Hónap: 2018 október

Beküldve:

Hallom a hangod – figyelek rád : hallássérültként a mindennapokról

13-14 éves lehettem, mikor kiderült hallássérült vagyok. Mivel kamaszkorom küszöbén jártam, ez természetesen felért azzal, hogy az én életemnek itt és most vége. Úgy éreztem, valaki ítélkezett felettem, a fejem fölött beszélték meg a felnőttek, hogy innentől fogva tulajdonképpen már egy speciális iskolát kellene választanom középiskola gyanánt – ez pedig homlokegyenes más volt, mint a terveim. Nem adtam fel. Eltelt 13 év, aztán itt vagyok. Hallássérültként – büszkén.

Szerencsésnek érzem magam, hogy a hallássérültségem hozzátett a személyiségemhez, nem pedig elvett. Eleinte ez azért nem így volt – visszahúzódó lettem, féltem egyedül vásárolni, elhittem, hogy tulajdonképpen innentől fogva mindig szükségem lesz a hallókészülékemre, anélkül én ki sem mozdulhatok a lakásból. Nem mertem önállósodni, hivatali ügyeket intézni, barátkozni… de egy szimpla iskolai óra is nagy stressznek ígérkezett : vajon hallani fogom,amit a tanár mond? Nevetség tárgyává válok, ha valamit félreértek?

Idő kellett, hogy megtanuljak visszakérdezni – ez pedig nagyon is evidensnek hat a hétköznapokban, hiszen azoknál is előfordulhat, hogy nem értenek valamit, akiknél semmilyen hallásprobléma nem áll fenn. Még több idő kellett, hogy ne szégyenként éljem meg, hogy hallássérült vagyok. Ezt részben azért is viseltem magamon egyfajta bélyegként, mert a társadalom ilyen : nincsenek érzékenyítő beszélgetések, előadások arról, hogyan álljon hozzá BÁRMELYIK generáció, de főleg a fiatalabb, azokhoz a helyzetekhez ha az osztályban hallássérült/ látássérült van.  Merjenek kérdezni – mert fontosnak tartom, hogy helyes válaszokat kapjanak, mielőtt még buta elméleteket kezdenek el gyártani. Sokszor futottam abba bele, hogy automatikusan hangosan beszéltek hozzám illetve erősen gesztikuláltak – egyikre sincs szükségem.

A társadalom sok esetben címkéz, bélyegez és kategorizál – nem könnyű másnak lenni. Sokszor féltem ettől, hogy nem lesznek emiatt barátaim, nem lesz párkapcsolatom, nem tudok kibontakozni. Most, 26 évesen szeretném megcáfolni a régmúlt félelmeimet – minden a lehető legnagyobb rendben van velem 🙂
Természetesen ehhez az is kellett, hogy kilépjek a komfortzónámból – az egyetemen kommunikáció és média szakra jelentkezni … ez szerintem kifejezetten egy ilyen lépés volt.  A hátam mögött jó pár hónap PR- asszisztens meló után pedig abszolút elmúlt a hallássérültségből fakadó kisebbségi komplexusom – magabiztosabb lettem, mint valaha, hiszen olyan feladatokat oldottam meg, amikről szó szerint rettegtem az egyetemi évek alatt. A ‘ Nem leszek képes rá’-t felváltotta a ‘ Minden lehetséges’. Jobban odafigyelek a részletekre, jobban odafigyelek másokra is – empatikusabb lettem, nyitottabb és mindig örömmel beszélek arról, hogy hallássérült lettem – örülök, ha kérdeznek és árnyaltabb képet adhatok arról egy épenhallónak, mit jelent az, hogy valaki hallássérült.

Ne féljetek kérdezni – ne féljetek segítséget nyújtani.

Beküldve:

A finn titok meg a svéd lagom – északi recept a boldogsághoz

Ha finnekről esik szó, akkor nem tudok másra gondolni, csak a hőn szeretett Kimi Raikkönenre, aki teljes egészében megtestesíti a finn titkot. Kevés beszéd, lényeges információközlés, hideg-rideg megjelenés, távolságtartás. Holott a felesége és a környezet pont az ellenkezőjéről számol be – kiváló apa, nagyszerű társ és szép a mosolya ( ritkán látni!:))

Mi a baj ezzel?
Lényegében semmi. A finneknek nincs idejük arra, amire a magyaroknak lételem – pletykálás, small talk, általános „öt percben belesűrítem az egész életem történéseit” beszélgetések. Ahogy ez a cikk is leírja, a finneknek egész más véleményük van a beszélgetésről. Ha ők egyszer belekezdenek akkor az kimeríti azt a fajta beszélgetést, amit a legjobb barátoddal, az anyukáddal és minden más olyan ismerőssel teszel, akiket hosszabb ideje ismersz. A felszínes beszélgetés nem az asztaluk – mondjuk az angolok sem panaszkodnak. Még ha betegek akkor is elintézik annyival ,hogy nincsenek annyira jól és kész. Nem kezdik el ragozni, hogy kinek milyen nyavalyája van – bezzeg a magyarok!
Természetesen ez erős túlzás, hiszen generációkként vannak olyan emberek a magyarok között is, akik abszolút nem hívei annak, hogy valamiről csak úgy háttérzajként beszélgessünk. Nyilván, ha valaki elmegy egy patikába, orvosi rendelőbe van az a korosztály, akik öt perc alatt valóban egész életmonológot nyomnak le – végülis ez sem small talk kategória.

Én kifejezetten szeretek egyes témákról mélyebben beszélgetni – akár olyanokkal is, akiket nem régóta ismerek, mert érdekel mások szemszöge, véleménye. Az elmúlt egy-két évben rájöttem, hogy egyre kevesebb időm és főleg türelmem van a small talkokra, a felszínes beszélgetésekre – valakit vagy tényleg érdekel, hogy mi van velem, vagy inkább ne. Arra nincs időm, hogy tulajdonképpen csak udvariasságból beszélgessünk a semmiről, kerülgessünk bizonyos témákat, halványan utalgassunk esetleg ne is beszéljünk teljesen őszintén – akár érzelmekről is. Nem tudom miért, de ma már lényegesebben érzem, hogy az idő szalad mellettem – így természetesnek érzem azt is, hogy nem olyanokkal beszélgetek akikkel két év alatt sem lehet napirendre vergődni. Az viszont kifejezetten hasznos hozadéka az egyetemi éveknek, hogy rájöttem, hogy no reply is still a reply. Attól mert valaki nem válaszol őszintén, vagy egyáltalán egy adott komoly kérdésre, az is válasz. Ezt pedig el kellett fogadnom, hogy hiába erőltetem azt, hogy konkrétan legyen kimondva valami, ha az illető ezzel válaszolt, hogy nem válaszol.

A cikk szerint, a finnek óvatosan állnak a boldogságukhoz, realisztikusan. Ez Kiminél igazán jól látható – egy, egy F1-es sikere után sem látható rajta az a fékeveszett öröm, sőt, a nyilatkozataiban is elmondja, hogy tök jó, hogy nyert, vagy helyezést ért el – de ha nem sikerül, akkor sem ugrik az első F1-es kocsi alá. Tisztában van vele, hogy ez nem csak rajta múlik – a kocsin, a műszaki dolgokon, meg sok más egyeben ami felmerülhet egy ilyen verseny kapcsán. Szerintem ez egészséges – nincs az a mardosó bűntudat,  illetve a túlagyalás, hogy mit kellett volna másként csinálnom. Ő tudja, hogy beletette a maga 100%-át és kész. Ha sikerül, klassz, ha nem, akkor így jártunk.

A svéd életstílus sem utolsó – a lagom, ahogy ők nevezik az arany középút. A mértekletesség, az időszerűség a skandináv recept a boldogságra. Nem panaszkodni, hanem tenni – azt pedig okosan. Nem stresszelni feleslegesen, nem túltölteni azt a bizonyos poharat, hanem csak épp annyira, amennyire az valóban szükséges. A lagom magában foglalja a munkához fűzött viszonyukat,  családdal kapcsolatos érzéseiket, természetesen magába foglalja a zöld gondolkodásmódot ( zero waste) és a világhírű lakberendezésüket is. 2013-ban megtapasztaltam, hogy milyenek a svédek. Három hétnyi ott tartózkodás után azt kell, hogy mondjam – nekem tetszett. Praktikusság,egyszerűség,minimalizmus jellemzi a hétköznapjaikat – ami pedig abszolút a szívem csücske azóta is : az étrendjük, a pozitív életszemléletük, a nyitottságuk, az, hogy nagyon kevés dolgon stresszelnek – mindenre akad megoldás.

Lenne mit tanulnunk északi barátainktól : a stresszmentes hétköznapokról, a realisztikus boldogságszemléletről, a minimalista de kifejező látásmódról.

Ha érdekel és többet olvasnál a svéd lagomról : link ( könyv) link ( cikk)

Beküldve:

Kapcsold ki – Kapcsolódj ki!

A hétvégére szociális média detox kúrának vetettem alá magam – telefont kikapcsoltam, szinte elérhetetlenné váltam. Nem nyűzsögtem a facebookon, korán sem cseteltem annyit, nem mellékesen pihentem is.  Nekem fontos, hogy minőségi pihenésem legyen, hát neked?

A modern kor hozta magával az internetet, a mobilnetet, a facebookot és sok más szociális médiaoldalt.A napjaink zsúfolva vannak olyan információkkal, amikre tulajdonképpen nincs is szükségünk, de telibekapjuk a látványt – lehet válogatni meg szortírozni az ismerősök között, lehet kikövetni csoportokat és embereket is, de ettől függetlenül mindig vannak olyanok, akik nem teljesen vannak tisztában az internet etikettjével. Béna kommentek, még bénább posztok, reklámok, ego-boostingolás, szelfihegyek, mind-mind a napjaink részét képezik : vannak, akik csak átpörgetik és inkább a hírekben merülnek el  (éljenek az álhír portálok!)

Ha már hírek : nem is lenne a facebook facebook, ha legalább egy ismerősünk nem oszt meg hoaxokat, álhíreket, népbutító posztokat, szerencseképeket, sőt, még alá is kommentelik, hogy osztva vagy épp a tavalyi év slágerét, az áment. Igen, mert a vallást sem kerülte ki a szociális média – oszd meg, különben ez meg az történik szegény gyerekkel, Mari nénivel és a többi. Kommenteld, hogy ámen, különben nem vagy elég jó ember – természetesen van akinek természetéből fakadóan kell a külsős visszajelzés, hogy márpedig ő nagyon jó ember, de vannak olyanok is, akik az idősebb korosztályt képviselve kicsit naivabbak még a szociális média világában. A nagymamakorú Évike nénik és nagypapakorú Józsi bácsik is osztanak meg olyan posztokat, amiktől az ember füle nemhogy ketté, háromfele áll. Az unokák meg röhögnek a nagyi eltévedt posztján ( csoportokban megosztott köszöngetések és társaik) ahelyett, hogy a digitális szakadék legyőzése érdekében beíratnánk a nagyszülőket egy intenzív, három-négyhetes tanfolyamra, ahol a felkészült oktatók megtanítják az internet csínját-bínját mamáéknak. Vagy a teljesen másik irány, mikor éppen a legfiatalabb, facebookon fellelhető korosztályt beszippantja az internet világa és a szülők nem tartják ezt a kontroll alatt – lásd megannyi bugyuta és veszélyes játék, pedofilok üzengetése, cyberbully az osztálytársaktól és noname avatároktól.

Emlékszem, hogy mikor betörtem a facebook világába ( előzmények iwiw és myvip!) akkor úgy gondoltam, hogy mindent és azonnal meg kell osztanom magamról, elvégre ez pont erről szól. Mennyire szeretem a páromat, mennyire kedvelek egy zenét, mennyire ez meg mennyire az vagyok. Pont ezért volt veszélyes ez a játék – olyan dolgokat is kiadtam magamról, amiket utólag látva csak erősen csóválom a fejem és igyekszem nem emlékezni rá. Az internet nemcsak mókás hely lehet, ahol az ismerősökkel csetelsz, meg nyelveket gyakorolsz, tájékozódsz, tanulsz, informálódsz meg formálod a személyiséged ( ez is érdekes jelenség volt másként viselkedünk az internet berkeiben, mint élőben…). Akkoriban szentül hittem, hogy minél több infót osztok meg, annál jobban fognak kedvelni, annál jobban fogom szeretni a párom és mindenki azt fogja látni, hogy miénk az a kapcsolat, amiért mások kitudja meddig álmodoznak. Aztán persze rájöttem én, hogy ez így nem buli – egy jól sikerült kép mögött csak én tudtam, hogy mi van. Hogy éppen hogyan vagyok lelkileg, hogy éppen mi történik a háttérben, amiről érthető módon ( nemcsak a sebezhetőségem miatt, hanem amiatt is, hogy összeomlik a mások által tökéletesnek titulált kép) nem szívesen beszéltem. Ez is abszurd – a szociális média világában olyan képet mutathatunk magunkról, olyan tulajdonságokkal ruházhatjuk fel magunkat, ami a való életben nem helytálló. 2009 tájékán élveztem, hogy egyszerre tíz chatablak villog, mindenki velem akar beszélni – aztán pár évre rá jött a felismerés, hogy a tíz chatablakból maradt három, akikkel érdemleges, valódi beszélgetést tudok generálni nemcsak a monitoron, hanem a való életben is.

Az utóbbi pár évben kezdtem el komolyabban figyelni erre a jelenségre – az elkopó chat ablakokra, arra, hogy én egyre kevesebbet osztok meg, egyre jobban szeretek ” befelé” figyelni és nem kifelé, közel sem osztok meg már annyi tartalmat, mint régen. Sőt! Ameddig évekkel ezelőtt szinte hajnalokig chateltem, írtam, tevékenykedtem az interneten, ma már szociálismédia detoxot tartok és tényleg magamra kezdtem el koncentrálni.Persze nem mondom, hogy az internet rossz dolog, hiszen annyi de annyi lehetőség rejlik benne ( elvégre most is élvezem az előnyeit, miközben ezeket a sorokat gépelem) mindazok mellett pedig nem árt, ha elkezdünk kivülről befelé élni.

Az elszórt idézetek, a dalszövegekből kimásolt részek nem képezik a kommunikáció részét, bármennyire is szeretnénk (főleg mi lányok), nem fognak teljes képet adni arról,hogy a mi összetett női lelkünkben éppen mifajta érzelmek motoszkálnak – beszéljünk, alakítsunk ki valódi társas kapcsolatokat olyan személyekkel, akikkel valóban van miről beszélnünk, de a csend sem válik kínossá, ha elfogynak a szavak 🙂

„Nem lehet elméleti szinten megtanulni beszélgetni. Azt gyakorolni kell a valóságos életben. Mert másképp fest, mint az az online kommunikáció, ahol nincsenek betartandó szabályok, csak a pillanatnyi nárcisztikus vágyak.”
(Tari Annamária)

Beküldve:

Merj segítséget kérni – Mentális Egészség Világnapja

A mentális egészségünk pont olyan fontos, mint a fizikai. Az interneten keringett egy cikk arról, hogy talán egy brit hölgy írt a fönökének, miszerint ő egy hétig nem megy dolgozni, kiveszi szabadságnak, mert mentálisan nincs jól. Természetesen a fönöke és a kollégái is támogatóak voltak, sőt, megköszönték, hogy nyíltan beszél erről. Érdekes, nem? Magyarországon ez a fajta mentalitás vajon „életképes”?

Eddigi tapasztalataim szerint nem igazán. Eleve minél idősebb az ember, annál kevésbé törődik a lelkével, vagy azzal, hogyan is érzi magát. A munkahelyi  vagy iskolai stressz napiszintű, teljesen elfogadott tényezője a mindennapoknak, amolyan adalékanyag. Szégyellünk róla beszélni, szégyellünk segítséget kérni – ennek is van negatív berögződése, hogy félünk pszichológushoz menni,mindazonáltal egyre felkapottabbak és látogatottabbak a pszichológiai témával kapcsolatos előadások. ( Csernus Imre, Almási Kitti, Vekerdy Tamás). Könyveket is szép számmal vesznek az érdeklődők mégis… nyilván van egy réteg, aki nyitott erre, aki tud a lelki dolgairól beszélni, aki hiszi, hogy ettől jobb lehet, vagy megoldás találhat rá – ő maga a pszichológus segítségével és nemcsak a pszichológus!

Mondhatnám, hogy a mai generációval nagy baj van – nincs gyerekem, nem látok úgy bele, viszont nyitott szemmel járok és érdekes élethelyzetekkel találkozok bevásárlóközpontokban,boltokban. Sok riportnál olvastam már, hogy neves pszichológusok arról beszélnek, hogy a szülők „leadják” a gyereket a pszichológushoz, mondván itt van, én nem tudok vele mit kezdeni, te meg azért kapod a pénzt, hogy javítsd meg, neveld meg, legyen újra ” normális”. Ebben kicsit az is van, hogy a szülők belefáradtak, meg a szülők nem érnek rá, plusz a saját lelki gondjaikkal sem tudnak mit kezdeni. Aki felmeri vállalni, hogy szüksége van egy szabadnapra azért, mert teljesen ki van égve, le van amortizálva, nem hinném, hogy ezt az indokot fogja megmondani – sokkal inkább folyamodik ahhoz, hogy beteg a gyerek vagy épp ő beteg, el kell intéznie valamit, valami fontos közbejött és társai.

Van egy tucat mumus a szekrényben : a depresszió, az önértékelési zavar, különféle mentális betegségek,a gyász, a halál,a stressz, az irigység és a többi. Szerintem ebből három az, amiről az emberek viszolyognak – a depresszió, a halál és bármilyen más mentális betegség. Sokan sokféleképpen vélekednek erről – azonban nem kevés embertől hallottam már, ami számomra meghökkentő volt, hogy aki öngyilkos lesz az bizony gyáva. Nekem ez egy elég erős kijelentés, főleg úgy, hogy ez bárki ajtaján kopogtathat – kitudja mikor és milyen formában. Erre nincs egy biztos képlet, hogy kit és hogyan kerül el, hogy ez az egész depresszió-mizéria csak kifejezetten egy embertípust támad (abszurd).

A mentális egészségünket, pont úgy, mint a fizikait, ápolni kell – erre sincs egy konkrét recept. A töltsünk minél több időt a szabadban bár hasznos, de itt elég banálisan hangzik, mert akinek mentális problémái vannak, teljesen mindegy, hogy otthon vagy egy szabadtéri program közepén van – a feje és a gondolatai vele mennek és nincs rajta off gomb. A lassű örlődés, száz meg száz gondolatot eredményez, pont úgy, ahogy a lisztmalom. Nehéz megfogni, még nehezebb pontot tenni a végére. A „mi lett volna ha” és a „lehetett volna így, mondhattam volna azt, tehettem volna másként” mondatok és elképzelt szituációk további, végetnemérő gondolatfoszlányokkal nemhogy segítene a helyzeten, hanem még több dagonyát von az adott személy köré.

Ha egyedül nem megy kimászni ebből a sártengerből, merjetek segítséget kérni! Egy jó pszichológus,mentőövet dob, miközben együtt dolgoztok a sikereken – minden lehetséges lépéslehetőséget megmutat, azonban NEKED kell megtenni ezeket a lépéseket. Egy idő után pedig tisztul a köd, világosabbá válhat az összkép, más szemszögből fogod látni a dolgokat – ezzel nemcsak saját magadat gyógyítod meg, hanem amolyan prevenciót végzel magadon, hogy képes legyél a továbbiakban máshogy is látni az adott történéseket.

Beküldve:

Pénzenergia és élményorientált hétköznapok

A pénz és az emberiség története elég régre nyúlik vissza – egyik kedvenc idézetem a pénzzel kapcsolatban Bob Marley-től származik, miszerint a pénzért nem vehetünk életet. Mióta dolgozom és átlátom, hogy mennyi mindenre kell költenem, máshogy állok a pénzhez : eleinte a felnőttek „játéka” volt, könnyűnek tűnt gyűjtögetni és abból megvenni apró dolgokat, ma már viszont fontosnak tartom, hogy ne a pénz uralkodjon a mindennapjaim felett. Miről is beszélek?

Higgadtan bánni a pénzzel szerintem nem lehetetlen, de tény, hogy az első fizetéshez kapcsolódó mámort nehéz überelni. Bár szakmám szerint divattervező vagyok, így evidensnek tűnhet, hogy ha ruháról van szó, akkor kis túlzással, de szórom a pénzt : ez azonban abszolút nincs így. Nem mondom, hogy nem esek abba a csapdába, hogy ” mert megérdemlem” vagy épp abba az örökérvényű kifogásba, hogy ” nincs mit felvennem” – ezek az érvek minden hónapban előjönnek, de nem mindegy, hogy hol vásárolok és mennyiért. A pénzhez fűzödő viszonyom labilis : vannak napok, amikor elhiszem, hogy nélküle is lehetne boldogulni vagy legalábbis minimális befektetéssel „csodákat” lehetne elérni, máskor pedig kerek perec belátom, hogy ez így nem működik.

Azt a klisét szerintem mindenki hallotta már, hogy az élmény megfizetethetetlen – a naplemente, egy mosoly, egy elkapott pillanat. Ez mind szép és jó, nagyon idealisztikus elképzelés, de a valóságban igenis kell rá költeni, hogy ezek az élmények generálódjanak : semmi sincs ingyen, kellenek minimális befektetések is. A minap beszélgettem az egyik kedves kolleganőmmel, aki elárulta, hogy bizony ő sátorozva élvezte Görögország csodálatos kultúráját, sőt, túrázni is szokott menni ide-oda. Elámultam a merészségén, miközben szöget ütött a fejemben az, hogy lowbudget módszer bárki számára elérhető lenne – ha tanítanák hogyan tegyük. Számomra ez nagyon izgalmas terület,mert szeretnék világot látni, élményeket generálni szóval ezzel az apró beszámolójával ajtókat kezdett el nyitogatni bennem.

Itt visszautalnék Marley idézetére, miszerint az élet = élmények sokasága. Nagyon lelombozóvá válik abba belegondolni, hogy a havi számlák mellett sokaknak nincs lehetősége arra, hogy kiránduljon, nyaraljon vagy csak egyszerűen elmenjen egy koncertre. A spórolgatást és a kuporgatást megelőzi a hosszas fejszámolás, sok esetben lemondásokkal is jár egy-egy élmény megszerzése. Valamit valamiért alapon, mondhatnánk. Számomra is abszolút hangulatromboló az, hogy a pénz meghatározza a napjainkat, a személyiségünket, a titulusunkat és a többit is – mert ezt generálja a társadalom. A pénzen vásárolt státusz szimbólumok kellenek ahhoz, hogy ebben a felszínes légkörben értéket képviseljünk. ( már akinek.) Erre azok a példák jutnak eszembe, hogy karácsonykor, nyáron és diplomaosztók idején szokott az a hobbitevékenység létrejönni, hogy posztoljunk minél többet a facebookra arról, hogy 1. mit kaptunk karácsonyra és milyen értékben 2. nyáron hol voltunk nyaralni -itt főként kiemelném a pálmafás, gyönyörű tengerpartokat 3.diplomaosztóra megintcsak mit kaptunk.
Ez egyszerre bosszantó, hiszen egy átlagember szemével ez nem több, mint polgárpukkasztás, továbbá támogatja a társadalmi rétegek közötti óriási elszeparálódást, ennek végkifejleteként egyfajta „versenyhelyzet” történik: nyomjuk tovább az igát, keressünk több pénzt, menjünk el ide-oda, posztoljunk róla mert a boldog és sikeres élet képlete.

Eddigi tapasztalataim és meglátásaim szerint létezik egy olyan réteg is ( sajnos egyre kevesebben) akik viszont teljesen elhatárolódnak ezektől : bár nem kedvencem a film teljesen, de az Út a vadonba egy olyan film volt, ami elgondolkoztatott, hogy a nomád életmód, a pénznélküliség mekkora terhet vesz le az ember válláról. Ha nincs pénzed nem költekezel, kreatívabban és intenzívebben éled meg a mindennapokat, elvégre fel kell találnod magad az életbenmaradás érdekében. Egy másik dokumentumfilmben egy házaspárt láttam, akik valahol az istenháta mögött laknak két gyerekkel, mindketten kutatók és abszolút nomád életmódot folytatnak a természet adta lehetőségekből. Gyönyörű jurtában éltek és  tulajdonképpen mindenük megvolt : a gyerekek élményközpontúak voltak, mindennap tanultak valamit a természetről és szerintem igen gazdag gyermekkoruk lehet(ett). Mindazonáltal én még gyarló ember vagyok, nem tudnék száz százalékban lemondani a pénz adta lehetőségekről : szívesen élnék erdőhöz és városhoz egyformán közel, bár nincs autóm, szeretnék egyet, szerintem a kirándulás összehangolható autó-séta-túra hármasságban, imádok secondhand boltokban vásárolni, pont úgy, ahogy a kuponokat is kedvelem. Amennyire csak tehetem, próbálok arany középutat találni a pénzzel kapcsolatban.

Nektek mi a meglátásotok a pénzzel kapcsolatban?Tényleg ez mozgatná a világ rozsdás rugóit?