Januárban megszületik a lányom és elmondani sem tudom, mennyi minden történt velünk az elmúlt 8 hónapban. Ahogy mondani szokás, kizártuk a teljes médiát és nyilvánosságot, csak minimális részleteket osztottunk meg – hogy egész pontos legyek, egyetlen fotósorozatot, amit innen is köszönök mégegyszer a már általam sokszor meginterjúvolt Gulyás-Kertész Timinek! 🙂
Amit bár más anyukák már mondtak nekem régebben, barátnők és ismerősök vegyesen, azt a saját bőrömön tapasztalni sokkal másabb, sokkal mélyebbre megy. Az egyik ilyen dolog az volt, hogy ” Egy kismama egyetlen dolgot nem felejt el a terhessége során: azt, ahogyan bántak vele.”
És ennél mélyebben nem is lehetne kifejezni azt, amit átéltem – a 8 hónap eddig egy olyan utazás és olyan hullámvasút-rengeteg volt, amihez nem adtak útmutatót, nem volt térkép sem. Voltak ellenben ilyen-olyan kért/ kéretlen tanácsok, voltak mélypontok, volt bennem félelem, öröm, kételkedés, voltak kellemes és kevésbé kellemes meglepetések. A babavárás nem habos-babos, nem feltétlen a fullos áldott állapot, szerintem illő lenne leseperni róla a porcukrot. Egyrészről ott van az, hogy nem szabad a negatív oldalát sem leírni sem kimondani, mert az ellenmegy az ősanyák hitvallásával – lásd a reggeli rosszullétek, az, hogy nem tudsz felkelni, nincs energiád, nem kívánsz semmit, az álmatlanság, az itt-ott fáj és még lehetne sorolni, hiszen minden hónap hoz magával egy újabb tünetet. Ezeket nem szabad hangosan kiejteni sem, mert hát az anyaság velejárója.
És ezek mellett ott vannak az apró csodák: az első ultrahang fotó, az első szívverés mikor meghallod, az első rugdosás, az első 4D felvétel, ahol láthatod az arcát, vagy az, ahogy reagál a hangodra, az érintésre, a pocaksimogatásra. Az, ahogy a pároddal összekovácsolódtok – az egy teljesen más dimenziója a kapcsolatnak.
Abban biztos vagyok, hogy ez az időszak egyszerre tört össze bennem sok- sok mindent és épített újat helyette. Van amiről tehetek, mert máshogy kellett volna hozzáállnom – de amiben segített, az az, hogy türelmetlenebb lettem. Ez elsőre negatívan hangzik, valójában nekem nem az: türelmetlenebb lettem azzal kapcsolatban, hogy másokhoz alkalmazkodjak.
Túl sokszor és sokféleképpen próbáltam barátságokat, egyéb kapcsolatokat fenntartani. Sokat agyaltam ezen is ( volt időm bőven ) és ez is volt a fő ok, amiért nem akartam másokkal megosztani, premierben facebookra tenni, hogy gyereket várok: a 10 évvel ezelőtti önmagamnak szüksége lett volna rá, hogy mind a 600-700 ismerősöm azt írja, hogy gratulálok, olyanok is, akik amúgy az utcán sem köszönnek, meg már nincs is kötődésünk egymáshoz, tényleg csak egy ismerőssé fakultak az évek során. A mostani énemnek erre már nincs szüksége: ami nekem nem jönne szívből, azt másoktól sem várom el. Nem kellenek a like-ok.
Most először érzem azt, hogy erősnek kell lennem. És szimplán azért, mert nincs más választásom és elsődlegesen magamra és a páromra kell támaszkodnom és számítanom függetlenül mindentől. Szembe kell mennem azzal, amit eddig nem mertem megtenni, nem mertem kimondani; és itt az erősség alatt azt is értem, hogy bizony a tükör elé is be kell állni, feltenni azokat a kérdéseket, amiket nem akartam. Hogy az évek során hova mentek a barátok és ebben nekem mi a felelősségem, mi történt, mit okoztam, miből mi következett. Így nem érezhetek csalódottságot sem, hogy hol van az úgynevezett baráti segítség. Mert ez 50-50% volt. És ilyenkor rájövök, hogy semmi sem véletlen : az örökké fogalma, az egymásnak ajándékozott könyvek, az egymásnak írt versek, a sok fotó a telefonomon, videófelvételek, a képeslapok,a születésnapomra írt levelek, azok a zenék amiket emberekhez kötök a mai napig, nem nyújtanak garanciát. Nincs garancia. Ígérhetjük egymásnak, hogy mi soha-de soha nem hagyjuk cserben a másikat, majd együtt öregszünk meg, majd te leszel a gyerekem keresztapja, majd te leszel az esküvői tanúm, majd együtt átvészeljük a legdurvább időket is – aztán megváltozunk mi is és a körülmények is. Elengedjük a másik kezét és ebben nincs dac, sem düh, sem harag.
Aztán a következő dolog, a család kérdése.
Ameddig nem várandős az ember lánya, addig szerintem úgy nem nagyon vagy csak teljesen más perspektívából vélekedik a család fogalmáról. Ebben lehet sok minden: társadalmi normák, elvárások, nagyon sok trauma, sok pozitív élmény is – vegyesbazár. Aki önismerettel foglalkozik hosszabb távon, annak nem újdonság, hogy az elemi részét képezi az, hogy megismerd a gyökereidet, úgymond a legeslegelejét. De mikor rájössz, hogy van egy teljesen fehér lapod, amire te írhatod fel elsőként, hogy CSALÁD és a te státuszod megváltozik lányból ANYÁVÁ, az valami elemi erővel tud hatni: nekem a legelső gondolataim között szerepelt és szerepel a mai napig az, hogy mit nem szeretnék elrontani. Két út van előttem: vagy az követem, amit láttam vagy teljesen ellenmegyek ennek. Én az utóbbit szeretném járni és ebben persze nincs az, hogy nem térek le akarva-akaratlanul róla, csak időben kell észbekapnom és visszakanyarodnom. Megváltoznak a prioritások nemcsak fejben, hanem gyakorlatban is, más lesz a fontos. A család már nem a szüleid és nagyszüleid és a rokonok múltja, tettei, véleménye, nem a karácsonyi és egyéb ünnepi alkalmak összekoccanó pohara: hanem ezentúl te, a párod és a közös gyermeketek. És az amit az elődök tettek, az már nem az utódok keresztje.
Ha bárki kérdezné tőlem, azt mondanám, hogy az idei évem az, amikor végre magam mögött tudtam magam. Szóval ez több szempontból is a grande finale, a megújulás maga, az asztrológia szerint pedig ha jól tudom, egy közel 15 éves szakasz zárult le azzal, hogy a Plútó bolygója kilépett a Bakból. 18 éves korom óta fantáziáltam arról ( és még levelet is írtam a jövőbeli magamhoz!) hogy anya legyek. Egy jó páran mondták régebben, hogy jó anya leszek ( miközben én rettegtem ettől, mert bár vágytam rá, de tudtam, hogy nem állok készen), igyekezni fogok, hogy valóban az legyek a lányom számára.
