Scroll to top

A láthatatlan, aranyra festett törések mentén


Milia - május 6, 2021 - 0 comments

Akinek a cím után leesett, hogy a japán kintsugiról beszélek, annak jár a piros pont. Ez az a fajta renoválási technika, mikor ha valami összetörik, arany festékkel és ragasztóval újra eggyé varázsolják a kerámia darabokat – egyetlen percig sem takargatva a szépséghibájukat, ami a törésből fakad.

A Mindset Pszichológia FB oldalán futottam újra bele ebbe a kifejezésbe, amit jómagam is használtam már 2017-ben. Életem azon szakaszában jártam, amikor pont így éreztem magam, mint egy ezerfelé tört kerámia, amihez akkor még nem volt arany ragasztó.
“Az életünk során kialakuló kríziseket megoldva egy magasabb működési szintre lépünk. Ahogy a megragasztott edényeken örökre megmutatkoznak a törések, úgy ezek az élmények is nyomot hagynak a személyiségünkön – mindez pedig lehet egy pozitív változás is. A pszichológia ezt a fajta fejlődést poszttraumás növekedésnek hívja.” ( Mindset Pszichológia FB oldal)

A napokban nekifutottam már párszor, hogy írjak egy novellát, de valahogy újra meg újra elakadtam benne – a mondanivalóm kúsza volt és zavaros, de ahogy ma belefutottam ebbe a facebook posztba, rájöttem, hogy erre akartam visszavezetni a novella mondandóját – lehetünk-e egészek ott, ahol egyszer megtörtünk? Valószínűleg nem. Megragasztani magad, a traumát átültetni egy másik cserépbe, ami már a tanulság feliratot viseli, nagyon-nagyon nehéz folyamat és nem is lehet siettetni.

Ez az egész törés is nagyon érdekes dolog – míg mások azonnal észreveszik kik az kintsugi-emberek, empátiával és megértéssel fordulnak feléjük, van, aki teljes egészében vak erre. Hogyan érnek ezekhez a kintsugi emberekhez, más emberek? Tudunk-e kellő finomsággal bánni velük – vagy egyáltalán akarunk-e bármit is kezdeni azzal a ténnyel, hogy valaki éppen megmutatja nekünk, mennyi reparáláson van túl és a jelenlegi életszakaszában hol áll.

Egyre több mintát ismerek fel, amit az emberek körülöttem loopolva csinálnak – ezek az apró részletek egyébként jobban segítenek abban, hogy megértsem vagy elfogadjam, miért olyanok – miért van az, hogy valaki takarításba vezeti le a feszültséget, miért van az, hogy valaki folyamatosan kiabál velem, miközben nem velem, hanem az életkörülményeivel van baja – ez azért jó, ha tudatosítom magamba, hogy elsősorban nem velem van baja, mert így nem kezdek el felesleges köröket futni magammal, nem kezdem el a saját traumajelmezeimet elővenni a fiókból és magamra ölteni, hanem szimplán engedem, hadd menjen. Azt is szemrevételezem, hogy én hogyan reagálok és miért úgy ahogy – milyen furcsa, hogy minden visszavezethető valamire és ez nem csak légbőlkapott dolog, hanem konkrét tények vannak előttem – mintha valamiféle hályog esett volna le a szememről, látom az összefüggéseket és ezzel együtt egyfajta megkönnyebbülés is van rajtam. Már tudom, miért beszéltem úgy a barátnőmmel, miért nem tudtam elviselni az ő boldogságát, miért nem tudtam felvenni a kapcsolatot valakivel, akitől bocsánatot kellene kérnem, vagy miért van az, hogy akárhányszor találkozom egy régi barátommal, akkor nem tudom elkezdeni azt a beszélgetést, ami már legalább 50x lejátszódott a fejemben.

Ti hogyan álltok ehhez, meritek megmutatni vagy büszkén felvállaljátok azt, hogy mennyi törés után is egészek vagytok csak máshogyan?


Related posts

Post a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük