Hónap: 2018 szeptember

Beküldve:

Vasárnapi nyugdíjasklub – gold membership card

Nem tagadom, hangulatfüggő ember vagyok – ennek köszönhetően én vagyok az, aki simán lemondja a programokat azért, mert mindenhez van kedve, csak emberekhez nem.  Vannak napjaim, amikor elvonulok a saját világomba és nincs kedvem kimozdulni onnan – a gépszíj elkap, alkotok, írok, elmélyedek és kifejezetten zavar, ha bárki követ mer dobni ebbe a tökéletesen sima, feszített tükrű tóba. Nagy kettőség van / volt bennem mindig is : megfelelő társasággal irtó nagyokat tudtam bulizni, volt, hogy kellett hozzá alkohol, volt, hogy abszolút nem. De ezzel a társasággal volt olyan is, amikor egy pizza mellett ültünk hárman-négyen és tökéletesen éreztem magam, abban a chill helyzetben. Abban volt valami békés, valami megnyugtató – többnyire olyankor éreztem úgy, hogy hálás vagyok ezért és remélhetőleg ezt az érzést később is visszatudom majd idézni magamba.

Megfigyeltem magamon, hogy az elmúlt 2-3 évben egyszerre vágyok kirándulni, társasággal péntek-szombat este bevenni a várost, házibulit rendezni, élni-pörögni – aztán ott a másik serpenyő, amikor úgy gondolom, ez nem az én asztalom: házimamusz, kávé, lehúzott redőnyök, béke és csend. Bevallom, fogalmam sincs, hogy minek köszönhetem ezt a hullámzást.

A csajos programok is libikókák számomra – vannak napok, amikor igénylem, hogy elmenjünk százhúsz boltba, szeretek velük csivitelni, pletykálni, mindent is kibeszélni magamból egy pohár bor / vodkanarancs mellett, máskor pedig úgy gondolom, hogy a legtöbb emberrel én bizony nem vagyok egy szinten. Ez fellengzősen hangozhat elsőre, de aki ismer, tudja, hogy ilyenkor előjön, hogy csodabogár vagyok, elzárkózom, rájövök, hogy nem sok ember van, akivel hasonló problémáink lennének – így nehezen tudok azonosulni azzal, ha nekik „kevesebb” problémájuk van, számukra meg az én ” több” problémám okoz fejtörést. Az útóbbi években próbáltam türelmet tanulni, mert ez is az egyik nagy jellemhibám – így, egyfajta fejlesztésként, meghallgattam minden olyan problémát, amire a nagymamám nemes egyszerűséggel azt mondta volna, hogy ez az állapot, mikor még a sz.r is ízetlen. Aztán ha a türelmem elfogy inkább nem válaszolok, nem reagálok csak nagyokat hallgatok: ha túl őszinte leszek azzal megbántok másokat, ezzel pedig nem nyerek jó pontokat sehol sem.

Nade ahogy a címben is elejtettem a legtöbb vasárnapom a mamuszos verzió: a nyugdíjasklub aranykártyás tagja lehetnék. Sokat viaskodtam magammal, hogy miként kezeljem azt,amit a jelenlegi társadalom diktál   (huszonévesen bulizz, szórakozz, élj,minél több élményt gyűjts, mint egy nagy mókuskerék -futásfutásfutás mert lemaradsz!) és azt, amire sokszor valóban vágyok ( alkotás, pihenés, én-idő,slow-time). A sztorihoz hozzátartozik, hogy egy jó bulihoz nemcsak jó társaság, hanem jó bulihelyszín is szükséges- a bulihelyszín számomra nem az a szórakozóhely, ahol nem hallom a saját hangom, hanem ahol kellemesen tudunk kommunikálni. A cívisvárosban számomra ez így, minden számomra szükséges feltétellel együtt lekorlátozódik összesen 2-3 helyre.
A pénz megint csak sarkalatos pontja egy ilyen összejövetelnek – ezért sok esetben, ahogy régebben is tettem, inkább nálam voltunk, mert ez jóval lecsökkentette és kényelmesebbé tette a közös szórakozást. Nyilván lehet kávézni, megenni egy sütit  valahol a városban költséghatékonyan- de folyamatosan mindenkivel, minden alkalomra?

Bár már egy pár éve tart ez az állapot mikor vasárnap reggel, nyújtózkodva, mosolyogva, nyugodtan iszom a kávét, azért néha megfordul a fejemben, hogy vajon kimaradok-e valamiből. Mi van, ha hagyom, hogy elrohanjon a világ mellettem, csak azért, mert az én-időm nem több, mint puszta lustaság? Elvárhatom-e mástól, hogy kirángasson ebből, kérjem-e mástól ezt, vagy egyszerűen én legyek az, aki kirúgja maga alól a széket? Menjek és merjek egyedül, vagy hívjak másokat? Élvezzem az én-időt, amikor lelassulok a saját tempómra, vagy mondjam azt, hogy lehet másként én-időt generálni?
Talán az a baj, hogy nem éltem ki magam, mert nem tudom, hogyan kell. 

Miközben tisztában vagyok azzal, hogy nincs időnk. Aki ezzel nyugtatgatja magát, hogy van, hazudik. Mindent meg kellene élnünk – csak nem mindegy a minőség és a mennyiség sem. Van-e arany középút ebben? Ha igen, hogyan találom meg?

Lázas állapotnak titulálnám – egyszer hasonlóan megrekedtem a rajzolással. Nem ment, a fejem tele volt képekkel de a rajz sehogy sem jött. Megkérdeztem egy tanárom, mit tehetnék ilyenkor, mikor ” bent” rekedt minden tudásom, miközben ötletem számtalan van,de valahogy sose jön össze. Kis mosollyal az arcán azt felelte, rajzolj, mindegy, hogy mit, csak kezdj el rajzolni. Ilyen könnyű az egész.

Lehet, most is ezt kellene tennem egyszerűen : merni élni úgy, ahogy belülről fakad.

Beküldve:

Szeptemberi könyvmustra

Való igaz, hogy lassan vége a szeptembernek, de egy gyors must-have könyvlista belefér 🙂
Egy ideje próbálok havonta kiolvasni 1-2 könyvet, vagy bővíteni a listámat, hogy mit szeretnék ez évben még elolvasni – persze néha sokkal több könyvet írok le, mint amire időm van – szinte naponta találok valami új darabot, amit muszáj felírni. Szeptemberre egyébként Almási Kitti könyvét olvastam újra – esedékessé vált, hogy pár dolgot újra átforgassak magamba,amiben a könyv segítséget tud nyújtani. Nem mondom, szívesen részt vennék egy Kitti-féle kurzuson, vagy csak egy szimpla 1-2 órás beszélgetésen. Nagyon érdekes személyiségnek tartom, aki kiváló előadásokat tart, a vlogját is nézem – érthetően, nagyon könnyen áttudja adni a mondanivalóját és egy-egy ilyen vlog hatására így nézek ki a fejemből, hogy annyira egyértelmű volt és erre én miért nem jöttem még rá?!
Nade a lista.

1. Szentesi Éva – Pedig olyan szépen éltek
Restellem bevallani, de Éva könyveiből még egyet sem olvastam el – miközben az összes wmn.hu-s cikkét igen. Az instagramját is aktívan követem, szeretem a témáit, azt is ahogy fogalmaz, nagyon megkapóak a témái. Könnyed stílusú,lényegretörő, humoros,kicsit cinikus és persze szókimondó. Ha valaki engem kérdez, hogy mi a receptje egy jó cikknek, akkor ezeket sorolnám fel – fontos, hogy megkapja az olvasót az első két mondattal. Neki mindig sikerül. Ezért várom izgatottan, hogy elolvassam a könyvét.

2.Almási Kitti – Irigység, kibeszélés, rosszindulat
A bookline-on még előjegyzés alatt álló könyv, szóval ahogy megjön a fizetésem, szerintem rá is csapok erre a lehetőségre. Na, nem zengek további ódákat Kittiről, valószínűleg lassan megalakítom a hajdú bihar megyei rajongóklubját a napokban 🙂 Egyszerűen el kell olvasnom.pont.

3. Tisza Kata – A legjobb hely a városban te vagy
Kata munkássága sem teljesen világos számomra még, de a facebook oldalán olyan volumenű írásokat oszt meg, hogy néha az elolvasása után beáll a csönd. Nem lehet mit írni hirtelen vagy egyáltalán megszólalni. Nagyon tudja hogyan fogja meg a közönséget, egyszerűen, hétköznapi drámákkal amelyek akár a szomszédunk életéről is szólhatna – csak épp mi nem tudjuk. Nyers, őszinte írások, amiket ha az emberlánya a villamoson olvas utána csak kifelé tud merengeni.

4.Kevin Kwan – Crazy Rich Asians
A viccesnek ígérkező trailer alapján must-have darabnak minősítettem. Kevin Kwan könyve nem csak egy jól megírt regény azokról az ázsiaikról, akik kőgazdagok,hanem egy nagyon szemléletes könyv arról, hogy mennyire különböző a mentalitásuk, neveltetésük, mennyire fontos számukra a tradíció. Kevin egy interjúban megemlíti, hogy őt még mindig vesztesnek aposztrofálják a nagy családi vacsorákon, mert író lett és nem jogi vagy orvosi egyetemre ment – mint ahogy azt elvárják az ázsiai szülők a csemetéiktől. Nincs neve -hiába sikeres író. Ez egy nagyon érdekes kör, ahová az ember nem tud bekerülni – szószerint születni kell oda és nem biztos, hogy ez annyira feltétlenül csak sikk meg glamúr. Akit érdekel az interjú, klikk ide.

Ti mit tennétek hozzá ehhez a listához?:)

Beküldve:

GY.I.K

Gondoltam összefoglalom az általam gondolt legfontosabb vagy legérdekesebb kérdéseket a bloggal kapcsolatban 🙂

1. Miért ez a  blog címe?
Főként azért, mert éjjeli bagoly vagyok, ami angolul night owl és egy véletlennek köszönhetően találtam rá erre a kifejezésre, hogy write owl ez pedig némileg összecseng a fent említett éjszakai bagoly kifejezéssel. És miért vagyok bevetésen? Ez már csak a vicc kedvéért – szeretek írni, mindig van véleményem és témám – most már a felület is adott hozzá 🙂

2. Hogyan jött az ötlet, hogy blogot vezetek?
Ma már nagyon sokan rendelkeznek saját véleménykinyilvánító platformmal – legyen ez írásban vagy szóban. Nekem az írás kézenfekvőbb, érdekel mások véleménye és meglátása egy adott témával kapcsolatban. Régóta írok, nekem ez a terápiám a hétköznapokra.

3. Facebookon elérhető vagy?
Persze. A facebookot azért hoztam létre, hogy ne a saját személyes oldalamat spammeljem széjjel a blogbejegyzéseimmel. Sokkal egyszerűbb rendszereznem, ha nem keveredik mással. Ha követni szeretnétek, hogy a legfrissebb blogbejegyzésekről is értesüljetek, keressetek @miliakronikak néven.

4. Van egy csomó kérdésem hozzád, hol tehetem fel őket?
Vagy a fent említett facebook oldalon, üzenetben, vagy a viktoriamizsikblog@gmail.com email címen.

5. Milyen rendszerességgel lesznek posztok?
Terveim szerint mindennapra jut valami izgalmas dolog.

Beküldve:

Egy sárga rózsa emlékére

12 éves koromban meghalt édesanyám – ez nem titok, nyíltan beszélek arról, hogy minden, ami történt velem akkor, hogyan formált. Nekem ez volt a terápiám -hónapokig nem beszéltem róla, nevének említésére is képes voltam hátat fordítani és kimenni a szobából. Milyen szimbólikus, nemde? Hátat fordítottam a ténynek, hogy meghalt, nem jön vissza.

Aztán jó pár évnyi pszichológusnál töltött év után egyre többet beszéltem róla – már nem álltam tagadásban magammal szemben, elfogadtam, hogy a halál az élet része és bár sokan azt mondják, majd idővel jobb lesz – most szeretnék rácáfolni. Nem jobb lesz, halványabb, ködösebb, néha a legváratlanabb helyzetekben felrémlik a hangja, az alakja, ahogy beszélt, az arca, minden apróság, amiről azt hittem az évek során feledésbe merültek. Úgy gondolok erre az egészre, mintha csak egy kamrába mennék be – egy hófehérre meszelt kamrába, ahol befőttesüvegekben őrzöm a róla alkotott emlékeimet, képeimet, mint legféltetettebb kincseimet -néha bemegyek ebbe a szobába, nézegetem őket, őrizgetem, elmerengek, aztán leporolom magam és visszamegyek a hétköznapokba.

Majdnem minden egyes alkalommal megszoktam előzni, hogy elkapjam az emberek meghökkent pillantását vagy épp azt, ahogyan a sajnálat testet ölt a szemükben. 12 évesen mikor erről beszéltem, volt aki bekönnyezett, sírt, megijedt, nem tudta, hogyan kezelje a témát –  mondjuk én sem voltam benne biztos, hogyan is kellene kezelnem. Ha a családra terelődik a szó, elmondom előre, hogy meghalt édesanyám – nem a sajnálatért, azért, hogy ne legyen kínos hallgatás belőle, mert ugyan erre mit mondhat az ember, azontúl, hogy sajnálja? Jószerével semmit.  Nekem ez a megnyugvás, ha beszélhetek róla, ha kérdeznek arról, milyen volt – nem beszélni arról, hogy valaki meghalt, teljesen általános. A halál tabu, olyan dolog, amit nem tudunk megfogni, de majd’ mindenki tart és fél tőle. A saját példámból kiindulva érzékenyítő előadások formájában olyan jó lenne, ha beszélnénk erről – kiskamaszokkal, tinédzserekkel, felnőttekkel egyaránt. Nyilván nem mindenki tud erről beszélni, nem tudnak bekapcsolódni egy ilyen beszélgetésbe – de elég lenne, ha csak hallgatnák. Annyi, de annyi kérdésem volt nekem is – senki nem tudott jó válaszokat adni, ezért inkább sokan csak hallgattak. Így lett tabu abból, hogy anyám meghalt. Mert a halál negatív, sötét mumus, ami minden házban ott lakik, az ágyak alatt és a szekrények mélyén, mi pedig egyszerűen félünk benézni az ágy alá és azt mondani ennek a mumusnak, félek tőled, de szembenézek veled!

Amikor a Coco c. mesélt néztem meg pár hónapja, gondolataim sebesen kergették egymást azzal kapcsolatban, hogy a mexikóiak ünneplik a halottaikat – mert ugye csak az hal meg, akit elfelejtenek. Generációkon keresztül mesélnek az elhunytakról, és mégha néhány könnycsepp le is gördül, mégiscsak ez  egy ünnepnap, mert hiszik, hogy ezen a napon visszajönnek azok, akik már régóta nincsenek itt. A mexikói cukorkoponyák nem feltétlenül a halált jelentik, sokkal inkább az újjászületést – ezek a vibráló színekben pompázó szimbólumok más hangulatot teremtenek a halottak napjának.  És miért cukorkoponyák? A cukor édessége, a halál elfogadása – nincs keserűség.

Ez a mentalitás az, amiről szerintem érdemes lenne beszélni – gyerekként sokszor hallottam, hogy ne sírj, mert anya sem szeretné, hogy szomorú légy. Valóban. De senki nem nyújtott kezet és nem adott válaszokat a kérdéseimre, így természetes mód a kétségbeesés olyan szinten uralta a lelkemet, hogy egyik pillanatban még hitegettem magamat, hogy anyám csak elutazott és minden rendben, a másik pillanatban este felriadtam és szembesültem vele, hogy ő bizony soha többet nem jön vissza, onnan nincs retúrjegy.

Ma már valahogy így megyek a temetőbe – mesélni, gondozni a virágokat, virágot vinni, de nincs bennem az végtelen űr, ami meghatározta oly’ sok évemet. Már egy ideje magamban ünneplem a gyökereimet – minden évben, édesanyám halálának évfordulóján mécsest gyújtok itthon és felidézem magamba a hangját -ez megnyugtat, hogy ezt nem felejtettem el.

Mikor anyám megbetegedett, rettentően féltem, hogy meghal – pont úgy, ahogy nagymamám esetében is, sok éjszakát töltöttem álmatlanul rettegve attól, hogy egy nap jegyet vált az égi kikötőbe. Amióta ez a két eset megtörtént, láttam jó pár filmet ebben a témában ( Lovely Bones, Mielőtt megismertelek,Angyalok városa és a fent említett Coco) ezzel párhuzamosan pedig valahogy elfogadtam a halál tényét, már nem kapaszkodok görcsösen abba az elméletbe, hogy ez velem vagy a környezetemmel nem történik meg. Velem is megtörténhet, nem véd semmilyen buborék, csak talán valaki onnan fentről néha a megfelelő időben arrébblök – pár hónapja szemtanúja voltam egy balesetnek, ahol én is kishíján súlyosan megsérülhettem volna. Amikor ott ültem hajnalba a kereszteződés patkáján, a helyszínelés kellős közepén akkor tudatosult bennem igazán, hogy milyen kiszámíthatatlan ez az egész – egyik pillanatban még itt, a másikban pedig a távoli ottban vagyunk és nem számítanak majd olyan banális dolgok, amikhez eddig olyan szorosan ragaszkodtunk. Klisé, de azóta jobban tisztelem az életet, jobban vigyázok arra, mit mondok, gyakorlom, hogy ne legyek teli haraggal és dühvel, és ha sárga rózsákat látok, már nem fordítom el a fejem hanem  hálás szívvel mosolygok.

Anya tegnap halt meg, sok-sok évvel ezelőtt. És tudod, eltávozása másnapján leginkább azon csodálkoztam, hogy a házak még mindig állnak, és köztük az úton most is gurul a sok autó, a járdán pedig továbbra is nyüzsögnek a gyalogosok, mintha fogalmuk sem volna arról, hogy az én egész világom odalett. Én azonban tudtam, hogy így van, mert megéreztem az ürességet, amely úgy rögzült az életemen, mint egy összegabalyodott filmtekercsen. A város zajai hirtelen elültek, mintha a csillagok egyetlen perc alatt elporladtak vagy kihunytak volna. A halála napján – és esküszöm, hogy ez így volt – a kert méhei nem hagyták el a kast, egyetlenegy sem indult zsákmányszerzésre a rózsák közé, mintha ők is tudták volna, mi történt. ( Marc Lévy)

 

Beküldve:

Mond meg, melyik generációhoz tartozol – megmondom ki vagy!

Marketing nélkül nem is élhetnénk a mindennapjainkat, ez jön szembe a tévéből, az interneten, a vásárlóközpontokban, levélszemét formájában – megannyi ügyes marketinghúzás, ami fogyasztásra és vásárlásra ösztönöz minket. Az egyetem alatt jöttem rá igazán, hogy nem is hülyeség az, ha felosztjuk a generációkat különböző betűkre írunk hozzájuk egy jellemzést és erről tanulmányt is folytatunk. Nagyon is ravasz húzás ez, miközben teljesen ésszerű – egy hatvanasnak nem fogunk eladni x-boxot ( hacsak nem az unoka duruzsolja eme varázsszavakat a papi fülébe hétvégente), ellenben azzal célozzuk meg, ami az ő korosztályát a leginkább érdekelheti -kertészkedés, üdülés, maminak palacsintasütő,fazékkészlet hogy az unokáknak legyen mit enni…

Naszóval miután jól megtanultam, hogy kinek hogyan és miként adhatok el dolgokat, a jellemzéseket is elolvastam – nos én a 26 évemmel, ha nem tévedek akkor bizony a Y-generáció büszke tagja vagyok. Kicsit olyan ez, mint a horoszkóp, nem? Aki Bak, tegye fel a kezét, tartson velem!

Ahogy a wikipédia is fogalmaz, a pán-péter szindróma nagyon is jellemző a korosztályunkra azaz a 25-30-asokra, én még azért megkockáztatnám a 23-24 éves korosztályt is. A pán-péter szindróma nem más, mint hogy soha nem akarunk felnőni, élvezzük a szülői ház komfortját, anyu főztjét ( ami nem mindig baj, sőt), de a legnagyobb hangsúly azon van, hogy nemsok vagy épp semmiféle motivációt nem érzünk arra, hogy feszegessük azokat a bizonyos komfortzónákat. Az, hogy a diploma, nyelvvizsga kötelező, ez egyfajta listához kötött, amit jószerével a szülői házból, környezetből, társadalomból élünk meg, tehát ezeket jól ki kell pipálni, mert elméletben ez a sikeres élet titka. Mellesleg ez a lista nem áll meg – a mi generációnk az, aki szeret tanulni, felfedezni új dolgokat, új hobbikat keresni, tehát alapvetően felfedezők is vagyunk.  Na és itt jön a legellentmondásosabb része : a munkaerőpiac. Sokan, nagyon-nagyon sokan az én korosztályomból arra jutnak, hogy ez a munkadolog nem annyira jó. Miért? Azt hallottuk, azt láttuk, hogy a szüleink nagyon keményen dolgoznak, aztán egyre kevesebb jut mégis, vagy épp az, hogy a munka robotolássá vált az évek során – a robotolás pedig olyan szó, amit nem igazán szeretnénk rávetíteni a saját életünkre.  Viszont az állandó önmegvalósítás, kényszerből való megfelelés az napirenden van.

Nyilván leszögezném, hogy ez a fenti jellemzés nem húzható rá mindenkire, vagy csak részben nyilvánul meg. Sokat számít a környezet, ki hogyan nevelkedett, miként látta a világot, hogyan ébredt rá bizonyos összefüggésekre, mi formálta a véleményét és világlátását.
A környezetemben sok fiatallal találkoztam, aki kerek-perec nem akart dolgozni – nem azért, mert alapvetően nem lenne képes rá, hanem egyszerűen félt a kudarctól, nem talált számára megfelelő munkát, így semmifélét nem akart végezni. Sokkal élvezhetőbb az, hogy naponta kikapcsolódom a hobbijaimmal foglalkozom és biztos pontnak érzem a családi hátteremet – nem kell foglalkoznom a felnőtt világgal, mert az egy óriási kérdőjel sok szempontból és mi jobban szeretjük ha a mondat végén pont van.

Én is húztam- halasztottam, mondván, még tanulhatok, van időm és majd lesz valahogy, valaki majd segít, majd megoldódik majdmajdmajd. Nos, nem lett. Szerintem az én életemben sok minden közrejátszhatott abban, hogy minél tovább húztam : maga az a tudat, hogy édesanyám elég masszívan robotolt, rám lényegesebben kevesebb energiája volt érthető módon, megbetegedett és végül úgy döntött, hogy átköltözik valahová, ahol mindig süt a nap.

Aztán hallottam mindenféle munkahelyi terrorról, korrupcióról, nemfizetésekről, arról, hogy egyik napról a másikra ki lehet valakit tenni, a bullyról, ami nem csak az iskolákban, hanem a munkahelyeken is előfordul, arról is sokat hallottam, hogy valakinek nincs elég kompetenciája mert tulajdonképpen tanul valamit itt-ott, de a lényeges tudást nem szerzi meg az adott munkához – magyarán van diplomám, ott állok az egyetem ajtajában, mosolygok kettőt, hármat fotóznak és körülbelül ez így ennyi. Nem fog senki se várni egy 200-300 ezres szerződéssel, elküldhetem 80-90 helyre az önéletrajzomat, persze sehonnan nem jeleznek vissza, nő bennem a feszültség, hogy akkor tulajdonképpen miért tanultam ennyit, ha nem kellek a munkaerőpiacon senkinek?

Az, hogy én is pánpéteres voltam, egyértelmű. Nem mentségként szolgál, de a családi hátterem nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nekem semmi kedvem nem volt kimozdulni a jól bejáratott komfortzónámból,  paradox módon nőttem fel tizenkétévesen és maradtam kislány 24 évesen is.
Egy év munka után döbbentem rá, hogy élvezem. Van rutinom, van pénzem, ebből tudok háztartást vezetni, azontúl pedig tudok magamra költeni és azok a dolgok, amiket eddig csak listáztam, hogy szeretném,elérhetőek vagy elérhetőbbek lettek. Ez egy óriási lépés volt számomra, hogy felismertem mi hogyan épül fel : kezdő vagyok, hibázok, fejlődök és tanulok, haladok aztán pedig már egy idő után, minden magától megy -önálló munkavégzésre képes vagyok!

Mindenkit szeretnék bátorítani arra, hogy kezdje el. Nehéz, akár félelmet keltő is egyben, de ha arra gondolunk, hogy mindenki más is így kezdte előttünk, akkor nem gondolnám, hogy olyan nagy falat. Engedjük el, hogy ki mit mondott otthon arról, hogy vannak a munkahelyen gonosz főnökök, kiállhatatlan kollégák meg védett listás katikák meg marikák. Persze vannak, de lesznek olyanok is, akikkel tudsz beszélgetni a kávészünetben, akikkel együtt örültök egy sikeres megnyitónak vagy eseménynek, akik azt mondják neked, hogy de jó, hogy ez így sikerült és örülök, hogy együtt dolgoztunk rajta!
Nem lesz mindig minden szivárvány,pónik meg glitter – de ezzel nincs is baj. Minden tapasztalat, legyen az negatív vagy pozitív vezet valahova, több leszel tőle, tanulsz belőle, fejlődsz általa szóval – mindent bele Y-generáció!

Milia

Beküldve:

5 könyv, ami igazi mentálfröccsé válik

A könyvekhez való vonzódásomat, a fantáziavilágba való csöppenést biztosra veszem, hogy az anyatejjel szívtam magamba. Édesanyám és nagymamám is nagy könyvolvasók hírében álltak, számos könyv és regénysorozat büszke öröklője vagyok. Bár vannak kategóriák, mint például a krimi, amit nem igazán érzek magaménak, ettől függetlenül a Stieg Larsson-féle Tetovált lány mindig megdobogtatja a szívemet.

Egy időben nagy rajongója voltam a TTK könyveinek és olyan kiváló és olcsó könyvekre bukkantam, amit vétek lett volna akkor otthagynom. Szóval tulajdonképpen van egy saját könyvtáram is, ahol a tinédzserkoromtól ezidáig félig-meddig tudatosan gyűjtögettem be azokat a darabokat, amelyeket magaménak éreztem első ránézésre. ( Könyvet nem ítélünk borító alapján, vagy mégis?:)

Szeretném veletek megosztani azt az öt kincset az én kis szerény gyűjteményemből.

1. Almási Kitti -Bátran élni – Félelmeink és gátlásaink leküzdése
Volt szerencsém elmenni Kitti egyik előadására, ahol ezt a témát hozta fel előadásanyagnak. Nagyszerű előadó, közvetlen, érthetően magyaráz és hát annak az egy órás előadásnak köszönhetően vettem meg a könyvét. Abban az időszakban olvastam el, amikor a leginkább szükségem volt rá – biztosan nem volt véletlen.

„Ehhez képest a krízist, amikor nyilvánvalóvá válik a tartalom hiánya, vagy hirtelen felszínre kerülnek az addig eltussolt problémák, áldásnak tekintem. Lehetőségnek arra, hogy végre éljenek – még ha eleinte ez csak a fájdalomban és szenvedésben való megmerítkezést jelenti is. Ez is jó, ha egy folyamat kiindulópontját jelenti, és elvezet valahová. Rengetegen vannak, akik valójában csak egy-egy krízisben kezdenek el élni, amikor kénytelenek kilépni a komfortzónájukból. Persze erre ebben a formában nem vágyik senki, de sokszor mégis hasznos, mert rászorít, hogy elkezdjünk érezni, cselekedni, harcolni, amit már régóta nem tettünk. Sokszor ekkor döbbenünk rá, hogy valójában kik vagyunk, mi a fontos nekünk, és mire vagyunk képesek. Minden megmozdul, újrarendeződik bennünk és körülöttünk. Ezért mondják, hogy a válság lehet áldás és lehetőség is – ami teljesen igaz, de mi is kellünk hozzá, hogy az legyen.” ( részlet a könyvből)

2. Csernus Imre – A nő
Aki látta ezt a példányt nálam, azt láthatta, hogy tele van jelölve, címkézve épp csak aláhúzások nincsennek benne. Megosztó személyiség az ország Csernusa, de azt amit ír, szerintem jól írja. Sajnos, amit ebben a kötetben bemutat, tulajdonképpen egy nagyon is életszerű görbe tükör, amit nem szívesen veszünk elő az ágy alól, nem igazán nézünk bele – többek között én sem. Én kifejezetten nehezen látom meg magamban a hibát, aztán ha egyszer belenézek abba a tükörbe, mélységesen elmerengek azon, hogyan tehetném jóvá a múltbéli hibáimat, hogyan kellene máshogy csinálnom, hogy akár naponta bele tudjak nézni ebbe a tükörbe lelkiismeretfurdalás nélkül. Időbe telt az, hogy megtanultam bocsánatot kérni és megbocsátani magamnak is – részben ennek a könyvnek is köszönhetem, hogy elindított ezen az úton. Olyan jellemhibákra hívja fel a figyelmet, amit magunkra kapunk és nem feltétlenül a szülői ház „terméke”, hanem a környezeté, a szociális médiáé, a gyorsan rohanó hétköznapoké. Van,akinek túl nyers a stílusa – nekem talán pont ez jön be, mert őszinte. 

„A változtatás első három fázisa – a kimondás, az elfogadás és a befogadás – valójában az élet összes területére kisugárzik, mert a kihívásainkat csak így tudjuk jól megoldani. Lehet mindehhez ösztönösen is hozzáállni, de mindebből hiányozni fog a tudatosság.” ( részlet a könyvből)

3.Rhonda Byrne -A titok
Sokakat hallgattam végig azzal kapcsolatban, hogy ez egy maszlag, egy jól kitalált marketingfogás.  Persze, van körülötte egy nagyon jó sztori, eladhatóvá vált, film lett belőle, meg még jó pár könyv – alapvetően mégiscsak sikersztorinak könyvelhető el, az író részéről mindenképp. De mi van mögötte?
Szerintem egyébként nem feltétlenül humbug, hiszen ez az, amit már elég régóta hallok másoktól is – pozitív gondolatok, pozitív hatások. Ámde nekem, aki világéletében pesszimista-realista vonalon mozgott, hozott értékekből, történetekből, történésekből elsőre nem vett meg. A filmet is megnéztem, éreztem valamiféle eufórikus „ezaz” érzést, aztán görcsösen próbáltam belekapaszkodni, hogy ezt kellene táplálnom ahhoz, hogy sikerüljön a titok. Szerintem pár napon belül elengedtem, majd a könyvet elolvasta talán rá egy évre, már más szemszögből közelítettem meg. Abban nem hiszek, hogy naponta ötvenszer rágondolok arra, hogy legyen egymillióm és egyszer lesz – abban viszont igen, hogy lehet tervezni,hogyan legyen meg. Ez a fajta gondolatmenet az, amit én kreatív gondolkodásnak hívok – napi szinten űzöm, szeretem összeírni mire van szükségem, mire vágyok és képes vagyok megteremteni ezeket a helyzeteket úgy, hogy a végén lehúzzam a listáról, mert sikerült elérnem. Ilyen volt a diplomám, ilyen volt a nyelvvizsgám, a tetoválásaim,egy régóta áhított könyv, egy turmixgép, vagy az, hogy feketére festettem a hajam. Abban maximálisan megerősített a könyv, hogy olyan helyzet nincs, amire ne lehetne megoldást találni – de ehhez idő kell, meg nem jön egyből. De bármi sikerülhet!

„Senki, aki valaha elért valamit az életben, nem tudta előre, hogyan fogja elérni azt. Csak azt tudták, hogy valahogyan el fogják érni. „( átvett idézet a könyvből)

4. Sólyom Anna – Párnafilozófia
Egyszerű, lényegretörő – mind candy-ket kapunk Annától és szinte kötelességemnek éreztem a fent említettek után elolvasnom ezt is – pedig egy teljesen véletlennek köszönhetem, hogy a kezembe akadt, de milyen jó, hogy enyém lett! Olyan hasonlatokat ír Anna, hogy szinte érzem, ahogy végigvezet kézenfogva a könyvön és hagyja, hogy minden de az égvilágon tényleg minden átsuhanjon bennem, mint egy nagyon gyorsan vetített mozi, hogy a legvégén a fűben ülve rájöjjek, hogy mi volt a fontos mozzanat ebből a moziból.

„A legmélyebb félelem szerintem az, hogy ha felvállalom és megmutatom, aki vagyok, akkor elbukom vagy elítélnek, mert engem nem lehet szeretni úgy, ahogy vagyok, határaimmal és nemeimmel együtt. Ez hazugság. Bárki, aki ilyesmit akar elhitetni velem, az ragadozó, mindegy, hogy nő vagy férfi, és hogy milyen viszonyban vagyok vele. 
Önmagamhoz mégis ezen a félelmen át vezet az út.” ( idézet a könyvből)

5.Závada Péter – Mész

Závada Péter munkássága sokáig ismeretlen volt számomra – sajnos. Rendhagyó, hiszen „csak” slam versek szerepelnek benne, de ahogy végigolvastam, különböző,csapongó gondolataim támadtak – többek között az is, hogy nekem is írnom kéne. Úgy azonnaldemáris. Végül a fiók kapta meg ezeket a kezdetleges verseket, de az a tény, hogy verseket olvashattam, amiket érdemes tovább gondolni -nos, szintíszta öröm volt. Ezután még sikerült egy második kötetet is beszereznem -Ahol megszakad című, hasonlóan nem elhanyagolható tartalommal bíró verseket tartalmaz. Számomra a nyarat jelentik – azokat az erkélyre kiülős, napos, elmerengős délelőttöket, amikor élvezed, hogy élsz és minden jó most, úgy, ahogy van.

„Az elgurult szavakat
összeszedni fölösleges. Ha olykor kérdez is
még rólunk bárki, a válaszaidban minden
határozatlan névelő én vagyok.” ( részlet a könyvből)

Ti milyen könyvet ajánlanátok nekem?:)
Milia

Beküldve:

A virtuális valóság turnéja – Ready,Player One!

A Ready Player One ez év márciusában robbant be a mozikba, garantált kasszasikerként. Az embereket érdekli a lehetséges jövő, sőt mondhatjuk a szemünk előtt zajlik a jövőnk alakítása : számos technikai fejlesztés segít minket a hétköznapi életünk során is – ezt a hullámot lovagolják meg a film, könyv és játékkészítők is. A film 2044-ben játszódik, a magyar nyelvű trailer itt látható.

Mivel a látványvilág azonnal magával ragadott így premiervetítésen néztem meg  a történetében kicsit sem kiszámítható filmet. A helyzet az, hogy eléggé tudatlan voltam így megdöbbentem, hogy bizony ennek a sikerfilmnek van könyv változata – Ernest Cline 2011-ben adta ki és szerintem kishazánkban kevesen ismerték előzőleg Ernest műveit.

Nos, miután a Ready Player One alternatív világa extázisba ejtett első utam a könyvesboltba vezetett, nem meglepő módon már aznap faltam is a sorokat. Nahát itt jön az a rész, amikor megintcsak rádöbbentem, hogy a jéghegy kicsiny csúcsa a film, és ami a víz alatt van – na az a könyv. Sok tekintetben eltérő plotja van a könyvben, választékosan, izgalmasan megírt fejezetekkel halad a történet. A látványvilág, a grafikai megoldások viszont nagyon sokat tartogatnak – számomra  legalábbis hiszen egyik ámulatból a másikba estem tőle. Tudom, hogy március már régen volt, de a könyvet azóta is többször forgattam, elemeztem, tovább gondoltam – hiszen ez valóban lehet egy alternatív jövőképünk!

Steven Spielberg neve amolyan garancia, hogy a filmtől igenis lehet sokat várni – nincs ezen mit csodálkozni, Steve munkássága mindenki számára ismeretes és természetes, hogy amihez ő hozzányúl,abból bizony nem csak aprópénz lesz. A főszereplővel nem teljesen vagyok kibékülve, de nyilván egy Dominic Sherwood érdekes lett volna ebben a szerepben.

Akit érdekel a cybervilág, a virtuális valóságban történő mindennapok esetleg ő maga is szeret játszani, annak kötelező darab  – először a könyv, majd a film ebben a sorrendben.

Jó szórakozást!

Beküldve:

Bemutatkozik az író a gép mögül

26 éves vagyok, Kommunikáció és Média szakon végeztem mint moderátor, 2017-ben.
Gyerekkorom óta foglalkoztat az önkifejezés kreatív formái – a rajzolás, az írás mind a szenvedélyeim közé tartozik.

Voltam már PR-asszisztens, szabadidőmben copywriter, jelenleg recepciósként dolgozom – a helyes kommunikáció elengedhetetlenné vált az életemben. Középiskolás koromban fedeztem fel, hogy az írással képes vagyok kifejezni azt, amit szavakkal kevésbé – ma már szóban is könnyedén megy,hála az egyetemi éveknek.

A szociális média hatása az egyik olyan témám, amit folyamatosan előveszek – a cyberbully és az, hogy milyen negatív hatása van a szociális médiafelületnek az ember életére, hangulatára, önértékelésére kifejezetten szívügyemmé vált az évek során.

Ez a blog az én játszóterem, a vélemény-nyilvánító zónám, ahol szívesen veszem mások véleményét, mert jó ha sokan, sokfélét gondolunk és ezt megtudjuk vitatni.

Üdvözöllek itt!
Milia

Beküldve:

R.M Drake – instagram költő,akit félszavakból is értünk

Akik jártasak az instagram világában, azoknak talán nem lesz újdonság R.M Drake neve. A magát instagram-költőnek aposztrofáló Drake pársoros versekkel kápráztatja el azokat, akiknek ez a fajta költészet bejön – lényegretörő, elgondolkoztató, néha pimaszul egyszerű sorok, amelyek képesek arra, hogy az ember más pontból lássa az élet történéseit.

Drake egyébként csak puszta szórakozásból osztotta meg eleinte a költeményeit, majd minél többet írt a saját szemléletéről, élettapasztalatairól ő maga is azt látta, egyre többen járnak hasonló cipőben. Az írás köztudottan terápia is sokaknak -nincs ez másként Drake esetében sem. Ma már az Amazonon sikerlistákat vezet a könyveivel -amelyekből a rajongói nagy örömére akad szépszámmal.  Egy interjújában elmeséli, hogy Sophia Bush színésznőnek és a Kardashian lányoknak köszönheti a hirtelen lett sikerét, hiszen ők voltak az elsők akik posztoltak róla -onnan pedig nem volt megállás, felpörgött a like-ok és követők száma.
Legújabb könyve a szintén instagram-költő R.H Sinnel készül  és az „empty bottles full of stories” címet viseli.

Én 2016-ban fedeztem fel magamnak Drake írásait természetesen hol máshol, mint az instagramon. Szinte azonnal magába szippantottak a versei, amelyek egyszerre voltak puritánok, egyszerűek és mégis volt, hogy napokig a fejemben motoszkáltak – tovább morfondíroztam rajtuk, újabb és újabb gondolatokat szültek.Miután már nem tudtam megszámolni hány darab idézetet írtam ki tőle, úgy döntöttem beszerzek egy valódi példányt is. Egy Londonban élő barátnőm segítségével szert tettem egy eredeti R.M.Drake könyvre, amely a „Beautiful and Damned” címet viseli és a verseken kívül inkább hosszabb volumenű történeteket mesél el. A vaskos kötet két részre bontható, a névadó „the beautiful” és a „damned” részre. A damned része tartalmazza inkább a verseket, összesen 60 költeményt olvashatunk el angol nyelven. A könyv majd’ négyszáz oldal, Drake egyik stílusjegyét, a typewriter betűtípust alkalmazza. A könyv elején feltüntette az eddig megjelent könyveit ( Spaceship, Science,Beautiful Chaos, Black Butterfly és a Brilliant Madnesst).

Akit érdekel, kövesse be instagramon , illetve rátekinthet a facebook oldalára is.

Milia.