A mi történetünk 2024.05.25-én kezdődött két kék csíkkal és 2025.01.30-án megszületett a lányunk, Szofia Mira.
A szülészeten, a kórházban és a gyermekklinikán is hirtelen a Viktóriából szimplán csak anyuka, meg édesanya lett – eltűnt a nevem és egy kicsit a régi identitásom is. A régi élet – új élet dolog egyébként elég erősen bennem / bennünk van, nem negatívként éljük meg itthon, hanem egyszerűen csak sodródunk vele: egy hónapja egy teljesen új helyzetben vagyunk, ahol sok a bizonytalan, kevés a sziklaszilárd és a biztos,ahol a régi kontrollmánia kidobható a kukába, hiszen a napi rutin még csak az én fejemben létezik úgy, ahogy szeretném. A türelemből sok kell, a túlaggódásból pedig kevés (kellene). A mi történetünk nem úgy kezdődött, ahogy reméltük:
a szülészeti trauma, a szülészeti erőszak létező dolog. Nem beszélnek róla elég hangosan,nincs akkora volumenje ezeknek a történeteknek csak egy-két Facebookos mozgalom ( Másállapotot a Szülészetben) vagy a WMN ír fantasztikus cikkeket erről, hogy mi történik a hazai vonalon. Tiktokon és instagramon szerencsére egyre többen emelik fel a hangjukat, egyre több figyelmet fordítanak pl. a perinatális tanácsadásra, a gyász vagy traumafeldolgozásra – de még ígyis halk a visszhang.
Nincs rendben, hogy nincs kompetens orvos, aki nemcsak a könyveket böfögi vissza, hanem alkalmazza is azt, amire felesküdött: nem mellesleg pedig rendelkezik empátiával, és kellő érzékenységgel viseltetik a kismama iránt. Nem csak egy TAJ szám vagyok a gépben, meg egy kórházi lap, amire rá lehet írni, hogy zárójelentés.
Nincs rendben, hogy hülyének nézik az első gyermekes anyukákat.
Nincs rendben, hogy a kórházi ápolók úgy viselkednek ahogy, és a felelősségérzetük valahol félúton elveszett két kiégés között. Én nekik nem tapsolok és nem szorgalmazok semmiféle fizetésemelést sem. Nem írhatok neveket, mert nekik jogaik vannak, nekem pedig csak szar élményeim.
Nincs rendben, hogy aki császárral szült, az nem szült igazán és nem is küzdött.
Nincs rendben, hogy aki nem szoptat, az nem igazi anya.
Nincs rendben, hogy egy gyermekklinikán az anyukák nem kapnak ellátást, mert nincs.
Ebben az országban, az emberek zömének a fejében sok-sok olyan dolog van, ami a nincs rendben kategóriába esik. Lehet azzal érvelni,mint ahogy érveltek már nekem, hogy majd elfelejted, az a lényeg ,hogy egészségesek vagytok… majd a másodiknál másabb lesz… majd megszépül ez, igen, kicsit döcögős volt dehát na…
Én ezekben nem hiszek. Nagyon sok kismama és anyuka történetét láttam és hallottam az utóbbi egy hónapban, és mint a csontvázak úgy hullottak ki a szekrényből, mert tabusítás folyik: különböző facebook csoportokban egymás nyakának ugranak a véranyák, meg az ősanyák, meg a jó meg a szaranyák is. És ebből kiindulva ugye nem is meglepetés, hogy ha már mi így széjjelhúzunk akkor mit várunk szélesebb körben, olyanoktól akik mondjuk nem is kompetensek a témában. Végül pedig kiderül, hogy nagyon is hasonló dolgokon megyünk keresztül: a szoptatás, a tápszer, a fájdalmak, a kétségbeesés, a frusztráció, a türelmetlenség, az érzelmi hullámvasút, önmagunk megkérdőjelezése – ez mind, mind bennünk van csak keveset vagy épp semmit nem beszélünk róla. Mert nem szabad. Mert az anyaság ugye mindig rózsaszín,meg cukormáz, meg ” te akartad” és ” te vállaltad”.
Ebben az országban csak egy valami működik nagyon jól: a mutogatás, meg az, hogyha az én tehenem megdöglött, a tiéd is tegyen így.
Egy hónapja máshogy süt a nap. Máshogy csukódik a bejárati ajtó, máshogy vesszük a levegőt itthon. Máshol van a fókuszpont, és teljesen mindegy már, hogy hányszor pittyen a messenger vagy a facebook értesítés. Az esték is másabbak – hiába vagyunk fent ugyanúgy, mint eddig, nem filmezéssel, nem gamerkedéssel töltjük el az estét. Cumisüveg és nyálkendő. Kisruhák. Púderszagú valóság.
Az első hetekben rájöttem, hogy semmit nem tudok – sem magamról, sem erről az új élethelyzetről. Nagyképűen mondhattam előzőleg, hogy készen állok, de az igazság az, hogy közelébe se jártam annak, amit gondoltam. Mikor mindennap tele vagy kérdésekkel és nincs rá biztos válasz – vagy legalábbis nem olyan stabilan, mint ahogy remélted. Ez egy olyan új feladatkör, amihez nincs segédlet, neked kell naponta leírnod a tapasztalataidat és remélni, hogy a következő nap is műkődik ugyanez az elmélet. Amiben reménykedhetsz hogy más anyukák akik szintén keresztülmentek ezeken segítenek neked – és sokszor egy jó szó, egy kedves mondat, egy megerősítés is óriási erővel bír.
Ha újra neki kellene futnom, máshogy tenném. Sokkal felkészültebben állnék a startvonalra. Hamarabb letenném a telefont vagy épp fel se venném, nem válaszolnék azonnal minden pittyenésre, többet pihennék és kevesebb stresszt tűrnék meg. Hamarabb törölnék.Hamarabb zárnák le történeteket. Hamarabb koncentrálnék és tanulnék. Hamarabb mondanék nemet.
4 nap alatt 0-ról kellett tulajdonképpen napokon belül felgyorsulnom 100-ra, összekapnom magam, a saját fizikai és mentális határaimat átlépnem. Jelenleg a negyedik hetet taposva kezd visszaállni a normális határértékre. A lányomért mindent – ahogy a nagykönyvben megvan írva.
Egy biztos: az anyaság első macskaköveit taposom, hátrafele nem nézek, előre pedig még nem igazán látok: minden nappal többet fedezek fel, többet tanulok. Amiért hálás vagyok, az az, hogy ilyen élményekben van részem, hogy egészséges és hogy nem vagyok egyedül.
„Az anyaság alázat. Szolgálat és lemondás. Élethosszig tartó aggódás. Önismereti lecke. Kétkedés és hit magadban. A hited őbenne. Az ő hite tebenned. Bizonytalanság és bizonyosság egyszerre. Könnyek a zuhany alatt. Végtelen fáradtság. Végtelen káosz és mindent elsöprő harmónia. Ismeretlen szívelszorulás. A szeme a szívedben. A hangod az övében. A mosolya mindenhol. Az illata a lelkedben. Szövetség vele. Az anyaság kötelék. Ragaszkodás és elengedés. Kérdések magadnak, válaszok magadtól. Az anyaság áldozat. És mindenekelőtt hála. Hála annak, akit megszültél; és annak, aki téged megszült.”
Kőváry Anett