Kategória: MentálFröccs

Beküldve:

Az első harminc nap

A mi történetünk 2024.05.25-én kezdődött két kék csíkkal és 2025.01.30-án megszületett a lányunk, Szofia Mira.

A szülészeten, a kórházban és a gyermekklinikán is hirtelen a Viktóriából szimplán csak anyuka, meg édesanya lett – eltűnt a nevem és egy kicsit a régi identitásom is. A régi élet – új élet dolog egyébként elég erősen bennem / bennünk van, nem negatívként éljük meg itthon, hanem egyszerűen csak sodródunk vele: egy hónapja egy teljesen új helyzetben vagyunk, ahol sok a bizonytalan, kevés a sziklaszilárd és a biztos,ahol a régi kontrollmánia kidobható a kukába, hiszen a napi rutin még csak az én fejemben létezik úgy, ahogy szeretném. A türelemből sok kell, a túlaggódásból pedig kevés (kellene). A mi történetünk nem úgy kezdődött, ahogy reméltük:
a szülészeti trauma, a szülészeti erőszak létező dolog. Nem beszélnek róla elég hangosan,nincs akkora volumenje ezeknek a történeteknek csak egy-két Facebookos mozgalom ( Másállapotot a Szülészetben) vagy a WMN ír fantasztikus cikkeket erről, hogy mi történik a hazai vonalon. Tiktokon és instagramon szerencsére egyre többen emelik fel a hangjukat, egyre több figyelmet fordítanak pl. a perinatális tanácsadásra, a gyász vagy traumafeldolgozásra – de még ígyis halk a visszhang.

Nincs rendben, hogy nincs kompetens orvos, aki nemcsak a könyveket böfögi vissza, hanem alkalmazza is azt, amire felesküdött: nem mellesleg pedig rendelkezik empátiával, és kellő érzékenységgel viseltetik a kismama iránt. Nem csak egy TAJ szám vagyok a gépben, meg egy kórházi lap, amire rá lehet írni, hogy zárójelentés.
Nincs rendben, hogy hülyének nézik az első gyermekes anyukákat.
Nincs rendben, hogy a kórházi ápolók úgy viselkednek ahogy, és a felelősségérzetük valahol félúton elveszett két kiégés között. Én nekik nem tapsolok és nem szorgalmazok semmiféle fizetésemelést sem. Nem írhatok neveket, mert nekik jogaik vannak, nekem pedig csak szar élményeim.
Nincs rendben, hogy aki császárral szült, az nem szült igazán és nem is küzdött.
Nincs rendben, hogy aki nem szoptat, az nem igazi anya.
Nincs rendben, hogy egy gyermekklinikán az anyukák nem kapnak ellátást, mert nincs.
Ebben az országban, az emberek zömének a fejében sok-sok olyan dolog van, ami a nincs rendben kategóriába esik. Lehet azzal érvelni,mint ahogy érveltek már nekem, hogy majd elfelejted, az a lényeg ,hogy egészségesek vagytok… majd a másodiknál másabb lesz… majd megszépül ez, igen, kicsit döcögős volt dehát na…
Én ezekben nem hiszek. Nagyon sok kismama és anyuka történetét láttam és hallottam az utóbbi egy hónapban, és mint a csontvázak úgy hullottak ki a szekrényből, mert tabusítás folyik: különböző facebook csoportokban egymás nyakának ugranak a véranyák, meg az ősanyák, meg a jó meg a szaranyák is. És ebből kiindulva ugye nem is meglepetés, hogy ha már mi így széjjelhúzunk akkor mit várunk szélesebb körben, olyanoktól akik mondjuk nem is kompetensek a témában. Végül pedig kiderül, hogy nagyon is hasonló dolgokon megyünk keresztül: a szoptatás, a tápszer, a fájdalmak, a kétségbeesés, a frusztráció, a türelmetlenség, az érzelmi hullámvasút, önmagunk megkérdőjelezése – ez mind, mind bennünk van csak keveset vagy épp semmit nem beszélünk róla. Mert nem szabad. Mert az anyaság ugye mindig rózsaszín,meg cukormáz, meg ” te akartad” és ” te vállaltad”.
Ebben az országban csak egy valami működik nagyon jól: a mutogatás, meg az, hogyha az én tehenem megdöglött, a tiéd is tegyen így.

Egy hónapja máshogy süt a nap. Máshogy csukódik a bejárati ajtó, máshogy vesszük a levegőt itthon. Máshol van a fókuszpont, és teljesen mindegy már, hogy hányszor pittyen a messenger vagy a facebook értesítés. Az esték is másabbak – hiába vagyunk fent ugyanúgy, mint eddig, nem filmezéssel, nem gamerkedéssel töltjük el az estét. Cumisüveg és nyálkendő. Kisruhák. Púderszagú valóság.

Az első hetekben rájöttem, hogy semmit nem tudok – sem magamról, sem erről az új élethelyzetről. Nagyképűen mondhattam előzőleg, hogy készen állok, de az igazság az, hogy közelébe se jártam annak, amit gondoltam. Mikor mindennap tele vagy kérdésekkel és nincs rá biztos válasz – vagy legalábbis nem olyan stabilan, mint ahogy remélted. Ez egy olyan új feladatkör, amihez nincs segédlet, neked kell naponta leírnod a tapasztalataidat és remélni, hogy a következő nap is műkődik ugyanez az elmélet. Amiben reménykedhetsz hogy más anyukák akik szintén keresztülmentek ezeken segítenek neked – és sokszor egy jó szó, egy kedves mondat, egy megerősítés is óriási erővel bír.

Ha újra neki kellene futnom, máshogy tenném. Sokkal felkészültebben állnék a startvonalra. Hamarabb letenném a telefont vagy épp fel se venném, nem válaszolnék azonnal minden pittyenésre, többet pihennék és kevesebb stresszt tűrnék meg. Hamarabb törölnék.Hamarabb zárnák le történeteket. Hamarabb koncentrálnék és tanulnék. Hamarabb mondanék nemet.

4 nap alatt 0-ról kellett tulajdonképpen napokon belül felgyorsulnom 100-ra, összekapnom magam, a saját fizikai és mentális határaimat átlépnem. Jelenleg a negyedik hetet taposva kezd visszaállni a normális határértékre. A lányomért mindent – ahogy a nagykönyvben megvan írva.

Egy biztos: az anyaság első macskaköveit taposom, hátrafele nem nézek, előre pedig még nem igazán látok: minden nappal többet fedezek fel, többet tanulok. Amiért hálás vagyok, az az, hogy ilyen élményekben van részem, hogy egészséges és hogy nem vagyok egyedül.

„Az anyaság alázat. Szolgálat és lemondás. Élethosszig tartó aggódás. Önismereti lecke. Kétkedés és hit magadban. A hited őbenne. Az ő hite tebenned. Bizonytalanság és bizonyosság egyszerre. Könnyek a zuhany alatt. Végtelen fáradtság. Végtelen káosz és mindent elsöprő harmónia. Ismeretlen szívelszorulás. A szeme a szívedben. A hangod az övében. A mosolya mindenhol. Az illata a lelkedben. Szövetség vele. Az anyaság kötelék. Ragaszkodás és elengedés. Kérdések magadnak, válaszok magadtól. Az anyaság áldozat. És mindenekelőtt hála. Hála annak, akit megszültél; és annak, aki téged megszült.”
Kőváry Anett








Beküldve:

Idealizált barátságok lábjegyzete

Ezt a cikket nehezen fogalmaztam meg – talán az elmúlt 1-5 évem benne lesz. Biztosan ti is voltatok már így, mikor valami kering bennetek – mint egy malom. Örlődsz. Sokféleképp jön/jött elő ez a téma már az életemben, mások életében is amibe beletekintést nyerhettem vagy a szociális médián keresztül vagy pedig személyesen. Láttam barátságok felépülését, láttam azt is, mikor összekovácsolódtak sorsok kicsit mélyebb értelemben, átvariálódtak és azt is láttam, mikor ezek az utak elágaztak.
Nem is olyan rég volt két ilyen mélyebb beszélgetésem a barátság jelentésével kapcsolatban. Egyrészt borzasztóan nehéz volt beszélni olyan régvolt fájdalmakról, amiről azt hittem, hogy már nincs akkora jelentősége, de úgy tűnik, hogy mégis van – és itt jön a csavar, hogy minél lentebb nyomom, annál mélyebbről fog feltörni. Nos ez történt.

Egy nagyon fontos szó merült fel a barátsággal kapcsolatban mint fogalom. A túlidealizáció. Az, hogy elvárásrendszereket fektetünk bele, kötélhúzásra hasonlítottam.
Idealizálunk – ebben egyetértek a beszélgetőpartneremmel, hogy erről picit a brazil szappanoperák és az amerikai klisétenger is tehet, hogy azt gondoljuk a barátságról, amit. Hogy az olyan mély és összetartó, olyan sziruposan boldog. Hogy a végtelenségbe és tovább is. Holott nem. A nagy csiszolódásokról beszélünk, megígérjük egymásnak azt, hogy mindig ott leszünk egymásnak, meg ilyen nagy dolgokat dobálunk a levegőbe emelkedett hangulatok közepette, mert túlhevít minket az az érzés, hogy oké, végre nem vagyok egyedül. Mert nem tudunk egyedül lenni. Mert az egyedüllevés egyenlő a magánnyal és a magány pedig a nyomasztó, depresszív mivoltával egy mumus a sarokból. Holott ez is csak egy klisé és egy sablon.

És akkor jön az, hogy másfelé visz minket az élet. Más úton kezdünk el járni, másfelé orientálódunk és lehet, hogy ennek kifejezetten fizikai távolsága is, de van hogy sokszor ez belső távolság. Mert már nincs közöttünk valami közös, amibe mindketten beleakarunk kapaszkodni – megismerkedünk más emberekkel, más közegekkel, történik összességében valami ami megint csavar egy picit az életünkön és hirtelenjében vagy épp szép lassan, de megváltozunk mi magunk is.
Minden barátságomat idealizáltam. Azt vártam el, amit én is adtam – magyarán a mindent. És milyen barátság az, ahol elvárások vannak? Paradox módon pedig ott volt az is, hogy az az ember akarok lenni az életükben, akinek mindent elmondanak, akiben megbíznak, akivel mindig mindent is lehet csinálni és ott van velük, mellettünk támogató barátként. Felakartam húzni őket olyan szintre, ahol én vagyok – de ez is egy tök lehetetlen helyzet. Ezt már utóbb beismertem, ahogy azt is, hogy nem szabadna akkora elvárásokkal belemennem a barátságokba. De mikor ez a beszélgetésfonal elkezdődött, akkor minden szó ami ott elhangzott, mint valami üveggolyó ledobbant mellettem a PVC-n és elég hangosan koppant. A fejem tele lett emlékekkel, jelenetekkel és mint egy külső szemlélő elkezdtem elemezni ezeket: mi volt nekem ebben a szerepem, valóban olyan jó barát voltam-e, valóban megértő voltam-e, miért vártam vissza azt amit – és ez egy végtelenített gombolyag lett az este végére. Azóta is folyamatosan szépen lassan gombolyítom a fonalat.

A mai világban nem vagyok benne biztos, hogy létezik önzetlen barátság. Vagy olyan barátság, ami elvárásoktól mentes.Hogy csak simán élvezzük azt, amit a másik társasága és személye adni tud. Ha keres, keres, ha nem keres az is jó, mert elfogadjuk, hogy neki is van élete, meg dolga. Vagy hogy ha 5 év múlva találkoznánk, ugyanonnan tudnánk folytatni. Hogy nincs harag, nincs tüske bennünk.Nagyon ritkának gondolom. Abban viszont biztos vagyok, hogy ameddig engem triggerel valakivel kapcsolatban valami, elvárás szinten, akkor azzal nekem van dolgom – és innentől ez az én belső munkám. Abban már talán egész jó vagyok, hogy ellépjek onnan,ahol nekem már nincs helyem,mert erőszakkal ‘csakazértmertszeress’ nem akarok ott lenni már. Mert félek az egyedülléttől. Félek a magánytól. Tudok retropersketíven tekinteni a barátságaim nagyon szép aspektusaira és nem kínzom magam feltétlenül a rossz részeivel. Vannak igazán fájdalmas részek, hogyne lennének. De pont tegnap hallgattam Sebestyén Balázs és Puzsér Róbert podcastjét, igazából annak egy kiragadott momentumát, ahol Balázs arról beszél, hogy mi is a fájdalom – mi dolgunk van vele, hogyan jelez ez a dolog nekünk. Nagyon érdekes, nagyon mély és legfőképp szemfelnyító volt az a pár kiragadott képkocka is.

Kevés olyan fájdalmas pillanatot tudok annál, mint mikor valami elmúlik. Ide sorolnám a barátságok megszakadását is – amikor az következik, hogy már nem vagytok azok, akik a fejetekben él arról, akik voltatok. Már nem vagytok ugyanazok a tinédzserek, akik minden hülyeséget együtt csináltatok, akik a legmélyebb problémátokat megosztottátok egymással, akik együtt vészelték át a tinédzserkor hepehupáit és ebben volt valami csodálatosan mágikus, valami felemelő, hogy ketten együtt az akkori világ ellen. Már nem vagytok azok a munkatársak sem, akik összekapaszkodtak egyes szar időszakok közben. Azok az egyetemi osztálytársak sem vagytok, akik egy kicsi kollégiumi szobában iszogattatok és jókat röhögtetek együtt. De azok sem, akik a játszótéren nevetgéltek. Vagy a nagyerdő fái alatt másnaposan. Vagy akik egymásba kapaszkodva sírtak.
Nem tagadom, mert igazából nincs is ezen mit szégyellni rontottam el én is barátságokat. Viselkedtem úgy és mondtam vagy tettem olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Volt, hogy futottam utánuk, mert azt gondoltam, hogy nincs élet nélkülük – belebetegedtem, konkrétan azt vártam, hogy bárhol is, de bukkanjanak fel, hogy még legyen egyetlen esélyem elmondani, hogy mennyire sajnálom és szeretném jóvátenni. Volt akinél megtettem – és a válasz annyira fájdalmas volt, hogy ott abban a pontban megszakadt valami bennem. És ezek is olyan klisés elvárások nem? Mert mindenáron kapaszkodnánk, mert nem tudunk egyedül lenni… pedig ahogy Balázs fogalmaz, minden fájdalom csak addig az, ameddig nem jössz rá, hogy ez milyen leckét hordoz számodra és ebből te hogyan fogsz erőt meríteni, hogyan fogsz felfelé építkezni.

Az elmúlt hét két beszélgetése is ráébresztett, hogy valamit nem igazán jól csinálok. Szeretnék kapcsolódni, de nem tudok jól. És ezzel nekem van dolgom, nekem kellene ezzel úgy igazán kezdeni valamit – mert ameddig én nem szeretem magam így, nem vagyok saját magam barátja és nem adom azt meg magamnak, amit másoknak gondolkozás nélkül, addig nem igazán vagyok ott ahol lennem kellene. Azt gondoltam az a király, ha tucat barátja van az embernek, meg óriási születésnapi bulijai, meg a közös nyaralások és társai. Vagy van legalább egy olyan mély barátsága, ami tűzön-vizen konkrétan mindent túlél: mások mutogatásait, régi sérelmeket, szerelmeket, barátnőket és barátokat is, azt is, ha közben minden a feje tetejére áll.

És most itt vagyok. A rengeteg feldolgozásra való leckével, azzal leginkább, hogy szeressem önmagam, legyek el én is egyedül, tudjak azonosulni végre önmagammal. Teremtsek érdemi kapcsolatot azzal, aki vagyok – és ne áldozzam fel folyamatosan magam valamiért, ami csak az én fejemben él. Nem kell folyton húznom a kötelet, de azt is tudomásul kell vennem és legfőképp nem a lelkemre venni, ha a másik fél sem akar kötelet húzni. Csak ülni a kötél két végén, hagyni, hogy menjen tovább minden úgy ahogy.
És valahol ez a legnehezebb, nem? Mert a kötél tulajdonképpen szimbólumként is szolgál: elengedni a múltat, elengedni az elvárásokat, a mércét, a sémát, a klisét, mindent. Ott állni csupaszon, önmagaddal szemben, azzal a kérdéssel, hogy Ki vagy te és mit is akarsz?

Hálás vagyok az ilyen eszmecserékért. Az új szemszögekért. A komfortzóna feszegetésén.



Beküldve:

II. Trauma Konferencia – part I.


Az utóbbi pár napban a fülemmel vacakoltam: még ijesztőbbé vált a teljes, jobb oldali ‘nemhallás’ kérdése. Miközben görgettem a facebookot, akkor dobta fel nekem az eseményt – úgy voltam vele, hátha eltereli a figyelmemet és ráadásul ingyenes webináriumról beszélünk. Podcasteket hallgattam régebben is, de így webináriumot annyira nem. Adtam neki egy esélyt – őszintén nem bántam meg, annak ellenére sem, hogy a bal fülem kapacitása végletekig ki lett használva :))

1. Barkász Heléna – Kudarckezelés
A kezdőkör az volt, hogy számomra teljesen ismeretlen előadó volt Heléna, pont ezért tetszett, hogy milyen újdonságot, milyen új szemszöget tud nekem mutatni. Végigjegyzeteltem a 45-50 percet, holott a témáról már olvastam jó párszor.
Ebből a jegyzetből készült konklúziót, gondolatsort szeretném veletek megosztani.

Mi a kudarc? Miért gondoljuk mi azt kudarcnak? Számunkra is az, vagy csak a környezet által az? Valóban akkora fajsúlyú ez, vagy felnagyítást végeztünk vele?
A perspektívaváltás az, ami leginkább segíthet egy kialakult kudarchelyzet megítélésében.
Ha a barátoddal/kedveseddel történne ez, mit mondanál neki? Te hogyan próbálnál vele erről beszélni? Ez nagyon fontos gondolat egyébként, mert mi magunkkal sokszor jóvalta kritikusabb, fájóbb hangnemet ütünk meg egy ilyen eset kapcsán mint a barátainkkal. Ha másokkal jóval finomabban, érzékenyebben beszélünk erről, magunkkal miért nem?

Az első lépés(mint minden ilyen és hasonló témában) a felismerés, beismerés. A kudarc szerintem egyébként nem negatív dolog, de ehhez éles perspektívát kellett nekem is váltanom. Hiszen ez már önmagában pozítiv, hogy bármennyire is féltem, aggódtam, rettegtem attól a dologtól ( mert mivan ha belebukok, ha hülyének néznek, ha összevissza beszélek) mégis megtettem, és nincs tovább bennem az, hogy mi lett volna ha?
A kudarc nem a siker ellentéte. Nem szabad és nem is vagyunk összehasonlíthatóak másokkal, ezért is nagyon toxikus az, amikor valaki azt mondja, hogy de a XY-nak jobban ment, mivel nem tudjuk az előzményeket. Mindig lesznek relatív „jobbak” nálunk, lásd állásinterjún mást választanak, más nyeri a szavalóversenyt, mással megy el randizni a kiszemeltünk végül – de ezek nem azt jelentik, hogy mi vagyunk kevesebbek, vagy rosszabbak. Az érzéseket és a tényeket kell különválasztanunk egymástól.
A komfortzónánk elhagyása már önmagában egy óriási sikerélmény – a komfortzónán kívül van a tanulási zóna. Ez az én szememben a rizikós terep ugye: itt jönnek azok a döntések, amelyek nem a mieink, mi csak „elszenvedői” vagyunk ezeknek és ezekből megintcsak jön egy olyan, amit konklúziónak tudunk venni. A tanulási zóna nem könnyű. Nem egyszerű. De borzasztóan hasznos és ahogy Heléna fogalmazta meg, nem a cél a fontos, hanem az odavezető út. A cél formálódik menetközben, jobban részletezzük, átírjuk, át is gondoljuk sokszor, mellékutakra is tévedünk – de a lényeg, amit tanulunk közben magunkról, másokról, a környezetünkről, a társadalomról. Ezek a hasznos morzsák azok, amikből építhetjük tovább magunkat.
Tudtátok, hogy a kudarcélményeinkhez kapcsolódó masszív félelem vezet minket oda, hogy alulválasztunk párt? Vagy barátokat? vagy esetleg állást?
Mit is jelent ez szemléltetve:
A saját igényeimet lentebb helyezem másoknál.
( A párom szereti a mekis kaját, én abszolút nem, de nem baj, azt esszük, mert róla van szó. Ő szeret meg elfogad. Más lehet nem fogadna el, szóval ez nekem belefér, kibírom. )
A tudásomat leértékelem.
( Megszereztem a diplomát, dehát első diplomásként én se gondoltam komolyan, hogy felvesznek ugye álmaim helyére olyan pozícióba… örülhetek, ha visszahívnak egyáltalán, tehát ha felajánlanak nekem ott egy takarítói állást boldog lehetek, hogy egyáltalán felvettek oda.)

Ha ezek a félelmek és leértékelődések folyamatos mintázatot képeznek az életünkben és felismerjük, akkor ezen a szálon elindulva elgondolkozhatunk, honnan is ered ez?
Valószínűleg a közvetlen környezetünkből, otthonról hoztuk. Nem feltétlen a szülő az elsődleges személy, akitől tanulhattuk közvetetten, hanem egy olyan személy is lehet, akire felnézünk, aki fontos számunkra. Az ő értékrendje, világlátása átadódik ezáltal – sajnos nemcsak a pozítiv dolgokat szívjuk magunkba gyerekként. A mérce mennyire reális: a felnőttek mennyire engedik a gyermeknek gyermek maradni? Felnőtt elvárásokat fektetnek elé? A szeretet teljesítményhez kötött? Mennyire idealizált az a mérce?

A sématerápia nagy segítséget tud nyújtani a kudarcélmények feltérképezésében. Heléna ajánlott egy nagyon jó kis feladatot, ami egyrészt az önbizalmat is képes növelni plusz egy egészségesebb hozzáállást generál magunkhoz: eredménynapló vezetése. Bizony, a legkisebb siker is siker! Nem egoizmus, nem beképzeltség tudni, hogy mire vagyunk képesek, melyek a sikereink. Ezzel párhuzamosan lehetséges egy kudarcnapló létrehozása is – nem azért, hogy szorongjunk, hanem pont amiatt, hogy az a kudarc valójában az-e?
Hogyan fordíthatjuk át? A kudarcunk miből fakad és hogyan írható át?

Barkász Heléna egy nagyon jól összeszedett, gondolatokban értékes, rengeteg idézetekkel dúsított előadást tartott a kudarcaink megéléséről. Nagyon örülök, hogy részese lehettem ennek az előadásnak, mert nekem is bőven van mit kezdenem még a sikereimmel, azok megélésével vagy épp a kudarcaim nagyítóval való átvizsgálásának. Egy biztos: az út az enyém, a buckákkal, kavicsokkal, hepehupákkal együtt. A cél pedig még messze van, menetközben még biztosan formálódni is fog. Ami viszont a napnál is világosabb, hogy jó, hogy ezen az úton vagyok, mert valami az elmúlt 2-3 évben elkezdődött és szeretem látni, ahogyan formálódik, mint az agyag a kezeim között. Tartok végre valahová. Vannak tanulságok, leckék, vannak élethelyzetek, amikből viszek tovább magammal darabokat.






Beküldve:

Ikerláng- lobbanó lelki puzzledarabok nyomán

A görög mitológia szerint érdekes teremtmény volt az ember – kétneműek voltak, kétfejűek, négylábúak. Azzal fenyegetőztek, hogy legyőzik a görög isteneket ezért Zeusz megoldotta ezt is – kettéválasztotta őket, így lehetséges, hogy egyetlen lélek két emberben lakozik. Érdekes felvetés, de nézzünk még mélyebbre!

Ha a két lélekdarab egyesül, akkor a teljesség érzete borít el minket – legalábbis valamiféle gigászi magaslatot fogunk érezni, mindazonáltal a de ja vu érzése is a hatalmába keríthet minket, hiszen mi már találkoztunk, mi több, egyek vagyunk… a katarzis a másik féllel való találkozás, a hideg-meleg pólus, a fent-lent, a kint-bent, az elveszett puzzledarab. Azonban az én teóriám szerint – de ehhez is kellett az, hogy évekig keressem, sőt másokra húzzam ezt, mint egy maskarát, ráerőltetve – mindenki önmagában egy, a teljesség felé igyekszünk, Weöres Sándor után szabadon.
Az ikerlángot nem aposztrofálnám lehetetlen dolognak, de abban sem hiszek, hogy egy másik ember kell, hogy egészek legyünk. Én sokkal inkább úgy tekintenék erre az ikerlángra, mint egy tanítóra: ami belőlem hiányzik/ hiányos( tulajdonság) az benned megvan és fordítva. Kiegészít ( de rossz, mert a magyar nyelv játékossága is arra hívja fel a figyelmet, hogy egészít – tehát nem lehetünk önmagunkban egészek?) de nem vesz el a saját értékedből.
Az, hogy az ikerláng mennyire romantikus felhangú – ez is egyéni kérdés. Persze, a neo-romantika korában, ahol a social média cyber istenei, pixelkirályai és királynői szerelmet imitálnak a képernyőn keresztül; nos ez egy elég képlékeny fogalom, mert tulajdonképpen elég erős vonzódást, lelki kötődést érezhetünk olyan személyekhez is, akiket csak a világhálón ismerünk.( ismerjük… ez is tág fogalom). Sokan a mindent elsöprő katarzist várják, azt a szikrát, azt az óriási felismerést, hogy igen, ő az, ő az én ikerlángom – de mivan, ha ez csak egy csendes, jóleső mosoly és békés nyugtázás, hogy van valaki, akivel nagyon hasonlítunk?

Az én teóriámat folytatva azt hiszem az ikerláng az a személy, akivel oda-vissza működnek az energiák, aki kívülről képes szeretettel rámutatni az én hibáimra, azokra a szemszögekre amiket én nem látok, azokra a hangokra, amiket én nem hallok. Valaki aki a békét és a nyugalmat sugározza és oda-vissza taníthatunk egymásnak úgy általánosságban az életről, az önismeretről, vagy szimplán egymásról. Ha nem a romantika felől közelítem meg, akkor azt mondanám, hogy ez egy olyan erős barátság, amit sem az idő, sem a távolság nem képes megszakítani. Ebben pont ez a szép, hogy úgy adunk a másiknak, távolságtól és időtől függetlenül, hogy az adott személynek pont akkor és ott van arra a szeretetcsomagra szüksége – megérzés alapján. Aztán ez egy körforgássá is alakulhat – és itt ha körforgás, akkor nekem a karma az, ami még szintén témába vághat. Egy mai messengeres beszélgetés alapján ( sziasztok lányok újra!) ezt is megfejtettük amivel én magam is egyetértettem, hogy a karmikus kötődés sokkal inkább jön-megy jellegű. Valaki belép az életedbe, ad valami tanítást, leckét és lehetséges, hogy tovább áll – az sem biztos, hogy egyből. Hanem az a lecke okkal kerül akkor és ott az életedbe, dolgod van vele és valószínűleg addig ismétlődik más-más helyzetekben talán ugyanazzal a személlyel talán mással, ameddig meg nem tanulod ezt. Én borzasztóan hiszek a karmában, abban, hogy ezek egy nagyon vékony, szinte láthatatlan vonalak amelyek összekötnek minket mindenkivel – nincsenek véletlenek.
Én szerencsésnek érzem magam abból a szempontból, hogy ha visszanézek az életemre, bárkiről eltudom mondani azt, hogy adott valami leckét és bizony megtanultam – nem mondom, hogy nem volt ismétlésem és nem buktam meg, mert de, de nem gondolok senkire se haraggal – és talán ez a legfontosabb momentuma annak, hogy megtaláljam nemcsak a hőn áhított lelkibékét, hanem leginkább hogy megtaláljam önmagam és azokat körülöttem, akik hasonlóan látják a világot mint én.
Mindig úgy képzeltem el a nagy pillanatot, hogy majd lassított felvételen nézem magam kívülről mint a filmeken, a hajam lobog, tudjátok minden olyan borzasztóan film-klisés lesz és akkor összeakad a tekintetünk az ikerlángommal,elkap a de ja vu, a katarzis és voilá, megvan. Mégse mentem el mellette, hallelujah.

Aztán nem tudom, szimplán szerelmes lettem. Egy csipetnyi de ja vu érzésünk azért volt, megvolt a közös hang, volt némi hollywoodi klisé, fújt is kicsit a szél, lobogott is kicsit a hajam – sőt, a kezemet is kidugtam a kocsi ablakán és hullámzást imitáltam, miközben a nap szinte perzselte a kezem. A kedvenc zeném szólt miközben összenéztünk, elmosolyodtunk mindketten és azt hiszem, ott dőlt el sok minden. Talán mégiscsak van valami abban, hogy Zeusz miért lett olyan ideges – olyan erősséget éreztem, hogy bizony egy pillanatra megértettem, miért ijedt meg, hogy legyőzzük így a többi istenséget… nem tudom, hogy ez pontosan az ikerláng hatás-e, de számomra egyszerre volt borzasztóan diadalittas és örömujjongástól hangos, mellette pedig békés, csendes és megérkezős.

Viszont abban is biztos vagyok, hogy hajlamosak vagyunk valakit többnek látni, sőt ráerőltetni ezt a maskarát csak azért, hogy valami biztosat érezzünk – hiszen ő tutira az! felhanggal. Az ikerláng mítosza, vagy csak szimplán a nagybetűs társ kérdése olyan burkot épít sokszor körénk, ami mögül nehéz kilátni – hiszen előre senki sem tudja, hogy milyen érzés lesz, ha valóban azzal találkozik, aki a tényleges társa lesz, csak nagyjából sejtéseink vannak erről, pont úgy, ahogy szerintem az ikerlángnál is. És a biztonság, a hovatartozás, a ” veled egész vagyok” vagy a „veled több vagyok” érzése nagyon nagy hangsúlyt tud adni egyes pillanatoknak még akkor is, ha alapvetően nem mondható el, hogy a boldogság ittatja át a közös életet és a hétköznapokat. Az ikerláng egy meleg takaró egy téli estén – talán. De sokszor húzzuk magunkra a foltos, sok helyen lyukas takarót is ha fázunk – márpedig ha az ember magányos, akkor vacog, és reszket és nagyjából sajnos bármelyik takaró jól jöhet ezekben az időszakokban. Az igazi meleget a láng adja meg – legalábbis én így képzelem el.

Nektek mi a véleményetek?

Beküldve:

Amit még elakartam mondani…

Több hónapnyi kihagyás után, azt hiszem lenne mit mondanom. Olyan sokszor volt az, hogy leültem a gép elé hogy pötyögjek valamit és mikor a végére értem, úgy voltam vele, hogy talán mégse. Mert fontos ez? Vagy megintcsak a személyes véleményemet önteném ki? Szükség van-e erre?
Sokféle cikket olvasok – van, hogy a wmn oldalán is érzem, hogy egy-kettő olyan jellegű, ami csak „kávédöntögetés”, amikor túlcsordul benned valami és nincs jobb felület, nincs aki meghallgasson vagy kell, hogy valaki valamit kommenteljen, mert közlési kényszered van.

Ez az év is egyetlen csettintés volt szinte – a naptárlapok csak úgy peregnek, az események el-el ragadtak, de mindvégig igyekeztem két lábbal a földön maradni és ami talán a legfontosabb meg is élni ezeket – mert mi marad ezek után? Facebookon vagy instagramon egy poszt, amit akik kedvelnek téged, azok likeolnak, akik meg nem screenshotolják és küldik másnak?

A mai nap volt egy nagyon fontos beszélgetésem ami rádöbbentett vagy inkább megerősített sok mindenben. A „mindentmegmondok”, a „mindenttudok” a „mindenlébenkanál” Milia félúton eltűnt az évek során – egyrészt nem is volt energiám már másoknak észt osztani, nem is kértek belőle jogosan sokan, harmadrészt meg a saját lelki békém amit itt szeretnék macskakörmözni azt diktálta, hogy inkább ne is álljak bele parttalan vitákba amelyek nemhogy előre nem visznek igazából még hátráltatnak is. Csak itt a bibi – a lelkibéke nem feltétlenül az, hogy csendben maradsz azért, hogy másoknak „jobb” legyen. Persze nem kell mindenbe teljes mellszélességgel beleállni, meg úgy általánosságban sem feltétlenül van erre szükség. A nagymamám mondta mindig, hogy „meg is fulladna ha nem mondhatná ki”. Ezt gyerekként nem értettem, de most igen. Valóban fullasztó, ott a gombóc hogy nézel a másikra, ezernyi de ezernyi gondolat cikázik át a fejeden és nem tudod kimondani – a régvolt traumáid miatt. Azért, mert ” sok vagy”, azért mert „nem vagy elég”, azért mert ez vagy az vagy. Te vagy aki többet gondol a mondat végére, ahol már rég pont van és minduntalan felkiáltójelként felugrik a fejedben akárhányszor szeretnél egy kicsit nyitni, hogy talán neki is sok lesz, amit mondani akarok. Talán nem kellene az érzéseimről beszélni neki, mert lehet, hogy nem lesz képes befogadni és akkor megint ott leszek, ahol pár éve – és azt a fájdalmat ugye, nem akarod Milia? És ilyenkor csak jó hallgatni, miközben a mellkasodban ott dobog a szíved, mint egy őrült gépezet – kiszáradt torok, csak nézel rá és nem jön ki hang a torkodon, pedig de szeretnéd, ha végre sikerülne ezt így mind kimondani neki. Nem az elutasítástól félünk igazán, legalábbis én biztosan nem. Attól, hogy még egy ember azt érzékelteti veled, hogy te ebben a formában nem vagy elég. És te meg tudod mennyi de mennyi munka van mögötted, mennyit dolgoztál magadon mint egy maketten – apró részletekbe vesztél el, minél inkább próbáltad megérteni magad és a reakcióidat. És esküszöm már senkire sem haragszom – többek között magamra se. Örülök, hogy nem kiabáltam, örülök, hogy nem ordítottam, örülök, hogy nem csaptam ajtót sem magamra, sem másokra, örülök, hogy elsétáltam onnan, ahonnan el kellett mennem – és nem bonyolodtam tovább olyan helyzetekbe, ami belőlem vett ki és nem adott hozzám. Jó, hogy ez az év is így alakult, ahogy.

Kicsiben kezdtem a gyógyulást: szavakban. Alig tudtam egy rendes, épkézláb mondatot kimondani, mert mi van ha neki se fog tetszeni, amit mondani akarok? Én komolyan azt hittem, milyen nyitott ember vagyok – és ilyenkor jövök rá, hogy az voltam. Most kezdek újra az lenni – csak más finomsággal.
Azt hittem bátor vagyok – aztán rájöttem, hogy 20 évesen bátrabb voltam, vakmerőbb. Most leveleket írok, hogy kifejezzem az érzéseim, mert máskülönben nehezen megy. De megy! És ez is fontos momentuma az idei évemnek,a nagybetűs 30-nak.
Talán a másik dolog, amit szeretnék kiemelni, hogy törekszem arra, hogy mindennap kimondjak mindent mégha borzasztóan nehéz is. Szeretnék úgy lefeküdni, hogy azt mondjam oké, ez a nap ennyi volt, amit akartam megtettem és aztán majd alakul, lesz ahogy lesz.

És amire büszke vagyok és óriási örömmel tölt el, hogy rengeteget kirándultam – kimozdultam a komfortzónámból és volt aki segítsen ebben. Eljutottam egy csomó helyre és még nincs vége az évnek! Kicsit olyan meseszerű ez: évekig írtam erről a Year Compass évösszegzőmbe, hogyan kellene megváltani a saját világomat mindenféle kirándulással, tervezgetéssel. Tervezgettem én barátnőkkel, barátokkal semerre se haladtak ezek a dolgok. Aztán az idei év – meseszép volt eddig. Csordultig lettem Siófokkal, isteni finom süteményt ettem Miskolcon, megtisztultam Háromhután,Harkakötöny és Kiskunhalas teljesen levett a lábamról, Kecskemét kicsit keserűre sikerült de mégis szerettem,Mályi visszavárt, Tihany elvarázsolt, Baja halászleves volt, Bokodon lebegtünk, Kékestetőn magamba szívtam a gyönyörű kilátást, Cserépfalu örökre a szívembe költözött, Egerben isteni pizzát ettem, Egerszalók bakancslistás volt,Budapest pedig mint mindig szabadságot adott. Eljutottam a Campus fesztiválra ( utoljára 16 éves koromban voltam azt hiszem…).

Október,november és december. Ennyi maradt 2022-ből és tényleg el sem tudom mondani, hogy mennyire sok mindent adott ez az év és borzasztóan várom az előttem levő maradék 3 hónapot is – szeretném ha egy nap bárki elé oda tudnék állni és nem félnék. Sem azért, mert ahogy régen éreztem – hiszen mit szégyelljek rajta – vagy ahogy akkor és ott érzek, vagy amilyen gondolataim vannak. Elég érettnek érzem már magam ahhoz, hogy tudjam hogyan fejezzem ki magam úgy, hogy a másikban én ne okozzak fájdalmat – amikor az ember a saját bőrén tapasztalja hogy anno mit okozott másoknak és ő kapja vissza, akkor átértékel nagyon sok dolgot: máshogy ejti ki a szavakat, máshogy bánik a másik ember lelkével. Én nem akarok több embert bántani sem akarva, sem akaratlanul. Én csak gyógyulni akarok. Ennyi vágyam van.

„A terápia az egyetlen hely, ahol rájössz, hogy amit éreztél és érzel, az igaz. Ez már fél gyógyulás.” ( Bihari Viktória)






Beküldve:

Elég! vagy Elég?

Kadarkai Endre podcastjei mellett mostanában Almási Kitti interjúit is szívesen nézem – van ezekben egy szép vonal, ami mindig, de szinte tényleg mindig kijön.Hogyan keresi az ember önmagát, hogyan legyen elég önmagának – a legmegrendítőbb ilyen interjú nekem Nagy Zsolttal volt. Ha érdekel titeket, kattintsatok rá!

Azonban ami számomra még izgalmasabb, hogy Kitti konkrét kérdéseket jár körbe egy-egy rövid videója alkalmával – ezek persze, nem egy teljes értékű,több órás podcastek, de néhány percben is vannak nagyon jó témák, amiket érdemes magunkban is körbejárni. A ki dönti el, hogy milyen vagy? c. videója – ez főként a hölgyek számára lehet felkiáltójel, hogy valóban kitesszük magunkat „közszemlére”, hogy véleményt alkossanak rólunk, hogy felérünk-e egy mércéhez. Milyen furcsa is ez – amióta a szociális média kitermeli a maga szépségeit, a tökéletesre retusált, vagy éppen jól pózoló influenszerlányokat, azóta méginkább eltolódott ez – hány meg hány nő/lány görgeti az instát frusztrálva, hogy miért nem vagyok ilyen vagy olyan… vagy önmagában csak az, hogy egyébként elég jó vagyok-e?
Mihez és kihez képest?

Azt tudjuk, hogy a nők mindig is kritikusak magukkal szemben és nagyon sokszor más nőkkel szemben is. Hiszen a frusztráció, a régi sérelmek, kitudja milyen traumák sajnos így ütköznek ki – nem, valóban nem ez a legjobb módszer – hogy mások lenyomásával, relatív picit fentebb kerülünk, arra a pár órára. Nem fogok alakoskodni, én is beleestem már ebbe.Épp egy barátnőm mutatott rá, hogy hello, hát akkor ne ossz meg olyat, hogy hölgyek egymás koronáját igazítják meg, ha te nem eszerint gondolkozol – és milyen igaza volt! Azért napjainkban már sokkal nyitottabb és elfogadóbb vagyok, törekszem arra, hogy mindenkiben meglássam a szépet és kifejezetten szeretem erre a nőtársaimat is ráébreszteni, hogy mennyire értékesek, szépek, intelligensek, mennyire tehetségesek, mennyire jól főznek akár és nem csak elcsépelt idézeteket pattogtatok nekik, hanem valami személyeset, mert egyrészt az őszinte, személyes bóknál nincs szebb, máskülönben meg lehetséges, hogy valakinek pont ez kellett, hogy jobb napja legyen, hogy egy picit elbillenjen a mérleg nyelve arra, hogy jobban érzi magát a bőrében. Vannak ilyen gyakorlatok, hogy állj a tükör elé és sorolj fel 5 jó tulajdonságodat, mond a tükörbe magadnak, hogy mennyire szép vagy, szexi vagy ez vagy meg az. Nekem ez picit izzadságszagú, van akinél beválik, én meg sem próbálom, mert tudom, hogy ez nagyon törékeny illúzió lenne számomra: ha rossz a kedvem és éppen utálom magam a narancsbőröm miatt, akkor meg nézek a tükörbe és azt kérdezem magamtól, hol van a tegnapi csaj, meg hol van a tegnapi önbizalom? Hol a koronám, amit elméletileg viselek?

Miért hisszük el jobban a nőknek a bókot, mint a férfiaknak? És mégis ha nem hisszük el nekik, akkor miért adunk mégis a férfiak véleményére jobban?
Fura paradoxon ez. Én elég régóta nem hiszek a bókokban – nem is nagyon tudok velük mit kezdeni. Saját magamtól tudom, hogy értékes vagyok, de ha egy férfi mondja, akkor megkérdőjelezem és mégis, azt szeretném, hogy az a férfi vegyen észre… Már nem vagyok álszerény sem, látom az erősségeimet és a gyengeségeimet, így ha valaki pont a gyengeségeimet próbálja felemelni, akkor tudom, hogy mire megy ki a játék. Merthogy hiába nézzük balról jobbra, meg jobbról balra, a férfinak eszköz a bók – a cél pedig a nő meghódítása ( és vonatkoztassunk el attól, hogy melyik meghódítása). Nagyon ritka, amikor csak szimplán freudi elszólásként kicsúszik a szájukon valami nem szokványos bók, ami mögött nincs többlet utalás. Talán azok, amik úgy meg is maradnak egy nő fejében és talán ez (is) vezeti őket ahhoz, hogy valódi érzéseket kezdjenek el táplálni a férfi iránt.

Egy nő, legyen bármennyire is erős, független, önálló, van, hogy pont attól a férfitól kell pont az a visszacsatolás, amiért elég sok mindent megtudna tenni.
Az más kérdés, hogy kicsikart, kitrükközött visszacsatolás mennyire tesz jót egy nő lelkének, aminek nem akkor hanem később lesz jelentősége és lecsapódása, de ezt is engedjük el. Hányszor van az, hogy a férfi mond valamit, tesz valamit és mi nők napokig agyalunk rajta hogy mit miért,hogyan, vajon mit jelent – pedig a férfi nem egy bonyolult függvény, és ez bennük a szép. Könnyen meglehetne őket fejteni, ha kommunikálnánk. De azt sem tesszük, vagy nem jól.
Aki bonyolultnak aposztrofálja magát az többnyire döntésképtelen, játékos, a nagybetűs fuckboy, aki amúgy tudja, hogy mit akar ( lehetőleg MINDENT és egyszerre!) csak szeret álszerény lenni. A bonyolult férfi szereti levegőben hagyni a nőket, szereti, ha tud válogatni, mikor milyen kedve van. Szereti, ha megrebegteti a dolgokat, aztán a nő ráharap ( mikor melyik) így mindig mozgás van, mindig történik valami. Aztán ha megunja az A-t, akkor ott B, vagy a C, vagy a D. És ez egy végtelen kör – a másik véglet, aki bonyolultnak meg problémásnak vallja magát, az valószínűleg régi sebeket hordoz magában, nem nagyon mutat hajlandóságot arra, hogy megismerje és meggyógyítsa önmagát. ( Tudom, sztereotíp gondolkodás, csúnya csúnya Milia…)
Tudom, hallak titeket férfiak, a nők is ott vannak – akik szintén minimum 5 másik pasival beszélgetnek, Tindereznek, szórakoznak és nem mondom, hogy nincs igazatok. Hallok sztorikat, láttam is őket, tisztában vagyok hogy printscreenelt beszélgetések mennek a barátnők között, nagy röhögések egy-egy csajos bulin, és igen, ez sem oké. Ez egy nagyon kétélű penge, ahol nehéz jól választani, nehéz jól kommunikálni és nehéz megtalálni azt az embert, függetlenül a nemétől akivel ez működhet.

Nahát akkor visszatérve az eredeti kérdésre, ki dönti el, hogy milyenek vagyunk vagy hogy elegek vagyunk-e önmagunkban?
Az a férfi, akinek kiteszed az insta-sztorikat, hogy megnézi-e?
Az a férfi, aki miatt aggódsz, mert eltűnik majd kiderült, hogy csak becsajozott és innentől pont leszar?
Az a férfi, aki homlokon csókol, majd egy hónap múlva eszébe jutsz és rád ír?
Az a férfi, akinek felveszed azt a ruhát, hogy hátha mond valamit?
Az a nő, aki megígér fűt-fát, majd lemondja a randit/ találkozót?
Az a nő, aki csinál magáról egy iszonyat szexi képet és elküldi 5 férfinak, hogy megkapja a „megfelelő” ego boostot?
Az a nő, akiért megtennél mindent (és meg is teszed) és szimplán lekoptat?
Az a nő, aki „látta” messengeren, de nem válaszol vagy egyszavas válaszokkal reagál?

A kérdés az, hogy Te mennyit érsz magadnak?
Ha te nem vagy képes megadni magadnak a világot, a mindent, az egészséges önképet, a tudatos önismeretet és önszeretetet,akkor más sem tudja majd.
Az önismeret és önszeretet persze nem csak pár jó pszichológiai könyv elolvasása, meg néhány ezer podcast meghallgatásából áll – sőt, nem is sikerült napról napra, és hosszú folyamat, életed végéig tartó tanulással. Tanulni és elbukni – nem vészes. Ha tisztában vagy a valódi értékeiddel, tudod, hogy miben vagy tényleg jó, mi az, ami fejlesztésre szorul és teszel is érte – akkor már az egy jó út, vagyis az én meglátásom szerint. Kevésbé tudnak csőbe húzni mondvacsinált bókokkal és hangzatos mondatokkal, és nem mások mérik a te mértékedet.
Én tegnap értettem meg, hogy nincs olyan, hogy valakinek te sok vagy esetleg kevés. Önmagad kell, hogy legyél – az, hogy nem kedvel, mert harsány vagy, ez oké. Nem kedvel, mert nem tetszik neki a hajad, a szemed, a szád akármid. Ez is oké. Nem kell mindenkinek „elégnek” lenned, csak magadnak.



Beküldve:

Völgyeim és Utaim

Zene:
Carla Morrison – Disfruto

Az év középső szakaszában járunk – amilyen eseménytelen vagy mondhatni egyhangú volt az elmúlt évem, most, úgy tűnik kárpótlást kapok. Amit évek hosszú sora óta vágyok most az enyém. Utazok. Még csak 5 hónap telt el, de már sok helyen voltam és ezen a hétvégén sem volt másként. Háromhuta egy nagyon kicsi, hegyekkel körbevett, csendes ékszerdoboz. A szombat reggelem volt az, amikor úgy éreztem,hogyha nem lenne tovább akkor minden tökéletes volt, akkor és ott. 7 órakor, egy bögre kávéval a kezemben kiültem a teraszra és csak szívtam magamba a látványt. A felkelő napot, a csendet, a körülöttem levő erdőt, a hegyeket – nincsenek is rá nagyon szavak, hogy mit tud adni egy ilyen pillanat. Talán azt, hogy az a sok negatívum amit az ember a hétköznapokban magába szív akarva-akaratlanul, hordoz és cipel, rágódik, aggódik, logikázik és taktikázik rajta – az ott nem számít. Érzed a bőrödön a hűvös szelet, a nap még gyenge kis erejét – felbecsülhetetlen. A két nap alatt szószerint esőben és napsütésben túráztam: bár nem áll távol tőlem, nem is vagyok egy sportember. A cipőm teljesen átázott, ázott verébként gyalogoltunk,sétáltunk, csodáltuk a tájat – eljutottunk a Pálos forrásig, ahol egykoron az 1300-as években remeték éltek. A hegyek körülölelik a kolostor egykori romjait, és a csend – hát az valami csodás. Nem hiányzott semmi – nem hiányzott a telefon, sem a szociális média, sem a nyüzsgő város, sem a boltok. Úgy igazán semmi.

Havi szintű terápiának írnám fel magamnak és másoknak is – eddig is értettem azokat, akik egyébként ebben élnek, de most méginkább. Számomra elég sokáig jó volt csak a panelek között tengődni, vagy ha el is mentem egy másik városba akkor sem feltétlen a természetet kerestem. Most jutottam el oda, hogy már nem érdekel a város, sem a pláza. Egy jó könyv, egy tea vagy kávé és csak megélni a pillanatot.

Ez a két nap teljes mértékben feltöltött – márciusban voltam Miskolcon, ahol szintén egy régi vágyamat pipáltam ki az avasi kilátó képében ami mostmár kávézóként funkcionál. Mályit is meglátogattam – én hiszem, hogy az embernek néha vissza-vissza kell térnie egy régebbi helyszínre ahhoz, hogy átlássa az életét, értékelje azt, amije van, ami történt és belássa azt is, hogy honnan hová jutott. Ezek ilyen lélektúrák – remélem, amikor Háromhutára legközelebb visszatérek sokkal de sokkal gazdagabb leszek mind leckékben és mind élményekben is.

Bár nem vagyok vallásos, elámultam milyen csodaszép keresztek, templomok vannak arrafelé – meglátogattunk egy eldugott kegyhelyet is. Egy picit talán ott is megállt az idő, senki nem jár arra, csend van és béke. A legtöbb ember nem tudja élvezni a csendet mert az súlyos, sokaknak. Mert a zajhoz szoktunk, a beszélgetésekhez, ki a vitákhoz, ahhoz hogy folyton-folyvást legyen valami, zúgjon valami, menjen a zene, történjen bármi mert ha leáll a nagy gépezet, csak a csend marad és a gondolatok: ez sokszor félelmetes, mert akkor azzal amit a csend hoz meg kell küzdeni fejben. Vitatkozunk magunkkal, ide-oda tesszük a kérdéseket, pingpongozunk, rágódunk, számot vetünk. Nem olyan könnyű a csenddel lenni – van aki például még az unalmasságot is ezzel köti össze.
Egy ideig számomra is unalmas volt – sokszor voltam horgászokkal és fogalmam sem volt, hogy bírják ki. Én, aki örökké ment, aki mindig lenni akart valahol, aki nem tudott csak úgy csendben lenni – hát kellett pár év, hogy rájöjjek, miért is jó ez. Meg persze ehhez le is kellett nyugodnom, hogy ne akarjak mindenhol ott lenni, ne gondoljam azt, hogy a szociális média az, ami fenn tart, amitől több vagyok, mert ha nem vagyok abban sem jelen, akkor lemaradok… na de miről is?

Szombaton Újhuta felé vettük az irányt, és miközben baktattunk hogy megtaláljuk az Eljegyzés-hidat ( spoiler: nem találtuk meg), valahogy annyit mondtam, hogy az út maga a keresés. Azt hiszem Gandhi mondta vagy Buddha. Szokásos Viktória bölcselet volt ez, mégis minél többet gondolkoztam rajta, tényleg így is éreztem, hogy most ugyan nem is annyira sok időre, de tényleg megint kerestem kicsit magam. Amíg pénteken nagy beszélgetések közepette vágtunk neki a túrának, visszafele nemcsak azért nem beszélgettünk mert mindenki fáradt volt és szakadt az eső, hanem mert talán vagy legalábbis bennem biztosan másként csapódott le – elkezdtem befelé figyelni. Hogy ha valaki azt mondja nekem, hogy te egy random pénteken 12 km-t sétálsz majd, azt mondom na persze. És mégis. Vagy ha valaki azt mondja, hogy egy 10 éves gyerek úgy néz rám, hogy az engem megérint és közben fogja a kezem, azt sem hiszem el. Vagy hogy befonom a haját és ez nagyon szép emlékeket hoz fel bennem. Vagy hogy egy kegyhelynél megállunk, én pedig a sziklára teszem a kezem és elsuttogom, hogy mit kívánok, azt sem hiszem el. Nem mondom, hogy lehetetlen, de mégsem tűnt volna reálisnak. Nem tudom, hogy ez már tényleg annak mondható, hogy „öregszem”(bár inkább mondjuk úgy, hogy érek) de ezek a dolgok egyrészt még inkább szentimentálissá tesznek, másfelől pedig más fényben tűnnek fel. 5 hónap alatt nagyon sokszor volt az bennem, hogyha valaki azt mondja nekem 5 évvel ezelőtt, hogy most ez meg ez fog velem történni akkor picit kételkedtem volna benne. Az egyik legjobb példám jelenleg erre, a nagy útkeresés közepette, egy régi gyerekkori álom – édesanyám imádta a fűben-fában orvosság c. könyvet. Szerette a természetgyógyászatot, jó dolognak tartotta – és most, milyen fura az élet, egy ilyen helyen dolgozom, ahol csak természetes alapanyagokból készült ételeket, kozmetikumokat, étrendkiegészítőket árulnak. Minden egyes nap tanulok valamit – melyik növény mire való, melyik hatóanyag vagy vitamin mit is jelent pontosan.

Persze nem mondom, vannak hullámvölgyeim – vannak jobb és kevésbé jobb napok. Lekopogom, január óta sok minden változott, de sosem volt annyira rossz vagy mélypont, hogy azt mondjam, nem nagyon látok ki belőle. Viszont továbbra is írok a Képesek vagyunk magazinba, továbbra is érdekel a világ: legújabb kedvencem Kadarkai Endre podcastje a Szavakon túl – nagyon jól összerakott interjúkat csinál: eddig kedvencem a Kajdi Csabával és Náray Tamással készült beszélgetés. Ha érdekel titeket, mindenképp keressetek rá! 🙂


Az ember állandó útkeresésben van. Sok kudarc éri, de sok apró kis öröm is. Ezeket az örömöket kell megtalálni, ezek adják a boldogságot. Nem hiszek a rózsaszín lebegésben, tudatosan kell ezeket a picike örömöket felfedezni. Geszler Dorottya








Beküldve:

44 nap és vége 2021-nek

Máskor is éreztem már, hogy borzasztóan gyorsan telnek a napok, de ez az év szinte két pillantás volt. Nyilván még van 44 napunk, ahogy a címben is utaltam rá, de őszintén szólva fogalmam sincs,hogyan foglalhatnám össze ezt az évet. Eddig minden évben kitöltöttem az évtervezőt, most is kifogom, de egy fokkal szkeptikusabban mint tavaly – minek tervezzek annyira előre?

Ez az egész évösszefoglalósdit, amiben leírom hogy mennyit tanultam, mennyire sok mindenre haladtam és köszönöm az Oscar jelölést a családomnak… azt meghagyom ezúttal másnak – nem érzek akkora volumenű változást, olyan katarzist, de tény, hogy sok dolog változott – szerencsére. Szeretném azt hinni, hogy jó hasznosan, eseménydúsan, velősen telt ez az év, lesz miből „aratni” mert olyan gyümölcsöző volt – na hát ezt sem mondhatjuk teljes egészében.

Ami egyszerre izgalmas és rémisztő, hogy kerek évszámot fogok ünnepelni jövőre, azaz 62 nap múlva. Persze csak egy szám, persze csak egy dátum a személyigazolványon, nem a misztikus lottószám, amitől megváltozik az életem, de valahol mégis. Azok a tinédzserek akikkel én javarészt felnőttem, már házasok, gyerekük van és családjuk, meg olyan is van, aki már elvált. Vagyunk egy páran, akik úgy lépnek a büvős 30-as mezőnybe, hogy őszintén szólva minden amit eddig hittek, már nem olyan sziklaszilárd vagy épp fordítva, most kezd értelmet nyerni minden zagyvaság és keszekuszaság, ami végigkísért minket az önkeresés rögös folyamatában. Nem tudom melyik tábort erősítem – nem hiszem, hogy tudok mérlegelni. Vannak napok, amikor valami szikra bepattan és úgy érzem, a napsugár is pont jó szögben ér, a levegő is tökéletes és gyönyörű minden – máskor pedig azon gondolkozom, meddig fogok még így viselkedni, vajon van-e lentebb ebben a sártengerben? Szeretném azt hinni, hogy kapok majd egy pakkot amiben egy évre elengendő jóság, bölcsesség, önismeret, egy csomó könyv, szeretet lapul – odafentről. Az alján meg egy kis papír, hogy használd belátásod szerint, boldog születésnapot. Mert igazából csak ennyi az eddigi kívánságom nemcsak a következő 1 évre, hanem a következő 100-ra is. Egy kis boldogság,egy kis ölelés, kis szeretet, önismereti könyvek és nagy felfedezések, jóság és bölcsesség – de ez a pakk semmit nem ér anélkül, ha én nem vagyok kitartó, nem vagyok önismeretes, nem állok a tükörbe, nem kérek bocsánatot, nem szeretem önmagam.

Dóra hívta fel a figyelmemet arra, hogy minél több ember vesz körül, annál kevesebb a valódi beszélgetés. Hogy a „deep talk” csak olyan emberekkel működik jól, akikkel valóban van miről, és ezt is be kellett látnom, hányszor voltam én másoknak a small talk, a semmitmondó hellószia,mizu, mert nem nagyon voltam befogadó és nem tudtam mélyebbre menni. De ezzel így utólag belátva sincs gond – nem vagyok én való mindenki életébe. Nagyon kevés találkozóm volt ebben az évben, egyre inkább lemorzsolódtam az emberektől – már nem vagyok az a pezsgő,mindenlében kanál. Nincs energiám rá. Nincs időm rá. Rájöttem, hogyha őszintén nem tudom végighallgatni azt, hogy valóban mi van a másikkal, nincs energiám rá, nem akarok hülyeségeket magyarázni, nem akarom bizonygatni ezt vagy azt – tényleg nem tudom, hogy mi történt velem. Lehet szimplán rájöttem, hogy én voltam túl sok az elmúlt években, kábé úgy mindenkinek.

Egyedül lenni sem könnyű – vannak előnyei, vannak hátrányai, de ez is egy izgalmas folyamat volt, hogy a kezdeti pánikot, a sok-sok mondvacsinált félelmen felülkeredtem. Egyszer csak úgy kelsz fel, hogy oké, hát ez is megy. Aztán már nem érdekel, hogy a tányér a mosogatóban el van-e mosva, mert tudod, hogy majd elfogod ha hazajöttél. Vagy másnap reggel. Teret adni magadnak és kiszorítani azokat a mumusokat, amiktől féltél – kellett egy kis idő, de már egész jó. Tudom, hogy képes vagyok rá.

Nemrégen egy telefonbeszélgetés alkalmával azt mondták nekem, hogy tanultak tőlem. Tényleg meglepődtem, hogy mi újat tudok én mutatni egy nálam 10 évvel idősebbnek, aki már bőven benne van a dzsembe és látott már ezt-azt, mellette én zöldfülű bakfisként lépegetek. Máskor is mondták már nekem, hogy volt akinek a könyvek iránti szeretetet adtam át, volt, aki azt mondta, hogy basszus nem hittem volna, de igazad lett, sőt, volt aki azt mondta inspiráló vagyok. Csak tudnám miért. Visszanézve magamat, én tényleg azt gondolom, hogy jó hogy változtam, jó hogy nem tartok ugyanott, mert borzasztóan idegesítő, ragaszkodó és végtelenül szeretethiányos voltam ez pedig egyenesen nem volt jó hatással semmiféle kapcsolatomra a külvilággal. A nárcisztikus, egoista énemről pedig már nem is szeretnék beszélni, aki habzsolni akarta, hogy figyeljenek rá és csakis rá – ezekről kevesen beszélnek, mert nem tudom, talán gáz hogy bevallom ezt is. De ez is én voltam. Akinek semmi soha nem volt elég – aki kéretlenül belepofázott mások életébe, aki azt mondta, hogy képes megoldani kb. mindenki életét és ha ő összeomlott, akkor aztán világvége 2.0 volt. Láttatok már kutyát folyóban úszni, aki kapkodik a vízben? Na, én ugyanezt csináltam – ide,oda kotortam magam a figyelemért. Könnyű rólam véleményt alkotni, főleg jót, ha csak egy részletet ragadunk ki a jobb időszakaimból – kérdezzük meg azokat is, akik már jó ideje velem eveznek/ eveztek. Valószínű teljesen más véleményt mondanának.

Jöhetne az a rész, hogy legyetek ilyen meg olyan hálásak, meg baráti tanácsok tömkelegét írhatnám ide zárszóként, hogy elmagyarázzam megintcsak kéretlenül,hogyan kell boldognak lenni, meg nyugodt szívvel visszatekinteni az eddigi életedre – de ebben sem vagyok jó, pár poszttal arrébb írtam a háláról, azt sem árt gyakorolni, de erőltetni meg minek. A túl sok, cukorkába mártott öröm sem igazi, a rózsaszín vattacukor boldogság meg elolvad – ami marad, azt látjátok a facen, instagramon másoktól szerintem pont eleget.
Csak 44 nap van hátra 2021-ből. Legalább egy napot szánjatok arra, hogy leüljetek magatokkal : beszélgessetek a belső gyerekkel, rajzoljatok,zenéljetek vagy olvassatok egy jót, aludjatok, kiránduljatok, adjatok időt magatoknak arra, hogy ha nem is mágikusan, de saját erőből jobban vagy máshogyan induljon a következő év.

Beküldve:

Új templom épül vagy csak renoválják az eddigit?

Nehéz témát hozok, @megszolalas.ig instagram posztja borzalmasan megütött engem lelkileg és el is gondolkoztatott, ennek kifejtését fogjátok az alábbi blogcikkben olvasni.
” Templomom voltál, de te Istent játszottál”. Ez a felirat látható a képen – amikor szembejött velem, szinte azonnal kattant az agyam egyet, hogy húha, ezek komoly szavak és kezdenem kell ezzel valamit – kicsit görgetni magam előtt, kicsit rágcsálni, ízlelgetni mert bőven tudnék róla beszélni.

Én is vághattam volna ezt a mondatot más fejéhez, és más is vághatta volna az enyémhez: volt, hogy én is többnek gondoltam magam, mint amennyi vagyok. Valaki életében betölteni az egyetlent, az Őt, nos, meg kellett volna/ meg kellene becsülni. A legrosszabb amit tehettem, hogy folyton folyvást javítani akartam – itt átfércelni, ott bádologni az embereken,csakmert láttam bennük valami úgynevezett potenciált, ami csak az én mércém szerint az. Ma már ha visszaolvasom magam, sajnálom, hogy ilyen voltam ennyire mérhetetlenül egoista és komplexusban szenvedő egyén, aki a saját életének hajóját nem tudta kormányozni ezért inkább másét kezdte el olyan vizekre vinni, ahová nem lett volna szabad. Temploma voltam egypár embernek – beengedtek, megmutatták kik ők, és én is engedtem be embereket, ide bentre. Sokat. Sokféleképp. És igen, volt aki csak csendesen szemlélődött, amolyan félve, múzeum látogató szerűen, mások pedig előbb-utóbb felültek arra a faragott székre és azt mondták, na majd én megmondom neked miként kellene élned. Hogyan kellene látnod. Na persze, a saját pirulám, amit másoknak adtam nyilvánvalóan nem ízlett úgy… kulcsot adni valaki kezébe, ami a te lelkedet nyitja, merész feladat. Dehát mégcsak bakfisok se vagyunk már, hogy ezzel csak úgy játszadoztunk – gondoltam én, pár ezerszer. Mások kulcsát elvenni, kicsit játszadozni, kicsit betekinteni… nekem lehet? Nem, hiszek ki vagyok én? Kár, hogy akkor nem így láttam, kár, hogy annyi kapcsolatom ment emiatt a fura játszadozás miatt tönkre, mert nem voltam képes belenézni abba a tükörbe, amit az élet elém tartott.

Én nagyon szeretem a karma jelenségét, mert számomra is óriási jelentősséggel bír, meg-meg fékez,finomít és csiszol. Nem kellene, hogy ‘isteneket’ avassunk mások személyében, de ehhez kell egy bizonyos szint, amikor csak annak látod ami – nem többnek és nem kevesebbnek. Aztán ezt így eltudod tenni magadba valamerre : akarsz-e ezzel mit kezdeni vagy sem, van-e dolgod vagy időd a másikkal?
Ha az ember szerelmes, a másik fél tökéletes. Nincs hiba. Dehát itt jön közbe megint az ékes magyar nyelv: másik felem. Dehogy felem, hiszen egészek vagyunk mindannyian, nemde? Erre kellene törekedni – én azt hittem azt kell keresnem, ami belőlem hiányzik. Ezt is kerestem: de azt kellett volna, ami tanítja az én egészemet finomulni. Nem vagyok türelmes, nem vagyok ilyen vagy olyan – megmutassa a másik a hogyant és a miértet, aztán rajtam áll, hogy én ezzel akarok-e megintcsak kezdeni valamit, akarom-e fejleszteni magam türelemre,pontosságra.

Ami még jobb lenne, ha ezeket a templomokat így is kezelnénk – tapintattal. A másik élete, személyisége, élettapasztalata, megélt traumái, megélt csodái mind-mind alapkövei az ő kis templomának és mi, látogatók sokszor jó lenne, ha levennénk a cipőnket mielőtt bemegyünk. Mert én is csak betrappoltam, mert én én vagyok, harsány, energikus, majdénmegmutatom, majdénrendetteszek,majdén…
Majdénnek az kellene, hogy lecsendesüljön, és érezze magát megtisztelve mert megláthat olyan részleteket, amit mások lehetséges, hogy nem. Ezeket így is kellene kezelni.

Nem könnyű folyamat ez, hogy ráérezzek én is ezekre a rezgésekre, hogy megkérdezzem, kérik-e a véleményem, hogy ha kiabálnak velem már nem ösztönösen visszakiabálok hanem csendben maradok – mert sokszor nem nekem szól, csak én vagyok a közelben. Nagyon renoválom magam: ez az elvonulás is a folyamat része, nagyon remélem, hogy az évek során nem csak a kosz fog rám rakódni, hanem valamiféle önismeret is, ami egy nyugodtabb, megfontoltabb énhez vezet.

Mindig is arra vágytam és azon voltam, hogy az én lakásom, vagy otthonom menedék legyen mások számára: legyen egy nyugodt éjszakájuk, legyen egy nagyszerű borozós estéjük, legyen egy olyan napjuk, amikor nem az otthoni gondokkal dacolnak legyen az bármi. Én is erre vágytam gyerekként ami nem adatott meg, nem volt másik hely, nem volt menedék. Ebben a kis templomban elég sokan jöttek már el – sokat nevettünk, sírtunk, főztünk, pletykáltunk, sztoriztunk, házibuliztunk, ittunk, cigiztünk az erkélyen, néztünk filmeket, olvastunk verseket, ültünk a sötétben, hallgattuk egymás szívverését, simogattuk bátorítóan egymás haját, öleltük egymást annyi de annyi történetet tudna ez a kis templom mesélni….

Beküldve:

Lélekbúvár tanfolyam – merünk-e merülni?

Van egy jógaoktató barátnőm – néha azt hiszem egyébként, hogy így ő valahogy annyi mindenen felül tudott már kerekedni, hogy szinte egy burok veszi körül, miközben az emberek között sétál – szóval vele beszélgettem az utóbbi időben arról, hogyan tudnék én is felülkerekedni magamon. Csináltunk egy fotósorozatot, szerette volna megmutatni nekem, hogy igenis jó nő vagyok – azért akarva – akaratlanul is sokszor felbukkan mostanság a jónőség, meg hogy ideálok – meg a hogyan kellene öltözködnöm, ha hallgatnék mondjuk úgy bárkire…
Nos az egyik alkalommal elkezdte nekem pedzegetni, hogy én nem vagyok felelős mások érzelmeiért, viselkedésért. Persze, persze bólogattam neki, hogyne, ez tényleg így van aztán rájöttem, hogy ez egy elég üres bólogatás volt a részemről, mert mondani könnyebb, mint megcsinálni – ez egy remek kibúvó, meg remek kifogás is, hogy bezzeg ő már tudja, na hát én meg nem, meg neki könnyű…

Ez így érlelődött bennem és az élet dobott egy helyzetet, amikor ez így szembe jött. Ott álltam és egyszerűen eszembe jutottak a szavai és éreztem is, nemcsak gondoltam amit mondott. Hogy én miért lennék felelős azért, ha valaki hülyén viselkedik… miért kellene nekem bármit is kezdenem azzal, ha engem valaki amúgy nem kedvel, miért akarnék én görcsösen megfelelni neki, mert mitől lesz jobb?
Akkor és ott hihetetlen megkönnyebbülés öntött el, tényleg levettem a vállamról ezt. Innentovább pofonegyszerűnek tűnik, hogy ne mosdassam ezt vagy azt a viselkedése miatt, amiatt mert hülyeségeket magyaráz – ez nem engem, hanem őt fogja minősíteni. Na igen, és itt jön a társadalom, aki felhördül, hogy hát de mégiscsak a barátod/ anyád/testvéred/életedszerelme – na és? Nem az én reszortom megnevelni, megtéríteni, másfelé rúgni őket, és attól hogy ő ordibál a pláza közepén, az őt minősíti, én ebből kimaradhatok. Az, hogy a társadalom rám is rámvetíti hát… ez meg a társadalom hibája. Mert ilyenek vagyunk sokan, hogy mutogatunk, vetítünk, aztán meg, ha kicsit leülnénk elővennénk a tükröt – ami mellesleg baromi nehéz tükör – akkor más lenne.

5 éve biztos, hogy mentegettem volna magam. Hogy én ezért, meg azért vagyok ilyen, mert… holott ez még mindig rajtam áll, hogy én miként reagálok azokra a dolgokra, amik történtek velem. Ergo az én felelősségem és magamat hibáztathatom csak, ha rossz döntéseket hoztam márpedig abból kijutott bőven. Az, hogy bizonyos helyzetekkel nem tudok mást kezdeni, csak egyszerűen mellőzöm őket – ez sem megoldás, de nem tudom hogyan kellene. Nem tudom kezelni, hogy lassan 30 éves leszek – ezen most lehet hogy páran felnevetnek, de konkrét szorongás jön rám emiatt. Van akinek ilyen idősen már 3 gyerek volt – van olyan évfolyam vagy osztálytársam akinek már 2 gyereke van, van akinek autója, fantasztikus munkahelye vagy éppen kiköltözött külföldre és úgy all in jobb az élete. Ha arról beszélek hogy gyereket vállalni óriási felelősség és nem megy amúgy mindenkinek – legyintés a válasz, jólvanaz, beletanul az ember. De mivan ha én nem akarok? Ha nem érzem ezt magamban? Ha úgy érzem, hogy az én életemben másfajta jelölőkövek vannak, másfajta check-in listák, akkor mi van? Van aki ebben tud kiteljesedni, én viszont nem érzem így – akkor velem mi a baj?

Az is gond, hogy rengeteg negatív példát látok szerteszéjjel megromlott házasságokról, megromló félben levő házasságokról, ahol ott vannak a gyerekek és semerre nem lehet mozdulni…Nekem tudom mi a hátterem, és tudom, hogy 40 évesen, 2 gyerekkel nem tudnám újra kezdeni az életem – ez esetben baj, ha előrelátó vagyok?
Miért baj az, ha anyagi függetlenséget akarok? És ezt magamtól akarom elérni?

Azt érzem, hogy az emberek alapvetően nem ülnek le és nem vetnek számot az életükről. Nem kezdik el visszagombolyítani a fonalat, nem kezdenek el azon merengeni, hogy oké, ezt elhibáztam de erre figyelnem kellene – nem kezdenek el mintákat keresni a viselkedésükben, a velük történt dolgokra való reagálásukban, nem kezdenek el tudatosan figyelni az életükre. És ez nem csak az önös érdekük – legfőképpen amúgy de – de ha már gyereket vállalnak, akkor emiatt is. Ha le is ülünk, valószínű kényelmetlen lesz – jó lenne visszamenni és seggbe rúgni magam hamarabb, vagy máshogy viselkedni, kevesebb sérülést okoztam volna másoknak és magamnak is – de mivel visszafele nem, csak előre lehet menni szeretnék tanulni ezekből, de legfőképp azt szeretném megérteni, hogy miért tettem azt, amit.

„Az önismeretnek nem szabadna ritkaságszámba menni. A tudatosságnak, és annak, hogy mindennap tudatosan végiggondolom, hogy mi történt velem, hogy éreztem magam, azok az érzések vajon honnan jönnek, milyen múltbeli eseményekből: ennek nem lenne szabad ritkaságszámba menni. Ahogy megtanítjuk a gyerekünket arra, hogy márpedig megmosod a fogad naponta többször is, ugyanúgy meg kellene tanítani azt, hogy márpedig elgondolkodsz magadon minden nap.” ( Orvos-Tóth Noémi)