeteg volt, amihez nem adtak útmutatót, nem volt térkép sem. Voltak ellenben ilyen-olyan kért/ kéretlen tanácsok, voltak mélypontok, volt bennem félelem, öröm, kételkedés, voltak kellemes és kevésbé kellemes meglepetések. A babavárás nem habos-babos, nem feltétlen a fullos áldott állapot, szerintem illő lenne leseperni róla a porcukrot. Egyrészről ott van az, hogy nem szabad a negatív oldalát sem leírni sem kimondani, mert az ellenmegy az ősanyák hitvallásával – lásd a reggeli rosszullétek, az, hogy nem tudsz felkelni, nincs energiád, nem kívánsz semmit, az álmatlanság, az itt-ott fáj és még lehetne sorolni, hiszen minden hónap hoz magával egy újabb tünetet. Ezeket nem szabad hangosan kiejteni sem, mert hát az anyaság velejárója. És ezek mellett ott vannak az apró csodák: az első ultrahang fotó, az első szívverés mikor meghallod, az első rugdosás, az első 4D felvétel, ahol láthatod az arcát, vagy az, ahogy reagál a hangodra, az érintésre, a pocaksimogatásra. Az, ahogy a pároddal összekovácsolódtok – az egy teljesen más dimenziója a kapcsolatnak.
Abban biztos vagyok, hogy ez az időszak egyszerre tört össze bennem sok- sok mindent és épített újat helyette. Van amiről tehetek, mert máshogy kellett volna hozzáállnom – de amiben segített, az az, hogy türelmetlenebb lettem. Ez elsőre negatívan hangzik, valójában nekem nem az: türelmetlenebb lettem azzal kapcsolatban, hogy másokhoz alkalmazkodjak. Túl sokszor és sokféleképpen próbáltam barátságokat, egyéb kapcsolatokat fenntartani. Sokat agyaltam ezen is ( volt időm bőven ) és ez is volt a fő ok, amiért nem akartam másokkal megosztani, premierben facebookra tenni, hogy gyereket várok: a 10 évvel ezelőtti önmagamnak szüksége lett volna rá, hogy mind a 600-700 ismerősöm azt írja, hogy gratulálok, olyanok is, akik amúgy az utcán sem köszönnek, meg már nincs is kötődésünk egymáshoz, tényleg csak egy ismerőssé fakultak az évek során. A mostani énemnek erre már nincs szüksége: ami nekem nem jönne szívből, azt másoktól sem várom el. Nem kellenek a like-ok. Most először érzem azt, hogy erősnek kell lennem. És szimplán azért, mert nincs más választásom és elsődlegesen magamra és a páromra kell támaszkodnom és számítanom függetlenül mindentől. Szembe kell mennem azzal, amit eddig nem mertem megtenni, nem mertem kimondani; és itt az erősség alatt azt is értem, hogy bizony a tükör elé is be kell állni, feltenni azokat a kérdéseket, amiket nem akartam. Hogy az évek során hova mentek a barátok és ebben nekem mi a felelősségem, mi történt, mit okoztam, miből mi következett. Így nem érezhetek csalódottságot sem, hogy hol van az úgynevezett baráti segítség. Mert ez 50-50% volt. És ilyenkor rájövök, hogy semmi sem véletlen : az örökké fogalma, az egymásnak ajándékozott könyvek, az egymásnak írt versek, a sok fotó a telefonomon, videófelvételek, a képeslapok,a születésnapomra írt levelek, azok a zenék amiket emberekhez kötök a mai napig, nem nyújtanak garanciát. Nincs garancia. Ígérhetjük egymásnak, hogy mi soha-de soha nem hagyjuk cserben a másikat, majd együtt öregszünk meg, majd te leszel a gyerekem keresztapja, majd te leszel az esküvői tanúm, majd együtt átvészeljük a legdurvább időket is – aztán megváltozunk mi is és a körülmények is. Elengedjük a másik kezét és ebben nincs dac, sem düh, sem harag.
Aztán a következő dolog, a család kérdése. Ameddig nem várandős az ember lánya, addig szerintem úgy nem nagyon vagy csak teljesen más perspektívából vélekedik a család fogalmáról. Ebben lehet sok minden: társadalmi normák, elvárások, nagyon sok trauma, sok pozitív élmény is – vegyesbazár. Aki önismerettel foglalkozik hosszabb távon, annak nem újdonság, hogy az elemi részét képezi az, hogy megismerd a gyökereidet, úgymond a legeslegelejét. De mikor rájössz, hogy van egy teljesen fehér lapod, amire te írhatod fel elsőként, hogy CSALÁD és a te státuszod megváltozik lányból ANYÁVÁ, az valami elemi erővel tud hatni: nekem a legelső gondolataim között szerepelt és szerepel a mai napig az, hogy mit nem szeretnék elrontani. Két út van előttem: vagy az követem, amit láttam vagy teljesen ellenmegyek ennek. Én az utóbbit szeretném járni és ebben persze nincs az, hogy nem térek le akarva-akaratlanul róla, csak időben kell észbekapnom és visszakanyarodnom. Megváltoznak a prioritások nemcsak fejben, hanem gyakorlatban is, más lesz a fontos. A család már nem a szüleid és nagyszüleid és a rokonok múltja, tettei, véleménye, nem a karácsonyi és egyéb ünnepi alkalmak összekoccanó pohara: hanem ezentúl te, a párod és a közös gyermeketek. És az amit az elődök tettek, az már nem az utódok keresztje.
Ha bárki kérdezné tőlem, azt mondanám, hogy az idei évem az, amikor végre magam mögött tudtam magam. Szóval ez több szempontból is a grande finale, a megújulás maga, az asztrológia szerint pedig ha jól tudom, egy közel 15 éves szakasz zárult le azzal, hogy a Plútó bolygója kilépett a Bakból. 18 éves korom óta fantáziáltam arról ( és még levelet is írtam a jövőbeli magamhoz!) hogy anya legyek. Egy jó páran mondták régebben, hogy jó anya leszek ( miközben én rettegtem ettől, mert bár vágytam rá, de tudtam, hogy nem állok készen), igyekezni fogok, hogy valóban az legyek a lányom számára.
Ti hallottatok már a dúlákról? Esetleg arról, hogy mi a különbség a dúla, a bába, szülésznő és a gyermekágyi segítő között?
Én magával a dúla fogalmával már legalább 10-15 éve találkoztam elsőnek külföldön – az volt az első gondolatom akkor, hogy kár, hogy Magyarországon ez nem elérhető – én naiv. Aztán pedig a Másállapotot a szülészetben mozgalom volt az, ami még inkább felcsigázott, rengeteg női történetet, sorsot olvastam el és borzasztóan elkeserített már akkor, hogy jelenleg kevesebb a pozítiv mint a negatív történet az internet bugyraiban. ( Illetve nem is kell az internetet fellapozni, elég, ha a baráti / ismeretségi/rokoni körök között érdeklődünk, már ha van merszünk.) És miért most írok erről? A téma nagyon is aktuális számomra, hiszen a blog hiatus oka nem más, hogy bővül a szövetségünk 🙂Ez egy nagyon izgalmas, kérdésekkel és főként parákkal teli időszak jelenleg is.
Ennek kapcsán, mikor már sokadjára bújtam az internetet, cikkeket faltam reggelire, akkor láttam meg teljesen véletlenül, hogy Debrecenben lesz egy rendezvény, ahol debreceni dúlák/gyermekágyi segítők lesznek jelen. Soha ilyen gyorsan nem jelentkeztem az antiszociális, introvertált énemmel semmilyen rendezvényre mint erre – merthogy kérdéseim, aggályaim bőven vannak. Ahogy fent említettem, a sok téves információ, a kötelező- nem kötelező, szabályszerű-nem szabályszerű, ilyen vizsgálat meg olyan vizsgálat közötti labirintusban nekem személy szerint szükségem volt legalább egy biztos pontra – de ahogy ez kiderült a találkozón, kicsit sem vagyok ezzel egyedül.
Akkor ott nehezen tudtam megfogalmazni könnyek nélkül – magam is meglepődtem az érzékenységemen – mert a hétköznapokban olyan könnyedén és tényszerűen beszélek arról, hogy az anyahiány milyen és mekkora ürességet tud okozni. Ez az aminek a mostani időszakban érzem leginkább súlyosságát, hátrányát úgymond. Az, hogy megannyi kérdésem van, mennyiszer bizonytalanodom el, fogalmam sincs sokszor, hogy mit kellene, hogy érezzek, hogyan kellene, hogy gondolkozzak, hogyan kellene átvészelnem a nehezebb időszakokat, hogyan kellene hozzáállnom a szüléshez például – nos ez a találkozó olyan biztos alapot adott nekem, hogy úgy éreztem, végre! nem mozog a lábam alatt a talaj!
Ez a 2 órás interaktív beszélgetés nagyon szép ívet vitt végig: magáról a dúlaságról, a dúla feladatairól, néhány kulisszatitkot is megosztottak velünk érdeklődökkel, szó volt a gyermekágyi időszakról, arról, hogyan tűnik el a kismama mint önálló, érett felnőtt nő ebben az egészségügyi rendszerben, ahol muszáj és kell is, hogy megtaláld a hangod és ne félj hallatni azt! A kedvenc részem az alternatív gyógymódok, fájdalomcsillapítás és megoldások voltak – hiszen a munkámból adódóan ez áll hozzám a legközelebb, sőt mondhatni, hogy ebben is hiszek. Borzasztóan hálás vagyok mindhárom előadónak azért, hogy kellő érzékenységgel, kifogyhatatlan tudással felvértezve beszélgettek velünk. Ahogy a másik kismama fogalmazta meg szerintem a lehető legpontosabban, hogy olyan biztonságot adtak ott helyben, hogy fogják a kezünket és nem engedik el, nem csúszunk el a rendszerben, nem leszünk egy újabb strigula vagy adat. Nem hozhatnak és nem is fognak helyettünk döntést hozni, nem ítélkeznek, maximum véleményt formálnak meg, ami a sokéves tapasztalatuk alapján történik – ez szerintem talán a legfontosabb pontja a dúlaságnak – és ezek mellett pedig olyan támogatást adnak, ami nemcsak szakértelem szempontjából páratlan, hanem maga a lelki része is óriási fontossággal bír hiszen a szemükben van nevünk, vannak szokásaink, van személyiségünk, kedvenc ételünk és még sorolhatnám. Csodálatos érzés lehet, hogy végigkövethetik a x.-dik héttől egészen a szülésig, majd a gyermekágyi időszakig és tiszteletbeli családtaggá avanzsálódnak. A szeánsz végén, ahogy ott ült a három elóadó, a három jóságos tündér jutott eszembe róluk: a bölcsességük, a csendes megértésük és a mosolyuk tényleg megnyugtattak lelkileg, hogy jókor voltam és jó helyen.
Nehéz indulatok nélkül, szimplán tényekre hagyatkozva és lecsupaszítva beszélni arról, hogy mi történik a magyar egészségügy bármelyik szegmensében, de nyilván én csak arról nyilatkozhatok, amit most jelenleg én tapasztalatok meg: én magánrendelésre járok nőgyógyászhoz és egy percig sem bántam meg, viszont tisztában vagyok vele és hallottam már pro és kontrát is bőven, hogy mi a tényleges különbség az állami és magán ellátások között. Naponta vannak bennem felkiáltójelek és kérdőjelek váltakozva: nincs egy átlátható, kézenfogható vagy legalább nyugtató rendszer.
Amit ezalatt a 2 óra alatt megtanultam, vagy legalábbis tudatosítottam magamban az az, hogy kérdezni ér és szabad, tájékozódni kell, viszont az információhalom közül bőven le kell szűrni azokat, amiket a szomszédnéni/az ismerősöm ismerőse és társai szolgáltatnak elrettentésül, hiszen nincs egyforma szülés, nincs egyforma terhesség, nem létezik az, hogy mindenkire ráhúzható egy sablon. Hallgatni kell a belső hangunkra, mellette pedig jó, ha meghalljuk az olyan segítők hangjait, mint a Gabié, Edináé és az Ildié, mert nem ellenünk, hanem mellettünk vannak!
Bár egyszerre van nagyon közel és nagyon távol a január, mindenképpen szeretném magam is felvértezni kellő tudással, türelemmel, nyugodtsággal, és bátorsággal. Ez egy életreszóló kaland, szóval nem vehetem csak úgy félvállról – mellesleg ez nem is én volnék, aki a 9 hónap végére nem lesz egy kétlábon járó lexikon :))
2020-ban indult a vállalkozásod, ha jól tudom, de mióta foglalkozoltűnemezeléssel? Hogyan jött ez a fajta szerelem az életedbe? Magyarországon ez új dolog nem? Maga a nemezelés persze nem, de a szobrok készítése… A vállalkozásomat 2019-ben indítottam el, de akkor még csak grafikai tervezéssel foglalkoztam. Gyerekkorom óta érdekel a kézművesség és a képzőművészet szinte minden formája. Sokáig rajzoltam, festettem, gyöngyöztem és a szobrászattal is próbálkoztam. Ez utóbbi volt, ami leginkább megfogott, de sokáig nem találtam a megfelelő anyagot, amit igazán magaménak éreztem. 2020-ban találkoztam először a tűnemezeléssel egy Facebook csoportban.Annyira megtetszett ez a technika, hogy rögtön utána is jártam, hogy milyen anyagokra és eszközökre van hozzá szükség. Másnap már kézhez is kaptam a csomagot és kezdetét vette a gyakorlás.Az első szobrocskám egy kis róka volt, majd jöttek a kutyák. Körülbelül három szobrot készítettem el, majd megkaptam az első fizető megrendelésemet. Ezzel indult el a FILCLAND – egyedi állatportrék. Magyarországon viszonylag kevesen vagyunk tűnemezelők, de külföldön – főleg Ázsiában – nagyon sokan alkotnak ezzel a technikával.
Miért pont állatportrékkal foglalkozol? Úgy tudom, hogy ez nemcsak annyi,hogy ügyesen egymásra helyezed a nemezt, hanem bizony tisztában kell lenni az anatómiai részével is, hiszen ez adja a szobrok alapját. Tagadhatatlanul állatbolond vagyok. Van egy Palotapincsi kutyusom, akit Borisznak hívnak. A kutyák kimondottan közel állnak a szívemhez, így adott volt, hogy elsősorban velük szeretnék foglalkozni. Persze a kutyák mellett a cicák is megtalálhatók a repertoáromban. Nagyon sok olyan gazdi keres meg, akik már elvesztették kedvencüket és szeretnének ilyen módon emléket állítani nekik.Nagyon megtisztelő, amikor ilyen felkérést kapok és persze megható, mikor megosztják velem a történetüket. Sajnos már én is átéltem, hogy milyen elveszíteni egy szeretett állatot és örülök, ha a szobraimmal segíteni tudok ebben a nehéz időszakban.Persze olyan gazdik is szép számmal keresnek fel, akiknek él és virul szeretett állatuk.Minden szobromat egyedileg, fotó alapján késztem. Ha a gazdi szeretné a cicája vagy kutyusa saját szőrét is fel tudom használni a portrészobrok készítése során. Ettől még személyesebb lesz a végeredmény. A nemezelésnek két típusa van, a vizes- és a száraz nemezelés. Én száraz nemezeléssel, másnéven tűnemezeléssel foglalkozom. A szobrocskák fő alapanyaga a gyapjú, amit speciális tűkkel, úgynevezett nemezelő tűkkel kell szurkálni/tömöríteni, míg egy kemény felületet nem kapunk.Ez az anyag nagyon szépen formálható, de mindenképp kell a gyakorlat, emellett rengeteg türelem önmagunkkal szemben és persze egy kis kézügyesség sem árt, ha van.Nos igen, az anatómiai ismeretek elengedhetetlenek. Minden munkám előtt rengeteg képanyagot gyűjtök és a gazdiknak is mindig mondom, hogy annyi képet küldjenek,amennyit csak tudnak. Ez elengedhetetlen, ahhoz, hogy egy igazi kis hasonmás születhessen. Mennyi időt vesz igénybe egy-egy alkotásod? Ez sok mindentől függ. Elsősorban attól, hogy milyen portrétípust választ a megrendelő (összegömbölyödő,fekvő, álló, ülő stb).Az ülő és az álló szobrok teljes drótvázra épülnek, így azok bonyolultabbak, mint a többi.Azt mondanám, hogy 1 hét és 1 hónap közt van egy szobor elkészítési ideje. A munkáidat nézve rengeteget fejlődtél benne, biztosan sok utánajárás, tanulás van mögötte, hogy minél élethűbbé tud varázsolni a kiskedvenceket. Mennyire kapsz szabad kezet az alkotásban? Igyekszem folyamatosan tanulni, akár saját hibáimból, akár más alkotók munkái által. Úgy vettem észre, hogy minden szobrom után rájövök valami újra, amit eddig így csináltam a következőnél már elképzelhető, hogy máshogy fogok.A tűnemezeléssel kapcsolatban sem tudom elengedni, hogy grafikus vagyok pl pár éve vezettem be, hogy a tényleges munka előtt a pofikat kiszerkesztem a kapott fotók alapján. Így tuti, hogy minden a helyére fog kerülni. A megrendelőim szinte egytől egyig mindent rám bíznak csak azt választják ki, hogy ülő, álló vagy fekvő legyen a szobrocskájuk.
Gondolkoztál már azon, hogy kiállítást szervezni ezekből a szobor csodákból? Szuper lenne! Viszont nem hiszem, hogy össze tudnám gyűjteni az eddigi munkáimat, mivel nem csak itthonról, hanem más országokból is voltak megrendeléseim,
A nemezelés mellett grafikai berkekben is utazol – sok céggel dolgoztál már együtt különböző projekteken. Jól megfér a kettő egymás mellett? Hogyan találod meg az egyensúlyt? Igen-igen, a vállalkozásomon belül is foglalkozok grafikai tervezéssel, elsősorban logótervezéssel. A közösségi oldalakon SzilVision néven találkozhattok a munkáimmal. Emellett van egy főállásom is egy debreceni reklámdekorációs cégnél, ahol grafikusként dolgozok. Szoktam mondani, hogy munkából megyek haza dolgozni. Ezt csak úgy lehet csinálni, ha a munkád egyben a hobbid is. Én szerencsés vagyok, mert nekem fedi egymást a kettő.A tűnemezeléssel és a logótervezéssel munka után és hétvégente tudok foglalkozni.Ezzel nyilván kalkulálnom kell, amikor felvállalok egy új megbízást.
Vannak kedvenc alkotóid, akik inspirálnak téged akár a mindennapokban, akár a munkáiddal kapcsolatban? Az én kedvenc alkotóm Anyukám. Igaz Ő nem tűnemezelő vagy grafikus, de nagyon szép dolgokat szokott készíteni. Szerintem tőle örököltem a kézművesség iránti szeretetemet.
Mik a terveid a jövőre nézve? Az igazat megvallva én egy ilyen mának élő típus vagyok. Örülök annak, amim van és örülök az új lehetőségeknek. Igyekszem az épp aktuális munkámra koncentrálni, de emellett odafigyelek, hogy a közösségi médiában fenntartsam az emberek érdeklődését a posztjaimmal. Szeretek újítani, új dolgokat kitalálni. Ilyen pl a tavaly nyáron bevezetett állatportrés hűtőmágnes. Gyurmából kifaragom az állat portréját, majd száradás után akrillal megfestem, majd a hátoldalra kerül egy mágnes. Természetesen ez is fotó alapján készül és szerencsére nagyon szeretik az emberek.
Ezt a cikket nehezen fogalmaztam meg – talán az elmúlt 1-5 évem benne lesz. Biztosan ti is voltatok már így, mikor valami kering bennetek – mint egy malom. Örlődsz. Sokféleképp jön/jött elő ez a téma már az életemben, mások életében is amibe beletekintést nyerhettem vagy a szociális médián keresztül vagy pedig személyesen. Láttam barátságok felépülését, láttam azt is, mikor összekovácsolódtak sorsok kicsit mélyebb értelemben, átvariálódtak és azt is láttam, mikor ezek az utak elágaztak. Nem is olyan rég volt két ilyen mélyebb beszélgetésem a barátság jelentésével kapcsolatban. Egyrészt borzasztóan nehéz volt beszélni olyan régvolt fájdalmakról, amiről azt hittem, hogy már nincs akkora jelentősége, de úgy tűnik, hogy mégis van – és itt jön a csavar, hogy minél lentebb nyomom, annál mélyebbről fog feltörni. Nos ez történt.
Egy nagyon fontos szó merült fel a barátsággal kapcsolatban mint fogalom. A túlidealizáció. Az, hogy elvárásrendszereket fektetünk bele, kötélhúzásra hasonlítottam. Idealizálunk – ebben egyetértek a beszélgetőpartneremmel, hogy erről picit a brazil szappanoperák és az amerikai klisétenger is tehet, hogy azt gondoljuk a barátságról, amit. Hogy az olyan mély és összetartó, olyan sziruposan boldog. Hogy a végtelenségbe és tovább is. Holott nem. A nagy csiszolódásokról beszélünk, megígérjük egymásnak azt, hogy mindig ott leszünk egymásnak, meg ilyen nagy dolgokat dobálunk a levegőbe emelkedett hangulatok közepette, mert túlhevít minket az az érzés, hogy oké, végre nem vagyok egyedül. Mert nem tudunk egyedül lenni. Mert az egyedüllevés egyenlő a magánnyal és a magány pedig a nyomasztó, depresszív mivoltával egy mumus a sarokból. Holott ez is csak egy klisé és egy sablon.
És akkor jön az, hogy másfelé visz minket az élet. Más úton kezdünk el járni, másfelé orientálódunk és lehet, hogy ennek kifejezetten fizikai távolsága is, de van hogy sokszor ez belső távolság. Mert már nincs közöttünk valami közös, amibe mindketten beleakarunk kapaszkodni – megismerkedünk más emberekkel, más közegekkel, történik összességében valami ami megint csavar egy picit az életünkön és hirtelenjében vagy épp szép lassan, de megváltozunk mi magunk is. Minden barátságomat idealizáltam. Azt vártam el, amit én is adtam – magyarán a mindent. És milyen barátság az, ahol elvárások vannak? Paradox módon pedig ott volt az is, hogy az az ember akarok lenni az életükben, akinek mindent elmondanak, akiben megbíznak, akivel mindig mindent is lehet csinálni és ott van velük, mellettünk támogató barátként. Felakartam húzni őket olyan szintre, ahol én vagyok – de ez is egy tök lehetetlen helyzet. Ezt már utóbb beismertem, ahogy azt is, hogy nem szabadna akkora elvárásokkal belemennem a barátságokba. De mikor ez a beszélgetésfonal elkezdődött, akkor minden szó ami ott elhangzott, mint valami üveggolyó ledobbant mellettem a PVC-n és elég hangosan koppant. A fejem tele lett emlékekkel, jelenetekkel és mint egy külső szemlélő elkezdtem elemezni ezeket: mi volt nekem ebben a szerepem, valóban olyan jó barát voltam-e, valóban megértő voltam-e, miért vártam vissza azt amit – és ez egy végtelenített gombolyag lett az este végére. Azóta is folyamatosan szépen lassan gombolyítom a fonalat.
A mai világban nem vagyok benne biztos, hogy létezik önzetlen barátság. Vagy olyan barátság, ami elvárásoktól mentes.Hogy csak simán élvezzük azt, amit a másik társasága és személye adni tud. Ha keres, keres, ha nem keres az is jó, mert elfogadjuk, hogy neki is van élete, meg dolga. Vagy hogy ha 5 év múlva találkoznánk, ugyanonnan tudnánk folytatni. Hogy nincs harag, nincs tüske bennünk.Nagyon ritkának gondolom. Abban viszont biztos vagyok, hogy ameddig engem triggerel valakivel kapcsolatban valami, elvárás szinten, akkor azzal nekem van dolgom – és innentől ez az én belső munkám. Abban már talán egész jó vagyok, hogy ellépjek onnan,ahol nekem már nincs helyem,mert erőszakkal ‘csakazértmertszeress’ nem akarok ott lenni már. Mert félek az egyedülléttől. Félek a magánytól. Tudok retropersketíven tekinteni a barátságaim nagyon szép aspektusaira és nem kínzom magam feltétlenül a rossz részeivel. Vannak igazán fájdalmas részek, hogyne lennének. De pont tegnap hallgattam Sebestyén Balázs és Puzsér Róbert podcastjét, igazából annak egy kiragadott momentumát, ahol Balázs arról beszél, hogy mi is a fájdalom – mi dolgunk van vele, hogyan jelez ez a dolog nekünk. Nagyon érdekes, nagyon mély és legfőképp szemfelnyító volt az a pár kiragadott képkocka is.
Kevés olyan fájdalmas pillanatot tudok annál, mint mikor valami elmúlik. Ide sorolnám a barátságok megszakadását is – amikor az következik, hogy már nem vagytok azok, akik a fejetekben él arról, akik voltatok. Már nem vagytok ugyanazok a tinédzserek, akik minden hülyeséget együtt csináltatok, akik a legmélyebb problémátokat megosztottátok egymással, akik együtt vészelték át a tinédzserkor hepehupáit és ebben volt valami csodálatosan mágikus, valami felemelő, hogy ketten együtt az akkori világ ellen. Már nem vagytok azok a munkatársak sem, akik összekapaszkodtak egyes szar időszakok közben. Azok az egyetemi osztálytársak sem vagytok, akik egy kicsi kollégiumi szobában iszogattatok és jókat röhögtetek együtt. De azok sem, akik a játszótéren nevetgéltek. Vagy a nagyerdő fái alatt másnaposan. Vagy akik egymásba kapaszkodva sírtak. Nem tagadom, mert igazából nincs is ezen mit szégyellni rontottam el én is barátságokat. Viselkedtem úgy és mondtam vagy tettem olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Volt, hogy futottam utánuk, mert azt gondoltam, hogy nincs élet nélkülük – belebetegedtem, konkrétan azt vártam, hogy bárhol is, de bukkanjanak fel, hogy még legyen egyetlen esélyem elmondani, hogy mennyire sajnálom és szeretném jóvátenni. Volt akinél megtettem – és a válasz annyira fájdalmas volt, hogy ott abban a pontban megszakadt valami bennem. És ezek is olyan klisés elvárások nem? Mert mindenáron kapaszkodnánk, mert nem tudunk egyedül lenni… pedig ahogy Balázs fogalmaz, minden fájdalom csak addig az, ameddig nem jössz rá, hogy ez milyen leckét hordoz számodra és ebből te hogyan fogsz erőt meríteni, hogyan fogsz felfelé építkezni.
Az elmúlt hét két beszélgetése is ráébresztett, hogy valamit nem igazán jól csinálok. Szeretnék kapcsolódni, de nem tudok jól. És ezzel nekem van dolgom, nekem kellene ezzel úgy igazán kezdeni valamit – mert ameddig én nem szeretem magam így, nem vagyok saját magam barátja és nem adom azt meg magamnak, amit másoknak gondolkozás nélkül, addig nem igazán vagyok ott ahol lennem kellene. Azt gondoltam az a király, ha tucat barátja van az embernek, meg óriási születésnapi bulijai, meg a közös nyaralások és társai. Vagy van legalább egy olyan mély barátsága, ami tűzön-vizen konkrétan mindent túlél: mások mutogatásait, régi sérelmeket, szerelmeket, barátnőket és barátokat is, azt is, ha közben minden a feje tetejére áll.
És most itt vagyok. A rengeteg feldolgozásra való leckével, azzal leginkább, hogy szeressem önmagam, legyek el én is egyedül, tudjak azonosulni végre önmagammal. Teremtsek érdemi kapcsolatot azzal, aki vagyok – és ne áldozzam fel folyamatosan magam valamiért, ami csak az én fejemben él. Nem kell folyton húznom a kötelet, de azt is tudomásul kell vennem és legfőképp nem a lelkemre venni, ha a másik fél sem akar kötelet húzni. Csak ülni a kötél két végén, hagyni, hogy menjen tovább minden úgy ahogy. És valahol ez a legnehezebb, nem? Mert a kötél tulajdonképpen szimbólumként is szolgál: elengedni a múltat, elengedni az elvárásokat, a mércét, a sémát, a klisét, mindent. Ott állni csupaszon, önmagaddal szemben, azzal a kérdéssel, hogy Ki vagy te és mit is akarsz?
Hálás vagyok az ilyen eszmecserékért. Az új szemszögekért. A komfortzóna feszegetésén.
A munkáidat a természetesség jegyében alkotod – egészen egyedi megrendeléseket is készítesz, nem ritka, hogy csontokkal játszol. A munkáidat látva nekem az jutott eszembe, hogy te egyfajta erdei nimfa vagy tündér lehetsz. A mulandóságot mutatod meg az örökéletűséggel. Érdekes csavar.
Valóban nem ritka, sőt! A legjobban csontokkal szeretek dolgozni, habár munkám során nem ódzkodom még ennél is megosztóbb maradványokat rézbe vonni: például járt már kezeim között elhullott méhecskétől kezdve igazi madárlábig rengeteg fajta kincs. Mindezzel egy rendkívül egyszerű (de a mai társadalmunkban jelenleg mégis fellelhető, fura tabut érintő) üzenetet szeretnék átadni: azt, hogy a halál az életünkben A biztos pont. Elkerülhetetlen mindannyiunk számára, de mi döntjük el, hogy hogyan állunk hozzá. Féljük? Ignoráljuk? Elfogadjuk? Vagy megpróbálunk a művészi sokrétűség ernyője alatt tisztelettel fordulni felé és alkotni belőle valami maradandót? Én ez utóbbit választottam. Általában vagy magam találom az elhullott porhüvelyeket, vagy kedves és támogató lelkek a környezetemben ajándékoznak meg velük; és a folyamat során, érintetlenül hagyva az eredeti, organikus maradványt, réz koporsóba zárom azt.
Nem túl sok alkotóval találkoztam még, aki rézzel dolgozna, sokkal inkább szoktak ezüsttel vagy nemesacéllal, fával és epoxyval játszani. Engedd meg, hogy megkérdezzem: valóban suttog neked a réz? A réz csodálatos anyag – az emberi szervezetnek is szüksége van rá. Miért választottad ezt? Mióta foglalkozol ékszerkészítéssel?
A vörösréz számomra a tiszta földi energia. Ha ránézek, a rozsda színekben pompázó avar és a már-már hűvös, nyirkos föld jut róla eszembe, és ezzel az év számomra legkedvesebb időszakát idézi fel: az őszt. Az ősz az, amikor a természet elcsendesül és fokozatosan felkészül a téli hónapokra. Halk suttogás, mormolás „érződik” a föld mélyéről, a természet pedig ilyenkor szépen-lassan egy kicsit „meghal”, hogy utána tavasszal ismét új életre keljen. Az ősz (és így a réz is) erre az állandó körforgásra emlékeztet; emiatt éreztem találónak azt, hogy ezt a fémet használom a múlandóság örök mementójának hordozójaként. A technika, amit használok, a rezet részesíti előnyben, de például az ezüstművesség fortélyai is foglalkoztattak korábban. Mégis, számomra a réz az, ami felé természetes kötődést éreztem. Nem véletlenül mondják az egyik legjobb áram- és energiavezetőnek: az én energiáim is hamar ráhangolódtak. Specifikusan csakis az ezzel a technikával történő ékszerkészítést próbáltam még, mert amikor megtudtam, hogy létezik egy olyan folyamat, amivel akár organikus anyagokat is be lehet vonni fémmel, leesett az állam. A lehetőségek tárháza nyílt meg előttem és azonnal tudtam, hogy mik azok az anyagok, amiket ehhez a módszerhez szeretnék használni: földi maradványok. 2021 tavaszán szereztem tudomást az electroforming létezéséről, viszont csak 2023 elején kezdtem belevetni magam komolyabban; akkor, amikor éreztem, hogy az addigi próbálkozásaim, munkáim minősége kezdett konzisztenssé válni. Sosem tanultam elektrokémiát, így ez egy abszolút új terület volt számomra, viszont a réz suttogása elcsábított és teljesen autodidakta módon sajátítottam el a szükséges tudást hozzá.
Mennyire ugrottál be a piac közepére Magyarországon? Külfölddel mi a helyzet?
Az igazat megvallva nehezített terepet választottam: a réz a fémallergiások körében nem túl szerencsés választás, továbbá oxidációra is hajlamosabb, mint az egyéb, közkedvelt fémek. Természetesen megfelelő kezeléssel akadályozható, illetve késleltethető a folyamat – minden vásárlómat tájékoztatom a helyes ékszerkezelésről, -viselésről, -tárolásról. Továbbá itthon az electroforming egy teljesen új, vagy legalábbis csak szűk körben ismert technikának számít; emiatt pedig sokszor, amikor az emberek ránéznek egy-egy alkotásomra, nem feltétlenül tudják, hogy mit is látnak – csak azt, hogy „szép, réz ékszerek csontokból, levelekből, bogarakból, ásványokkal ötvözve”. Viszont én szeretem ilyenkor elmesélni, hogy voltaképpen mi is az, ami éppen előttük van, és hogy hogyan készült. Ezután az emberek már egy kicsit máshogy állnak a dologhoz. Van, aki felvonja a szemöldökét, hogy „oké, ez egy kicsit bizarr”, mások meg teljes csodálattal pislognak, hogy „ők ilyenről még nem is hallottak”. Természetesen számítottam rá, hogy itthon megosztó lesz a fogadtatása a műveimnek – de aki fogékony egy ilyen kaliberű témára, azoktól nagyon pozitív visszajelzéseket kapok, sőt, ennek hála egyre több saját elképzeléssel érkező megrendelőm is van. Külföldön nagyobb keletje van az electroforming technikának, én magam is onnan szereztem tudomást a létezéséről. Így a külföldi régiók felé is nyitok: a social media platformjaim félig angolul, félig magyarul működnek, és voltak is már egyedi megrendeléseim pl. Amerikából és Kanadából; de elsősorban a magyar piac az, amit igyekszem megcélozni. Szeretném, ha itthon is egyre többen megismerkednének ezzel a folyamattal, továbbá a legelején kifejtett, központi koncepció fontosságának a tudatosítása is szívügyem.
Az egyedi megrendeléseknél mennyire adnak neked teret? Hogyan tudod belecsempészni magad a műveidbe?
Abszolút szabad kezet kapok, csak az adott ékszer főszereplője az, ami fix szokott lenni. Például ha egy toboz rézbe zárása a cél, mondjuk egy obszidián kabosonnal kiegészítve, akkor teljes mértékben rám bízzák, hogyan rakom össze. Persze szoktam egyeztetni a megrendelővel készítés közben, ha kérdés merül fel, illetve összetettebb ékszereknél először mutatok egy tervrajzot, majd egy fázisképet is, hogy éppen hogy állok – így ha esetleg valami nem tetszik neki, akkor közbe tud avatkozni és át tudjuk beszélni a felmerülő elképzeléseket. Ha nyakláncot kért az illető, akkor a folyamat végén, a láncok kiválasztásakor küldök mérettáblázatot a megrendelőknek, hogy milyen hosszú legyen, illetve hogy milyen típusú lánccal, esetleg másfajta zsinórral szeretné-e. Olykor teszek javaslatot én magam is, de ezt legtöbbször a megrendelő fixen maga választja ki, ha van konkrét elképzelése. Ezeket a pontokat tehát együtt hozzuk össze, viszont minden más rám van bízva. A célom továbbá az elegánsabb, már-már viktoriánus vagy Dark Academia stílusba hajló hangulat átadása, a műveim befotózásakor is teljes mértékben ezeket a hangulatjegyeket igyekszem előtérbe helyezni.
Milyen terveid vannak erre az évre nézve? És a jövőre?
Idén mindenképpen színesíteni szeretném a palettámat. Jelenleg többnyire nyakláncokat készítek, de szeretnék gyűrűket, fülbevalókat, esetleg egyéb kiegészítőket (hajtű, bross, akár kisebb lakásdekorációk) is a lehetőségek közé felvenni. A következő, nagyobb szabású és hosszabb távú tervem pedig az, hogy legyen egy rendes, saját webshopom, ahonnan közvetlenül lehet majd tőlem vásárolni. Viszont őszinte leszek: hatalmas, világmegváltó elképzeléseim nincsenek. Egyszerűen csak szeretek alkotni és szeretném továbbra is élvezni azt, amit csinálok, átadni magam a műveimen keresztül és így kapcsolódni hozzám hasonló emberekkel. Ez számomra a legfontosabb. Jelenleg örülök annak, hogy megtaláltam azt a művészeti ágat, ami csatornául szolgál önmagam és a Világ között.
Az ásványok is szerves részét képezik néhány művednek. Nem hiszem, hogy a véletlen műve, hogy melyiket melyikkel társítod. Hiszel az ásványok üzenetében?
Hiszek benne, persze! Legtöbbször, ha cél nélkül ásványok után kutatok projektekhez, akkor azt a követ, ami magára vonja a tekintetem, szoktam választani egy-egy következő alkotásomhoz; olykor pedig már eleve úgy indulok neki, hogy tudom, mit szeretnék, mert van egy elképzelésem, amihez egy bizonyos kő az, ami illene. Időközben, ha nem voltam tisztában pontosan egy adott ásvány üzenetével, de éppen a vásárlás során valami miatt nagyon szoros kötődést éreztem hozzá, akkor utána szoktam nézni és van, hogy ilyenkor jön az inspiráció egy konkrét ékszer elkészítésére. Fontos szempont még számomra a szín is, ugyanis nem minden illik a réz meleg tónusához. Kedvenc ásványom (ha alkotásról van szó) a labradorit: egyrészt a kő hatása és jelentése miatt, másrészt pedig egész egyszerűen fantasztikusan mutat a kékes-zöldes-szürkés (olykor lilás) színe a vörösrézzel. Olykor már-már magamra kell szóljak, hogy használjak más ásványt is, hiszen annyi lehetőség van.
Érdekes, hogy pont a labradoritot hoztad fel, magam is különleges kőnek tartom. Az olvasható róla, hogy összehangolja az energiákat, kapcsot képez a fizikai és az éteri világgal. Nos, ez azért teljes egészében megmagyarázza a munkásságod esszenciáját is!
Haha, rátapintottál a lényegre! Azt se feledjük viszont, hogy a labradorit az átalakulás és a változás köve, valamint az intuitív fejlődést és kreativitás is hivatott serkenteni, szóval valahol nem csoda, hogy munkáim motorjaként és egyik főszereplőjeként viselkedik olykor, ha akarom, ha nem. Egyfajta hidat képez a földi létünk és a túlvilági lét között, s milyen szép, előkelő alakban teszi! Az inuit és a beothuk népek úgy hitték, hogy a labradorit az Aurora Borealis (sarki fény/északi fény) színeit és energiáját hordozza, illetve jeleníti meg fizikai alakban, és szerintem nincs olyan ember, akit ne ejtene rabul ennek a csodálatos jelenségnek a látványa. Érdekes, hogy az emberiség mindig is hajlamos volt arra, hogy a megfoghatatlan, már-már transzcendens jelenségeket emberközelibbé, valamilyen materiális formában kézzel foghatóvá tegye, hogy jobban tudjunk hozzájuk kapcsolódni. Voltaképpen én is azt csinálom: a halál koncepcióját próbálom emberközelibbé tenni, művészet formájában.
Van-e kedvenc alkotód? Miből meríted még az inspirációd? ( zene, alkotások stb.)
Rengeteg és változatos helyről inspirálódom és természetesen számos olyan alkotó van hazai és nemzetközi viszonylatban is, akiknek a munkásságát aktívan követem és így általuk is ihletet merítek. Vannak köztük természetesen ékszerkészítők számtalan technikával, de például grafikusok, fotósok, írók és zenészek is.
Imádom az elhagyatott helyeket és a temetőket – magam is szeretek temetőket látogatni, hogy lecsendesítsem a gondolataimat, hogy nyugalmat leljek. Ehhez kapcsolódva akad több fotóművész is, akiknek a fő profilja a “sötét turisztika” felkutatása a világban, az ő munkájuk kifejezetten inspirál. A legfőbb példa számomra e téren Rebecca Lilith Bathory, szerencsésnek mondhatom magam, hogy a témában született könyvét a polcomon tudhatom. Ezek után szerintem nem meglepő, hogy a post mortem fotózás ugyancsak inspiráló tényezőként szerepel a listámon; eleve az a mód, ahogyan a viktoriánus kor megközelítette a halál kérdését, nagyon közel áll hozzám.
Emily Dickinson versei is kiemelkedőek számomra – ő sem futamodott meg a halál és a halandóság gondolatát papírra vetni, számomra nagyon megnyerő stílusban. Említést érdemel még Caitlin Doughty, aki temetkezési vállalkozóként dolgozik, emellett pedig rengeteget utazik a világban, hogy más népek halállal kapcsolatos kultúráját nyomon kövesse, dokumentálja, így számtalan könyve fellelhető ebben a témában. És ha már könyvek: Edward Gorey alkotásai külön szót érdemelnek gótikus-viktoriánus hangulatú köntösbe bújtatott, „nyugtalanító”, már-már (sokak számára) bizarr történeteivel, amelyekhez ő maga készítette az illusztrációkat is.
Akiket viszont a legsokoldalúbb művészeknek tartok: egy ikerpár, Julia és Joanna – Little Ghouls és Satin Puppets néven lelhetők fel a social mediában. Előbbi oldaluk a grafikai és egyéb művészi tevékenységükre koncentrál, utóbbi pedig a csodálatosan éteri zenéjükre, amelyek közül némelyek olyan érzéseket keltenek bennem, mintha „hazataláltam” volna. A zene emiatt a hatása miatt is előkelő helyet foglal el a sorban. Egyik részről az északi folk zene irányába húz a szívem (Heilung, Wardruna, Skáld, Myrkur, Danheim, hogy az ismertebb előadókat említsem); emellett pedig bizonyos játékok ambient zenéi által tudok az egyik legjobban belesüppedni egy-egy kifejezett hangulatba, amiben alkotni szeretek (Akira Yamaoka áll e téren a legfőbb helyen, aki a Silent Hill-játékok zenéinek megalkotója).
Ha pedig már megemlítettem a játékokat, akkor bizonyos alkotások önmagukban is segítenek megteremteni az atmoszférát, hogy „abba a bizonyos érzésbe” tudjak burkolózni, amiből a lelkem suttog: a fentebb említett Silent Hill, a The Evil Within, a Death Stranding és a SOMA az élen járnak ebben a témában nálam.
Végül, de nem utolsósorban a mitológia az, ami még rendkívül nagy hatással van rám: a szláv, a germán, a magyar és az északi népek mítoszainak bizonyos lényei rendkívül inspirálóak számomra: készítettem már például mitmitke (a magyar hagyományban a lidérc egy formája) ihlette nyakláncot is.
Összességében minden, ami inspirál, valamilyen módon kapcsolatban van a halállal, a túlvilággal, az emberi lét halandóságával, az elmúlással; vagy egy-egy távoli (vagy nem is túl távoli) jövővel, egy elképzelt apokaliptikus világgal, ahol maga az emberi lét mibenléte és annak határai önmagában egyre kevésbé egyértelműek.
Az utóbbi pár napban a fülemmel vacakoltam: még ijesztőbbé vált a teljes, jobb oldali ‘nemhallás’ kérdése. Miközben görgettem a facebookot, akkor dobta fel nekem az eseményt – úgy voltam vele, hátha eltereli a figyelmemet és ráadásul ingyenes webináriumról beszélünk. Podcasteket hallgattam régebben is, de így webináriumot annyira nem. Adtam neki egy esélyt – őszintén nem bántam meg, annak ellenére sem, hogy a bal fülem kapacitása végletekig ki lett használva :))
1. Barkász Heléna – Kudarckezelés A kezdőkör az volt, hogy számomra teljesen ismeretlen előadó volt Heléna, pont ezért tetszett, hogy milyen újdonságot, milyen új szemszöget tud nekem mutatni. Végigjegyzeteltem a 45-50 percet, holott a témáról már olvastam jó párszor. Ebből a jegyzetből készült konklúziót, gondolatsort szeretném veletek megosztani.
Mi a kudarc? Miért gondoljuk mi azt kudarcnak? Számunkra is az, vagy csak a környezet által az? Valóban akkora fajsúlyú ez, vagy felnagyítást végeztünk vele? A perspektívaváltás az, ami leginkább segíthet egy kialakult kudarchelyzet megítélésében. Ha a barátoddal/kedveseddel történne ez, mit mondanál neki? Te hogyan próbálnál vele erről beszélni? Ez nagyon fontos gondolat egyébként, mert mi magunkkal sokszor jóvalta kritikusabb, fájóbb hangnemet ütünk meg egy ilyen eset kapcsán mint a barátainkkal. Ha másokkal jóval finomabban, érzékenyebben beszélünk erről, magunkkal miért nem?
Az első lépés(mint minden ilyen és hasonló témában) a felismerés, beismerés. A kudarc szerintem egyébként nem negatív dolog, de ehhez éles perspektívát kellett nekem is váltanom. Hiszen ez már önmagában pozítiv, hogy bármennyire is féltem, aggódtam, rettegtem attól a dologtól ( mert mivan ha belebukok, ha hülyének néznek, ha összevissza beszélek) mégis megtettem, és nincs tovább bennem az, hogy mi lett volna ha? A kudarc nem a siker ellentéte. Nem szabad és nem is vagyunk összehasonlíthatóak másokkal, ezért is nagyon toxikus az, amikor valaki azt mondja, hogy de a XY-nak jobban ment, mivel nem tudjuk az előzményeket. Mindig lesznek relatív „jobbak” nálunk, lásd állásinterjún mást választanak, más nyeri a szavalóversenyt, mással megy el randizni a kiszemeltünk végül – de ezek nem azt jelentik, hogy mi vagyunk kevesebbek, vagy rosszabbak. Az érzéseket és a tényeket kell különválasztanunk egymástól. A komfortzónánk elhagyása már önmagában egy óriási sikerélmény – a komfortzónán kívül van a tanulási zóna. Ez az én szememben a rizikós terep ugye: itt jönnek azok a döntések, amelyek nem a mieink, mi csak „elszenvedői” vagyunk ezeknek és ezekből megintcsak jön egy olyan, amit konklúziónak tudunk venni. A tanulási zóna nem könnyű. Nem egyszerű. De borzasztóan hasznos és ahogy Heléna fogalmazta meg, nem a cél a fontos, hanem az odavezető út. A cél formálódik menetközben, jobban részletezzük, átírjuk, át is gondoljuk sokszor, mellékutakra is tévedünk – de a lényeg, amit tanulunk közben magunkról, másokról, a környezetünkről, a társadalomról. Ezek a hasznos morzsák azok, amikből építhetjük tovább magunkat. Tudtátok, hogy a kudarcélményeinkhez kapcsolódó masszív félelem vezet minket oda, hogy alulválasztunk párt? Vagy barátokat? vagy esetleg állást? Mit is jelent ez szemléltetve: A saját igényeimet lentebb helyezem másoknál. ( A párom szereti a mekis kaját, én abszolút nem, de nem baj, azt esszük, mert róla van szó. Ő szeret meg elfogad. Más lehet nem fogadna el, szóval ez nekem belefér, kibírom. ) A tudásomat leértékelem. ( Megszereztem a diplomát, dehát első diplomásként én se gondoltam komolyan, hogy felvesznek ugye álmaim helyére olyan pozícióba… örülhetek, ha visszahívnak egyáltalán, tehát ha felajánlanak nekem ott egy takarítói állást boldog lehetek, hogy egyáltalán felvettek oda.)
Ha ezek a félelmek és leértékelődések folyamatos mintázatot képeznek az életünkben és felismerjük, akkor ezen a szálon elindulva elgondolkozhatunk, honnan is ered ez? Valószínűleg a közvetlen környezetünkből, otthonról hoztuk. Nem feltétlen a szülő az elsődleges személy, akitől tanulhattuk közvetetten, hanem egy olyan személy is lehet, akire felnézünk, aki fontos számunkra. Az ő értékrendje, világlátása átadódik ezáltal – sajnos nemcsak a pozítiv dolgokat szívjuk magunkba gyerekként. A mérce mennyire reális: a felnőttek mennyire engedik a gyermeknek gyermek maradni? Felnőtt elvárásokat fektetnek elé? A szeretet teljesítményhez kötött? Mennyire idealizált az a mérce?
A sématerápia nagy segítséget tud nyújtani a kudarcélmények feltérképezésében. Heléna ajánlott egy nagyon jó kis feladatot, ami egyrészt az önbizalmat is képes növelni plusz egy egészségesebb hozzáállást generál magunkhoz: eredménynapló vezetése. Bizony, a legkisebb siker is siker! Nem egoizmus, nem beképzeltség tudni, hogy mire vagyunk képesek, melyek a sikereink. Ezzel párhuzamosan lehetséges egy kudarcnapló létrehozása is – nem azért, hogy szorongjunk, hanem pont amiatt, hogy az a kudarc valójában az-e? Hogyan fordíthatjuk át? A kudarcunk miből fakad és hogyan írható át?
Barkász Heléna egy nagyon jól összeszedett, gondolatokban értékes, rengeteg idézetekkel dúsított előadást tartott a kudarcaink megéléséről. Nagyon örülök, hogy részese lehettem ennek az előadásnak, mert nekem is bőven van mit kezdenem még a sikereimmel, azok megélésével vagy épp a kudarcaim nagyítóval való átvizsgálásának. Egy biztos: az út az enyém, a buckákkal, kavicsokkal, hepehupákkal együtt. A cél pedig még messze van, menetközben még biztosan formálódni is fog. Ami viszont a napnál is világosabb, hogy jó, hogy ezen az úton vagyok, mert valami az elmúlt 2-3 évben elkezdődött és szeretem látni, ahogyan formálódik, mint az agyag a kezeim között. Tartok végre valahová. Vannak tanulságok, leckék, vannak élethelyzetek, amikből viszek tovább magammal darabokat.
A grafológia egy nagyon érdekes tudomány, bár szorosan kapcsolódik a társadalomtudományhoz, de azért ez ennél jóval több, mint egy átlagos hobbi, nem? Pszichológia, kriminológia és életvezetési terápiák eszköze. Te hogyan kerültél kapcsolatba a grafológiával? Mióta foglalkozol vele?
Legelőször gyerekkoromba a szülővárosomban láttam az egyik ház kerítésén kitéve egy névtáblát, így akkor olvastam először utána annak, hogy mit is jelent a grafológia. Utána ez ennyiben is maradt. Viszont mindig is érdekelt az, hogy ki hogyan gondolkodik, mit miért tesz, mi van a tettei és érzései mögött, viszont mindez csak hétköznapi szinten nyilvánult meg. Gondolok itt például arra, hogy ilyen típusú filmek érdekeltek.
Egyszer aztán olyan 24 évesen azon gondolkodtam, hogy valamit tanulni kellene. Böngészés közben bukkantam újra a grafológiára. Végül úgy alakult az életem, hogy Szegedre költöztem és itt lehetőség volt elvégezni egy 2 éves képzést, ahol 2 hetente szombatonként csoportos órákon vehettem részt. Imádtam minden percét, csak úgy szívtam magamba a tudást, és éreztem, hogy ez az utam. Ezt követően a képzés végén viszont nem folytattam tovább, mert úgy éreztem, hogy valami hiányzik, nincs egybe a kép, emellett némi kishitűség is társult. Viszont tudjuk, hogy az élet mindig oda teszi neked, ha valamivel dolgod van, így a környezetem is folyamatosan kérdezte, hogy mi van a grafológiával.
Végül 2021. szeptemberében ismét elkezdtem újra tanulni a grafológiát egy másik tanárnál, itt már 1/1-be vettünk át újra mindent. Mellette sok új ismeretet is kaptam amivel igazán összeállt a kép és azt tudtam mondani, hogy igen, most van itt az ideje ennek, így teljes a kép, így tudok igazán másokat támogatni.
Mi a te fő területed?
Az én fő területem Eric Berne kanadai pszichiáter által kidolgozott Sorskönyvi tiltások és parancsok. Ezek a gyerekkorban megtapasztalt érzés világot tükrözik, amik a jelenlegi élethelyzeteinkre hatással vannak. Ezáltal nem az a cél, hogy a múltban legyünk, hanem a múlt által megértsük, hogy a jelen pillanatban mi az oka annak, ha valaki nehezen talál párt, miért fejezi ki nehezen az érzéseit, miért érzi azt, hogy kilóg a munkahelyéről, miért mond nehezen nemet vagy akár miért érzi azt, hogy a kemény munkának van csak jelentősége, a kis eredmény szerinte nem is eredmény. Valamint még ide sorolnám azt is, ha valaki azt érzi, hogy miért nincs elég önbizalma, bátorsága belevágni egy új munkába, vagy egy új hobbiba.
Mivel fordulnak hozzád leginkább a kliensek, miben tudsz számukra segítséget nyújtani?
Az előző kérdésben már részben megválaszoltam. Emellett általánosságban a 25-55 év közötti nők azok, akik megkeresnek, akik úgy érzik, hogy van az életükben egyfajta elakadás, egy blokk. Nem kell ennek nagy traumatikus élménynek lenni, sőt az már nem is lenne a kompetenciám. Hanem a hétköznapokban úgy érzik, hogy akár a magánéletbe, akár a munka témában, vagy önismereti kérdésben van egy álló állapot amiből szeretnének kimozdulni, hogy a jelen élethelyzetben meg tudják élni önmagukat, bátorságot kapjanak arra, hogy a vágyaikért tegyenek. Valamint bevallom nem szeretem a segítség nyújtás szót, mert ebben benne van az, hogy én mondom meg a megoldást. Ezért a támogatás szót szoktam használni, pont azért, mert egy elemzéssel tükröt mutatok, amiben látják, hogy milyen az eredendő énjük és mi az amit csak az Ego-juk ismételtet velük a mindennapokban. Ezáltal megoldó kulcsot nem adok, hanem egy térképet nyújtok, hiszen mindenkinek saját magának kell megtalálnia az önmaga számára a legjobb megoldást. Mert például, ami nálam működött egy megoldandó helyzetben, az nem biztos, hogy az ügyfelemnek is működni fog. Hiszen bár sok hasonlóság van bizonyos életutakban, viszont pont ennyire egyedi is mindegyik.
Muszáj megkérdeznem: volt már, hogy munkán kívül is kapcsolatba kerültél a grafológiával teszem fel, munkatársak, ismerősök írtak neked egy cetlit te pedig azonnal a sorok mögé láttál? Mennyire befolyásol ez a tudás téged?
A legfontosabb, hogy 3. fél által hozott írásmintát nem elemzek. Mindig az adott személy kérjen fel az elemzésre, az ő engedélye nélkül nem elemzem senki írását! Nincs olyan opció, hogy „elemezd már a párom írását”. A személyiség jogokra, az adatvédelemre különös figyelmet fordítok. Valamint senki se szeretné, ha valaki a hátunk mögött elemeztetne, érdemes ebből kiindulni akinek ez eszébe jut. Természetesen volt már, hogy kérték, hogy XY-nak nézzem meg az aláírását, vagy azaz egy szó amit cetlire leírt vajon mit mutat meg. Viszont ahogy írtam korábban azt kiegészítve cetlit sem elemzek. Emellett azért látom abban a cetliben is az illető vonalvezetését, betűméreteit, betűkapcsolásait, viszont igazán mély személyiség vonásokat nem lehet levonni, ahhoz kell 12-14 sor írásminta és hozzá az aláírás. Valamint a legelső dolog volt, hogy megtanították nekünk, hogy a grafológiában egy jel nem jel. Ez egy nagyon fontos aranyszabály.
Kijátsztható-e a grafológia? Valaki írhat-e megtévesztésként másként és lebukik?
Ez a kérdés mindig azoknál merül fel, akik tőlem nem kérnek elemzést. 🙂 Emellett ha valaki ilyennel megpróbálkozik, akkor azaz első 5 sorban meg is jelenik, viszont utána már el is felejti, mert viszi a lendület, nem fog már azon agyalni, hogy hogyan próbálja meg az írását manipulálni. Valamint a papírlapra a lélek kerül és az egyénre jellemző vonalvezetés mindig is jelen lesz. Ahogy fogalmaztál gyorsan le fog bukni.
Összeköthető-e az írásterápiával? Változhat-e egy terápia során pozitívan az íráskép?
Az írásunk egy finom motorikus folyamat, amit az agy közvetít a kéz által, így igen, hatással van. Van is a grafológiában úgynevezett grafoterápia, amikor szoktuk javasolni a duktornak (ügyfélnek), hogy van arra lehetősége, hogy bizonyos betűt másképp írjon és az milyen hatással lehet rá. Persze ez nem egy csodaszer, hogy bekapsz egy pirulát és már meg is történt a varázs. Viszont el tud indítani a cselekvés útján, így mindenképp érdemes emellett gyakorlatiasan is megtámogatni az önismereti folyamatot akár egy coachinggal. Viszont ha valaki elindul az úton, akkor észre fogja venni, hogy 2 évvel később bizonyos betűket vagy akár sor távolságokat másképp ír már. Szóval oda-vissza hat ez a folyamat.
Az íráselemzés úgy tudom jó barátságot ápol a rajzelemzéssel is. Valóban kéz a kézben járnak?
Igen, valóban szorosan kapcsolódik a rajzelemzés az íráselemzéssel. Bár személy szerint én a tanultak után nem használtam egyszer sem, viszont tudom, hogy vannak grafológusok, akik pedig kimondottan szeretik használni kiegészítésként. Amit kérni szoktak, hogy rajzoljanak le: napot, házat, kerítést, fát, utat, kígyót és van aki még kéri a kést is. Itt is ugyanúgy számít, hogy hol kerül elhelyezésre a papírlapon, mekkora a mérete, mi mellé kerül, esetleg használ e színeket. Volt egyszer szerencsém egy olyan szakdolgozatot látni, ahol egy volt grafológus hallgató elítéltek írásmintáját vette fel és mellé kért rajzot is az előbb felsoroltak alapján. Ott például számomra akkoriban, mint kezdő grafológus hallgatónak sokkal dominánsabbak voltak a rajzok első ránézésre, mert látványos volt. Viszont az írás mégis úgy gondolom, hogy sokkal többet elárul, mert ott igazán a mélyére lehet menni a személyiségnek.
Hogyan épül fel egy terápiás ülés nálad?
Terápiát nem tartok, mert nem vagyok pszichológus, hanem egy 1,5-2 órás konzultáció van. Bár kaptam már vissza jelzésként azt, hogy felért egy terápiás üléssel, viszont a valóságban nem az. Nálam egyszeri konzultációra van lehetőség. Miután megérkezik az írásminta a postaládámba, onnan számítva 2 hét múlva keresem is az ügyfelet, hogy időpontot egyeztessünk. Mindig felhívom a figyelmet, hogy erre az időre biztosítson nyugodt körülményt, amikor egyedül van. Egyrészt az adatvédelem miatt is, valamint ez egy olyan bizalmi beszélgetés, ahol ezzel is szükséges biztosítani azt, hogy bátran merjen az ügyfelem olyan gyerekkori dolgokról is mesélni, amit mondjuk nem mondott el még senki. Ez mindig online történik, így az alábbiak közül tudnak választani: Messenger videóhívás, Instagram videóhívás vagy Google meet. Itt elmondom, hogy mi az amit láttam az írásban, milyen az ő eredendő énje, mi alapján elemeztem az írását, bemutatom a Sorskönyvi tiltásait és parancsait, valamint a végén van egy kis összefoglaló és grafoterápia.
A digitális kor beköszöntével az emberek jobban szeretnek gépelni, a kézzel írott levelek/ cetlik kezdenek eltűnni, a naplóvezetés pedig ritka madár. Érdekes párhuzam, de a kalligráfia ami szintén összeköthető az írással pedig reneszánszát éli, grafikusok és esküvőszervezők, dekoratőrök tudnának mesélni erről. Szerinted mi lehet ennek az oka?
Egy olyan korban élünk, amikor a digitalizáció nagy szerepet kap, és mindig jön valami újító ötlet. Vagyis folyamatos változásban és megújulásban vagyunk. Valamint ha grafológiai szempontból nézem, akkor ha valaki így ír, akkor ő biztosan szeretne egy picit jobban kitűnni, jobban megmutatni magát, akár a kreatívabb énjét jobban csillogtatni. Vagyis ha belegondolunk, akkor akár egy grafikus, akár egy dekoratőrről beszélünk ők is szeretnének a szakmájukban kitűnni, valami újat, valami egyedit, valami nem mindennapit megmutatni. Fontos számukra, hogy a vizuálisan is szemnek gyönyörködtető legyen a látvány. Ha pedig hobbi szinten teszi ezt valaki, akkor ott is a művészi énjének ad egy teret ezáltal. Sőt, ha belegondolunk, akkor Magyarországon 1906-1948 között tanították a diákoknak a kalligrafikus szépírást és abban az időben történelmi szempontból szükségük is volt az embereknek arra, hogy megszokottól eltérő megújulás jelen legyen. Viszont azt tapasztalom, hogy azért még mindig jobban szeretnek egy előadáson például kézzel jegyzetelni, mert sokkal jobban rögzül ami elhangzik. Nem régiben is voltam egy pszichológiai előadáson, ahol pont olyan helyre ültem le, ahol a bal oldalamon és a jobb oldalamon ülő hölgy is vette elő a füzetét és bőszen jegyzeteltek. Szóval nem olyan ritka madár, csak függ attól, hogy milyen környezetben vagyunk és ki milyen személyiség.
Milyen tervekkel állsz a 2024-es évnek?
Mindenképp szeretnék eljutni minél több Nőhöz, aki nyitottá válik arra, hogy fontos magának. Vágyik arra, hogy újra azt a Nőt lássa a tükörben, aki mindig is volt és ragyogott, csak jelen pillanatban a berögzült sémák elvitték egy olyan irányba, ami miatt most egy elakadt fázisban van. Keresi az útján azt a térképet, ami újra visszavezeti az eredendő énjéhez. Aki képes meghúzni a határait, tud nemet mondani, tud örülni az apró dolgoknak is, fontos számára, hogy az érzéseit ki tudja fejezni, meg tudja azt élni, hogy a párjával közelebb kerüljenek egymáshoz, valamint a régóta dédelgetett álmait megvalósítja. Ezek bullshitül hangozhatnak elsőre mind addig, míg valaki meg nem tapasztalja a gyakorlatban egyetlen változást is. Emellett szeretnék minél több előadásra , workshopra is eljárni, hogy én is színesítsem a tudásom, hiszen ezáltal tudok még több támogatást adni. Emellett tervben van egy tanfolyam is, viszont az inkább az év vége, jövő éve eleje lesz.
Köszönöm a beszélgetést, igazán kellemes élmény volt. 🙂 Erről a linkről pedig kapcsolatba lehet velem lépni Facebookon és Instagramon is: linktr.ee/posztos.monika.grafologus
