Hónap: 2020 november

Beküldve:

Esti különkiadás – mindennapi stigmáink

Ezt a bejegyzést egyébként Zsófi inspirálta, aki volt olyan kedves, hogy megírta nekem a véleményét a mai bejegyzésemmel kapcsolatban. A gondolatmenet, amit megfogalmazok az alábbi blogcikkben nem egyedi és nem is az első vagyok, aki ezt végig fogja görgetni – remélhetőleg nem is az utolsó. Nem szeretnék femináci képében díszelegni, csak egyszerűen van pár dolog, ami az elmúlt években eléggé böki a csőrömet – Zsófiét szintúgy, szóval a beszélgetésünket fogalmazom meg nektek.

– Hány nővel volt eddig együtt?
– 2.
– Impotens.
– Hány nővel volt együtt?
– Nem számolom, talán 100-200.
– Hmm, tenyészbika, a falu csődöre, a FÉRFI.

– Hány férfival volt együtt?
– 2.
– Huh, apáca. A szűz. A vénlány. Ajjaj, csak bottal. Na hagyjuk is, tapasztalat nuku.
Sötétben esetleg.Frigid.
– Hány férfival volt együtt?
– Nem tudom, sokkal. Élvezem.
– Na, tessék, itt egy újabb ribanc. Szólok a haveromnak, ez is meglesz, aztán screenshot, küldöm tovább a többieknek.

Miért kezdtem ilyen erősen? Mert pont ilyen erősen kezdenek az emberek, akik velünk szembe elmennek az utcán. Mit viselsz? Miniszoknya, mély dekoltázs? Huha, könnyen kapható vagy, egy ribanc. Ha lányok alkotnak véleményt, akkor fixen utálnak, lenéznek, lekurváznak. Ha férfiak, szintúgy, más felhanggal. Nincs rajtad melltartó? Igénytelen vagy. Ezzel még ráérsz, mikor idős leszel, igenis vegyél fel melltartót, direkt csinálod magadnak akarod hogy nézem, szóval ne csodálkozz, ha megbámulom. Nekem feleségem van! Ne tedd elém a melled… ne nézz rá?!

– Akar gyereket?
– Nem.
– Miért nem? Te jó isten, milyen nő maga? Mi az, hogy nem akar?
– Akar gyereket?
– Igen, majd legalább kettőt!
– Jójó, de ha felvesszük, akkor legalább egy-két évig ne már, jó? Mert akkor kereshetünk maga helyett másikat…

Könyékig turkálunk a címkékben. Minden emberre legalább 80 címke ráragad – már az első pillanataitól fogva. Nem rémisztő ez egyébként? Az, hogy ezeket a címkéket nem tudjuk leszedni magunkról, talán halványodnak csak de nem lehet lesuvickolni, nem tudjuk lehúzni, hogy ez már nem igaz ránk…
Hallássérült? Biztos hangosabban kell neki beszélni, kiabáljunk meg jól érthetően artikuláljunk lehetőleg úgy, hogy mindenki minket nézzen mert szegény úgyse érti…
Magabiztos, önazonos? Mire fel? Mire ez az ego, nézzél már rá!

Az óvodában ( a szeplős, a vörös hajú, a selypegő, az anyámasszonykatonája), az általános iskolában ( a tanárkedvence, a csendes, a rosszcsont, az elkallodó, akiből úgyse lesz semmi,a bukott diák,az eminens, a könyvmoly) a középiskola ( mindig visszabeszél, lógós, anyucifia,apucilánya,a depressziós,a lepukkantművész,a zseni) az egyetem (bulikirály,bulikirálynő,a ribanc, a faszagyerek és a fuckboy).
A munkahely, az otthon, a családi kör (a gyereknélküli, a frigid, a főnök kedvence, a béna, a szerencsétlen, nemtudfőzni,nemtudmosni, a borozós, a macskákanyja, a semmirellő, az irodai munkás, a bezzegjánosok és a bezzegpiroskák, antiszoc, a mindentjobbantudok, az egoista, a nárcisztikus, a femináci, az okostojás, a lúzer, a manipulatív).

A sort hosszasan lehetne még tarkítani, mert bőven akadnak még jelzők és stigmák. Elgondolkoztató, hogy valóban 10 másodperc alatt állítunk fel szimpátiát és tulajdonképpen minden jelző és stigma mögött, ott vagyunk mi és a valaha volt összes sérelmünk, lelki traumánk és negatív berögződésünk. Otthonról is hozzuk – látod fiam, az ott Tóni, ne legyél olyan mint ő, nem vitte semmire… ugye megvan? Fiam, a nő akkor jó, ha a konyhában van…Na anyád már megint hisztizik…
Nagyon nehéz megtörni azt és felülírni, amit hozunk és ránkragad. Sértettségből, egóból is címkézünk főleg akkor, ha minket is ugyanígy tettek. Zsófival azért nevettünk ezeken jót és adtuk egymás alá a lovat, mert nem meglepő módon őt is és engem is értek olyan attrocitások amiken az ember elsőkörben felháborodik másodjára meg nevet – holott nem viccesek. Milyen fura, hogy ezek már az x-edik alkalommal nem is döbbentenek meg, mert szinte az összes barát/ barátnő/társ/családtag mesél ezekről vagy így,vagy úgy és rádöbbenünk, hogy te jó ég, ha mindenki levetné a nagykabátot ömlene a sok címke és mennyi,de mennyi lelkimunka kellene ahhoz, hogy ezeket feldolgozzuk,elengedjük és ne feszüljünk ezekre rá.

A társadalom, a szociális média, a tévé, a rádió, a különböző műsorok mind-mind stigmákat gyártanak, a szereplők akár pénzért is felvesznek egy karaktert és lubickolnak benne (luxusfeleségek). Ezzel csak az a gond, hogy én magam is megdöbbentem, mennyire követendő példát állít ez a fiatal lányok szemében: plasztikai sebésszel kiretusálni magam a végletekig, soha ne öregedjek meg, legyen sok-sok-sok-sok pénzem, lehetőleg egy gazdag férjem, egy márkahűséges életem, vagonnyi ruhám,ékszerem, cuccom és legyek én, a tökéletesre megcsinált, de belül mondhatni üres bábu, akinek az az elsődleges, hogy 1. követői száma 2. szponzorok 3. pénztárcájában a tízezresek.

És itt jönnek képbe a posztok: milyen szögből, honnan van fotózva, lehetőleg menő helyről ( kávézó,szórakozóhely,üdülési hely, bolt) a lehető legtökéletesebb ruhámban, a lehető legtökéletesebb mosollyal mű-mű-mű világban.

Ennél is döbbentőbb volt azzal szembesülnöm, hogy tényleg van olyan, akinek például Kylie Jenner a példakép. Nem lehet mindenki könyvmoly, nem rendelkezhet mindenki olyan széles tudással, és nem lehet mindenki született nyelvzseni. De nincs egy szint, amit úgy megütni szeretnének az emberek? Hogyha egy társaságban arról beszélnek, hogy mi az aktuális hír a világban, mik történnek itt vagy ott, mi a helyzet a politikával, a művészet világában neadjisten’ úgy all in, akkor úgy hozzászóljanak?Kylie Jenner személyében imádják azt a nőt, aki nem tudta magát elfogadni olyannak amilyen, ezért szétszabatta, feltöltette, átalakította magát, majd csinált egy sminkcéget ami mögött rengeteg gyári munkás,grafikus, vegyész,marketinges, asszisztens,laboráns és még kitudja mennyi ember áll és ő így kiáll, hogy ez az ő érdeme? Azért mert havonta van x meetingje, ahol kitalálják, hogy mi legyen az új kollekció neve és mások megvalósítják helyette?
Ja, hogy fiatal anyuka. Igen és, ez így érdemszerű? Van ideje és rengeteg pénze.
Ha nincs ideje, akkor van babysitter. Van szakács aki főz, van ahonnan rendeljen, van takarítónő meg bejárónő, van sofőr…
Nagyon abszurd, hogy valaki azért lesz példakép, mert tulajdonképpen semmit nem tett le az asztalra. Ehhez nem kell tehetség, nem kell erőfeszítés és nem kell belefektetett munka.

Mindazok mellett érdemes megjegyezni, hogy az ő stigmáit (vékony a szája, lapos, ilyen olyan) erre formálta át. Nem tudom, hogy nem érte meg volna jobban ha ezekkel a stigmákkal nem törödve megmutatja, hogy mennyire intelligens, mennyire adakozó, mennyire tud felülkerekedni azokon amit róla állítottak.
A para az, hogy a mai lányok nem legyőzik az előítéleteket, a stigmákat, a cetliket és a rájuk ragasztott címkéket – hanem az egyszerűbb utat választva inkább átalakítják magukat, hogy az új énre ne legyenek igazak a címkék. Na nem azért, mert megtudta cáfolni – hanem mert már nem is hasonlít arra, akire ragasztották.

A férfiak pedig nos, ők sincsenek könnyű helyzetben. Fuckboynak lenni kiváltság, végigmenni a menő lányokon, a barátnőkön mind-mind dicsőség, buliból buliba keveredni vagányság, harsánynak kirivónak lenni alap. Ghostingolni a csajt x alkalom után, tinderen nyálazni a való életben meg kamuzni 10/10. Férfinak maradni – apa otthon verte anyát, apa otthon sörözik nem életmodell. Csak kétkezi munkát végezni, mert attól férfi a férfi, érteni 1000 dologhoz, jó lenni matekból, fizikából, érteni a történelmet a világ dolgait, legyél otthon a politikában, legyen jó munkahelyed, jó fizetéssel, öltözködj korodnak megfelelően öltöny meg ing. Tetoválásod ne legyen, mondjuk szakállad se teljesen, legyél magazinmodell ápolt, ne sírj és ne mutass érzelmet, legyen fantasztikus verdád – hashtagekben legyen ott a richlife.
A srácokkal dumáljátok ki a csajokat, ki hanyast kapna az ágyban, legyenek screenshotok meg legyenek fotók hogy legyen mit mutogatni, mert a dicsőség az fontos.
És nem mondom, hogy nincsenek rendes férfiak és fiúk, mert vannak én is találkoztam velük. És itt jöhetne a poén, hogy rájöttem közbe, hogy csak én akartam őket annak látni… na de szarkazmust félretéve, tényleg vannak. Csak kevesen. Mert az önismeret, az önazonosság, az érzelmek, meg egy csomó minden nehéz amitől összeáll egy férfi nehéz szerep,na. Nehéz minden területen teljesíteni. Nekik sem könnyű a címkéket viselni.

„A parasztok, a király és a királynő is ugyanabba a dobozba térnek vissza, amikor a játéknak vége.”

Irvin David Yalom



Beküldve:

90 nap a blog nélkül – comeback

Two Feet – I think I’m crazy

3 hónapos alkotói válság után, újra itt. Rengeteg mondanivalóm lett volna, de úgy éreztem, hogy a közlési formáim nem túl kifinomultak így inkább ezeket meghagytam magamnak. Elvégre ha a munkanélküliség buktatóiról, a koronavírusról és egyéb negatív tényezőkről akar az ember olvasni, elég felcsapnia a facebook oldalát – bőven talál hozzá magának anyagot.

A három hónapos kényszerszünetem sok mindent hozott magával – jól sikerült és kevésbé jól sikerült állásinterjúkat ( legalábbis az én szemszögemből, bár ha úgy nézzük, még mindig nincs munkám tehát ez eltudja dönteni a mérleg nyelvét a negatív irányba? Azt hiszem.) hozott egy fogműtétet és megannyi komplikációt, de összességében ez a három hónap a hullámvasút jobbik részévé kezd változni. A dagonyából sikeresen kikecmeregtem, az évből már csak két hónap van és esküszöm, nincs is jobb érzés annál, amikor már tényleg nem stresszelsz azon, hogy a negyvenedik, ötvenedik helyről nem hívnak vissza, nem kapsz visszajelzést. De azt hiszem jól vagyok – megjelent egy cikkem egy magazinnál, és úgy tűnik több is jön még, voltak sikeres projektek, születtek meditatív állapotban rajzok és megint egy kicsit leültem a tükörképemmel beszélgetni.

A Netflix, a könyvek, az isteni kaják, amiket főztem, a takarítási mániám, egy-két pozitív visszacsatolás kellett ahhoz, hogy jól vagy legalábbis jobban érezzem magam. Persze hullámzó – de ez nem csak az én életemre vonatkozik jelenleg, hanem sok-sok más emberére is, hiszen ez az egész vírushelyzet teljes egészében felborította az emberek ideáit, rutinjait és teljesen más szokásokat, élettereket alakít ki. Veszélyes lenne azt mondanom, hogy van ennek jó oldala is? Magamon vettem észre, hogy a telefont ismét mellőzöm – a szociális média detox a lehető legjobbkor jött. Sokkal többet kuckóztam be egy könyvvel, társasjátékoztam, faltam a sorozatokat és a filmeket, több volt a befelé, mint a kifelé. Nem mondom, hogy jól tudok egyensúlyozni ezen a pallón, mert én aztán tényleg a végletek embere vagyok de egész jónak látom, hogy másfelé helyeződnek a fókuszok. Bevallom, engem rohadtul irritált a sokadik facebook poszt arról, hogy ilyen olyan boldog vagyok, ilyen olyan fantasztikus párkapcsolatom van, a testem tökéletesen feszes mert naponta 15 órát edzek és itt az eljegyzési gyűrűm is mellé, meg a divatgyerek, akit anya és apa nagyon szeret olyannyira, hogy kitesszük az ablakba mint december ötödikén este a kiscsizmát – persze ez tömény szarkazmus az én oldalamról és jöhetnek erre a reakciók, hogy mit irigykedem,biztosan nekem is ezzel van bajom – és őszintén? igazuk van. Bajom van ezzel. A szociális médiában könnyű, nagyon nagyon könnyű kifelé azt mutatni, hogy egyébként mindent a lehető legtökéletesebb akkor is, amikor a világ szószerint romokban van.

Volt egy párnapos kitérőm az eladók világában, nem forszíroznám nagyon a témát, mert rájöttem időközben hogy vannak rátermett eladók, akikre tényleg azt mondom, hogy na igen, tőlük szívesen veszek és vannak olyanok, akikre elég ránéznem hogy tudjam, hogy nem megyek be akkor sem ha érdekel az üzlet kínálata, hanem inkább online rendelek.
Majd egyszer biztosan megváltozom, de addig meg hiszek az 5 másodperces szimpátiaszavazásban, ami bennem zajlik – ebből pedig az előítéletem hát igen, az van bőven, de utólag rájövök nem véletlenül. Megpróbáltam bepréselni magam egy olyan közegbe, ahol valóban nagyon – nagyon kitűntem. Azalatt a hat nap alatt megkaptam, hogy én nem is próbáltam beilleszkedni, meg tulajdonképpen nem is lennék jó eladó. Ezzel a kettővel nem is vitatkoznék, én magam is rájöttem, hogy nem tudom az emberek torkán lenyomni a ruhát, nem tudom úgy ajánlani neki és bájcsevegni, vigyorogni is mellé – és a beilleszkedés. Nos igen. Lehet, hogy más körülmények között jobban eltudtam volna csevegni a bulikról, vagy ha jobban feloldódok én magam is sztorizásokba kezdek de … oh nem. Nem ment. Lehet én vagyok a legsavanyúbb Jóska, a leginkább antiszoc Piroska, és az állandó értelmiségi de ha ez a címke, akkor legyen és vállalom.
Aki ismer, és tényleg megakart / megakar ismerni, pontosan tudja, hogy nagyon humoros, nagyon szarkasztikus, sziporkázó tudok lenni és végtelenül sokat beszélek. Tudok lenni a társaság középpontja, így, hogy önmagam vagyok. Nagyon sok témához hozzátudok és hozzá is akarok szólni, minden tud érdekelni ha jól van tálalva – nyilván nem könnyű a hozzám vezető út és nekem sem könnyű másokhoz olyan utat találni, ahol fesztelen lehetek, de ha sikerül akkor egész jó társasági ember vagyok 😀

Ezzel az egész gondolatkörrel arra akarok kilyukadni, hogy a belső munka fontos. Tisztába kell tenni a saját önértékelésed, a saját meglátásaidat, tudni kell mi a határ. Én azt hittem jó lennék eladónak, de nem. Ezt is meg kellett tapasztalnom. Jelentkeztem egy nyelvkönyvboltba is – ami tökéletes volt arra, hogy magyarul már kiváló az önmarketingem és eladom magam, de ez angolul nem megy. Az angol monológok a fejembe egész jól hangzanak, de rákellett jönnöm, hogy mivel már legalább 5 éve nem gyakoroltam beszédszinten így bőven van mit visszahoznom. Mit ér a szókincs, a rengeteg Harry Potter könyv, a lakberendezési és egyéb cikkek angolul ha megszólalni meg alapszinten tudok?

Megint elkapott a nemsokára 29 éves leszek gondolat is – ezt minden évben eljátszom, ezekről írásos bizonyítékok vannak, hogy már 25 évesen is azon molyoltam, hogy nemsokára 26 leszek és nem tettem le semmit arra a bizonyos asztalra. Minden évben kevésnek érzem magam illetve azt, amit elértem. Arra viszont már rájöttem, hogy felesleges éves tervet írni, vagy legalábbis kérdőjellel a végén lenne érdemes, mert attól hogy mi itt halandók eltervezzük a saját életünket, a megvalósítás nemcsak a mi kezünkben van. Elég csak 2020-ra gondolni – a világmegváltó terveim ( szerintem sokan vagyunk így!) egyetlen hónap alatt az egész évre vonatkozólag kuka volt. Szóval a következő évet is megtervezem, aztán hagyom, hogy a spontenitás győzzön – biztos lesz, ami bejön és lesz olyan is, ami abszolút nem az én utam lesz. De ez az a rizikó, ami tanít, nem?