Hónap: 2019 május

Beküldve:

Elakadásjelző bekapcsolva?

Ma már bárkiből lehet coach – de sosem voltam biztos abban, hogy miben különbözik a pszichológus a coachtól. Nyilván, papírban, tudásban, orientációban, de a cél számomra közös volt : adott egy kliens, akinek segítségre van szüksége, hogy tisztábban lássa honnan hova tart.  Nagy Bea, life coachcsal beszélgettem.

Beával egy véletlen folytán kezdtem el beszélgetni és kiderült, hogy coach. Szinte azonnal lecsaptam a lehetőségre, hogy beszélgessek vele erről, hogy kiből és hogyan lesz coach. Én laikus és kissé szkeptikus is vagyok a témában, tehát kézenfekvő volt, hogy Beát megkérdezzem, mi az ő szemszöge.
Az ő története egyszerűbb, mint hittem – adott egy jó könyv, egy véletlen találkozás ezzel a könyvvel és a felismerés, hogy szeretne segíteni az embereken. A könyv egyébként Braskó Csaba-Múzsa c. kötete volt. Bea ennek kapcsán kezdett el komolyabban foglalkozni a gondolattal, hogy miként lehetne valakinek a lehető legnagyobb és legegyszerűbb segítséget adni – így talált rá a coach képzésre.

Bea rávilágitott arra, hogy egy coach nem tanácsot ad, tehát nem fogja megmondani, hogy tedd az ikszet ide, vásárold meg azt, menj el ide vagy oda. Meghallgatja az adott élethelyzetet, körbejárják a témát és olyan nézőpontra világít rá, amelyre esetleg a kliens nem képes. Ez egyébként nagyon is kézenfekvő – a legtöbb esetben, ugye aki benne van a helyzetben képtelen más szemszöget megvizsgálni, hiszen a sajátjában ragadt. Egy kivülálló láthat olyan összefüggéseket, vagy éppen megoldásokat, amiket az adott ember nem. A fától az erdőt effekt.  Nem mondom, hogy nincs hasonlóság számomra  egy jó coach és egy jó pszichológus között; viszont való igaz, hogy egy pszichológus mélyebbre ás, nem csak egy adott élethelyzetet vizsgál meg, hanem a múltba visszanyúló gyökereit is illetve azt, hogy a jelenre / jövőre milyen hatással van. Ez egy komplexebb dolog; a coach az én szemszögemből egy baráti beszélgetés egy jó kávé mellett, ahol egyszerűbbnek hat kisakkozni a lehetőségeket. Kicsit olyan, mint mikor a fiatalabb az idősebb segítségét, meglátását kéri egy adott témával kapcsolatban. Az idősebb megoszthatja az élettapasztalatát, rávilágíthat a fiatalabb jelenlegi helyzetére, annak sarkalatos pontjaira, választási lehetőségeire. Ezek a beszélgetések szerintem kiválóak arra, hogy felgyújtsák a kislámpát a fejtető felett, elinduljon egy folyamat, aztán tulajdonképpen a kliens megteszi az első lépéseket.

Ha az ügyfelekről kérdezem, vegyes a felhozatal : főként önbizalomhiánnyal,karrierrel és önmegvalósítással keresik meg Beát. Ez nem meglepő, ebben van hiány. Nők / lányok zöme az Elle vagy a Marie Claire hasábjain keresi az önbizalmát, neadjisten néha tinderen is. Esetleg a baráti-családi körben, az alá-fölé rendelt kapcsolatok kialakításában, az örökös én „jobb vagyok, én jobbat érdemlek” körök futásában, aminen rendszerint az a lényege, hogy ha valakit lentebb nyomok, én elméletileg fentebb kerülök. Vagy nem.
A karrier és az önmegvalósítás ritkán jár kéz a kézben, szóval ez sem meglepő, hogy az emberek többsége nem ott dolgozik,ahol szívesen teszi, hanem ahol pénz van. Ez a szomorú igazság. Lehet vállalkozni, de ahhoz is kellenek alapok, néha az egész folyamat többe kerül,mint maga az ötlet. Nehéz társakat találni, de ha meg társakat találunk, nehéz megválogatni, hogy kivel érdemes egy közös vállalkozást elindítani. Sok szempontból körbejárható ez a téma, de egy szó,mint száz az önmegvalósítás a nők szótárában hol elől van ( karrierista) hol hátul ( családanya); csak hogy a tipikus sztereótípiákból szemezgessünk. A fiatal diplomásoknál meg szerintem összepárosítható az álmodozással – nekem ezernyi ötletem volt,minden egyes iskola elvégzésével. Nem adtam fel őket, mondjuk úgy, hogy mellőzve lettek. És ez a legnagyobb baj.

Bea, ahogy fogalmaz keretet ad a beszélgetéseknek. A kedvenc része az, amikor a beszélgetés során maga az ügyfél az, aki kimondja azt a megoldást, amire eddig nem gondolt. Ebben talán az a szép, hogy tulajdonképpen mindenkiben ott van a megoldás – csak nincs platformja, ahol ő maga rájöhet ezekre. A mai rohanó világban türelmünk a legkevesebb. Ami igazán megfogott, mikor Bea arról beszélt, hogy nincs értő türelem és értő figyelem a mai világban. Meghallgatjuk a másikat, hogy reflektáljunk a saját életünkből – magyarán várjuk a sorunkat, hogy mi öntsük a bilit. Vagy megkérdezzük, hogy van – aztán nem érdekel a válasz és már egy teljesen más témából szemezgetünk. Az udvariasságot,illemet összemossuk valami mással : megkérdezem, hogy vagy, mert ezt így illik, de nem érdekel, mert nem tudok / nem akarok mit kezdeni a másik problémájával, nem akarom, hogy érdekeljen.  És itt visszautalnék arra, hogy a nők sajnos nem egymás koronáját igazgatják, hanem leverik a másikét, tisztelet a kivételnek.

Hiszem, hogy egy-egy csajos beszélgetés, kiváló alkalom lenne arra, hogy meghallgassunk mindenkit, ítélkezés nélkül ( talán ez a legnehezebb…?), nyíltan elmondja, amennyit el akar mondani és mindenki reflektáljon az elmondottakra, hogy a kérdező is érezze, hogy valóban van visszacsatolás, és a hallgató nem csak hallgat, hanem gondolkozik is közben. Mindenki sorra kerülne – lehet kevesebb kávé, alkohol,édesség fogyna, mint egy átlagos csajosbulin, de több megoldás születne az élet egyszerű vagy kevésbé egyszerű problémáira is. Nyilván, a döntést nem a hallgatóság fogja megtenni, csak rávilágíthat arra,hogyan lehetne…

Ha ennél személyesebbre vágytok, keressétek bizalommal Nagy Beát! 🙂
Facebook

 

 

 

Beküldve:

Megdönteni… tudjátok,hogy folytatódik?

Szabó Simon-maratont tartok. Megnéztem tőle a Moszkva teret, most pedig a hírhedt Hajnal Tímeát is. A papírrepülők egy holnapi program talán, a zsebzsötem pedig szintén megvolt már.

Maradjunk annyiban, hogy az általa rendezett kisfilmeknek van egy olyan hangulata, amit sosem gondolnék róla. Több interjúját átolvastam a napokban, pontosan tudja és kedveli, hogy a tuskó paraszt szerepet kapja mindenhol, hiszen számára ez a testhezálló. Én abban a hitben voltam, hogy unja. Tehát mégsem. Azért egy komolyabb hangvételű filmben megnézném, ahol egy valós, komolyabb problémát /szerepet osztanak rá. Annyira kifejező szemei vannak, hogy nem hinném, hogy az egyetlen arca az az, amit jelenleg a kamerának mutat.

A film a magyar filmipar egyik tömeggyártott terméke, nem írta be magát a nagy könyvbe, de nem hinném,hogy erre készültek. Az nagyon tetszett, hogy nyers, pontosan bemutatja a karót nyelt, pedáns tökéletes anyukát-apukát, a tökéletes menyasszony-jelöltet, de pont ez benne az idegesítően valóságos – hogy köztünk járnak az ilyen „majdénmegmondom” Piroskák. Ők csapnak az asztalra, minőségi pulit vagy tacskót csinálnak a férfiakból csak azért, mert a kontrollmániájuk generációs hozadék, hiszen az ő anyja is a nadrágot hordta. Ahol még azt is szabályozni akarják, hogy az unoka biztosan fiú legyen…

Dani, na ő meg a leendő papucsférjek egyik díszpéldánya, neki még a szar is ízetlen, ahogy egy kedves barátom mondaná. Tipikus bólogató kutya, semmilyen arckifejezéssel. Ha az alkotók szándékosan kérték erre, hogy csak egyfajta arckifejezést produkáljon végig, akkor teljesítette a feladatát. Nem ismerem a színészt, de remélem a pályafutása alatt, ennél jobb, érzelmesebb és kifejezőbb szerepekhez is jutatták, mert itt nem csillogtatta meg, hogy tud egész széles skálát lemimikázni.

Jordán Adél és Lengyel Tamás édesek, aranyosak együtt -de valóban csak egy giccses töltelékszál.
És itt van a kedves narrátorunk, a szuperparaszt Bögöcs. Biztosan ezer meg ezer kritika volt már erről, hiszen nem mostani film, de komolyan ő vitte a prímet. A szövege egyenes, nyers, az ő humora mentette meg a menthetőt. Tudom,hogy az ilyen úrihölgyek felhúzták rá az orrukat, hogy istenem, de egy visszataszító alak, valóban az. A korunk egyik „kedvenc” férfitípusa : a szotyihéjat köpködő, sört sörrel ivó, lángososnál és/vagy gyrososnál kézzel evő típus. Aki egyszerre akar mindent, semmi befektetéssel. Kiváló karikatúra, Szabó Simon kisujjból kirázta – groteszk és szerintem mindenkinek van egy ilyen ismerőse, vagy ismerősének az ismerőse.

Visszatérve a Jordán Adél és Lengyel Tamás párosához, volt egy jelenetük, ahol kiderül, hogy volt egy régebbi afféruk, és a férfi szereplő nem emlékszik konkrétan arra, hogy lefeküdt vele. A csaj ezért haragudott rá 15 évig, ráadásul újra összekötik a kellemesüket a hasznosukkal. Szóval lesz ebből egy elég hisztis, sírós jelenet, mire a srácnak ki lesz adva érthető okokból az útja, majd a lány ahogy az a nagykönyvben meg van írva, kiborul. Majd csenget, virág,smárolás és megint ágy. Erre a narrátorunk csak annyit mondott, hogy az előbb még hiszti volt ezerrel…
És ez annyira meghökkentő jelenet volt. Szinte érthetetlenül buta, ostoba és gagyi. Aztán rájöttem, hogy a fenét, dehogyis! Hiszen a mai lányok dacára annak, hogy ki hogyan csalta meg őket, ki hogyan köpte őket „szembe” a saját önbecsülésüket, a saját méltóságukat hajítják el újra és újra csak azért, hogy az a srác rájuknézzen. Kutyába lemennek a figyelemért – milyen fájdalmas ez. Nincs tartásuk. Görbetükör.

Amúgy a sztorit meg a mindennapok, a baráti társaságok, az álmodozó fiúcskák és az ingerszegény környezetben élő férfiak írták. Biztosra veszem,hogy baráti összejövetelek nagy slágere, a ki hogyan és kit témakör, amit egy-egy sör mellett, oltári nagy nevetések, hencegések közepette jó előadni. Ne legyünk álszentek, a lányok is pont ennyire szeretik kitárgyalni a férfiakat, azt a bizonyos vonalkát a falon.
Egyszer nézhető -viszont a nevetés és a fejfogás garantált.

#csakabögöcs

Beküldve:

Pécsi szál – kritika és élménybeszámoló

Nem vagyok otthon a pécsi zenészekben – ezt azért az elején leszögezném. Hébe-hóba hallgatok 30y-t, Kispált abszolúte sosem hallgattam, Punnanyt igencsak ritkán. A Halott Pénz nekem egy korszakot jelent, őket természetesen rongyosra hallgattam -meghatározó része volt az egyetemi élet első és második évének is.

Nem titok, hogy Szabó Simon neve volt az, ami bevonzott erre a filmre. A Viktória, Zürichi Expressz film pár perces jelenetével megvett engem ( holott tényleg fogalmam sem volt az előzményeiről…). Valahogy nekem mindig is jobban tetszettek az őszinte ,kicsit szarkasztikus, mondhatni bunkó karakterek ( lehet, hogy magamra ismerek…?!) Az egyik interjújában nyíltan kimondja, hogy az eddig filmjeiben a suttyó parasztot alakította. Időközben belepillantottam a Moszkva tér-be, egy kicsit sajnálom, hogy lemaradtam a nyolcvanas-kilencvenes évekről – izgalmas lehetett.

Nade, a Pécsi Szál. Áldokumentum film, nem mindig egyértelmű,hogy mi a fiktív és mi a valóság. Nem volt komoly, nem próbálta lenyomni a torkunkon,hogy mitől lesz valaki zenész, mi a titkos összetevő a zenész életvitelhez – persze sztorizgattak, persze voltak benne igazán jó kulisszatitkos háttérinfók, de összességében azért élveztem, mert könnyed volt, visszaadta a koncertek hangulatát, Simon humorizált, de nem vitte túlzásba így nem ő volt a központi szereplő. Lévai Balázs rendezésében ez az első film, amit láttam – nem értek sem a műfajokhoz és nem is mozgok otthonosan a filmek világában így nem állíthatok róla mást,mint hogy ez a filmje könnyed volt,humoros, volt benne kellő lendület, de egyszer nézhető kategóriába sorolnám. Számomra hiányzott, hogy több kulisszatitkot osszanak meg a zenekarok életéből, hogy laikusként „beleszeressek” annyira a zenészekbe, hogy kedvet kapjak ahhoz,hogy a film után belehallgassak egy-egy kevésbé ismert számukba. Nyilván nem ez volt a lényeg, hogy velős, sokatmondó dokumentumot forgassanak, mert akkor egész más szemszögből közelítették volna meg – a maga kategóriájában szerintem klassz.  Lovasi András neve ( szégyen,nem szégyen) számomra nem  túl sokat mondott azontúl, hogy persze ismerem őt, de a munkásságát nem. Nekem kifejezetten tetszett az ő fanyar humora, nem éreztem megjátszottnak, ahogy a film egyik jelenetében káromkodik egy egész kereket.

A kerekasztal beszélgetés szerintem szörnyű volt – nemtudom kinek az ötlete volt, hogy Süli András legyen az interjúztató, fancybb néven a moderátor ugye.  Szintén nem sokat tudok róla, de hogy ez esetben vagy fáradt volt vagy felkészületlen, az fix. A közel egy órás interjú alatt, elsztorizgatott magának, továbbá a mikrofonnal sem kötött túl nagy barátságot, mert szinte csak lengette maga előtt – értem én,hogy lazaság ide vagy oda, de azért a Kertész Mihály-terem közönsége szerette volna hallani is, hogy miről folyik az „érdemi” beszélgetés. Sajnálom, hogy nem voltak izgalmasabb kérdések, hogy nem ment a sztorizgatás, nem volt önfeledt hanem inkább kellően kínos. Lévai Balázst abszolút nem így képzeltem el, de nagyon kedves, közvetlen férfi, aki meglátásom szerint abszolút nincs magától elszállva, pedig van bőven mesélnivalója arról ,hogy mit tett le az asztalra…

Én valahogy kihagytam volna a Megdönteni Hajnal Tímeát poént Süli András részéről, mert ez az a poén, amit szerintem kb. mindenki elsüt Szabó Simonnak; amúgy pedig előre megyünk, nem hátrafele. Nem hiszem, hogy az a film a karrierje csúcspontja volt, nyilván megcsinálta, volt akkor eredménye meg tanulsága is – nem értem,miért forszírozzák.
Amennyire otthonosan mozgok a szakmában egy moderátornak „ébren” kellett volna tartania a közönséget, tényleg olyan kérdéseket feltennie, amire feszülten figyelünk, amire nevetünk, ami további kérdéseket vet fel, hogy mi is mint közönség megkérdezhessük, vagy ha nem mi, akkor ő. Egy szó, mint száz – ez nem volt az est fénypontja.

Nade a fénypont – óriási dolog történt velem! Előbújt belőlem a tinédzserlány, aki posztereket gyűjt és fotókat nézeget  ( rémciki), de számomra tényleg óriási dolog volt, hogy Szabó Simon körülbelül tőlem fél méterre adott interjút ( azt az interjút, amiben egy kicsit az én kezem is benne volt, hiszen az interjúztató egy nagyon kedves barátom volt). Megtiszteltetésnek éreztem, hogy segíthettem neki élete első interjújánál, aki nem mellesleg egy olyan színész,rendező akiért na mondjuk ki, rajongok.  A közös fotó ötlete még kb. a mozijegy lefoglalásánál eszembe ötlött, de a racionális énem arról beszélt,hogy ebből már kinőttem, amúgy is, minek égetném magam ezzel… szerencsére meggyőztem saját magamat, hogy itt van a vissza nem térő alkalom,  égek,hát akkor égek, na bumm. Szóval lett közös fotónk, egyből három, ahogy felhívta rá a figyelmemet Simon.  Ugye mindenkinek megvan, hogy ő közel két méter magas én meg mindössze 160 cm? 😀 A fotós érdeme, hogy a közös fotó sikerült – nehéz volt minket egy keretbe tenni.

A pécsi szál az élményekről, a hangulatról, a koncertekről, a backstageről, a pécsi közegről szól, ahol mindenki ismer mindenkit. Aztán ha mi is elmegyünk egy-egy debreceni koncertre, ahol ezek a kedves pécsi zenészek fellépnek, akkor hoznak egy kis darabot ebből az „ismerősök vagyunk mindannyian” életérzésből. Hiszen hányszor néztem össze más emberekkel a Halott Pénz koncerten, miközben üvöltve énekeltünk és hányszor mosolyogtunk össze? Sokszor. Ha pedig mi megyünk Pécsre? Biztosan beleszeretünk.