Hónap: 2018 november

Beküldve:

Introvertáltnak lenni egy erősen extrovertált világban

Introvertált : befelé figyelő, háttérbehúzodó, kevés beszéd, zárkozott és félénk.
Valami ilyesmit dobna ki a google ha rákeresnénk erre a jellemtípusra.Van egy nagyonkirály személyiségteszt itt.
Ez a teszt amúgy szerintem tényleg nagyon hasznos, rólam is olyan dolgokat dobott ki, hogy ihajj-csuhajj és persze nagyon is van valóságalapja. Nekem a morális alapokkal van gondom – illetve, hogy nincs! Merthogy nem igazán tűröm, sőt, alapvetően nem is tűröm az igazságtalanságot és ezt sokszor szóvá is teszem.
Gyerekkoromban igencsak nehezen néztem el, hogy ugyannyi munkával én rosszabb osztályzatot kapok, mint XY, merthogy ő a kedvenc. Nincs kedvenc. Nagyon-nagyon belénknevelték az általánosban legalábbis azt gondolom, hogy az én osztályomban ez maximálisan jelen volt, hogy muszáj legjobbnak lenni. Nincs más opció. Legyél ebben is kiváló meg abban is – ez többnyire a tanárnő saját egójának a simogatását szolgálta, semmint azt, hogy valóban büszkék legyünk a tudásunkra. Nem felejtem el, hogy nagyon nem voltunk barátok a matekkal de ez addig nem zavart engem, ameddig a tanárnőm nem állt mellettem és szinte sírásig szuggerált, hogy márpedig ezt így nem lehet, hogy üresen hagyom. Mert mindent mindig tudni kell és ha úgy van, akkor a szünetben is ott áll mellettem és mentális támadást intéz ellenem, hogy nem adhatom le az ötös szintet.

Azt sem tudom kiverni a fejemből, hogyan lehet az, hogy valaki kitúr engem a munkahelyemről, kevesebb tudással ámde hosszabb nyelvvel. Ez sem teljesen világos, hogy miként lesz valakiből papír nélkül,tudás nélkül ( és itt nem arról van szó, hogy én lenézem őt amiatt, hogy ő ezt vagy azt nem tanulta, elvégre nem mindenkinek adott a lehetőség. A cipész meg maradjon már a kaptafánál esete…) olyan ember, aki nekem osztja le a parancsokat és lép a helyembe, mert egyetlen előnye velem szemben a gyakorlatiasság. Tudom, hogy ilyen világot élünk, ahol kutya eszik kutyát, de ez az, amit én nem tudok lenyelni.

Nekem védőügyvéd személyiségem van ( katt ide, ha érdekel). A segítőkészségem néha az egeket veri, még akkor is próbálok valamit és valahogyan tenni, ha egyébként halott ügy. Introvertáltként az eszközöm az írás, hiszek a karmában, a jó és a rossz egyensúlyában – néha idealisztikus ötleteim vannak, amik persze egy idő után realisztikussá válnak. Egyébként tényleg könnyen kommunikálok, de van úgy, hogy hetekig nem keresem a hozzám egyébként nagyon is közel álló barátaimat – ha nem vagyok lelkileg a legjobban, értsd szükségem van a feltöltődésre egy hosszú hét után ( pl. most) akkor nem keresem őket. Ebből volt már sértődés, harag, miegymás. Őszintén szólva ez sem igazán rendít meg abban, hogy odaadjam magamnak ezt az időt – aki ezt nem érti meg vagy éppen nem látja át, hogy nem akarok akkor kommunikálni, mikor nem tudom 100%-ig önmagam adni, hát akkor üsse kő, nem ismer engem sem. A védőfalaim igencsak magasak, felszínes beszélgetésekre amúgy nincs időm, sem kedvem. Pár mondat után letudom szűrni és le is szűröm, kit mennyire lehet ‘bentebb’ engedni. Sokszor szívtam már meg ezzel, hogy nagy bizalmat szavaztam lepcses szájú,rosszindulatú és energiavámpír embereknek, de olyan lettem idővel, mint egy jó tűzfal : ha nem tudod a biztonsági kérdésekre a választ, te bizony nem jutsz sehova se.

Nehéz egyébként valóban introvertáltnak lenni, amikor manapság mindenki harsányan hirdeti az igét, osztja az észt, kéri a véleményt de nem fogadja el. Minden kifele történik : plakátlányok tökéletes alakkal, ámde kitudja milyen szintű roncslelkekkel, tömeggyártott magazinok kevés valódi tartalommal, brandek nagy nevekkel, szóval tudjátok. Gyorsan élünk, minden egy nagy rush, ahol a leggyorsabbaké a világ aposztrofált élvezete, hatalma és boldogsága is. Olyan szavak repülnek a levegőben, mint önmegvalósítás, mindfullness ( kedvenc szavam lett), self-care, mindenféle angolból átvett trendi szavak, amik hashtaggel jól mutatnak, egyébként meg nem feltétlenül éljük is ezt meg = csakis kifelé mutatunk. A dolgok valódi megélése nem az erősségünk – vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy kétpofára zabáljuk az élvezeteket és még mindig nem elég. Fogyasztó társadalom, óriási igényekkel. Kinek mond ez valamit?

Introvertáltként, védőügyvédként élharcost játszok néha ( szélharcosnak is mondanám…) mivel sok esetben bár kimondom, megvitatom a nézeteimet másokkal, az úgy át is suhan rajtuk. A pénz kérdése mindig rizikós – idealisztikus nézeteket vallok, ez tény. Főleg Magyarországon, de ezt sem kell bemutatnom senkinek.

Introvertált vagyok – de van hozzám útmutató, csak kérdezned kell.
Hiszem, hogy a jó kommunikáció utat mutat mindenki számára, úgymond, hidakat képez – teljesen mindegy, hogy ki honnan és milyen közegből jött.

Beküldve:

Párkapcsolatok – flitterek nélkül

Bihari Vikit sokaknak nem kell bemutatnom, hozzá köthető a Tékasztorik blog, aztán a könyvei is ott vannak, illetve készült egy filmje is. Számomra nagyon őszinte, szerethető karakter, aki pontosan tudja, hogy emberből van ezáltal esendő mégsem próbálja magát glitterrel meg flitterrel feljavítani csak azért, mert a társadalom amúgy ezt diktálná. Követem őt elég régóta, a napokban egy posztja kapcsán igencsak elgondolkoztam.

Nem az a lényeg igazából, hogy fél éve együtt van valakivel és ezt megünnepelte. Amúgy örülünk neki persze, mert aki ismeri Vikit illetve a munkásságát, pontosan tudja, hogy ez mekkora mérföldkő számára. De ahogy írta – na ott van a kutya elásva. Írt arról, hogy szabadnak érzi magát a kapcsolatában, tudják mindketten, hogy inviduálisan is működnek, nem kell összeszögezve lenniük ahhoz, hogy egészet alkossanak, sőt. A saját magára fordított idő nem jön le negatívan egyik fél oldaláról sem, hiszen pont úgy szüksége van arra is, mint amikor egésznap együtt vannak. Annyi mindent leír, ami elemi erővel hatott rám, hogy szó szerint pofánvágottnak éreztem magam. Miért? Mert az ember nehezen látja be, ha hibázott. Még nehezebben emészti meg, ha rájön mekkorát. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy egyébként már eltelt az én szemszögemből két év, és most tudatosul bennem az, hogy miként és hogyan lehet valakinek az életét, a párkapcsolatához fűzött gondolatait átvariálni. Ez egy nagyon személyes poszt lesz, akinek nem inge…

A poszt elolvasása után rádöbbentem, hogyan rontottam el sok mindent a múltban. Ez önmagában nem nagy dolog, mondhatnátok, de aki ismer tudja, hogy de, bizony az. Most itt megint megkaphatnám, hogy két év távlatából ugyan már megint mit foglalkozok vele, de hiszem és vallom, hogy mindig dolgoznunk kell magunkon ahhoz, hogy ne hagyjunk hátra kioldatlan csomókat, mert azok a csomók, idővel bizony betokosodva ugyanazt a mechanizmust indítják el.  Lehet, hogy sok esetben igen, de a szakítás után nem voltam híve a mutogatásnak, hogy ki mit rontott el, hogy na akkor és most azonnal hányjuk egymás szemére, mert attól jobb lesz. Nem lesz jobb. A szardobálás csak ürügy, igazából magát a konfliktust, a lelki dolgokat nem oldja fel – még igazából kényelmet, komfortot sem ad.

Fontosnak tartom, hogy kimondhassam : én is elrontottam. Sok mindent. Itt most nem kell arra gondolni, hogy glóriát és dicsfényt várok, vállveregetéseket, hogy ezaz, jó vagy. Nem. Egyszerűen csak jó érzés, hogy ezt is elengedhetem, adhatok magamnak végre hitelt, hogy képes leszek az előző kapcsolatomból tanultakat jól kamatoztatni a jelenlegi kapcsolatomban. A fejlődés fontos és hát a fejlődés nincs ingyen – nem hinném, hogy könnyek és szívfájdalom nélkül léteznének leckék.  Nem rágódni akarok rajta, mint egy rég ízevesztett rágógumin -egyszerűen úgy érzem, hogy minél többet forgatom át magamban azt a hét évet vele, annál több részlet sejlik fel, kap értelmet minden mozzanat, amit nekem ott belül át kell értékelni. Sok mindenért hálás vagyok neki, sok mindenért érzek köszönetet, meglátom végre a szép részleteket is – de ehhez idő kellett. Az önhibáztatáson túl, a mutogatáson át szerintem a gyász összes részén átjutottam. Bizony, egy kapcsolat halála az gyászfolyamatot kíván.

A jelenlegi kapcsolatomban már nem követem el azokat a hibákat, és ha mégis egy szemernyit is kétségbe vonnám azt, hogy jól döntöttem, megvitatom vele. Bocsánatot kérek. Nem próbálom rajta levezetni a stresszt. Ezek sokak számára magától értetődő dolgok – de nekem nem. Nehezen adtam bocsánatkérést, makacs vagyok, önfejű. Sokszor túlmagyarázom a dolgokat, az otthoni sztereotípiákból dolgoztam – helytelenül. Jelenleg is azon vagyok, hogy ezeket felülírjam – mert nem minden az, amit otthonról hozol, nemdebár. Az érem két oldala, amiről órákat lehetne mesélni.
Nem áradoznék arról, hogy jelenleg mennyire sugarcoated a kapcsolatom, mert ez nem az az oldal és nem is az a poszt. Mellesleg,már ennek sem érzem azt a részét, hogy kellene. Az is nagy váltás számomra, hogy a kapcsolatom nekem szól – nem az instagram, facebook világnak, ahol bizony fröcsögtem és posztoltam rendületlenül, mert a hibákat el kell fedni azzal, hogy minél többet posztolunk. Ez is egy jó intő jel volt, a múltból. Dolgozok magamon : ha ezt egy képpel szeretném érzékelteti, pontosan úgy festene, mint azok a térképek, ahol keresztül-kasul jelölések vannak és cérnával vannak összekötve. Ok-okozat. Múlt-jelen. Valahogy most világosodom meg, hogy miből mi fakadt. Ez pedig egyszerre csodálatos felismerés és némileg azt hiszem, kellemetlen, szúró fájdalom.

Van, aki vállrándítással túl van ezeken a kapcsolati mizériákon, a régmúlt sérelmeken. Én nem az az ember vagyok, nekem nem annyi egy kapcsolat, hogy vállat vonok. Az, amit kivülre mutattam, mutatok lehet, hogy fényévekre más, mint ami belül van. Ettől függetlenül őszinteségre törekszem – ezért is született ez a poszt.

Jobb ember akarok lenni, jobb társ akarok lenni. Lehetne fognom arra, hogy fiatal voltam, szerelmes, első kapcsolat, tudjátok. Nem fogom erre – egyszerűen csak azt tudom mondani, hogy tapasztalnunk kellett mindkettőnknek ahhoz, hogy azokat az értékeket amiket együtt anno megfogalmaztunk vagy átvigyük a következőbe vagy csak szimplán megtartsuk magunknak, hogy tanuljunk általa. Eltudtam engedni a haragot, a dühöt, a fájdalmat azt is, amit magam felé éreztem ez ügy kapcsán. A lényeg : a megbékélés.
Csak akkor lehetek meglátásom szerint egész ember, ha teszek is ezért. Ha nem tagadom le a múltam, sem a hibáim, nem próbálok hárítani, hanem azt mondom, ez így velem együtt kerek ,ez jár a csomaggal. Az, hogy a jelenből és jövőből mit hozok ki, megint csak rajtam áll annak fényében,hogy mit kezdek a hozott csomaggal.

Nem tartozom már senkinek sem számadással, nem kell magyarázkodnom.
Nemsokára 27 éves leszek – várom, őszintén. Mindig izgalmas, hogy milyen leckéket tartogat még az élet, párkapcsolat terén is. Elég régóta viharként aposztrofáltam magam – egy ideje úgy érzem, már csak lassú,nyugodt szellő vagyok. Nincs jobb érzés ennél.

Beküldve:

Mindfullness – éld meg a mindennapokat!

A mindfullness egy mostanában igazán felkapott, mondhatni trendi szó. Szerintem erre már komplett kurzusok is vannak, hogyan éljük meg az életünket jól, hogyan legyünk tudatosan boldogok és társai. Ehhez még hozzájön egy tucat könyv,egyéb online összefoglaló – magyarán ma igazán divatos fejben is otthon lenni.
Nekem ettől személyszerint herótom van. Leszögezném, ahogy a finneknél, a svédeknél és más nemzetiségeknél is, imádom, nagyra értékelem,hogy átélik a mindennapokat és nemcsak megélik őket. Nagyon jó kezdeményezésnek tartom, hogy akinek igénye van rá, vagy úgy érzi lát benne fantáziát igenis menjen el kurzusokra, tanuljon meg többet magáról, legyen sokkal ‘befelé figyelőbb’.  A gond az ezzel a nagy promozással meg életstílus felvezetéssel, hogy nekem úgy hat, mintha egy ruha lenne, amibe bárki belebújhat ha van kedve / pénze. Aztán majd jön egy másik hullám, és akkor azt vesszük meg és az vesszük fel.

Nekem nagyon adja, a Slow Budapest dolog is – rákerestem a térképükre, számos helyen jártam, amit ők megjelöltek, mint lelassuló pont. Csinálom a hétvégi ‘telefonmentes’ detoxomat, sőt, vannak napjaim, amikor még a laptopom közelébe se megyek. ( pl. a tegnap estém, mikor órákon át társasoztunk a párommal a legújabb szerzeményünkkel) Nem tudom érthető-e, hogy maga ez a mindfullness nem csak egy adott intervallumra kivetíthető mozgalom, amibe csatlakozhatnak az emberek, hanem valós életfelfogás, szemléletformálás, amit szívvel-lélekkel érdemes csinálni – elvégre pont ez a lényege! Merthogy teljes egészében megváltoztatja az ember felfogását, a hétköznapokhoz kötődő gondolatait, a boldogságot, mint fogalmat forgatja át az emberben. Meglátásom szerint helytelen és közhelyes is egyben, hogy a boldogságot címkézni kezdjük, szépen becsomagoljuk, dekoráljuk aztán meg jól eladjuk, mint egy megvásárolható örökéletű pakk, amit néhanapján úgy a vevőnek ki kellene bontogatnia, hogy hahó én boldog vagyok.

Még a középiskolai éveimben merült fel bennem az a gondolat, hogy a boldogság, hát az nem állandó. De ezzel az égvilágon, belátom, nincs is gond. Aki folyamatosan boldog, az élet minden egyes adott percében, az valahol meglátásom szerint, nem teljesen őszinte. Az ember lehet hálás, lehet jókedvű, lehet kiegyensúlyozott – de boldog? Folyamatosan? De ez nem is gond, ha nem sikerül. Elvégre mindig van okunk arra, hogy jobb legyen a kedvünk, örüljünk valaminek. Számomra a boldogság olyan, mint egy konzerv. Van szavatossága, jól meg kell ízlelni, át kell forgatni magunkban, de nem lehet örökké tartogatni a „jobb” napokra. Ugyanez van a szomorúsággal – nem lehetünk állandóan szomorúak. ( nyilván itt megemlíteném azt, hogy aki volt már depressziós, ült abban a bizonyos gödörben, ezzel az állításommal rohadtul nem fog egyetérteni, sőt.)
Két tetoválásom is van ezzel kapcsolatban : az egyik tulajdonképpen azt fejezi ki, hogy hálás vagyok, amiért mindig kapok az élettől leckéket. Lehet, hogy amikor épp a lecke elején járok, akkor minden vagyok, csak hálás nem, de amikor visszatekintek, rájövök, hogy mi miért történt és miért én kaptam ezt. Nem tudom pontosan hol és hogyan olvastam egy nagyon találó gondolatot hogy Isten csak annyi terhet rak egy ember vállára, amennyit az elbír. Nem tartom magam vallásosnak, de ezzel mélyen egyetértek és eszerint látom az előttem és a hátam mögött levő történéseket. A másik tetoválásom egy koreai zenészhez köthető, egyetlen mondat arra vonatkozóan,hogy az életemben nincsenek határok. Ez egyrészt a függetlenségemet, a szabadsághoz kötött ellenállhatatlan vonzódásomat és azt is jelenti,hogy nem lehet mindig csak rossz valami, hanem lehet jó is. Jót követhet rossz, rosszat jó.

A Mindfullnessre visszatérve: bár lehet, hogy sokan már ismeritek, én mindenképp bemutatnám a Year Compass-t. (link) Ez a napló abban segít, hogy értékeld az előző évet, átgondold, hogy mit is köszönhetsz neki és szépen, a magad tempójában le is zárd. Ezzel együtt, a lezárás, mint tudjuk, minden vég valami új kezdetét is jelenti, így a következő évet is ebben a zen-tudatban tervezheted meg. Szerintem zseniális, évek óta csinálom és minél inkább érettebb vagyok ezen a téren, annál jobban átlátom, mennyire jó is ez a tervezgetés, ugye a mindfullness. Az igazi flow és slow élményt egyaránt garantálja, hiszen egyszerre figyelsz belülre csendesen és pörögsz fel agyban a terveidet illetően.

A másik dolog, ami szintén a mindfullness-hez köthető, ugye a self-care, vagyis az önmagaddal való törődés. Az itt-és-most megélése, ami kizárja a stresszt, a szociális média kisördögeit, támogatja a spontaneitást, a hála és az öröm valós megélését. Erre kifejezett gyakorlatok vannak, feladatok és a többi és a többi. Szerintem ez mindenkire egyénre szabott : nekem egy jó könyv, tea, vagy írás teszi mindfullnessé az állapotot,amikor megélem, hogy itt és most minden jó. Dehát ugye kinek mi – ez is gyakorlás, önfigyelés kérdése. Nem kell gurunak lenni, vagy nem kell súlyos pénzeket költeni arra, hogy megtaláld a lelki békét, a tudatos harmóniát – a legegyszerűbb talán az, ha kikapcsolsz mindent és hallgatsz magadra, meg a belső hangra. Hogy neked mi a jó.
Nem attól lesz valaki abszolút mindfullness, hogy csinál fotókat instagramra, amikhez hozzáteheti a #mindfullness #positivemind #positivevibes hashtageket, hogy eleget tegyen a kor emberének digitális igényeinek. Ezek a tökéletesre szerkesztett, néha valóban beállított, legtöbbször jógával, meditációval összekötött pr-képek meglátásom szerint arra valóak, hogy aki nézi őket, lepje el a sárgairigység, hogy neki ez nem megy. Szerencse egyébként, mert ha mindenkinek menne, ezer pr-os és marketingesek országa lennénk. ( bár lehet, hogy azok is vagyunk…).
Eleve ha valaki meditál, minek fotózza le? Motiváció gyanánt? Nem tudom. Nem hinném, hogy valakit lázba hoz, ha látja, hogy a másik tökéletesre meditálta magát egy fotó erejéig, de hazudtoljatok meg nyugodtan 🙂

„…Mindannyian csak turisták vagyunk ezen a bolygón. Senki nem él itt örökké, legfeljebb egy évszázadot maradhatunk. Így aztán, amíg itt vagyunk, jobb ha megpróbálunk értelmesen, hasznosan élni, jó szándékkal lenni egymás iránt…”( Tendzin Gjaco)

Beküldve:

Freak Out üzemmód – itt a Karácsony!

Az ünneplés már egy ideje nem az én asztalom. Pótolni, foltozgatni lehet, vannak és voltak rá kisebb-nagyobb megoldások, időszakosan. Nagyon szerettem volna és szeretném most is ,ha a Karácsony ugyanolyan hangulatot tudna idézni bennem, mint gyerekkoromban. Persze, ahhoz kell egy kis varázslat is, hiszen az ajándékok csomagolása, felfedezése, a ‘télapó’ settenkedése éjjel, a kopogás mind-mind játék volt és borzalmasan élveztem.

Mondhatnám azt, hogy a mai kor emberének a karácsony nem más, mint pr,marketing és pénz. Nem szeretnék általánosítani, mert remélem ( és tényleg!), hogy nem csak ilyen emberek vannak, hanem olyanok is, akik egyszerűen varázsolják meseszéppé az ünnepeket. A meseszéppé varázslók közül találkoztam egy-kettővel, de annyira boldog lennék ha többen lennének – mondjuk beleértve magamat is. A minap gondolkoztam ezen, hogyan lehetne előhozni magamban azt a bizonyos lángot, a gyermeki rajongást, a készülődés izgalmát. Még keresem a válaszokat, de bízom benne, hogy hamarosan megkapom őket!

Ezzel nem fogok nagy titkot elárulni, ha közlöm, hogy a legtöbben akkor kapnak karácsonyi-frászt, amikor már októberben elkezdődnek a bevásárlóüzletek és központok őszi kínálatában a karácsonyi becsempészése. A szülők aggódni kezdenek a mikulás csomagok miatt, hogy kinek mi kerüljön bele, hogyan oldja meg vagy nem tudom jelenleg mennyire működik még ez a rendszer ahelyett, hogy a gyerkőc valami hiperszuper konkrét dolgot kap – mondjuk egy telefont, egy laptopot és akármi mást is. Merthogy ilyen is van! Az iskolában ugye szinte naponta megy a versengés, kár lenne tagadni, mert szerintem ez minden generációban fellelhető volt szóval ebből kiindulva már a klasszikus mikuláscsomagozás talán nem is létezik annyira.
Nahát erre rájön a Karácsony és az, hogy ki mire vágyik. Én a hasznos ajándék párti vagyok, dehát gyerekként, ha a szívemre teszem a kezem, jobban örültem egy barbi konyhának, mint mondjuk egy jó, meleg vastag zokninak. ( sosincs zoknim, csak szólok, ha valaki ötleteket gyűjtene :)) Az eddigi tapasztalatokból kiindulva, inkább megmondom és leírom, hogy mi az, amire ténylegesen vágyok – nem szeretném, ha felesleges pénzköltekezés menne körülöttem. Így legalább biztosan tudom, hogyha kapok is valamit, azt maximálisan használni fogom és nem végzi a fiók és szekrény alján.

Viszont nem mindenki ilyen – tehát a szociális médiafelület karácsony tájékán igencsak kitér a hitéből, vagy inkább beturbózza magát?( kérdéses), merthogy ilyenkor bukkannak fel, hogy kinek nagyobb az ajándékcsomagja. Ki mit kapott, ki mennyit költött ( ez körülbelül majdnem ugyanaz az effekt, mint a nyaralásos fotók a Maldív-szigetekről, meg innen onnan), kinek van szebb karácsonyfája és szebben mosolygó, befagyott mosolyú családi képe. Elnézést az utóbbiért, de nem tudom megállni sokszor, hogy ne ezt gondoljam – hiszen ez csak egy kép, ami tökéletesnek hat,ezt az érzést sugallja a „nagyvilág” felé, hogy minden rendben van, minden csodálatos, éljen a szeretet ünnepe, aztán a háttérben meg sokszor nagyon nem így működik az egész. Kicsit ez olyan, mint mikor valaki teleposztolja az üzenőfalat azzal, hogy ő mennyire szerelmes és ötvenhatmillió képet feltesz ez ügyben, hogy mások is így gondolják. (Nem mintha én nem léptem volna ebbe a szarvashibába, mert de és utólag módfelett nem is értem magamat de ezen most lendüljünk túl).

Na itt lép a képbe, pont a fent említett okok miatt, a szegény ember dilemmája és stresszhelyzete. Hiszen sokan esnek abba a hibába, hogy kivülre akarnak megfelelni, tehát ebből fakadóan ők is belelépnek ebbe a ‘kinek nagyobb a… az ajándéka’ versenybe. Családi nyomásra, szociális média nyomásra, társadalmi elvárások gyanánt – kinek mi, lehet ebből csemegézni.  Ezt használja ki az összes, ismétlem az összes üzlet,bolt, márka, termékkínáló és a többi. Az összes elcseszett reklámmal azt szugerálják mentálisan a vásárlóba, hogy vegye meg azt a huszonhatodik laptopot is a család legkisebb tagjának, mert ha nem teszi meg, akkor szar szülő, meg annál is szarabb, hogy a gyereket is kifogják nézni a suliból, ezt meg ugye nem akarhatja a szülő,mert akkor megint kiderül róla, hogy szar szülő. Duplán szar. Nyilván itt remélem érzitek az iróniát, de a lényeg, hogy valóban nagyon rámennek arra, hogy minél többet vásárolj és lehetőleg minél nagyobb értékben. Leárazások, blackfriday, ilyen-olyan akciók – ami egyébként olcsó trükk, hiszen a régi árat spécizik fel nagyobbra, majd leértékelik az eredeti árra. Persze, tiltja a törvény, hogy a vevőket palira vegyük, merthogy ez csalás – na persze és ki jár ennek utána? Kinek érdeke?
Szóval az igazi freak-outolás már november közepén megkezdődik, az emberek őrültmód vásárolnak, tépnek-cibálnak másokat az ajándékokért. Az ünnepi ebéd, vacsora, a gyönyörű fotó, a szépen feldíszitett karácsonyfa alatta az ötven ajándék – na ez a kép él a legtöbb emberben, amikor kiejti valaki a száján, hogy Karácsony. A másik része az amire gondol, a hajtépés, a sietség, a karácsonyfa kiválasztása, az ajándékok beszerzése, a nagy rush, rohanás mindenhova is. Stressz, feszültség  -és még ha mi, akik egyébként a zen tanaival nőttünk fel, hát egy-egy ilyen bevásárlás után, ránk is jut a stresszből bőven, mert elég látni meg érzékelni a több ezer nő féktelen futamát a tökéletes ajándékhajkurászás közben…

Nade. Nem az ajándék fontos, nem a karácsonyfa, nem a tökéletes pulyka,csirke, meg hidegtál, de még nem is az ünnepi töltött káposzta. Az a legfontosabb legalábbis számomra és remélem, sokan egyetértenek majd velem : a nap végén összeülni, koccintani egyet és azt mondani, de jó, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk, minden rendben.

Beküldve:

Edzés motivációval és anélkül – különbségek

A testnevelés óra a halálom volt – ahogy beszélgetek a kolleganőimmel, vagy barátokkal az az általános, hogy mindenki utálta. Mindenkiben túl élénken él az, hogy bizony néhány testnevelés tanár viccet csinált abból,ha valaki nem tudott teljesíteni – negatív példaként statuálták a többiek előtt. A teljesítményorientált testnevelés órák, a végtelen körök, a kislabdadobálás, a kötélen való himbálózás vagy épp a kedvencem : a bukfencezés. Mind-mind olyan dolog volt, ami egyenesen megutáltatta velem a testmozgást.
Hiszen ki a fene ne érezné magát attól rosszul, ha az egész osztály előtt a tanár becsmérli a teljesítményét? Csak 50 felülést tudtál? Cöh.

Na ennek fejébe még az is jött, hogy nem tesizhettem hetedikes koromtól, a hallókészülékem miatt. Nem mintha krokodilkönnyeket ejtettem volna emiatt, még középiskolában sem viselt meg eléggé a testnevelés óra teljes elmaradása. Vékony voltam, nem hízékony fajta, nem okozott gondot, ha nem mozgok eleget.

Na de, most.
Sok olyan időszak volt az életemben, ami így visszatekintve, annyira kistresszelt, hogy ha megfeszültem volna, akkor se tudtam volna hízni. Egyszerre élveztem az előnyét, meg a hátrányát. Lassan matricaként víritott a fejemen, hogy mások anorexiásnak gondolnak. Az biztos,hogy amikor pszichológushoz jártam, azért volt néminemű testképzavarom, de semmi olyan, amiből ne tudtam volna segítséggel,némi rávilágítással kilépni.

Az egyetem, az éjszakai tanulások, a rendszertelen evés, a stresszevés, semmi mozgás ugye nem kell bemutatnom, hogy mit tud okozni? Én, akinek mindig gyors anyagcseréje volt, aki genetikailag a vékonyságot örökölte, hát szépen lassan felszedtem a kilókat. Eleinte még örültem is, hogy na végre, aztán így már a vége fele annyira nem. 2018 januárjában, a 26-dik születésnapom után megfogadtam, hogy itt az ideje a váltásnak : személyi edzés, edzés orrba-szájba, teljes életmódváltás.

Ami a gyakorlatban könnyűnek, egyszerűnek sőt logikusnak hangzik, az a valóságban nem így volt. Itt szeretnék kitérni arra, hogy valójában még mentálisan nem voltam kész a változásra, ez olyan belecsaptam a lecsóba módszer volt, de érezhetően nem voltam ott fejben. Három hónapig csináltam, szenvedésnek éltem meg, kényszernek, muszájnak. Közben dacoltam magammal, hogy én jól vagyok így, nekem nem kellene fogyni, elvégre ma már rájött a divatipar is, hogy az is ember, akit plus size-ba sorolnak, meg pont 2018 az az év, ahol vastagon szedve beszél mindenki a bodypositive mozgalomról.
A sors összehozott egy olyan kolleganővel, aki viszont megmutatta nekem, hogy máshogy is lehet.(Köszi Zsuzsi! ) Annyit beszélgettünk erről az egész edzés témáról, illetve inspirált abban, hogy csináljam, hogy egyre többször kaptam magam azon, hogy tervezem a nagy visszatérést -mindenközben támogatott abban is, hogy az önképemmel tisztában legyek. Együtt mentünk végül edzeni és ez már a második hetünk együtt.  Óriási löketet adott az, hogy már a gépek használatával teljesen tisztában vagyok ( köszönet az előző személyi edzőnek, illetve egy honlapnak ahol fitneszgép bérlésről írhattam ezerhatszáz bemutató cikket) így ez már nem jelentett akadályt. Ad egyfajta önbizalmat,bátorságot, hogy egyedül tudom használni a gépeket, saját tempómban haladok, és végre nem találok kifogásokat – fejben, mentálisan pontosan tudom mit akarok elérni. Amikor a futópadon gyorssétálok, már nem az van, hogy úristen még 5 perc nem bírom ki, hanem elmerülök a gondolataimban, kikapcsolok és csak csinálom, élvezetből. Végre tudom élvezni, hogy az izmaim dolgoznak, hogy képes vagyok görcsölés nélkül teljesíteni a saját elvárásaimnak. Nem nézem az időt, nem kapkodok, nem akarok megfelelni – talán a finn életmód is hatással van rám? Kitudja. Jó érzés, ha tudom, hogy intenzíven 1 órát képes vagyok az edzőteremben tölteni, nem kell erőltetnem sem, de ha negyvenöt perc sikerül,azt is sikerként könyvelem el. Nincs végre nyomás rajtam – ennél fantasztikusabb érzés nincs!

Nem versenyzek magammal, nem állítok fel futamidőket,amiket görcsösen kell tartanom. Szerintem itt rontják el sokan ( itt akár beszélhetünk a legkisebb korosztály számára tartott játékos testnevelésről is, ami elsősorban a KEDVET hozza meg a kicsik számára, tudatossá teszik számukra a mozgást, szeretetteljes, kreatív módon), hogy a muszáj,a kell szavak fűzödnek szorosan az edzéshez. Persze nem gond, ha az embernek vannak célkitűzései – de azok legyenek a sajátjai. Ne másoknak akarjunk megfelelni, mások ‘rekordjait’ akarjuk megdönteni – nőként meg főleg ne kergessünk egy agyonphotoshopolt ideálképet a magazinok címlapjáról. Most nagyon trendi vékony derekat és óriási csípőt és feneket varázsolni magunkra, akár edzéssel és/vagy plasztikai műtéttel. Ez is egy olyan trend, ami majd elmúlik – sokkal fontosabb, hogy egészség legyen meg ha az ember a tükörbe néz, azt örömmel tegye. Illetve a motiváció fenntartása érdekében igenis minden kisebb-nagyobb eredményt meg kell ünnepelni – elvégre az is nagy szó az én esetemben is, hogy nem kifogásokat keresek, hogy miért ne menjek, hanem egyszerűen tényleg jó érzéssel tölt el, hogy mehetek. Az edzés végén, az öltözőben jó belemosolyogni a tükörbe – ma is tettem valamit azért, hogy egy lépéssel közelebb legyek ahhoz,amit fejben látok.

A motiváció elindít. A megszokás mozgásban tart.( Jim Ryun)

 

Beküldve:

Ideálokat kergetve – önmagamig futva

Hiszem, hogy a sztorim ismerős lesz sokak számára, elvégre ezen szerintem minden kiskamasz,kamasz és talán még fiatal felnőtt/ féligfelnőtt is átesik. Alapvetően hiszek abban, hogy az ember sosincs kész – mindig van hely a fejlődésre,változásra és kell, hogy legyen erre hely kívül-belül.

Amikor tinédzser voltam, különböző képek éltek bennem arról, hogy mitől néz ki valaki dekoratívan, menőn, szépen, mitől figyelnek fel rá a fiúk, hogyan lesz valaki fotogén,ki honnan tudja, hogy mi előnyös számára. Sokszor ideákat kergettem, voltak úgymond modelljeim arra, hogyan szeretnék kinézni. Inspirálódtam Kat Von D stílusából, de tetszett Kate Moennig fiússága is. Sok mindenből akartam összegyúrni a tökéletes mixet, miközben persze titkon irigykedtem azokra, akik már megtalálták magukat. ( látszólag).
A divatiskola is egy jó pont volt, elvégre itt tényleg megtanultam sok mindent magamról – mi áll jól, mi kevésbé, mit vegyek fel különböző alkalmakra. Nem mondom, a középiskolai divatkurzus plusz a három év szakmai év nagyon sokat lendített előre ebben a témában. Időközben orrkarikám lett meg pár tetoválásom is – na nem azért, mert a divat diktálta, de pont akkor éltük meg azt a korszakot, amikor mindenkinek volt valami tetoválása. ( Kérdéses persze, hogy volt-e értelme, vagy csak azért, mert a szomszéd Pisti ingyen csinálta, meg látta a Sziklán a maori mintát, oszt jó lesz az’).  Persze, hogy a divat változott, jöttek be új sémák, trendek, egy ideig nem is vettem róluk tudomást, leragadtam egynél, majd egyre inkább érdekelni kezdett – de valahogy nem sikerült eltalálnom magam. Arra mindig törekedtem, hogy ebből mások ne érezzenek meg semmit, elvégre én egy határozott,menő és magabiztos lány vagyok. ( napersze :)))

Ahány divatmagazinnal találkoztam az évek során, úgy estem kétségbe egyre jobban -olybá tűnt, hogy az egész világ ki tud igazodni azon, hogy éppen mi a trend, de nem is a trend, akkor az, hogyan nézzen ki jól. Nem csak a társadalomnak, hanem önmagának. Persze hazugság lenne azt mondani, hogy nem futunk bele iszonyatkínos divatbakikba a kettes villamoson, vagy épp valamelyik helyközi buszon, de hát emberek vagyunk, vétkezünk néha. Nem is ez a fontos – az a fontos, hogy attól mert összeveszi a sárgát a zölddel, még jól érzi magát benne. Lehet, hogyha felvenném a Prada-t, vagy a Guccit annyira nem érezném jól magamat, sőt, biztosan nem. Túl márkásnak, exclusive-nak titulálnám, ami pedig biztosan nem az én asztalom. ( Hádakirálynők, jelentkezzetek!)

A plázák és különböző divatmárkák világában nem meglepő, hogy az utcákon klónokkal találkozunk. Nem vicc, ugyanúgy öltözködnek, meglovagolják az adott stílust és hát na, egykaptafára megy az összes lány meg fiú. Mert az a menő. Arról meg végképp nem beszélve, hogy ezek a fiúk-lányok ugyanolyan bálványokat avatnak, mint anno én. Ezek a közszereplők márkás holmikban pózolnak, ők maguk írják a trendeket, olyan kifacsart stílusokat jelenítenek meg, amire bár sokan jóízléssel húzzák a szájukat, a tömeg megveszi – mert az az „ikon” is pontosan ezt hordja.

A lényeg, hogy pár napja, mikor belenéztem a tükörbe belémhasított valami. Hogy erre vágytam mindig, hogy így nézzek ki – fekete keretes szemüveg, sapi, hosszú haj, laza cuccok. Nincs mögötte erőfeszítés, nem a tökéletességre fényezem magam, nem a márkára. Egy kicsit akkor és ott megveregettem a vállam, mosolyogtam a belső gyerekre, hogy ez igen, ezt szeretted volna és lám, évek múltán, mikor elengedted a nagy görcsöt, akkor sikerült. Olyanná váltál, aki lenni akartál és ebben semmi természetellenesség, semmi manír, meg felvett attitűd nincs. És ez milyen jó most.

Üzenem azoknak, akik még keresik önmagukat : egy nap majd szembetalálkoztok vele, egy tök váratlan pillanatban. Mosolyogni fog – ti pedig integessetek!

Beküldve:

Erős nőknek erős álarcot!

Nemrégiben láttam egy riportot Csernus Imrével – az erős,karizmatikus nőkről volt szó. A nő c. könyvében már erről beszélt, hogy mennyire „elférfiasodtak” a nők. Mennyire keményebbek a nők, a karrieristák az élre törnek. Még egy nagyon érdekes dolgot mond Csernus : a kell szó használata a kommunikációban a megfelelési kényszer jele. Nade, kinek is és miért is akarunk mi megfelelni?

Csernust idézve, a társadalom neveli ki az erős, független nőket -akik maszkulinná válnak. Ezzel én abszolút egyet is értek : a szociális médián keresztül csak az ilyen nőket „tisztelik” , videóklipek készülnek a thug girl-ökre, akik nem félnek semmitől, akiknek karrierjük, aranyláncuk meg flegmaságuk van. Akik attól érzik jobban magukat, ha a férfi alattuk van – némileg meg is taposva, közölve, hogy többen érnek tőlük. Számtalan dalszöveg szól egyébként erről, ezt hirdetik így nem meglepő, hogy az erre fogékony generáció már ebben nő fel. Olyan ideálokat avatunk fel, akiket szinte példaképként tekintünk szívósságuk miatt. Van baj? Van.

Ez azonban nem állja meg a helyét a valóságban – nem attól lesz valaki erős és határozott, hogy követ vagy épp lemásol egy viselkedésformát, amit lát. Nem attól lesz valaki több, hogy másokat lenéz, vagy épp rajtuk tapos – mondani szokás, hogy nyilvánvalóan mindenki felfelé igyekszik azon a bizonyos létrán, de nem másokból kellene felépíteni a létrafokokat. Ma már egyébként nem meglepően nő nőnek ellensége, így nem számít az sem, hogy „bajtárson” keresztül taposunk.
A feminizmus korszakában, a metoo kampányok idejében, ahol sokan emelnek szót az egyenlőség jegyében, nemhogy nincs egyenlőség de még szerintem kevesebben is törekednek erre. Beszélhetünk esélyegyenlőségről, meg fizetésbeli különbségekről, arról is, hogy mennyi erőszak történik szinte naponta – ezzel kapcsolatban is vannak erős kijelentések, áldozathibáztatás ( ha nem úgy öltözött volna, ha nem úgy viselkedett volna, ha ez és ha az…) meg persze vannak meghurcolások is elég rendesen. Ez elég útvesztőnek tűnik, ellentmondásosnak, így tulajdonképpen egyenes út vezet ahhoz, hogy azt értelmezzük, amit egyszerű : tévéképernyőn erős női ideál, jellemző öltözködési stílus, szöveg = mind lekopizható, kész is a generált határozott és független női kép. De mi van mögötte?

Tegyük fel, hogy aki influencer (nemében teljesen mindegy) felvesz egy egész attitűdöt. Ez mind arról szól, hogyan adja el magát, márkát képvisel, önmaga tulajdonképpen csak egy vászon – az instagramon és például a youtube-on is, olyan képet kell kialakítania magáról, amit a legeslegelső körben lefektetett : ha az utazásokról beszél, akkor természetesen elvárja a követőtábor, hogy ebben a témában ossza meg, hogy hol járt, csináljon vlogot erről, csináljon olyan képeket, amire mások sóhajtoznak. Ezek az elvárások egyre magasabbak lesznek -ő pedig ennek eleget is fog tenni, elvégre ebből (is) él. Aki eddig Hawaiiról posztolt, meg gyönyörű tengerpartokról, nehezen illene bele a körbe, ha mondjuk eljönne a Hortobágyra az olyan szintvisszaesésnek tűnne. De ha a Hortobággyal kezdi és eljut Hawaii-ig, az viszont egész jól néz ki. Nyilván ennek is van egy árnyoldala – több száz vagy ezer követő igényének nehéz eleget tenni. Itt életbe is léphet a cyberbullying, illetve többen kitörnek ebből és őszintén beszélnek arról, hogy egyébként mi is a valóságban a helyzet – ilyenkor két csoportra bomlik a követőtábor : a támogatókra és a leiratkozókra.

Az tény, hogy saját magamból kiindulva én tudatosan építettem fel azt, hogy én márpedig megállok a saját lábamon, nekem nem kell segítség, erős és független, na meg persze határozott nő leszek. Ehhez hozzájöttek olyan külső jegyek is, mint például a tetoválás, a felnyírt haj, az orrkarika. Mind erősíti azt, hogy én márpedig olyan lány vagyok, aki mer más lenni és nem mellesleg „tartani” kell tőle. Úgy 24 éves koromig talán nem is éreztem magam komfortosan olyan nőies ruhákban, amiket egyébként próbáltak rámtukmálni. A ” légy már egy kicsit nőies” számomra felért egy sértéssel, mert nem akartam nőies lenni. Akkoriban az volt bennem, hogy aki nőies, lágy, az könnyen sebezhető, naiv, kirakat és dekoráció mindössze. Számos példa volt előttem azzal kapcsolatban, hogy akit én nőiesként címkéztem fel magamban, azt bizony elég masszívan palira veszik : munkahelyen, családon belül, barátok, pasik, mindenki is. Na ez meg az, amit én nem akarok.
Abban a hitben éltem, hogyha külsőleg kemény vagyok, masszív, amolyan sötét felkiáltójel, akkor az belülre is ugyanúgy hat.

Ezek a külsőségek a sportolásban is megfigyelhetőek – találkoztam már olyan izmos nővel, akinek a kiállásából fakadóan úgy gondoltam, hogy vele nem igazán érdemes packázni, nem az a fajta nő, aki segítségre, gyámolításra szorul. Aztán elég volt elkapni tőle egy-egy gyengébb pillanatát és azonnal levágható volt, hogy ez csak külső. A belső egész más sugall, amit persze ezzel próbált elfedni. Ezt az utat is sokan járják ( nemcsak nők).

A melóhelyen is meg kell felelnünk. A gyerek szülőértekezletén is. Otthon is – hiszen tiszta otthon, tökéletesre polírozott bútorok kellenek. A megfelelési kényszer befészkelte magát a legtriviálisabb helyzetekbe is – gondoljunk arra, hogy egy tinédzserlány mennyit sminkel. Élő példa vagyok, aki még a postáig nem ment el smink nélkül. A smink is egyfajta fegyver, a meztelen arc egyértelműen sokaknál a gyengeséget, az ártatlanságot, a gyermekiességet idézi. Nyilván aki soha nem sminkelt, vagy csak alapszinten és a környezete ezt szokta meg tőle, annak is éles váltás, ha elkezd erősen sminkelni. Ugyanez vonatkozik fordított esetben : az én példám az volt, hogy az edzőterembe nem sminkeltem magam, hiszen úgyis leizzadom és megkérdezte tőlem valaki, hogy egyébként beteg vagyok-e, vagy miért nem sminkelek, egy kicsit úgy összhatásilag jobb lenne. Ez volt a mondandója lényege én pedig eléggé frusztrált lettem ettől az egyetlen mondattól – teljesen jól éreztem magam smink nélkül addig a pontig. Onnantól kezdve a megfelelési kényszer eléggé rádolgozott arra, hogy dacolva a smink elfolyási sebességével, bizony abban edzettem. Pár hónap múlva dobtam a fenébe ezt az elvet – nem attól lesz valaki nőies, hogy az edzőterembe teljes sminkben jelenik meg. Aki ezt így szeretné, rendben van. Én nem – én nem akarok megfelelni ennek. Ez a pont volt az, mikor rájöttem, hogy a megfelelési kényszer ( amin egyébként terápián dolgoztam intenzíven!) már eldobható tényező az életemben. Átértékeltem, hogy nem azért járok edzőterembe, hogy ideákat kergessek, az egészségemért teszem. Smink nélkül is kimehetek az utcára, nem kell, hogy érdekeljen mások véleménye.  A „kell”-eket átírtam ” ha szeretném”-re.

És itt jön az eddigi történet lényege : lehetek erős, független, határozott, miközben nőiesen öltözködöm, szépen sminkelem magam. Élhetek a munkahelyemnek, lehetek karrierista, de mindeközben meg lehet találni az egyensúlyt : megállok a lábamon egyedül, de jó, ha van mellettem egy társ. Nem függök tőle, nem támaszkodom rá teljes mértékben, nem várom el tőle, hogy oszlopom legyen – tegye azt saját szándékból, ne a társadalmi és személyes elvárások miatt. Akkor is erősnek aposztrofálhatom magam, ha egyébként végigsírtam három éjszakát, mert lelkileg megviselt valami. Nem a külsőségektől és felvett attitűdtől vagy öltözködési stílustól leszek erős : attól leszek az, ha mindeközben megtudom őrizni az érzelmi egyensúlyomat, tudom, hogy mikor kell segítséget kérnem, hogy a lelki egyensúlyom meglegyen. Nem félek kimondani, hogy most van az a pont, amikor kell a segítség – nem félek az érzelmi intelligenciám fejlesztésétől.

„Boldognak lenni vagy annak látszani, az nem mindegy.” ( Csernus Imre)