Kategória: MentálFröccs

Beküldve:

Mindfullness – éld meg a mindennapokat!

A mindfullness egy mostanában igazán felkapott, mondhatni trendi szó. Szerintem erre már komplett kurzusok is vannak, hogyan éljük meg az életünket jól, hogyan legyünk tudatosan boldogok és társai. Ehhez még hozzájön egy tucat könyv,egyéb online összefoglaló – magyarán ma igazán divatos fejben is otthon lenni.
Nekem ettől személyszerint herótom van. Leszögezném, ahogy a finneknél, a svédeknél és más nemzetiségeknél is, imádom, nagyra értékelem,hogy átélik a mindennapokat és nemcsak megélik őket. Nagyon jó kezdeményezésnek tartom, hogy akinek igénye van rá, vagy úgy érzi lát benne fantáziát igenis menjen el kurzusokra, tanuljon meg többet magáról, legyen sokkal ‘befelé figyelőbb’.  A gond az ezzel a nagy promozással meg életstílus felvezetéssel, hogy nekem úgy hat, mintha egy ruha lenne, amibe bárki belebújhat ha van kedve / pénze. Aztán majd jön egy másik hullám, és akkor azt vesszük meg és az vesszük fel.

Nekem nagyon adja, a Slow Budapest dolog is – rákerestem a térképükre, számos helyen jártam, amit ők megjelöltek, mint lelassuló pont. Csinálom a hétvégi ‘telefonmentes’ detoxomat, sőt, vannak napjaim, amikor még a laptopom közelébe se megyek. ( pl. a tegnap estém, mikor órákon át társasoztunk a párommal a legújabb szerzeményünkkel) Nem tudom érthető-e, hogy maga ez a mindfullness nem csak egy adott intervallumra kivetíthető mozgalom, amibe csatlakozhatnak az emberek, hanem valós életfelfogás, szemléletformálás, amit szívvel-lélekkel érdemes csinálni – elvégre pont ez a lényege! Merthogy teljes egészében megváltoztatja az ember felfogását, a hétköznapokhoz kötődő gondolatait, a boldogságot, mint fogalmat forgatja át az emberben. Meglátásom szerint helytelen és közhelyes is egyben, hogy a boldogságot címkézni kezdjük, szépen becsomagoljuk, dekoráljuk aztán meg jól eladjuk, mint egy megvásárolható örökéletű pakk, amit néhanapján úgy a vevőnek ki kellene bontogatnia, hogy hahó én boldog vagyok.

Még a középiskolai éveimben merült fel bennem az a gondolat, hogy a boldogság, hát az nem állandó. De ezzel az égvilágon, belátom, nincs is gond. Aki folyamatosan boldog, az élet minden egyes adott percében, az valahol meglátásom szerint, nem teljesen őszinte. Az ember lehet hálás, lehet jókedvű, lehet kiegyensúlyozott – de boldog? Folyamatosan? De ez nem is gond, ha nem sikerül. Elvégre mindig van okunk arra, hogy jobb legyen a kedvünk, örüljünk valaminek. Számomra a boldogság olyan, mint egy konzerv. Van szavatossága, jól meg kell ízlelni, át kell forgatni magunkban, de nem lehet örökké tartogatni a „jobb” napokra. Ugyanez van a szomorúsággal – nem lehetünk állandóan szomorúak. ( nyilván itt megemlíteném azt, hogy aki volt már depressziós, ült abban a bizonyos gödörben, ezzel az állításommal rohadtul nem fog egyetérteni, sőt.)
Két tetoválásom is van ezzel kapcsolatban : az egyik tulajdonképpen azt fejezi ki, hogy hálás vagyok, amiért mindig kapok az élettől leckéket. Lehet, hogy amikor épp a lecke elején járok, akkor minden vagyok, csak hálás nem, de amikor visszatekintek, rájövök, hogy mi miért történt és miért én kaptam ezt. Nem tudom pontosan hol és hogyan olvastam egy nagyon találó gondolatot hogy Isten csak annyi terhet rak egy ember vállára, amennyit az elbír. Nem tartom magam vallásosnak, de ezzel mélyen egyetértek és eszerint látom az előttem és a hátam mögött levő történéseket. A másik tetoválásom egy koreai zenészhez köthető, egyetlen mondat arra vonatkozóan,hogy az életemben nincsenek határok. Ez egyrészt a függetlenségemet, a szabadsághoz kötött ellenállhatatlan vonzódásomat és azt is jelenti,hogy nem lehet mindig csak rossz valami, hanem lehet jó is. Jót követhet rossz, rosszat jó.

A Mindfullnessre visszatérve: bár lehet, hogy sokan már ismeritek, én mindenképp bemutatnám a Year Compass-t. (link) Ez a napló abban segít, hogy értékeld az előző évet, átgondold, hogy mit is köszönhetsz neki és szépen, a magad tempójában le is zárd. Ezzel együtt, a lezárás, mint tudjuk, minden vég valami új kezdetét is jelenti, így a következő évet is ebben a zen-tudatban tervezheted meg. Szerintem zseniális, évek óta csinálom és minél inkább érettebb vagyok ezen a téren, annál jobban átlátom, mennyire jó is ez a tervezgetés, ugye a mindfullness. Az igazi flow és slow élményt egyaránt garantálja, hiszen egyszerre figyelsz belülre csendesen és pörögsz fel agyban a terveidet illetően.

A másik dolog, ami szintén a mindfullness-hez köthető, ugye a self-care, vagyis az önmagaddal való törődés. Az itt-és-most megélése, ami kizárja a stresszt, a szociális média kisördögeit, támogatja a spontaneitást, a hála és az öröm valós megélését. Erre kifejezett gyakorlatok vannak, feladatok és a többi és a többi. Szerintem ez mindenkire egyénre szabott : nekem egy jó könyv, tea, vagy írás teszi mindfullnessé az állapotot,amikor megélem, hogy itt és most minden jó. Dehát ugye kinek mi – ez is gyakorlás, önfigyelés kérdése. Nem kell gurunak lenni, vagy nem kell súlyos pénzeket költeni arra, hogy megtaláld a lelki békét, a tudatos harmóniát – a legegyszerűbb talán az, ha kikapcsolsz mindent és hallgatsz magadra, meg a belső hangra. Hogy neked mi a jó.
Nem attól lesz valaki abszolút mindfullness, hogy csinál fotókat instagramra, amikhez hozzáteheti a #mindfullness #positivemind #positivevibes hashtageket, hogy eleget tegyen a kor emberének digitális igényeinek. Ezek a tökéletesre szerkesztett, néha valóban beállított, legtöbbször jógával, meditációval összekötött pr-képek meglátásom szerint arra valóak, hogy aki nézi őket, lepje el a sárgairigység, hogy neki ez nem megy. Szerencse egyébként, mert ha mindenkinek menne, ezer pr-os és marketingesek országa lennénk. ( bár lehet, hogy azok is vagyunk…).
Eleve ha valaki meditál, minek fotózza le? Motiváció gyanánt? Nem tudom. Nem hinném, hogy valakit lázba hoz, ha látja, hogy a másik tökéletesre meditálta magát egy fotó erejéig, de hazudtoljatok meg nyugodtan 🙂

„…Mindannyian csak turisták vagyunk ezen a bolygón. Senki nem él itt örökké, legfeljebb egy évszázadot maradhatunk. Így aztán, amíg itt vagyunk, jobb ha megpróbálunk értelmesen, hasznosan élni, jó szándékkal lenni egymás iránt…”( Tendzin Gjaco)

Beküldve:

Freak Out üzemmód – itt a Karácsony!

Az ünneplés már egy ideje nem az én asztalom. Pótolni, foltozgatni lehet, vannak és voltak rá kisebb-nagyobb megoldások, időszakosan. Nagyon szerettem volna és szeretném most is ,ha a Karácsony ugyanolyan hangulatot tudna idézni bennem, mint gyerekkoromban. Persze, ahhoz kell egy kis varázslat is, hiszen az ajándékok csomagolása, felfedezése, a ‘télapó’ settenkedése éjjel, a kopogás mind-mind játék volt és borzalmasan élveztem.

Mondhatnám azt, hogy a mai kor emberének a karácsony nem más, mint pr,marketing és pénz. Nem szeretnék általánosítani, mert remélem ( és tényleg!), hogy nem csak ilyen emberek vannak, hanem olyanok is, akik egyszerűen varázsolják meseszéppé az ünnepeket. A meseszéppé varázslók közül találkoztam egy-kettővel, de annyira boldog lennék ha többen lennének – mondjuk beleértve magamat is. A minap gondolkoztam ezen, hogyan lehetne előhozni magamban azt a bizonyos lángot, a gyermeki rajongást, a készülődés izgalmát. Még keresem a válaszokat, de bízom benne, hogy hamarosan megkapom őket!

Ezzel nem fogok nagy titkot elárulni, ha közlöm, hogy a legtöbben akkor kapnak karácsonyi-frászt, amikor már októberben elkezdődnek a bevásárlóüzletek és központok őszi kínálatában a karácsonyi becsempészése. A szülők aggódni kezdenek a mikulás csomagok miatt, hogy kinek mi kerüljön bele, hogyan oldja meg vagy nem tudom jelenleg mennyire működik még ez a rendszer ahelyett, hogy a gyerkőc valami hiperszuper konkrét dolgot kap – mondjuk egy telefont, egy laptopot és akármi mást is. Merthogy ilyen is van! Az iskolában ugye szinte naponta megy a versengés, kár lenne tagadni, mert szerintem ez minden generációban fellelhető volt szóval ebből kiindulva már a klasszikus mikuláscsomagozás talán nem is létezik annyira.
Nahát erre rájön a Karácsony és az, hogy ki mire vágyik. Én a hasznos ajándék párti vagyok, dehát gyerekként, ha a szívemre teszem a kezem, jobban örültem egy barbi konyhának, mint mondjuk egy jó, meleg vastag zokninak. ( sosincs zoknim, csak szólok, ha valaki ötleteket gyűjtene :)) Az eddigi tapasztalatokból kiindulva, inkább megmondom és leírom, hogy mi az, amire ténylegesen vágyok – nem szeretném, ha felesleges pénzköltekezés menne körülöttem. Így legalább biztosan tudom, hogyha kapok is valamit, azt maximálisan használni fogom és nem végzi a fiók és szekrény alján.

Viszont nem mindenki ilyen – tehát a szociális médiafelület karácsony tájékán igencsak kitér a hitéből, vagy inkább beturbózza magát?( kérdéses), merthogy ilyenkor bukkannak fel, hogy kinek nagyobb az ajándékcsomagja. Ki mit kapott, ki mennyit költött ( ez körülbelül majdnem ugyanaz az effekt, mint a nyaralásos fotók a Maldív-szigetekről, meg innen onnan), kinek van szebb karácsonyfája és szebben mosolygó, befagyott mosolyú családi képe. Elnézést az utóbbiért, de nem tudom megállni sokszor, hogy ne ezt gondoljam – hiszen ez csak egy kép, ami tökéletesnek hat,ezt az érzést sugallja a „nagyvilág” felé, hogy minden rendben van, minden csodálatos, éljen a szeretet ünnepe, aztán a háttérben meg sokszor nagyon nem így működik az egész. Kicsit ez olyan, mint mikor valaki teleposztolja az üzenőfalat azzal, hogy ő mennyire szerelmes és ötvenhatmillió képet feltesz ez ügyben, hogy mások is így gondolják. (Nem mintha én nem léptem volna ebbe a szarvashibába, mert de és utólag módfelett nem is értem magamat de ezen most lendüljünk túl).

Na itt lép a képbe, pont a fent említett okok miatt, a szegény ember dilemmája és stresszhelyzete. Hiszen sokan esnek abba a hibába, hogy kivülre akarnak megfelelni, tehát ebből fakadóan ők is belelépnek ebbe a ‘kinek nagyobb a… az ajándéka’ versenybe. Családi nyomásra, szociális média nyomásra, társadalmi elvárások gyanánt – kinek mi, lehet ebből csemegézni.  Ezt használja ki az összes, ismétlem az összes üzlet,bolt, márka, termékkínáló és a többi. Az összes elcseszett reklámmal azt szugerálják mentálisan a vásárlóba, hogy vegye meg azt a huszonhatodik laptopot is a család legkisebb tagjának, mert ha nem teszi meg, akkor szar szülő, meg annál is szarabb, hogy a gyereket is kifogják nézni a suliból, ezt meg ugye nem akarhatja a szülő,mert akkor megint kiderül róla, hogy szar szülő. Duplán szar. Nyilván itt remélem érzitek az iróniát, de a lényeg, hogy valóban nagyon rámennek arra, hogy minél többet vásárolj és lehetőleg minél nagyobb értékben. Leárazások, blackfriday, ilyen-olyan akciók – ami egyébként olcsó trükk, hiszen a régi árat spécizik fel nagyobbra, majd leértékelik az eredeti árra. Persze, tiltja a törvény, hogy a vevőket palira vegyük, merthogy ez csalás – na persze és ki jár ennek utána? Kinek érdeke?
Szóval az igazi freak-outolás már november közepén megkezdődik, az emberek őrültmód vásárolnak, tépnek-cibálnak másokat az ajándékokért. Az ünnepi ebéd, vacsora, a gyönyörű fotó, a szépen feldíszitett karácsonyfa alatta az ötven ajándék – na ez a kép él a legtöbb emberben, amikor kiejti valaki a száján, hogy Karácsony. A másik része az amire gondol, a hajtépés, a sietség, a karácsonyfa kiválasztása, az ajándékok beszerzése, a nagy rush, rohanás mindenhova is. Stressz, feszültség  -és még ha mi, akik egyébként a zen tanaival nőttünk fel, hát egy-egy ilyen bevásárlás után, ránk is jut a stresszből bőven, mert elég látni meg érzékelni a több ezer nő féktelen futamát a tökéletes ajándékhajkurászás közben…

Nade. Nem az ajándék fontos, nem a karácsonyfa, nem a tökéletes pulyka,csirke, meg hidegtál, de még nem is az ünnepi töltött káposzta. Az a legfontosabb legalábbis számomra és remélem, sokan egyetértenek majd velem : a nap végén összeülni, koccintani egyet és azt mondani, de jó, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk, minden rendben.

Beküldve:

Edzés motivációval és anélkül – különbségek

A testnevelés óra a halálom volt – ahogy beszélgetek a kolleganőimmel, vagy barátokkal az az általános, hogy mindenki utálta. Mindenkiben túl élénken él az, hogy bizony néhány testnevelés tanár viccet csinált abból,ha valaki nem tudott teljesíteni – negatív példaként statuálták a többiek előtt. A teljesítményorientált testnevelés órák, a végtelen körök, a kislabdadobálás, a kötélen való himbálózás vagy épp a kedvencem : a bukfencezés. Mind-mind olyan dolog volt, ami egyenesen megutáltatta velem a testmozgást.
Hiszen ki a fene ne érezné magát attól rosszul, ha az egész osztály előtt a tanár becsmérli a teljesítményét? Csak 50 felülést tudtál? Cöh.

Na ennek fejébe még az is jött, hogy nem tesizhettem hetedikes koromtól, a hallókészülékem miatt. Nem mintha krokodilkönnyeket ejtettem volna emiatt, még középiskolában sem viselt meg eléggé a testnevelés óra teljes elmaradása. Vékony voltam, nem hízékony fajta, nem okozott gondot, ha nem mozgok eleget.

Na de, most.
Sok olyan időszak volt az életemben, ami így visszatekintve, annyira kistresszelt, hogy ha megfeszültem volna, akkor se tudtam volna hízni. Egyszerre élveztem az előnyét, meg a hátrányát. Lassan matricaként víritott a fejemen, hogy mások anorexiásnak gondolnak. Az biztos,hogy amikor pszichológushoz jártam, azért volt néminemű testképzavarom, de semmi olyan, amiből ne tudtam volna segítséggel,némi rávilágítással kilépni.

Az egyetem, az éjszakai tanulások, a rendszertelen evés, a stresszevés, semmi mozgás ugye nem kell bemutatnom, hogy mit tud okozni? Én, akinek mindig gyors anyagcseréje volt, aki genetikailag a vékonyságot örökölte, hát szépen lassan felszedtem a kilókat. Eleinte még örültem is, hogy na végre, aztán így már a vége fele annyira nem. 2018 januárjában, a 26-dik születésnapom után megfogadtam, hogy itt az ideje a váltásnak : személyi edzés, edzés orrba-szájba, teljes életmódváltás.

Ami a gyakorlatban könnyűnek, egyszerűnek sőt logikusnak hangzik, az a valóságban nem így volt. Itt szeretnék kitérni arra, hogy valójában még mentálisan nem voltam kész a változásra, ez olyan belecsaptam a lecsóba módszer volt, de érezhetően nem voltam ott fejben. Három hónapig csináltam, szenvedésnek éltem meg, kényszernek, muszájnak. Közben dacoltam magammal, hogy én jól vagyok így, nekem nem kellene fogyni, elvégre ma már rájött a divatipar is, hogy az is ember, akit plus size-ba sorolnak, meg pont 2018 az az év, ahol vastagon szedve beszél mindenki a bodypositive mozgalomról.
A sors összehozott egy olyan kolleganővel, aki viszont megmutatta nekem, hogy máshogy is lehet.(Köszi Zsuzsi! ) Annyit beszélgettünk erről az egész edzés témáról, illetve inspirált abban, hogy csináljam, hogy egyre többször kaptam magam azon, hogy tervezem a nagy visszatérést -mindenközben támogatott abban is, hogy az önképemmel tisztában legyek. Együtt mentünk végül edzeni és ez már a második hetünk együtt.  Óriási löketet adott az, hogy már a gépek használatával teljesen tisztában vagyok ( köszönet az előző személyi edzőnek, illetve egy honlapnak ahol fitneszgép bérlésről írhattam ezerhatszáz bemutató cikket) így ez már nem jelentett akadályt. Ad egyfajta önbizalmat,bátorságot, hogy egyedül tudom használni a gépeket, saját tempómban haladok, és végre nem találok kifogásokat – fejben, mentálisan pontosan tudom mit akarok elérni. Amikor a futópadon gyorssétálok, már nem az van, hogy úristen még 5 perc nem bírom ki, hanem elmerülök a gondolataimban, kikapcsolok és csak csinálom, élvezetből. Végre tudom élvezni, hogy az izmaim dolgoznak, hogy képes vagyok görcsölés nélkül teljesíteni a saját elvárásaimnak. Nem nézem az időt, nem kapkodok, nem akarok megfelelni – talán a finn életmód is hatással van rám? Kitudja. Jó érzés, ha tudom, hogy intenzíven 1 órát képes vagyok az edzőteremben tölteni, nem kell erőltetnem sem, de ha negyvenöt perc sikerül,azt is sikerként könyvelem el. Nincs végre nyomás rajtam – ennél fantasztikusabb érzés nincs!

Nem versenyzek magammal, nem állítok fel futamidőket,amiket görcsösen kell tartanom. Szerintem itt rontják el sokan ( itt akár beszélhetünk a legkisebb korosztály számára tartott játékos testnevelésről is, ami elsősorban a KEDVET hozza meg a kicsik számára, tudatossá teszik számukra a mozgást, szeretetteljes, kreatív módon), hogy a muszáj,a kell szavak fűzödnek szorosan az edzéshez. Persze nem gond, ha az embernek vannak célkitűzései – de azok legyenek a sajátjai. Ne másoknak akarjunk megfelelni, mások ‘rekordjait’ akarjuk megdönteni – nőként meg főleg ne kergessünk egy agyonphotoshopolt ideálképet a magazinok címlapjáról. Most nagyon trendi vékony derekat és óriási csípőt és feneket varázsolni magunkra, akár edzéssel és/vagy plasztikai műtéttel. Ez is egy olyan trend, ami majd elmúlik – sokkal fontosabb, hogy egészség legyen meg ha az ember a tükörbe néz, azt örömmel tegye. Illetve a motiváció fenntartása érdekében igenis minden kisebb-nagyobb eredményt meg kell ünnepelni – elvégre az is nagy szó az én esetemben is, hogy nem kifogásokat keresek, hogy miért ne menjek, hanem egyszerűen tényleg jó érzéssel tölt el, hogy mehetek. Az edzés végén, az öltözőben jó belemosolyogni a tükörbe – ma is tettem valamit azért, hogy egy lépéssel közelebb legyek ahhoz,amit fejben látok.

A motiváció elindít. A megszokás mozgásban tart.( Jim Ryun)

 

Beküldve:

Ideálokat kergetve – önmagamig futva

Hiszem, hogy a sztorim ismerős lesz sokak számára, elvégre ezen szerintem minden kiskamasz,kamasz és talán még fiatal felnőtt/ féligfelnőtt is átesik. Alapvetően hiszek abban, hogy az ember sosincs kész – mindig van hely a fejlődésre,változásra és kell, hogy legyen erre hely kívül-belül.

Amikor tinédzser voltam, különböző képek éltek bennem arról, hogy mitől néz ki valaki dekoratívan, menőn, szépen, mitől figyelnek fel rá a fiúk, hogyan lesz valaki fotogén,ki honnan tudja, hogy mi előnyös számára. Sokszor ideákat kergettem, voltak úgymond modelljeim arra, hogyan szeretnék kinézni. Inspirálódtam Kat Von D stílusából, de tetszett Kate Moennig fiússága is. Sok mindenből akartam összegyúrni a tökéletes mixet, miközben persze titkon irigykedtem azokra, akik már megtalálták magukat. ( látszólag).
A divatiskola is egy jó pont volt, elvégre itt tényleg megtanultam sok mindent magamról – mi áll jól, mi kevésbé, mit vegyek fel különböző alkalmakra. Nem mondom, a középiskolai divatkurzus plusz a három év szakmai év nagyon sokat lendített előre ebben a témában. Időközben orrkarikám lett meg pár tetoválásom is – na nem azért, mert a divat diktálta, de pont akkor éltük meg azt a korszakot, amikor mindenkinek volt valami tetoválása. ( Kérdéses persze, hogy volt-e értelme, vagy csak azért, mert a szomszéd Pisti ingyen csinálta, meg látta a Sziklán a maori mintát, oszt jó lesz az’).  Persze, hogy a divat változott, jöttek be új sémák, trendek, egy ideig nem is vettem róluk tudomást, leragadtam egynél, majd egyre inkább érdekelni kezdett – de valahogy nem sikerült eltalálnom magam. Arra mindig törekedtem, hogy ebből mások ne érezzenek meg semmit, elvégre én egy határozott,menő és magabiztos lány vagyok. ( napersze :)))

Ahány divatmagazinnal találkoztam az évek során, úgy estem kétségbe egyre jobban -olybá tűnt, hogy az egész világ ki tud igazodni azon, hogy éppen mi a trend, de nem is a trend, akkor az, hogyan nézzen ki jól. Nem csak a társadalomnak, hanem önmagának. Persze hazugság lenne azt mondani, hogy nem futunk bele iszonyatkínos divatbakikba a kettes villamoson, vagy épp valamelyik helyközi buszon, de hát emberek vagyunk, vétkezünk néha. Nem is ez a fontos – az a fontos, hogy attól mert összeveszi a sárgát a zölddel, még jól érzi magát benne. Lehet, hogyha felvenném a Prada-t, vagy a Guccit annyira nem érezném jól magamat, sőt, biztosan nem. Túl márkásnak, exclusive-nak titulálnám, ami pedig biztosan nem az én asztalom. ( Hádakirálynők, jelentkezzetek!)

A plázák és különböző divatmárkák világában nem meglepő, hogy az utcákon klónokkal találkozunk. Nem vicc, ugyanúgy öltözködnek, meglovagolják az adott stílust és hát na, egykaptafára megy az összes lány meg fiú. Mert az a menő. Arról meg végképp nem beszélve, hogy ezek a fiúk-lányok ugyanolyan bálványokat avatnak, mint anno én. Ezek a közszereplők márkás holmikban pózolnak, ők maguk írják a trendeket, olyan kifacsart stílusokat jelenítenek meg, amire bár sokan jóízléssel húzzák a szájukat, a tömeg megveszi – mert az az „ikon” is pontosan ezt hordja.

A lényeg, hogy pár napja, mikor belenéztem a tükörbe belémhasított valami. Hogy erre vágytam mindig, hogy így nézzek ki – fekete keretes szemüveg, sapi, hosszú haj, laza cuccok. Nincs mögötte erőfeszítés, nem a tökéletességre fényezem magam, nem a márkára. Egy kicsit akkor és ott megveregettem a vállam, mosolyogtam a belső gyerekre, hogy ez igen, ezt szeretted volna és lám, évek múltán, mikor elengedted a nagy görcsöt, akkor sikerült. Olyanná váltál, aki lenni akartál és ebben semmi természetellenesség, semmi manír, meg felvett attitűd nincs. És ez milyen jó most.

Üzenem azoknak, akik még keresik önmagukat : egy nap majd szembetalálkoztok vele, egy tök váratlan pillanatban. Mosolyogni fog – ti pedig integessetek!

Beküldve:

Merj segítséget kérni – Mentális Egészség Világnapja

A mentális egészségünk pont olyan fontos, mint a fizikai. Az interneten keringett egy cikk arról, hogy talán egy brit hölgy írt a fönökének, miszerint ő egy hétig nem megy dolgozni, kiveszi szabadságnak, mert mentálisan nincs jól. Természetesen a fönöke és a kollégái is támogatóak voltak, sőt, megköszönték, hogy nyíltan beszél erről. Érdekes, nem? Magyarországon ez a fajta mentalitás vajon „életképes”?

Eddigi tapasztalataim szerint nem igazán. Eleve minél idősebb az ember, annál kevésbé törődik a lelkével, vagy azzal, hogyan is érzi magát. A munkahelyi  vagy iskolai stressz napiszintű, teljesen elfogadott tényezője a mindennapoknak, amolyan adalékanyag. Szégyellünk róla beszélni, szégyellünk segítséget kérni – ennek is van negatív berögződése, hogy félünk pszichológushoz menni,mindazonáltal egyre felkapottabbak és látogatottabbak a pszichológiai témával kapcsolatos előadások. ( Csernus Imre, Almási Kitti, Vekerdy Tamás). Könyveket is szép számmal vesznek az érdeklődők mégis… nyilván van egy réteg, aki nyitott erre, aki tud a lelki dolgairól beszélni, aki hiszi, hogy ettől jobb lehet, vagy megoldás találhat rá – ő maga a pszichológus segítségével és nemcsak a pszichológus!

Mondhatnám, hogy a mai generációval nagy baj van – nincs gyerekem, nem látok úgy bele, viszont nyitott szemmel járok és érdekes élethelyzetekkel találkozok bevásárlóközpontokban,boltokban. Sok riportnál olvastam már, hogy neves pszichológusok arról beszélnek, hogy a szülők „leadják” a gyereket a pszichológushoz, mondván itt van, én nem tudok vele mit kezdeni, te meg azért kapod a pénzt, hogy javítsd meg, neveld meg, legyen újra ” normális”. Ebben kicsit az is van, hogy a szülők belefáradtak, meg a szülők nem érnek rá, plusz a saját lelki gondjaikkal sem tudnak mit kezdeni. Aki felmeri vállalni, hogy szüksége van egy szabadnapra azért, mert teljesen ki van égve, le van amortizálva, nem hinném, hogy ezt az indokot fogja megmondani – sokkal inkább folyamodik ahhoz, hogy beteg a gyerek vagy épp ő beteg, el kell intéznie valamit, valami fontos közbejött és társai.

Van egy tucat mumus a szekrényben : a depresszió, az önértékelési zavar, különféle mentális betegségek,a gyász, a halál,a stressz, az irigység és a többi. Szerintem ebből három az, amiről az emberek viszolyognak – a depresszió, a halál és bármilyen más mentális betegség. Sokan sokféleképpen vélekednek erről – azonban nem kevés embertől hallottam már, ami számomra meghökkentő volt, hogy aki öngyilkos lesz az bizony gyáva. Nekem ez egy elég erős kijelentés, főleg úgy, hogy ez bárki ajtaján kopogtathat – kitudja mikor és milyen formában. Erre nincs egy biztos képlet, hogy kit és hogyan kerül el, hogy ez az egész depresszió-mizéria csak kifejezetten egy embertípust támad (abszurd).

A mentális egészségünket, pont úgy, mint a fizikait, ápolni kell – erre sincs egy konkrét recept. A töltsünk minél több időt a szabadban bár hasznos, de itt elég banálisan hangzik, mert akinek mentális problémái vannak, teljesen mindegy, hogy otthon vagy egy szabadtéri program közepén van – a feje és a gondolatai vele mennek és nincs rajta off gomb. A lassű örlődés, száz meg száz gondolatot eredményez, pont úgy, ahogy a lisztmalom. Nehéz megfogni, még nehezebb pontot tenni a végére. A „mi lett volna ha” és a „lehetett volna így, mondhattam volna azt, tehettem volna másként” mondatok és elképzelt szituációk további, végetnemérő gondolatfoszlányokkal nemhogy segítene a helyzeten, hanem még több dagonyát von az adott személy köré.

Ha egyedül nem megy kimászni ebből a sártengerből, merjetek segítséget kérni! Egy jó pszichológus,mentőövet dob, miközben együtt dolgoztok a sikereken – minden lehetséges lépéslehetőséget megmutat, azonban NEKED kell megtenni ezeket a lépéseket. Egy idő után pedig tisztul a köd, világosabbá válhat az összkép, más szemszögből fogod látni a dolgokat – ezzel nemcsak saját magadat gyógyítod meg, hanem amolyan prevenciót végzel magadon, hogy képes legyél a továbbiakban máshogy is látni az adott történéseket.

Beküldve:

Vasárnapi nyugdíjasklub – gold membership card

Nem tagadom, hangulatfüggő ember vagyok – ennek köszönhetően én vagyok az, aki simán lemondja a programokat azért, mert mindenhez van kedve, csak emberekhez nem.  Vannak napjaim, amikor elvonulok a saját világomba és nincs kedvem kimozdulni onnan – a gépszíj elkap, alkotok, írok, elmélyedek és kifejezetten zavar, ha bárki követ mer dobni ebbe a tökéletesen sima, feszített tükrű tóba. Nagy kettőség van / volt bennem mindig is : megfelelő társasággal irtó nagyokat tudtam bulizni, volt, hogy kellett hozzá alkohol, volt, hogy abszolút nem. De ezzel a társasággal volt olyan is, amikor egy pizza mellett ültünk hárman-négyen és tökéletesen éreztem magam, abban a chill helyzetben. Abban volt valami békés, valami megnyugtató – többnyire olyankor éreztem úgy, hogy hálás vagyok ezért és remélhetőleg ezt az érzést később is visszatudom majd idézni magamba.

Megfigyeltem magamon, hogy az elmúlt 2-3 évben egyszerre vágyok kirándulni, társasággal péntek-szombat este bevenni a várost, házibulit rendezni, élni-pörögni – aztán ott a másik serpenyő, amikor úgy gondolom, ez nem az én asztalom: házimamusz, kávé, lehúzott redőnyök, béke és csend. Bevallom, fogalmam sincs, hogy minek köszönhetem ezt a hullámzást.

A csajos programok is libikókák számomra – vannak napok, amikor igénylem, hogy elmenjünk százhúsz boltba, szeretek velük csivitelni, pletykálni, mindent is kibeszélni magamból egy pohár bor / vodkanarancs mellett, máskor pedig úgy gondolom, hogy a legtöbb emberrel én bizony nem vagyok egy szinten. Ez fellengzősen hangozhat elsőre, de aki ismer, tudja, hogy ilyenkor előjön, hogy csodabogár vagyok, elzárkózom, rájövök, hogy nem sok ember van, akivel hasonló problémáink lennének – így nehezen tudok azonosulni azzal, ha nekik „kevesebb” problémájuk van, számukra meg az én ” több” problémám okoz fejtörést. Az útóbbi években próbáltam türelmet tanulni, mert ez is az egyik nagy jellemhibám – így, egyfajta fejlesztésként, meghallgattam minden olyan problémát, amire a nagymamám nemes egyszerűséggel azt mondta volna, hogy ez az állapot, mikor még a sz.r is ízetlen. Aztán ha a türelmem elfogy inkább nem válaszolok, nem reagálok csak nagyokat hallgatok: ha túl őszinte leszek azzal megbántok másokat, ezzel pedig nem nyerek jó pontokat sehol sem.

Nade ahogy a címben is elejtettem a legtöbb vasárnapom a mamuszos verzió: a nyugdíjasklub aranykártyás tagja lehetnék. Sokat viaskodtam magammal, hogy miként kezeljem azt,amit a jelenlegi társadalom diktál   (huszonévesen bulizz, szórakozz, élj,minél több élményt gyűjts, mint egy nagy mókuskerék -futásfutásfutás mert lemaradsz!) és azt, amire sokszor valóban vágyok ( alkotás, pihenés, én-idő,slow-time). A sztorihoz hozzátartozik, hogy egy jó bulihoz nemcsak jó társaság, hanem jó bulihelyszín is szükséges- a bulihelyszín számomra nem az a szórakozóhely, ahol nem hallom a saját hangom, hanem ahol kellemesen tudunk kommunikálni. A cívisvárosban számomra ez így, minden számomra szükséges feltétellel együtt lekorlátozódik összesen 2-3 helyre.
A pénz megint csak sarkalatos pontja egy ilyen összejövetelnek – ezért sok esetben, ahogy régebben is tettem, inkább nálam voltunk, mert ez jóval lecsökkentette és kényelmesebbé tette a közös szórakozást. Nyilván lehet kávézni, megenni egy sütit  valahol a városban költséghatékonyan- de folyamatosan mindenkivel, minden alkalomra?

Bár már egy pár éve tart ez az állapot mikor vasárnap reggel, nyújtózkodva, mosolyogva, nyugodtan iszom a kávét, azért néha megfordul a fejemben, hogy vajon kimaradok-e valamiből. Mi van, ha hagyom, hogy elrohanjon a világ mellettem, csak azért, mert az én-időm nem több, mint puszta lustaság? Elvárhatom-e mástól, hogy kirángasson ebből, kérjem-e mástól ezt, vagy egyszerűen én legyek az, aki kirúgja maga alól a széket? Menjek és merjek egyedül, vagy hívjak másokat? Élvezzem az én-időt, amikor lelassulok a saját tempómra, vagy mondjam azt, hogy lehet másként én-időt generálni?
Talán az a baj, hogy nem éltem ki magam, mert nem tudom, hogyan kell. 

Miközben tisztában vagyok azzal, hogy nincs időnk. Aki ezzel nyugtatgatja magát, hogy van, hazudik. Mindent meg kellene élnünk – csak nem mindegy a minőség és a mennyiség sem. Van-e arany középút ebben? Ha igen, hogyan találom meg?

Lázas állapotnak titulálnám – egyszer hasonlóan megrekedtem a rajzolással. Nem ment, a fejem tele volt képekkel de a rajz sehogy sem jött. Megkérdeztem egy tanárom, mit tehetnék ilyenkor, mikor ” bent” rekedt minden tudásom, miközben ötletem számtalan van,de valahogy sose jön össze. Kis mosollyal az arcán azt felelte, rajzolj, mindegy, hogy mit, csak kezdj el rajzolni. Ilyen könnyű az egész.

Lehet, most is ezt kellene tennem egyszerűen : merni élni úgy, ahogy belülről fakad.

Beküldve:

Egy sárga rózsa emlékére

12 éves koromban meghalt édesanyám – ez nem titok, nyíltan beszélek arról, hogy minden, ami történt velem akkor, hogyan formált. Nekem ez volt a terápiám -hónapokig nem beszéltem róla, nevének említésére is képes voltam hátat fordítani és kimenni a szobából. Milyen szimbólikus, nemde? Hátat fordítottam a ténynek, hogy meghalt, nem jön vissza.

Aztán jó pár évnyi pszichológusnál töltött év után egyre többet beszéltem róla – már nem álltam tagadásban magammal szemben, elfogadtam, hogy a halál az élet része és bár sokan azt mondják, majd idővel jobb lesz – most szeretnék rácáfolni. Nem jobb lesz, halványabb, ködösebb, néha a legváratlanabb helyzetekben felrémlik a hangja, az alakja, ahogy beszélt, az arca, minden apróság, amiről azt hittem az évek során feledésbe merültek. Úgy gondolok erre az egészre, mintha csak egy kamrába mennék be – egy hófehérre meszelt kamrába, ahol befőttesüvegekben őrzöm a róla alkotott emlékeimet, képeimet, mint legféltetettebb kincseimet -néha bemegyek ebbe a szobába, nézegetem őket, őrizgetem, elmerengek, aztán leporolom magam és visszamegyek a hétköznapokba.

Majdnem minden egyes alkalommal megszoktam előzni, hogy elkapjam az emberek meghökkent pillantását vagy épp azt, ahogyan a sajnálat testet ölt a szemükben. 12 évesen mikor erről beszéltem, volt aki bekönnyezett, sírt, megijedt, nem tudta, hogyan kezelje a témát –  mondjuk én sem voltam benne biztos, hogyan is kellene kezelnem. Ha a családra terelődik a szó, elmondom előre, hogy meghalt édesanyám – nem a sajnálatért, azért, hogy ne legyen kínos hallgatás belőle, mert ugyan erre mit mondhat az ember, azontúl, hogy sajnálja? Jószerével semmit.  Nekem ez a megnyugvás, ha beszélhetek róla, ha kérdeznek arról, milyen volt – nem beszélni arról, hogy valaki meghalt, teljesen általános. A halál tabu, olyan dolog, amit nem tudunk megfogni, de majd’ mindenki tart és fél tőle. A saját példámból kiindulva érzékenyítő előadások formájában olyan jó lenne, ha beszélnénk erről – kiskamaszokkal, tinédzserekkel, felnőttekkel egyaránt. Nyilván nem mindenki tud erről beszélni, nem tudnak bekapcsolódni egy ilyen beszélgetésbe – de elég lenne, ha csak hallgatnák. Annyi, de annyi kérdésem volt nekem is – senki nem tudott jó válaszokat adni, ezért inkább sokan csak hallgattak. Így lett tabu abból, hogy anyám meghalt. Mert a halál negatív, sötét mumus, ami minden házban ott lakik, az ágyak alatt és a szekrények mélyén, mi pedig egyszerűen félünk benézni az ágy alá és azt mondani ennek a mumusnak, félek tőled, de szembenézek veled!

Amikor a Coco c. mesélt néztem meg pár hónapja, gondolataim sebesen kergették egymást azzal kapcsolatban, hogy a mexikóiak ünneplik a halottaikat – mert ugye csak az hal meg, akit elfelejtenek. Generációkon keresztül mesélnek az elhunytakról, és mégha néhány könnycsepp le is gördül, mégiscsak ez  egy ünnepnap, mert hiszik, hogy ezen a napon visszajönnek azok, akik már régóta nincsenek itt. A mexikói cukorkoponyák nem feltétlenül a halált jelentik, sokkal inkább az újjászületést – ezek a vibráló színekben pompázó szimbólumok más hangulatot teremtenek a halottak napjának.  És miért cukorkoponyák? A cukor édessége, a halál elfogadása – nincs keserűség.

Ez a mentalitás az, amiről szerintem érdemes lenne beszélni – gyerekként sokszor hallottam, hogy ne sírj, mert anya sem szeretné, hogy szomorú légy. Valóban. De senki nem nyújtott kezet és nem adott válaszokat a kérdéseimre, így természetes mód a kétségbeesés olyan szinten uralta a lelkemet, hogy egyik pillanatban még hitegettem magamat, hogy anyám csak elutazott és minden rendben, a másik pillanatban este felriadtam és szembesültem vele, hogy ő bizony soha többet nem jön vissza, onnan nincs retúrjegy.

Ma már valahogy így megyek a temetőbe – mesélni, gondozni a virágokat, virágot vinni, de nincs bennem az végtelen űr, ami meghatározta oly’ sok évemet. Már egy ideje magamban ünneplem a gyökereimet – minden évben, édesanyám halálának évfordulóján mécsest gyújtok itthon és felidézem magamba a hangját -ez megnyugtat, hogy ezt nem felejtettem el.

Mikor anyám megbetegedett, rettentően féltem, hogy meghal – pont úgy, ahogy nagymamám esetében is, sok éjszakát töltöttem álmatlanul rettegve attól, hogy egy nap jegyet vált az égi kikötőbe. Amióta ez a két eset megtörtént, láttam jó pár filmet ebben a témában ( Lovely Bones, Mielőtt megismertelek,Angyalok városa és a fent említett Coco) ezzel párhuzamosan pedig valahogy elfogadtam a halál tényét, már nem kapaszkodok görcsösen abba az elméletbe, hogy ez velem vagy a környezetemmel nem történik meg. Velem is megtörténhet, nem véd semmilyen buborék, csak talán valaki onnan fentről néha a megfelelő időben arrébblök – pár hónapja szemtanúja voltam egy balesetnek, ahol én is kishíján súlyosan megsérülhettem volna. Amikor ott ültem hajnalba a kereszteződés patkáján, a helyszínelés kellős közepén akkor tudatosult bennem igazán, hogy milyen kiszámíthatatlan ez az egész – egyik pillanatban még itt, a másikban pedig a távoli ottban vagyunk és nem számítanak majd olyan banális dolgok, amikhez eddig olyan szorosan ragaszkodtunk. Klisé, de azóta jobban tisztelem az életet, jobban vigyázok arra, mit mondok, gyakorlom, hogy ne legyek teli haraggal és dühvel, és ha sárga rózsákat látok, már nem fordítom el a fejem hanem  hálás szívvel mosolygok.

Anya tegnap halt meg, sok-sok évvel ezelőtt. És tudod, eltávozása másnapján leginkább azon csodálkoztam, hogy a házak még mindig állnak, és köztük az úton most is gurul a sok autó, a járdán pedig továbbra is nyüzsögnek a gyalogosok, mintha fogalmuk sem volna arról, hogy az én egész világom odalett. Én azonban tudtam, hogy így van, mert megéreztem az ürességet, amely úgy rögzült az életemen, mint egy összegabalyodott filmtekercsen. A város zajai hirtelen elültek, mintha a csillagok egyetlen perc alatt elporladtak vagy kihunytak volna. A halála napján – és esküszöm, hogy ez így volt – a kert méhei nem hagyták el a kast, egyetlenegy sem indult zsákmányszerzésre a rózsák közé, mintha ők is tudták volna, mi történt. ( Marc Lévy)