Hónap: 2020 május

Beküldve:

Egy csettintésre Marilynből Morticia Addams – Interjú Kollár Nándorral

A paróka öltöztet. Más személyiséget, más külsőt ad – szerintem ez az egyik musthave darab, amit mindenkinek birtokolnia kellene. Nem, nem a szilveszteri csillogó parókákra gondolok, bár azoknak is megvan a maga életérzésük – hanem a gyönyörű, akár kézzel készített, eredeti hajból készült parókákra mondom. Jó, hogy manapság már a paróka nem egyenlő azzal, hogy valaki daganatos betegségből, vagy bármilyen genetikai betegség miatt kénytelen hordani, hanem az önkifejezés, az önazonossághoz segít hozzá – egyik nap fekete, a másik nap szőke. Simán belefér, ugye?
Nagyon örülök, hogy Kollár Nándorral készíthettem egy rövid interjút, és elkalauzolt engem az Instagram-oldala által egy teljesen más világba – ahol szívesen felpróbálnék egy-egy általa készített gyönyörű darabot.

2014-ben töltötted fel Instagramra az első fotódat, ahol már egy gyönyörű parókával pózolsz. Mi a te történeted, hogyan kezdted el a parókakészítést?

2011 nyarán ismerkedtem meg a parókák ezen realisztikus hatású, kézzel csomózott fajtájával az interneten. Egy évvel előtte érettségiztem Kecskeméten egy közgazdasági szakközépiskolában. Ottani tanulmányaimat nem folytattam, szaktudás és munkatapasztalat híján az akkori 11%-os munkanélküliségi ráta mellett gyakorlatilag esélytelen volt, hogy munkába álljak. 

Először készen vettem egy ilyen emberi hajból készült parókát kíváncsiságból. Minden várakozásomat felülmúlta. Minden színben és fazonban akartam egyet, de megfizetni nem tudtam volna, úgyhogy úgy döntöttem, megtanulom magam elkészíteni. Legnagyobb meglepetésemre a YouTube-on a készítés minden lépése részletesen elmagyarázva és bemutatva megtalálható volt. Sajnos a nagylelkű felhasználók azóta mind törölték magukat, mert rájöttek, hogy milyen értékes tudást adtak ki a kezükből néhány lájkért cserébe. Többségük online kurzusok formájában árulja régi videóit vagy azok újravett, igényesebb verzióit. 

Körülbelül fél évbe és több százezer forintba került, mire mindent beszereztem és hordható minőséget tudtam produkálni.  Ha elvégeztem volna egy tanfolyamot, ez töredéke idő és pénz lett volna, de nem állt szándékomban professzionális szinten ezzel foglalkozni. 

Ma parókát viselni már nem akkora negatívum, mint jó pár éve – sajnos a legtöbben a parókát jórészt a daganatos betegségek miatti hajhullással vagy egyéb betegségekkel pl. alopecia kötik össze. Mekkora szerepük volt a közösségi média szereplőinek ebben, hogy ez megváltozott?

Én is ezekre asszociáltam régebben. Az a típus, amit én készítek, valójában teátrális használatra való. Ragasztás nélkül nem adja azt a hatást mintha a sajátod lenne. Az egészségügyi okból használt parókák sokkal praktikusabbak. 

Afroamerikai nők és jobb módú drag queenek már évtizedek óta használják ezeket a fajta hajakat. A drag mainstream és közösségi médiában való elterjedésének köszönhetően, valamint hogy számos fehér popsztár is divatkiegészítőként hord parókát, ma már ugyanolyan elfogadott, mint az, hogy 15 éves lányok transzvesztita sminkben mennek iskolába. Mindez persze a nyugati világban. Itthon továbbra sem általános.
Az elmúlt  5-7 évben sokszorosára nőtt Kínába a manufakturális rendszerben gyártott, megfizethető parókák kínálata, ami szintén elősegíti a trend erősödését. Az influenszerek már csak felcsipegetik a morzsákat, és újdonságként tálalják a burokban élő felső középosztálynak.

Mitől igazán jó egy paróka? Mennyi idő alatt készülnek el átlagosan? 

Ami univerzálisan pozitívumnak számít, hogy ha a hajvonal természetesnek hat, a tüll finom, átlátszó és vizuálisan egybeolvad a viselő homlokával.  Minden más preferencia kérdése. Van, aki csak emberi hajat akar, mert csak azt tudja kezelni, vagy nem bírja a szintetikus haj érzését a bőrén. Van, aki a hatalmas volument és/vagy extrém színkombinációkat szereti. Olyanok is vannak, akik 100%-ban kézzel csomózott parókát akarnak a legjobb emberi hajból, ami kapható. Egy tüll-front paróka elkészítése kb. 20 munkaórát igényel, de változhat extrém esetben. Egy teljesen szálanként csomózott darab viszont 2 hétig is eltarthat, ami jelentősen megdrágítja, mert akkor ennek az egy projektnek fedezni kell a készítő fél havi munkabérét.

Rengeteg gyönyörű parókát találhatnak meg az érdeklődők az Instagram-oldaladon – mi az inspirációd, amikor ezeket a csodákat készíted? Vannak kifejezett megrendeléseid is?

Eleinte olyan hajakat készítettem, amiket én magam is szívesen hordtam volna. Manapság viszont az elsődleges cél, mikor nem konkrét rendelésre dolgozom, hogy minél feltűnőbb vagy egyedibb színkombókkal dolgozzak, amiket az Aliexpressen vagy Ebayen nem lehet megtalálni. Nem szeretek természetes hajszíneket használni, annak ellenére, hogy ezekre legalább olyan nagy a kereslet mint a színpompás darabokra. Mivel a parókakészítést csak lukritív hobbiként űzöm, az elkészült hajak 80%-a valamilyen megrendelésre készül a régi és új vásárlóimnak, a maradék pedig a posztolást követő 10 percben elkel.

A parókák akár egy teljesen más személyiséget is képesek adni a viselőjének – talán ez teszi pont annyira vonzóvá a parókákat. A drag queenek üdítően varázslatos világában pedig alapkellék. Milyen tapasztalataid vannak erről?

Tinédzserkorom óta folyamatosan válogatom a hajamat. A parókákkal gyakorlatilag végtelenné vált a lehetőségek száma. Meglepő mód magabiztosabb vagyok, ha paróka van rajtam, mert tudom hogy a többség csak ámul és meg sem fordul a fejükben hogy nem igazi. Mindez annak ellenére, hogy nem sminkelem ki magam és férfi ruhákat hordok. A drag queenek is ezt használják ki. A haj koronázza meg az illúziót, amit létrehoznak. Én majdnem kizárólag csak drag queeneknek készítek parókákat. Azt hiszem, aki nem divatból hord parókát, valószínűleg nem így áll a dologhoz, de ilyet nem ismerek, úgyhogy erről nem tudok nyilatkozni.

Ha valaki bizonytalan abban, hogy milyen parókát szeretne, te tudsz ebben segítséget nyújtani számára? Milyen szempontok alapján érdemes parókát választani?

Nem szívesen adok tanácsokat, mert a saját parókáimon kívül nem ismerek semmilyen márkát személyesen. Annyi biztos, hogy a nagy európai és amerikai márkák nevetségesen túl vannak árazva, a magyar paróka shopokról már nem is beszélve. Sokkal jobb minőséget kapunk a pénzünkért egy-egy nagyobb kínai kereskedőtől. Számtalan YouTube-videó és online értékelés érhető el valódi, nem szponzorált vásárlóktól. Ezek a legmegbízhatóbb források. Ha valami túl jól hangzik hogy igaz legyen, akkor valószínűleg az is. 

Akik tőlem rendelnek, már elég jártasak a témában. Tudják hogy mit akarnak. A kérdés csak az, hogy én el tudom-e készíteni. És mint írtam, én drag queen hajakkal foglalkozom. Az én munkám annak éri meg, aki pénzt is keres a megjelenésével, vagy nagyon éhezik mások figyelmére. 

Ha érdekel, milyen csodálatos hajakat készít Nándor, akkor látogass el az Instagram oldalára!

Beküldve:

Humor, vörös haj, Flakon és 1 percnyi storytime – Interjú Grezdiellel

Nagyjából olyan fél éve vagyok TikTok-felhasználó, ami kimerül abban, hogy vicces videókat mentegetek le, küldök tovább és a rosszabb napjaimon ezeket előveszem. Van pár kedvenc csatornám, főként az eredetiségük, humoruk és megnyerő személyiségük miatt.  Viola, azaz grezdiell csatornája már az első napokban levett a lábamról azóta pedig hűen követem a legújabb kalandjait. Nagyon örültem, hogy elvállalta az interjút.
Íme.

Hogyan és mikor kezdtél el tiktokozni? Pusztán időtöltésnek indult, amolyan heccnek, vagy tényleges terveid voltak vele?

Nem igazán voltak vele terveim, sokáig nem is tudtam mi az a TikTok. Aztán egyszer letöltöttem, jó ideig csak nézelődtem, majd elkezdtem sztorikat mesélni.
Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom: sosem akartam tiktokozni. Jó ideje a Youtube-csatornán gondolkodtam (5-6 éve) de nem voltak olyan eszközeim, ami számomra kellett volna ehhez. A TikTok viszont nagyon egyszerű, úgymond összevágja neked az egész videót, így gyorsan lehet tartalmat gyártani. Rögtön újra tudod venni, ha valami nem tetszik. A negatívuma, hogy sajnos (másoknak lehet, hála égnek) csak 1 percet lehet beszélni, ami kevés egy kifejtős videóhoz.

Az eltelt idő alatt mintegy 23.4 ezer követőre és több mint 740 ezer like-ra tettél szert. Miként élted/éled meg, hogy ennyien kedvelnek?

Jó érzés, hogy bírják a szövegem az emberek. De az a durva, hogy ez nem is számít soknak… nézem a kislányokat, 1-2 hónap alatt 60-70k követőt összeszednek 😀

A videóidban vicces történetek, Flakon cicád rezsitartozása, sminkek és komolyabb kifejtősebb vélemények is szerepet kapnak. Mennyire nehéz olyan tartalmat generálni, amire kapnak az emberek – ezt annak fényében kérdezem, hogy nem vagy híve a TikTok-trendeknek.

Mindig megfordul a fejemben, hogy lehet mégsem vagyok annyira jóarc, mert másokat sokkal többen követnek 😀 De így valamelyest nehezebb, hogy nem táncolok vagy tátogok. Másokat szívesen nézek, de tőlem valahogy távol áll. Sőt, vannak dolgok, amiktől egyenesen rosszul vagyok 😀 Számomra az a lényeg, hogy én jól szórakozzak, ami általában megvan 😀

Az instádon is csodaszép sminkekkel, sminktermékajánlókkal örvendezteted meg a követőidet. Profin sminkelsz, tervezel konkrét sminkelős videókat?

Eredetileg ez volt a terv… úgy 5-6 éve tervezem, hogy elindítom a csatornámat. De most már mindenki IS sminkes/sminkel, és mindenki IS youtuber… szóval most gondolkodom, mi legyen… (lehet nem kellett volna ennyit, és már 5-6 éve meglenne) 😀 Mindezek ellenére, szeretnék. Imádok sminkelni, és talán érdekes lenne az én stílusomban előadva egy-egy folyamat…

A karantén alatt otthonról dolgoztál – adott volt a kontentgyártás?

A karantén alatt még többet dolgoztam, mint előtte. Alig volt időm a videókkal foglalkozni. Örültem, ha végeztem, és utána leültem a kanapémra. Sokszor a házimunkára sem volt időm. Na meg, meg kellett küzdenem a hangulatingadozásokkal. Amikor nem vagyok jó passzban, nem csinálok videót. Úgy semmi értelme.

Mi a véleményed arról, hogy a TikTok negatívan befolyásolja a fiatalabb korosztályt? A negatív kommentáradat szinte minden videó alatt megtalálható, viszont sokkal nyitottabb közeg, ahol az emberek bátrabban felvállalják magukat – ez valahol elég szürreális és megosztó is. 

Alapvetően a social médiában az a borzalmas számomra, hogy ugye bárki számára elérhető. Bárkiből lehet „celeb”. Így olyan emberek is jelen vannak, akik nem mutatnak jó példát. Sőt, egészen botrányos, amit művelnek, és az, hogy ez kisgyerekeknek példa… hát eléggé elborzasztó. 

Ami a kommentáradatot illeti, ezért jó, ha az ember beállít tiltó szavakat. Így magadat is megkíméled az agyatlan, fröcsögő, arctalan emberektől. Akiknek nyilván nem számít a véleménye, mégis rosszul tud esni.

Felismertek már az utcán a tiktokos videóid miatt? 🙂

Igen, volt már rá példa. De gyakoribb az, hogy rám írnak, hogy láttak valahol, de nem mertek oda jönni 😀 

Mivel foglalkozol a való életben? A munkatársaid/családtagjaid mit szóltak ahhoz, hogy a kreatívitásodat részben TikTokon éled ki?

Gimi után elvégeztem egy sminkes tanfolyamot, és a legkedvesebb munkáim a sminkhez köthetőek. Amúgy emellett egy cégnél dolgozom… amolyan irodista vagyok.

Szerintem a családom nem is biztos, hogy tudja 😀 Bár tőlük évek óta hallgatom, hogy csináljak videókat, mert biztosan imádnák az emberek. Ezek általában ilyen családi dolgokon jönnek elő, amikor sztorizgatok.

Alapvetően pedig valamiért nem szeretem mutogatni az ismerőseimnek. Zavarbaejtő 😀 Pedig ezeket java részt hallják tőlem élőben, amiket ott elmesélek.

Szerinted van jövője a TikToknak, eltűnik vagy továbbfejlesztik?

Ezen sosem gondolkodtam… bár beszélgettük a múltkor, hogy a Youtube kezd lepörögni, és majd más lép a helyébe… minden esetre egyre népszerűbb a TikTok, az tény. 

Flakon a népszerűsége csúcsán – mindezek mellett pedig nem fizet lakhatási díjat neked. Valami szankciót kellene bevezetni, nem?:D

:DDD Igen, valamit ki kell találnom, mert kieszi az életem 😀

Beküldve:

Itaewon Class – koreai dráma ajánló a tollamból

Elsőnek szeretném leszögezni, hogy talán az utolsó újnak számító kdrama, amit megnéztem, az a „My Love from the Star” illetve a „Descendants of the Sun”. Egy időben faltam ezeket a drámákat, élvezettel daráltam őket még akkor, is ha a dramago oldal fogta magát és egy részt legalább 6 részre vágott…

Nade.
Itaewon Class.
Aki nem találta meg a kedvének való koreai drámát, kezdje el. Aki alapvetően tartózkodik attól, hogy nyáltenger, sablonos, klisére épülő koreai drámát nézzen, az is kezdje el. Nagyon örülök, hogy sikerült az újbóli belépőmet ezzel kezdenem, mert ez a dráma szerencsére teljesen felülírta az eddigi koreai dráma csömörlésemet. Tudni kell – nem a koreai dráma kedvelők, készítők ellen szólok most – de a legtöbb koreai dráma egy kaptafára ment. Ugyanazok a nyitott szemes csókok, hatvanhat kameraszögből felvéve, ahogy a szereplők megfagyva állnak összeérintett ajkakkal, tágranyílt szemmel (tejóisten), vagy a klisétenger közepén felbukkanó konfliktus, hogy látszólag történjen valami        (kiderült, hogy a testvére nem a testvére, vagy a szerelme a testvére, vagy aki eltűnt x éve, az most visszajött…), szóval ezeket a nem túl kreatív megoldásokat sűrűn vitték a vászonra. A jó koreai recepthez használtak még jó nagy húzóneveket, márkamegjelenítéseket, tipikus jó-rossz karakterek túltolását, már-már képregényszerűvé montírozását és a többi. Ha az ember letol 10 koreai drámát, mellé még pár koreai filmet is, megcsömörlik, legalábbis az én esetemben ez volt – talán a fent említett két drámánál éreztem valami új vonalat, frissességet, de csínján bántak azzal is.

Az Itaewon Classt úgy kezdtem el, hogy szimplán unatkoztam, előtte egy másik, sokkal régebbi koreai drámát néztem meg. Ennek az intrója megtetszett, és nem bántam meg, hogy szinte pár nap alatt lement a 16 rész.
Életszerűbb, sokkal jobb párbeszédeket hallhatunk benne, nincs felesleges klisétenger. Fontos társadalmi témákkal foglalkoznak, ami távol áll az eddigi drámáktól meg úgy a koreai vonaltól: transzneműség, rasszizmus, mentális betegségek.
Ezeket a témákat okosan, megfontoltan járják körbe, az egésznek van egy szép kerete, minden kérdés, ami felmerül a történet elején, a végére biztos választ kap. Nincsenek zavaró kameraszögek, nincs felesleges, betoldott karakter. A két főszereplő ellenségeskedése valós, valódi okok húzódnak mögötte, bemutatja, hogy az üzlet és a profit, a brand mindenek felett áll és sosem könnyű döntéseket hozni – ezek a döntések egyfajta libikókát képeznek, hiszen ha kedvezek ennek, akkor magamat húzom le, a kockázat nem mindig fizetődik ki, és ez reflektál a való életre is.
Jók a szereplők, jól jelenítették meg a karaktereket, személyes kedvenc Kim Dami (Yo Yiseo), aki még nagyon friss névnek számít a koreai szórakoztatóiparban, de kiválóan hozta az önző, törtető, ámde támogató bakfis szerepét. Nagyon makacs, de érthető a szándék mögötte; bár borzalmasan szerelmes, nem adja fel saját magát, az álmait, a habitusát, és legfőképp nem hajt fejet a szerelme előtt csak azért, mert szerelmes. Erős, határozott női karakter – ez egyébként borzalmasan ritka, mert a koreai drámákban nem feltétlen szeretik a nők ezen oldalát mutatni, vagy ha igen, az erőshöz társul a mérhetetlen gőg, gonoszság, hidegvérűség és nem sok pozitív társul mellé – a tökéletes megkeseredettség jellemzi azokat a hölgyeket.

Örülök, hogy a koreai filmipar kezd új elemekben, témákban, látószögekben és szereplőkben gondolkozni.
Elkezditek, és észre sem veszitek, ahogy beszippant titeket az Itaewon Class világa.

Beküldve:

Seoul, my soul – avagy a koreai kultúra az életem része lett

A koreai zene, a koreai filmek nagyjából a 2010-es évek környékén robbantak be az életembe, de nem kellett sok idő, hogy igazán a részei is legyenek.  A kpopon túl, ami természetesen a BigBang együttessel kezdődött, a koreai filmek és drámák világa is hamar magába szippantott – teljesen eltért a nyugati kultúrától, egy olyan világot festett le, ami egyrészt nagyon izgalmas egy kívülálló szemével, másfelől pedig elkápráztató is. Kicsit olyan ez, mint mikor anno a rendszerváltás előtti/utáni időszakban a Nyugat tűnhetett a magyaroknak – hát nekem is ilyen volt Dél-Korea világa.  Szinte folyamatosan kpop videókat néztem, fanvideókon viháncoltam, egyre több cikket olvastam a kedvenceimről, aztán a kultúra egyes részei is kezdtek megfogni.  Leginkább Szöul világa volt az, amit annyira kedveltem – naponta végigjártam a Google Street View által a kedvenc területeimet, felvettem a kapcsolatot olyanokkal, akik szintén osztoztak ebben a rajongásban. Napokat töltöttem azzal, hogy a metrót, az utcákat, az úti célokat írtam össze, mindent töviről-hegyire, megtervezve, hogyha egyszer eljutok…

Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam fanatikus – az voltam.  Imádtam a stílusokat, a divatmárkákat, szerettem a karakteres arcokat, szerettem volna mögé látni, hogy mi is van a koreai kultúra mögött.  Elkezdtem nyelvet tanulni, és nem is olyan sokára három ismerősömmel megalakítottuk a Debreceni Koreai Kulturális Egyletet. Eközben én már aktívan jelentkeztem versenyekre, melynek díja természetesen az volt, hogy kijuthassak az általam annyira kedvelt országba, mellette pedig angolul írtam cikkeket az egyik legnagyobb tájékoztató célú koreai hírportálra. Csodás időszak volt, abszolút imádtam – az egész rendezvényszervezés olyan naggyá nőtte magát, hogy interjúkat készítettünk a magyar közönségnek, táncpartikat rendeztünk, játékokat, meg akartuk mutatni (vagy inkább én?), hogy a koreai kultúra sokkal többet rejt magában, mint csinos arcokat, tehetséges koreai fiúkat és lányokat.  Továbbá hogy a kpop nagyszerű dolog, de ne kezdjünk rátenni egy gyönyörűen rózsaszín, habos-babos réteget, mert a rétegek alatt jóval csúnyább dolgok is rejtőznek. Pár évig csináltam egyébként a rendezvényszervezést – nem éreztem hálás feladatnak, nem éreztem úgy, hogy a munkánkat bárki is valóban értékelné, leszámítva azt a maroknyi debreceni rajongót, akik minden alkalommal ott voltak…

Csapatok jöttek-mentek az életemben, távol kerültem a koreai kultúrától, a zenétől, a filmektől és az egésztől, ami tulajdonképpen képezi a hallyu wave-et.
Az útikönyveket már nem forgattam úgy, a koreai zenéket felváltotta a nyugati, a sorozatok kezdtek egy kaptafára menni, és így már nem is érdekeltek annyira – talán be is sokalltam valahol, hogy amit próbáltam átadni az érdeklődőknek, talán mégsem sikerült jól – azt láttam, hogy mindenkit elvakít a kpop meg a helyes fiúcskák, és a sokkal értékesebb dolgokra már nem fordítanak akkora figyelmet. Nyilván, idő kellett, hogy belássam, egyébként Dél-Korea valójában erre fókuszál – a történelmi értékek, a kulturális örökség egy csekélyebb részét képezik a turistacsalogatásnak vagy az országimidzsnek – a koreai fiúbandák, a koreai színészek és különböző sztárok maguk az országimidzs, így nem véletlen, hogy kevesen akarnak többet látni ebbe.

A magyarok egy része amúgy is megcsömörlött a PSY Gangnam Style-jától, a rasszista megnyilvánulásokról pedig inkább ne is beszéljünk, ugye. A lényeg, hogy majd’ 10 év után felültem a nosztalgiavonatra, mert mire nem jó, ha az ember karanténban van munka nélkül, és elővettem az egyik kedvenc sorozatomat és az egyik kedvenc koreai bandámat is. Amiért a mai napig hálás vagyok, hogy sok embert, sok történetet ismerhettem meg, és barátaim is lettek a koreai hullámnak köszönhetően, akikkel a mai napig tartom rendszeresen a kapcsolatot. Talán ez jó volt benne – meg mint majdnem minden tinédzsernek kellett ez az impulzus. (Gondoljunk ugye a Backstreet Boys, NSYNC és társaira, ugye?)

A koreai kaja az, amivel a mai napig bárki képes levenni a lábamról. Én magam is a mai napig mixelem a koreait a hagyományos magyar ételekkel, és meglepően jól párosítható a kettő együtt.  Szöul még mindig a szívem csücske, talán még halványan ott szerepel a bakancslistámon, hogy egy nap elmehetek Itaewonba, megnézhetem az ottani nyüzsgést, eljuthatok az éjszakai piacokra és a Namsan hegyen felmehetek a kilátóra, hogy elcsodálkozzak az éjszakai Szöul lenyűgöző látványán.  (A kilátókhoz való vonzódásom a tériszonyom ellenére is működik – a Namsannal kezdődött) 🙂

Szóval jelenleg is bőven rajta vagyok a vonaton, a Netflix szerencsére partner ebben, hiszen koreai sorozatokat is feltesznek most már oda (nem kell dramagoról szerencsétlenkedni, ismerős koreai rajongók?).
Továbbá ha ez nem lenne elég, az egyik tetoválásom is koreaiul van – sokan erre anno mondták, hogy ugyan, ezt én nagyon meg fogom bánni, hiszen az egy korszak, egy életérzés, ami majd szépen lezárul – végül is igazuk lett, de amit magamra tetováltattam örök életű, és az a zenész, azokkal a dalszövegekkel (rapszövegekkel), amiket anno megalkotott, még mindig képes arra, hogy visszaidézze bennem azokat az érzéseket, amiket anno éreztem. A tetoválás így egy tökéletes időkapszula egyben. Ehhez még társul pár vicces történet is: az arcformámból, vagy leginkább a szememből adódóan mondhatni ázsiai ( mongol?) vonásokkal rendelkezem, így abban az időszakomban előszeretettel viselkedtem úgy, mintha… a stílusomban, már amennyire a pénztárcám engedte, ellestem a koreai divattrükkök egy részét,  a szememet direkt még inkább hangsúlyoztam, mert büszkeséggel és némi fölénnyel is eltöltött, hogy na, tessék, van nekem másféle vonatkozásom is.  6 év után az ember inkább erre csak sóhajt egyet és legyint, hogy könyörgöm, hát miért voltál ilyen, tiszta gáz és valóban az, de ha valaki egész életében azon van, hogy különc legyen és kitűnjön, akkor nem meglepő… (aki meg tényleg jártas a koreai divatvilágban, az pontosan tudja, hogy annyira sokrétű, annyira színes, változatos, kreatív, hogy muszáj kipróbálni… )

Végezetül pedig egy Szöul éjszakai videó, hogy lássátok, miért szorul össze még egy kicsit a szívem.

Beküldve:

Ikonikus és időtálló – Interjú a Zemse márka alapítójával, Zentaí Emesével

Puritánság, monokróm, letisztult vonalak – ez a Zemse márka, ahogy a bemutatkozásban is áll. Hogyan lett a Zemse ötletből és rengeteg vázlatból elérhető immáron három boltban?

Eleinte én kerestem meg üzleteket, hogy a márka el tudjon kezdeni fejlődni. Nagyon sokat köszönhetek a Wonderlabnek! 2 évig egyengették a lányok az utamat, sokat segítve! Az évek folyamán több designerüzletben is bent voltak az ékszereim, de ma már nem célom mindenhol ott lenni. Az alapbázisom a Klauzal 1, mert a város közepén van, könnyen megközelíthető és korrekt az elszámolás! A többi üzlet, ahol bent vagyok, inkább a turistaforgalomra megy rá – bár ezen üzletekből jövő bevételem nagyban el fog maradni a megszokottól.

Kisszériás designékszerekről beszélünk – tehát tulajdonképpen páratlanok, nem köszönnek csak úgy vissza az utcán. Ez volt az alapkoncepció, hogy olyat alkoss, ami tényleg csak a „kiválasztott” embernek szól? 🙂

Többek között azért is szeretem a WAMP-okat, mert oda legtöbbször úgy jönnek ki a designtermék-rajongók, hogy felveszik a korábban megszerzett kedvenceiket, és ilyenkor sok zemsét látok. Azért hétköznapokon is találkoztam zemsét viselőkkel 🙂 Mikor kezdtem, még nagyon fiatal voltam, nem gondoltam végig, hogy mi legyen a koncepcióm. Elindultam, alakultam, fejlődtem. Az ízlésvilágom alakította a koncepciót, és aki erre rá van hangolódva, az megtalál engem és zemse gyűjtővé válik.

Hogyan találkozik az ékszerkészítés a lakberendezéssel? Kísérletezésből lett kivitelezés?

Szeretem az engem körülvevő tárgyakat, így hosszas gondolkodás után elindítottam ezt a vonalat is. A tárgyaknál nem csak a díszítő mivoltukat szeretem, hanem hogy valóban ellássák a funkciójukat. Az első visszajelzések nagyon pozitívak lettek, így folytatni fogom. Sőt, nagyobb tárgyak, bútorok készítése is már régóta tervben van, amint műhelyem lesz, elkezdem ezeket is megvalósítani.

Immáron 8 kollekció büszke tervezője vagy. Legújabb kollekciódat maga a tenger hullámai inspirálták – bár kézenfekvőnek tűnik az ötlet, de mi a története? Vissza a természethez, a természetközeliséghez?

Idén már 6 éves a márka! Sok idő telt el, főleg, hogy 20 évesen indultam. Így, hogy pontos legyek, 11 kollekciónál tartok, csak közben néhány teljesen kifutott, így a webshopból lekerültek, de a Facebook őrzi a korábbi kollekciók fotóit 🙂 A WAVES kollekció tervezésén még év elején dolgoztam, mikor megterveztem a nyaralásomat is. Idén balatonfüredi pihenés mellett terveztünk tengerparti nyaralást is. És ahogy beleéltem magam ebbe a hangulatba, úgy villant be a kollekcióban megmutatkozó hullámmotívum, a tenger élővilága, mint például a ráják. Ezek többféleképpen jelennek meg a kollekcióban.

Munkáid során időtállóságra is törekszel, hiszen ezek a darabok mindig a divatban maradnak, jól gondolom? Ez a lakberendezési tárgyaidra is igaz – számodra mennyire fontos. esetleg tudatos ez? Környezettudatosság a kulcsszó?

A legtöbb tervező színes termékeket készít, legyen az ékszer-, ruha- vagy kiegészítőtervező. Én a nehezebb utat választottam, a minimalista, monokróm darabokat. Azt vallom, bár ez kevésbé trendi, jóval időtállóbb, hiszen az aktuális trendszínek évente változnak a divatban. Az ízlésvilágom formálja a létrehozott tárgyaimat,és nem az éppen aktuális trend. De igen, az időtállóság és a környezettudatosság is fontos számomra. Az, hogy ezek találkoztak a megvalósult daraboknál, ez még inkább ösztönöz arra, hogy maradandót alkossak.

A karantén időszaka mennyire ad lehetőséget számodra – tervezel, újragondolsz, újabb kollekcióötletek születnek?

A karantén ideje alatt az ötvösvizsgámra készültem leginkább, bár most derült ki, hogy elmaradnak a vizsgák, amit egyrészt nagyon sajnálok, másrészt némiképp megkönnyebbülés is, hogy nem kell 60 tételt bemagolnom 😀 Azért a már elkezdett vizsgaremekemet elkészítem, magam miatt. Új darabok is készülnek majd, melynek ötlete tavaly nyáron született meg, de nem jutottam el a kivitelezésig. Nyaralás alatt gyűjtött kincseket használok fel, készítek belőlük ékszereket.

Tervezed, hogy bővíted a repertoárodat akár a lakberendezési tárgyak, akár ékszerek tekintetében? Esetleg teljesen más irány szóba jöhet?

Mivel most végzek ötvösként a Kisképzőn, így olyan darabok is születhetnek, ahol nemesfémmel dolgozhatok. Több megkeresést is kaptam az elmúlt években jegyespároktól, akiknek az elképzelését még nem tudtam megvalósítani. Ilyen módon más irány is ki fog bontakozni, de mindenképp szeretném tartani a korábbi, zemsés stílust.

A 2021-es trendeket nézve, a gyöngyök, nagyszemű láncok és a charmok is jellemzőek lesznek. Mennyire követed a trendeket? Ha igen, hogyan formálod a saját ízlésedre?

Egyáltalán nem követem a trendeket, szeretek a magam feje után menni, illetve időtálló, évek múlva is elővehető darabokat tervezni.

Ha most lehetne 3 kívánságod, mik lennének azok?

1. Válság utáni gyors fellendülés a kreatív iparban (is). 
2. Műhelystúdió megtalálása, megnyitása – már nagyon esedékes számomra. 
3. Soha ne fogyjak ki a jó ötletekből, így sokáig azt csinálhatom, amit szeretek.

www.zemse.hu

 

Beküldve:

Anyák napja, sárga rózsák – jó lenne elmondani mindent, amit még nem tudtam

Nemrégen beszélgettünk Dominikával ( megszolalas.ig) úgy a túllépésről, a halálról, szóba kerültek a meglátásaim a mexikói halottkultuszról, egyszóval elég sok mindent átbeszéltünk – ennek apropójából született ez a bejegyzés.
Meg abból, hogy Anyák napja.

Évekig posztoltam erről majd’ az összes szociális média felületen. Születésnapokkor, évfordulókkor – nem tudom, hogy szimpátiát, megértést, vagy mit szerettem volna visszakapni ezektől a posztoktól, de utólag visszatekintve sem gondolom, hogy enyhülést hozott. Édesanyám 12 éves koromban költözött el egy egész más helyre – erről szólt talán az első posztjaim egyike itt a weboldalon. Én ebből sosem csináltam olyasformán problémát, hogy feszélyezve éreztem volna magam – sokkal inkább a kérdezők feszültek be, hiszen általános, hogy nem tudjuk, hogyan kérdezzünk, és a halál amúgy is az egyik legnagyobb tabuk egyike idehaza. Steiner Kristófot évek óta követem – ő olyan lágyan, olyan természetességgel ír az édesanyja haláláról, olyan szépséggel és olyan kedvességgel, hogy nem érzi az ember annak a súlyát, mit is jelent az, ha valaki elmegy. Mert egyszer mindenki el fog.

Az Anyák napja jó pár évig mumus volt nekem,  a fájdalom, a feldolgozatlan érzések, kérdések körbelengték, és tényleg évek kellettek, amikor rájöttem, hogy nem a veszteséget kellene látnom benne – persze, az összes ünnep kínlódás volt, sírtam a karácsonyfa alatt, nem bírtam nézni az összes cukormáztól fényes Facebook-fotót a boldog család képéről és a Miért? többször hangzott el tőlem egyetlen estén, mint egész évben. Aztán jött a felismerés és ezzel együtt valami megnyugvás is, kapaszkodó. Talán öregszem.

Örülök, hogy ő volt az anyukám. Örülök, hogy vissza tudok emlékezni a hangjára. Hogy a fotókon – mert hálistennek jó pár fennmaradt – láthatom, ahogy mosolyog. Hogy van róla videofelvételem. Hogy rajongásig szerethettem, és minél idősebb vagyok, annál jobban értem, miért volt olyan, amilyen. Már megértettem az ő hibáit, azokat az utakat, amiket bejárt – és már megengedem magamnak, hogy ne lépjek ugyanarra, csak azért, mert hiányzik, és mert azt gondoltam, hogy ha az ő álmait követem, akkor egy részem újra visszakapja őt. De hát el sem veszett!
Fel szoktam tenni a kérdést, hogy vajon büszke lenne-e rám. Mindenki azt szeretné hallani, hogy persze, de tudom, hogy csináltam jó pár dolgot, aminek biztosan nem örülne. Biztosan lennének összetűzéseink, mert én mindig is makacs voltam és akaratos. A tinédzserkoromat biztosan nem bírta volna ki – viszont tudom, hogy támogatta volna az ambícióimat. Abban is biztos vagyok, hogy teljesen más életem lenne. Sokszor ültünk volna a konyhában beszélgetve, cigizgetve, reggelente kávét főztem volna neki, meg tényleg, a sminktől kezdve a divaton át mindenről beszélgethettünk volna. Tanácsot is adott volna a fiúkban – talán, ha kikértem volna a tanácsát… de hagyta volna, hogy a saját fejemet verjem be.

Voltam kint a temetőben – emiatt is vegyes érzéseim vannak. Nem hiszek (már) abban, hogy ő ott van. Emiatt nekem sokkal szimpatikusabb a mexikói kultúra, aminek a szerves része a halottak ünneplése – ha eddig nem tettétek meg, mindenképp nézzétek meg a Coco című mesét.  Mennyivel örömtelibb a következő generációknak mesélni arról, hogy milyen volt. Élteti az emlékét, koccintani rá, ünnepelni, hogy ő volt és mennyi mindent jelentett az, hogy ő az anyukám.

Nem volt könnyű fordítani a saját kockámon és a szemszögemen sem – a veszteségeink elvakítanak minket, a kevesebbet könnyebb észrevenni, mint a többet. A hiány éles, recés szélű, törött, mozaikos.  Hiába emlékeztettek már jó páran, hogy mennyire szerencsés vagyok ebben vagy abban, úgy éreztem, ezeket főként azok mondják akiknek „könnyű”. Merthogy nekem nehéz és ezt ők nem értik, nem érzik. Aztán egyszer csak nekem is könnyű lett – ezért is tudtam olyan önfeledten, mélyrehatóan beszélgetni erről Dominikával.  Van egy felszabadító érzése ennek, amikor képes vagy a fájdalmaidról úgy beszélni, hogy már nem nyomnak, szúrnak – hanem pontosan tudod, hogy mit hordoz mindez magában. Mert befogadtad, elfogadtad azt, amiről azt hitted, lehetetlen. Az élet megy tovább, és te felvetted vele a lépést – hiszen édesanyám sem szeretné azt, hogy elszalasszak minden lehetőséget azért, mert ő már fizikailag nem létezik.

Papp Ádám: Jó lenne, ha itt lennél

Jó lenne, ha itt lennél.

Annyi minden elfér itt. Pont jó ez a régi terasz.
Elfér az asztal, a székek, a hamutál, a kósza gondolatok, amiket magamban érlelek – tudod – ahogyan szoktam. Elfér a cigarettafüst, a kávé. Az utcáról belibbenő tévedések, titkok. Az az átkozottul sok elmélyülés.

Jó lenne, ha itt lennél.

Jó lenne beszélgetni veled;
elmondani mindazt, amit még akartam, amit nem tudtam, amit neked szántam.
Meg akartam mutatni még pár sort magamból,
amik teljesen szétmarcangoltak belül.

Jó lenne, ha itt lennél.

Szeretnék a szemedbe nézni,
szeretném, ha éreznéd ezt a hideget,
és hogy mégis mennyire jó itt.
Rágyújthatnánk, elnevethetnénk az időt,
vagy csak hallgatnánk az utca zajait,
vagy a magunk csendjeit.

Jó lenne, ha itt lennél.

Látni szeretnélek, hallgatni.
Szeretném, ha te is hallgatnál kicsit.
Annyi minden van itt, annyi szép dolog, annyi csoda, annyi érzés, nézni való. Annyi élet.

Jó lenne, ha itt lennél.

Beküldve:

The Wandering Earth – filmkritika

Amióta van Netflixem, a világ még inkább kinyílt számomra. Nem véletlenül böngészem a kínálatot, vannak igazán érdekes filmek. A The Wandering Earth is egy közülük.

Nagyon közel állnak a szívemhez a jövőről szóló filmek – A Ready Player One, Blade Runner 2049, Alita, Ghost in the Shell, a klasszikus Ötödik Elem és még sorolhatnám ezt a listát sok-sok filmmel bővítve. Abszolút hiszek abban, hogy a jövő sokkal többet tartogat számunkra, mint amit jelenleg el tudunk képzelni. Ezek a filmek nemcsak látványosak, hanem tulajdonképpen mindegyik egy vonalon húzható – az emberiség miként fog reagálni a technológiára, hol ér össze az ember és a gép kapcsolata, ha pedig összeér, hogyan választhatóak el a cselekedetek, döntések és személyiségek.

A The Wandering Earth Kína nagy dobása – szerepel benne minden, ami jól jellemzi a kínai, koreai, japán filmipart – nagyszerű látvány, sőt több, mint nagyszerű látvány, vannak benne megható monológok, a család fontosságát kellően hangsúlyozzák (ez minden ázsiai kultúrában meghatározó, enélkül nincsenek filmek), mellette pedig vannak mellékkarakterek, akik a film bizonyos pontjainál főszereplővé nővik ki magukat pár kocka erejéig.

Spoiler.
A sztori annyi, hogy az anyatermészet nem bírja tovább azt, amit az ember művel, jól meg is bosszulja magát, óriási cunamikkal, pusztítással adja a tudtunkra, hogy mennyire elege van a környezetszennyezésből és a túlnépesedésből is. A főszerepben egy édesapa áll, aki asztronauta, a fia, aki a történet elején még csak pár éves, és a nagypapa, akire marad majd a kisfiú, hiszen az apát szólítja a kötelesség. A kötelesség nem más, mint megmenteni a Földet – ezt egyébként nagyon érdekesen oldották meg, tulajdonképpen eltolják a Földet a pályáról, hogy a Naptól távolódjanak, merthogy a Nap sem bírja már sokáig…
Az emberiség felét, azaz 3,5 milliárd embert, a Föld alá telepítenek, ahol tökéletesen alkalmazkodnak nagyjából 4 év alatt a viszonyokhoz. A fenti részre csak bizonyos esetekben és bizonyos személyek mehetnek, példának okáért a nagypapa, aki fent dolgozik, mint nyersanyagszállító, mert hogy azoknak a hajtóműveknek, amelyek mozgatják a Földet egy új Naprendszer felé, szükségük van minél több nyersanyagra. A fiúcskából tinédzser lett, lázad bőven, ellopja nagypapa beléptetőjét, a húgát ellopja a suliból, és tulajdonképpen fel is mennek a fenti világba, hogy szembesülnek azzal, mi is maradt belőle – jég, fagy, mínusz 83 fok, teljesen szétfagyott utcák, terek, épületek és bizony a nagy-nagy jégrétegek alatt pedig emberek.
Mindeközben az apa kint a világűrben az utolsó napját tölti az űrállomáson. Alig várja, hogy hazatérjen, hiszen a fia felnőtt, ő pedig alig vett részt az életében…
A bonyodalom ezek után jön.
Nem lövöm le tovább, de köze van egy bolygóhoz, hajtóerőművek leállásához és ehhez társul még az ázsiak filmek specialitása – az óbégatós, mindentbele érzelmekkel teli jelenetek.

A film tetőpontjával abszolút nem értek egyet, blamázsnak tartom, felesleges lépésnek. Mindenesetre ajánlom mindenki figyelmébe, aki szereti az ilyen jellegű filmeket. Egyszer nézhető, de az olyan, hogy a popcorn és a cola is kell hozzá. A film dinamikája lassúból vált át gyorssá, néhol kapkodóssá, egyik cselekmény üti a másikat, szinte pánikszerűen menekülünk mi is A-ból B-be. Sokan lehúzták a filmet, több kritikát is olvastam, hogy nincsenek teljesen kibontva a szálak, a szereplők, alig ismerjük meg őket, és még rengeteg olyan dologra hívja fel a figyelmet egy-egy kritika, amivel egyet kell, hogy értsek, én mint laikus, de leszögezném, hogy aki a látványra éhes és nem feltétlen akar gigászi összefüggéseket kihámozni több mint egy órán keresztül, annak ez a film üdítő lesz.

Beküldve:

Borítóról nem ítélünk egy egész könyvet – Interjú Kovács Ágival, Egy Hallássérült Lány blogja szerzőjével

Ez az interjú azért is különleges számomra, mert egy sorstársammal készítettem – nem titok, hogy én is hallássérült vagyok, mellette pedig az írás az, ahol leginkább megtaláltam magam. Kovács Ágival,  az Egy Hallássérült Lány blogja szerzőjével beszélgettem egy igazán kellemeset és nem mellesleg tanulságosat is – Kövessétek és szeressétek Ági munkáit, hiszen szívügye, hogy minél szélesebb körben ismertesse meg a magyar szerzők munkásságát!
Ágit Facebookon is megtaláljátok.

A célod az volt, hogy kevésbé ismert magyar szerzőket mutass be a nagyérdeműnek. 2017-ben indult az oldalad, és több mint 137 ezer olvasó látogatta meg a blogod. Azt hiszem, kimondhatom, hogy jól csinálod, amit csinálsz:) Mi a cél most, ennyi olvasó után?

Hűha! Ezen igazából még nem gondolkodtam még el. Nem tudom. Annyira nem dolgoztam, így előre.
Inkább azon volt a hangsúly, hogy minél szélesebb körben bemutathassam a magyar szerzőket, kiadókat. Majd 3 év után, 137 ezer olvasó után, még mindig alig hiszem el, hogy ilyen sokan kíváncsiak a blogomra. Igen, azt hiszem, jól csinálom. Célom továbbra is ugyanaz! Megismertetni a magyar szerzőket még több olvasóval!

Nagyon szeretem azt, ahogy leírod, hogy hallássérültként is meg akartad mutatni, igenis lehet blogger valaki, méghozzá, ahogy az ábra szépen illusztrálja, nem is akármilyen. Volt ennek előzménye, vagy csak a szimpla kitörési vágyból alakult ki a blogod?

Igazából annyi előzménye volt, hogy sokszor megkaptam, hogy nem vagyok semmire se jó. Mert nem hallok tökéletesen, hallókészüléket hordok. Kaptam már olyan megjegyzést, hogy sajnáltatom magam, meg ideig-óráig lesznek kíváncsiak az emberek, aztán megunják.  Szóval, úgy éreztem, meg kellett mutatnom, hogy hiába vagyok hallássérült, érek annyit, mint egy egészséges, halló ember. Sosem a kitörési vágyból kezdtem el. Hiszen magam sem hittem, hogy beválik, bejön. Inkább lesz, ami lesz alapon indítottam el, meg aztán időm, mint tenger. Kedvem is volt csinálni, így nekem nem okozott gondot.

Jó kapcsolatod alakult ki számos magyar szerzővel – ez gondolom nemcsak jó érzéssel, hanem büszkeséggel is tölt el. Írtál egy könyvkritikát, és felkértek a következőre, hogy alakult ez?

Nagyon büszke vagyok arra, hogy jó kapcsolatom van a szerzőkkel.  Beszélgetek velük. Nem csak abból áll, hogy zsupsz, kapok könyvet, és mehet a blogra. Nem! Érdemes beszélgetni, nagyon jó fejek. Kedvesek. Eddig négyszer, ha volt ilyen, hogy mertem kérni recenziót az íróktól, őszintén megmondom, nem is, nagyon merek kérni közvetlenül tőlük.  Mai napig zavarban vagyok, ha írnak és megkérdezik tőlem, hogy elolvasnám-e, írnék-e a könyvükről véleményt.  Számomra hatalmas megtiszteltetés, hogy elolvashatom a könyvüket megjelenés előtt vagy után. Foglalkozom velük, támogatom őket. Igyekszem megosztani a bejegyzéseiket, ajánlani a könyvüket.

Bár ilyet nem illik kérdezni, de van kedvenc könyved?

Ajaj… Hát van, sok is. Vannak, igen. M. G. Brown a Kavargó Rózsaszirmok sorozat, Marilyn Miller és Ella Steel könyvei. Nagyon imádom. Két legnagyobb büszkeségeim Mimi Taylor: Fekete Bárány és Féktelen szerelem, mert két versem is benne van könyvben egy-egy fejezetnél.

Aztán nemrég fejeztem be két könyvet Erdőss Alex: Kereszttűzben és Hajnal Kitti: Falak címmel.
Meg sok mindenki másé is, de felsorolni nem szeretném azt a mindent.

Volt olyan könyv, ami esetleg teljesen más volt, mint amit gondoltál, vártál?
Igen. Főleg akkor, ha borító alapján választok könyvet. De ez nagyon ritkán fordul elő. Szerencsére.

Ha már borítók… azt mondják, nem szabad könyvet borítóról ítélni, de egyre szebb, részletesebb, grafikailag ámulatba ejtő csodák vannak. Van kedvenc borítód?

Kedvenc borítóim nincsenek. De vannak, amik tényleg igényes munkák kerülnek ki. Ilyenek pl. a NewLine Kiadó borítói. Halasi Miklós és Ashley Redwood munkái gyönyörűek. Illetve az Álomgyár könyvei közül is vannak szép borítók.

Te magad is készítesz interjúkat a szerzőkkel, mellette ajánlókat, könyvborítókat leplezel le. Van tervben, hogy valami új témába kóstol bele az oldalad?
Hát, nem is tudom. Sokat gondolkodom a videós bejegyzés megosztása az Instára. De nem nagyon merem meglépni… Nem szeretnék beállni a sorba, akik szintén Youtube- vagy Insta-videókat készítenek. Másrészt a legtöbb írói nevet nem mindig tudom kiejteni. Csak kíváncsi lennék, hogy menne-e…
Igazából más ötletem nincs. Amit eddig csináltam, azt folytatni szeretném, mert imádom. Illetve megemlíteném magazinomat is, ami nemrég indult el. Magyar Szerzők Könyvei Magazin, rajtam kívül néhány blogger segít, hogy minél szélesebb körben megismertessem az olvasókat, a magyar szerzőket.