Hiányzik-e az, amit csak elképzeltem?

Ha a gyerekkorig megyek vissza, majdhogynem magától értetődő, hogy a gyermeki fantázia hogyan ragadott el, egy sokkal kényelmesebb, sok tekintetben jobb világba napról-napra. Hogy ez mennyire hozható összefüggésbe azzal, hogy a tinédzserkorom javarésze is elképzelt szceneriók tömkelegétől volt változatos… nos, azért ennek a pozitív oldala az írásban merült ki. ( éljenek a fanfictionök!)

Azért ha az ember lassan felnő, akkor ezt szimplán a baráti kör „túlgondolásnak” mondja – minek iszok előre a medve bőrére, ha nem is biztos, hogy úgy lesz? Minek vonzom be magamnak? Miért akarok A,B,C,D tervet létrehozni, ha az élet amúgy elég kiszámíthatatlan és aki rugalmatlan ( lásd én) a saját bőrén tapasztalja meg, mennyire annak kell lenni – nemcsak egy munkahelyen, hanem a magánéletben is. Talán így akarok minden eshetőségre felkészülni, hogy semmi ne érhessen váratlanul – ez tökéletesen rámutat a kontrollmániámra, amivel szeretném kézbe venni az életemet ( mások életének iránymutatása mennyivel egyszerűbb, mennyivel magától értetődőbb tanácsokat adni, rálátni arra, hogy mással mi is történik egész pontosan …) és arra is rámutat, hogy mennyire nem tudom mégis kontrollálni. Ez is egy hosszú folyamat, aminek közel sem az elején, de legfőképp nem a végén járok : elengedni a kontrollt, venni egy nagy levegőt, és csak lebegni a víz felszínén bízva abban, hogy mindkét kezem és lábam szabad, tehát ergo tudok majd úszni. A mások élete pedig nem az én felelősségem – nem nekem kell megtanítani valakit úszni, vagy legfőképp újra és újra kimenteni. Mások élete feletti kontroll csak arra való, hogy hamis sikerélményem legyen, mintha valamit jól tudnék – holott dehogy. Ameddig mások életével foglalkozom, az ő életüket „reparálom” sokszor az engedélyük nélkül, addig sem kell a saját nyomorommal dolgoznom.

Az eljegyzésem is emiatt bomlott fel – vagy inkább emiatt is. A mai napig vallom, hogy két ember, csak azért, mert hasonló az a helyzet, amiben dagonyáznak nem kell hogy együtt legyenek. Ha felemelni nem tudjuk egymást, legalább ne tapossuk lentebb – utólag mindenki okos, tudom. Felelősnek érzem magam, mindazonáltal örülök is, hogy most ezt ilyen kristálytisztán megtudom fogalmazni. Biztos van még dolgom vele.

Hiányzik-e amit csak elképzeltem? Valahol kicsit igen azért – hiszen a magunk emberi mivoltjából fakad, hogy vannak életcélok – legyen az egy házasság, egy kertes ház kutyával, macskával, egy fantasztikus karrier, egy csibész kiskölyök, aki a kertben rohangál – ezeket azért szeretjük elképzelni, és ebbe a hitbe bele is ringatni magunkat, mert ez édes, szirupos, felsóhajtunk utána, hogy milyen jó is volna… egy kis komfort a szürke hétköznapok mocsarában. De ez nem a valóság – hány fiam és lányom lenne már, ha ez mind valósággá vált volna! Milyen gyönyörű helyen laknék, hányszor látogattam volna meg a tengert… ezek mind banális példák, de minden egyes életszakaszom rengeteg ilyen képzelgést tartalmazott. Konkrét barátságok tűntek el az életemben, holott 80 évre minimum elterveztem őket – és itt a nagy bökkenő – valójában az a hatásom ezekre, hogy tudom, hogy nincs hatásom. Hány kapcsolatom veszett el, hány este volt úgy, hogy azt fantáziáltam, ezzel meg azzal, hogy létezhet a kertes ház, gyerekkel,kutyával macskával – holott dehogy. Mindenkiben többet akarok látni, mint ami – látom a potenciált, a kihozható maximumot, de ez lehet, hogy nekik valójában az a maximum, miért akarnám őket többre erőltetni, ha úgysem meg? Kit akarok még úgy megjavítani, hogy csak az én szememben szorul javításra?

Egy nagyon halvány sejtésem van erről: édesanyámat nem tudtam megmenteni – fizikailag és mindenhogy is képtelen lettem volna erre, koromnál fogva is. Ezt cipelem magammal, néha picit leteszem ezt a csomagot, néha pedig futok vele, cipelem, nyúzom-húzom, mert azt remélem, hogy a következő ember, akit megismerek – teljesen mindegy mennyi ideig van jelen az életemben ( ez is fontos lépés, hogy elfogadtam, hogy nincs garancia és nincs biztosíték, hogy maradnak) – adhassak neki egy pozitív löketet, egy hangyányi megmentést – mikor sír, vigasztalhassam, mikor tanácstalan, megkérdezhessem, hogyan segíthetek neki.

Hiányzanak egyes szcenáriók, néha végigfut rajtam a felismerés, hogy lehetett volna másként is – de már csak ennyi fut végig, kicsit ízlelgetem, el-el mosolyodom és engedem tovább. Egy másik életben, egy általam írt történetben majd lehetséges, hogy kiteljesedik.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük