Esti különkiadás – mindennapi stigmáink

Ezt a bejegyzést egyébként Zsófi inspirálta, aki volt olyan kedves, hogy megírta nekem a véleményét a mai bejegyzésemmel kapcsolatban. A gondolatmenet, amit megfogalmazok az alábbi blogcikkben nem egyedi és nem is az első vagyok, aki ezt végig fogja görgetni – remélhetőleg nem is az utolsó. Nem szeretnék femináci képében díszelegni, csak egyszerűen van pár dolog, ami az elmúlt években eléggé böki a csőrömet – Zsófiét szintúgy, szóval a beszélgetésünket fogalmazom meg nektek.

– Hány nővel volt eddig együtt?
– 2.
– Impotens.
– Hány nővel volt együtt?
– Nem számolom, talán 100-200.
– Hmm, tenyészbika, a falu csődöre, a FÉRFI.

– Hány férfival volt együtt?
– 2.
– Huh, apáca. A szűz. A vénlány. Ajjaj, csak bottal. Na hagyjuk is, tapasztalat nuku.
Sötétben esetleg.Frigid.
– Hány férfival volt együtt?
– Nem tudom, sokkal. Élvezem.
– Na, tessék, itt egy újabb ribanc. Szólok a haveromnak, ez is meglesz, aztán screenshot, küldöm tovább a többieknek.

Miért kezdtem ilyen erősen? Mert pont ilyen erősen kezdenek az emberek, akik velünk szembe elmennek az utcán. Mit viselsz? Miniszoknya, mély dekoltázs? Huha, könnyen kapható vagy, egy ribanc. Ha lányok alkotnak véleményt, akkor fixen utálnak, lenéznek, lekurváznak. Ha férfiak, szintúgy, más felhanggal. Nincs rajtad melltartó? Igénytelen vagy. Ezzel még ráérsz, mikor idős leszel, igenis vegyél fel melltartót, direkt csinálod magadnak akarod hogy nézem, szóval ne csodálkozz, ha megbámulom. Nekem feleségem van! Ne tedd elém a melled… ne nézz rá?!

– Akar gyereket?
– Nem.
– Miért nem? Te jó isten, milyen nő maga? Mi az, hogy nem akar?
– Akar gyereket?
– Igen, majd legalább kettőt!
– Jójó, de ha felvesszük, akkor legalább egy-két évig ne már, jó? Mert akkor kereshetünk maga helyett másikat…

Könyékig turkálunk a címkékben. Minden emberre legalább 80 címke ráragad – már az első pillanataitól fogva. Nem rémisztő ez egyébként? Az, hogy ezeket a címkéket nem tudjuk leszedni magunkról, talán halványodnak csak de nem lehet lesuvickolni, nem tudjuk lehúzni, hogy ez már nem igaz ránk…
Hallássérült? Biztos hangosabban kell neki beszélni, kiabáljunk meg jól érthetően artikuláljunk lehetőleg úgy, hogy mindenki minket nézzen mert szegény úgyse érti…
Magabiztos, önazonos? Mire fel? Mire ez az ego, nézzél már rá!

Az óvodában ( a szeplős, a vörös hajú, a selypegő, az anyámasszonykatonája), az általános iskolában ( a tanárkedvence, a csendes, a rosszcsont, az elkallodó, akiből úgyse lesz semmi,a bukott diák,az eminens, a könyvmoly) a középiskola ( mindig visszabeszél, lógós, anyucifia,apucilánya,a depressziós,a lepukkantművész,a zseni) az egyetem (bulikirály,bulikirálynő,a ribanc, a faszagyerek és a fuckboy).
A munkahely, az otthon, a családi kör (a gyereknélküli, a frigid, a főnök kedvence, a béna, a szerencsétlen, nemtudfőzni,nemtudmosni, a borozós, a macskákanyja, a semmirellő, az irodai munkás, a bezzegjánosok és a bezzegpiroskák, antiszoc, a mindentjobbantudok, az egoista, a nárcisztikus, a femináci, az okostojás, a lúzer, a manipulatív).

A sort hosszasan lehetne még tarkítani, mert bőven akadnak még jelzők és stigmák. Elgondolkoztató, hogy valóban 10 másodperc alatt állítunk fel szimpátiát és tulajdonképpen minden jelző és stigma mögött, ott vagyunk mi és a valaha volt összes sérelmünk, lelki traumánk és negatív berögződésünk. Otthonról is hozzuk – látod fiam, az ott Tóni, ne legyél olyan mint ő, nem vitte semmire… ugye megvan? Fiam, a nő akkor jó, ha a konyhában van…Na anyád már megint hisztizik…
Nagyon nehéz megtörni azt és felülírni, amit hozunk és ránkragad. Sértettségből, egóból is címkézünk főleg akkor, ha minket is ugyanígy tettek. Zsófival azért nevettünk ezeken jót és adtuk egymás alá a lovat, mert nem meglepő módon őt is és engem is értek olyan attrocitások amiken az ember elsőkörben felháborodik másodjára meg nevet – holott nem viccesek. Milyen fura, hogy ezek már az x-edik alkalommal nem is döbbentenek meg, mert szinte az összes barát/ barátnő/társ/családtag mesél ezekről vagy így,vagy úgy és rádöbbenünk, hogy te jó ég, ha mindenki levetné a nagykabátot ömlene a sok címke és mennyi,de mennyi lelkimunka kellene ahhoz, hogy ezeket feldolgozzuk,elengedjük és ne feszüljünk ezekre rá.

A társadalom, a szociális média, a tévé, a rádió, a különböző műsorok mind-mind stigmákat gyártanak, a szereplők akár pénzért is felvesznek egy karaktert és lubickolnak benne (luxusfeleségek). Ezzel csak az a gond, hogy én magam is megdöbbentem, mennyire követendő példát állít ez a fiatal lányok szemében: plasztikai sebésszel kiretusálni magam a végletekig, soha ne öregedjek meg, legyen sok-sok-sok-sok pénzem, lehetőleg egy gazdag férjem, egy márkahűséges életem, vagonnyi ruhám,ékszerem, cuccom és legyek én, a tökéletesre megcsinált, de belül mondhatni üres bábu, akinek az az elsődleges, hogy 1. követői száma 2. szponzorok 3. pénztárcájában a tízezresek.

És itt jönnek képbe a posztok: milyen szögből, honnan van fotózva, lehetőleg menő helyről ( kávézó,szórakozóhely,üdülési hely, bolt) a lehető legtökéletesebb ruhámban, a lehető legtökéletesebb mosollyal mű-mű-mű világban.

Ennél is döbbentőbb volt azzal szembesülnöm, hogy tényleg van olyan, akinek például Kylie Jenner a példakép. Nem lehet mindenki könyvmoly, nem rendelkezhet mindenki olyan széles tudással, és nem lehet mindenki született nyelvzseni. De nincs egy szint, amit úgy megütni szeretnének az emberek? Hogyha egy társaságban arról beszélnek, hogy mi az aktuális hír a világban, mik történnek itt vagy ott, mi a helyzet a politikával, a művészet világában neadjisten’ úgy all in, akkor úgy hozzászóljanak?Kylie Jenner személyében imádják azt a nőt, aki nem tudta magát elfogadni olyannak amilyen, ezért szétszabatta, feltöltette, átalakította magát, majd csinált egy sminkcéget ami mögött rengeteg gyári munkás,grafikus, vegyész,marketinges, asszisztens,laboráns és még kitudja mennyi ember áll és ő így kiáll, hogy ez az ő érdeme? Azért mert havonta van x meetingje, ahol kitalálják, hogy mi legyen az új kollekció neve és mások megvalósítják helyette?
Ja, hogy fiatal anyuka. Igen és, ez így érdemszerű? Van ideje és rengeteg pénze.
Ha nincs ideje, akkor van babysitter. Van szakács aki főz, van ahonnan rendeljen, van takarítónő meg bejárónő, van sofőr…
Nagyon abszurd, hogy valaki azért lesz példakép, mert tulajdonképpen semmit nem tett le az asztalra. Ehhez nem kell tehetség, nem kell erőfeszítés és nem kell belefektetett munka.

Mindazok mellett érdemes megjegyezni, hogy az ő stigmáit (vékony a szája, lapos, ilyen olyan) erre formálta át. Nem tudom, hogy nem érte meg volna jobban ha ezekkel a stigmákkal nem törödve megmutatja, hogy mennyire intelligens, mennyire adakozó, mennyire tud felülkerekedni azokon amit róla állítottak.
A para az, hogy a mai lányok nem legyőzik az előítéleteket, a stigmákat, a cetliket és a rájuk ragasztott címkéket – hanem az egyszerűbb utat választva inkább átalakítják magukat, hogy az új énre ne legyenek igazak a címkék. Na nem azért, mert megtudta cáfolni – hanem mert már nem is hasonlít arra, akire ragasztották.

A férfiak pedig nos, ők sincsenek könnyű helyzetben. Fuckboynak lenni kiváltság, végigmenni a menő lányokon, a barátnőkön mind-mind dicsőség, buliból buliba keveredni vagányság, harsánynak kirivónak lenni alap. Ghostingolni a csajt x alkalom után, tinderen nyálazni a való életben meg kamuzni 10/10. Férfinak maradni – apa otthon verte anyát, apa otthon sörözik nem életmodell. Csak kétkezi munkát végezni, mert attól férfi a férfi, érteni 1000 dologhoz, jó lenni matekból, fizikából, érteni a történelmet a világ dolgait, legyél otthon a politikában, legyen jó munkahelyed, jó fizetéssel, öltözködj korodnak megfelelően öltöny meg ing. Tetoválásod ne legyen, mondjuk szakállad se teljesen, legyél magazinmodell ápolt, ne sírj és ne mutass érzelmet, legyen fantasztikus verdád – hashtagekben legyen ott a richlife.
A srácokkal dumáljátok ki a csajokat, ki hanyast kapna az ágyban, legyenek screenshotok meg legyenek fotók hogy legyen mit mutogatni, mert a dicsőség az fontos.
És nem mondom, hogy nincsenek rendes férfiak és fiúk, mert vannak én is találkoztam velük. És itt jöhetne a poén, hogy rájöttem közbe, hogy csak én akartam őket annak látni… na de szarkazmust félretéve, tényleg vannak. Csak kevesen. Mert az önismeret, az önazonosság, az érzelmek, meg egy csomó minden nehéz amitől összeáll egy férfi nehéz szerep,na. Nehéz minden területen teljesíteni. Nekik sem könnyű a címkéket viselni.

„A parasztok, a király és a királynő is ugyanabba a dobozba térnek vissza, amikor a játéknak vége.”

Irvin David Yalom



Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük