72 napja minden megváltozott bármennyire is klisés ez. A második hónap tömören arról szólt eddig, hogy mindent felül kell írnom magamban: de legfőképp az eddigi életem. Azt, hogy volt egy rutinom – már teljesen megváltozik és ki kell alakítani egy teljesen mást. A hozzállásom, a türelmem, a mentalitásom, a kapcsolataim, a hobbijaim…
és bármennyire is filmesen, meg habos-babosan hangzik, de tényleg egyetlen pontra szűkül be a világ és körülötte forog minden. És ha rámnéz vagy rámvigyorog a fogatlan mosolyával újra meg újra rájövök, hogy amúgy tök mindegy mi volt, megérte. De az anyaság közel sem olyan, mint ahogy lefestik mások. Nem a címlapsztori, nem a jól megszerkesztett cikk, vagy a pr-videó a legújabb Pampers-ről. Rohadt nehéz. Olyan dolgokon tud elcsúszni az ember kezdő anyukaként, hogy el sem hiszed… és ha nincs mögötted egy erősebb háttér, könnyű a bűntudatba süllyedni, hogy mit nem csinálsz elég jól és hogy mennyire voltál őrült, mikor azt gondoltad, neked ez kisujjból fog menni?
Vagy amikor hajnali háromkor, mikor már csendes a lakás, kint ülsz a fürdőszobában és egyszerre nem ismered fel az arcod, a vonásaid, keresed a régi önmagad. Drasztikusan hangzik kicsit teátrálisan, de így van. Ha nincs egy másik anyuka / barát akivel ezt ki tudod vesézni, akkor igencsak hamar lefelé húz a spirál. Könnyű volt számomra is azt hinni, hogy minden baba mellé jár majd egy kézikönyv, esetleg leemelem a Libri polcairól neadjisten meg csak ránézek és mindent tudni fogok róla – de ez örök igazság, hogy csak akkor tudod meg, hogy milyen igazán kialvatlannak lenni, mennyire őrülten fáradtnak lenni ha már megesik veled. Ha már ott ülsz a közepén. Ha már 1 órája minimum sír és fogalmad sincs miért.
A lakás megvár – de számomra a takarítás egyfajta kikapcsolódás is. Ez is mentett meg helyzeteket, illetve a sétálás is. Hogy végre kiszabadultam a négy fal közül, hogy nem érzem, hogy összenyom, én, aki folyamatosan mentem mindig le a térképről is…. aki nem tud hosszan egyhelyben ülni, mert úgy érzem korlátozva vagyok. A szeszélyes időjárás bekorlátoz – olyankor rosszabbak a napok. És megintcsak egy arany tanulság: amit te érzel, amit te sugárzol érzelmek hatással vannak a gyereked hangulatára is. Az én kétségbeesésem, az ő sírása.
Hullámvasút ez. A legfélelmetesebb, a legkalandosabb, a legizgalmasabb és a legszebb is egyben. Sok mindent kell még tanulnom, sok mindenbe kell még beleállnom, meg kell tanulnom megtalálni az új anya-hangom.
Amikor Szofira nézek, akkor sokszor elgondolkozok, hogy vajon majd vele mi fog történni – hogyan tudok mellette állni azokban az élethelyzetekben amikben lehet, hogy én is voltam már és hoztam ezzel kapcsolatban jó vagy kevésbé jó döntéseket. Néha vissza-visszapörgetek egy-egy eseményt, van hogy szégyellem magam miatta, de ezt is tudom, hogy hozzámtartozik és ha erről fog kérdezni a lányom, válaszolni fogok rá. Szeretném, ha tabuk nélkül nőne fel – nem kellene semmit sem szégyellnie, bátran kérdezhetne, bevallhatna dolgokat, és gondolkozás nélkül elmondaná ha bármilyen segítségre van szüksége vagy ha valami olyan dolog történt vele. És mi a szülei, pedig a saját példánkat elmesélve, de a döntést rábízva – hiszen legyünk őszinték, mikor fejjel rohantunk a falnak egy-egy srác vagy csaj miatt, ki hallgatott a szüleire? Kit érdekelt az, hogy mit lehet és mit illik? Lesz majd így is. Kicsit később. És addigra majd nemcsak a gyerek hanem az én fejem lágya is benő talán…
Mindenki elkezdi valahol. Azonban nem mindegy, milyen alapot kap majd a gyerekünk. Én kicsit olyan voltam ezügyben az elején, mint Hermione a Harry Potterből és az a méltán híres idézetének részletével: könyvek és okoskodás. Majd kiolvasom az összes könyvet ami a gyereknevelésről, a gyermek betegségekről, a fejlesztésekről szól és pikk-pakk mindent is tudok, jól is csinálom, minden problémára van 3 megoldásom, pont olyan leszek mint a kisgyerekes csoportok ősanyái, akik mindent jobban tudnak. Ez bőven távol áll az igazságtól…
De egyre több elsőgyermekes anyukával beszélgetve jövök rá, hogy sokan csak éppenhogy senkinek nem merik elmondani, de még elsuttogni sem: ha bajuk van, ha fáradtak, ha otthon nincs minden rendben, ha nincs segítségük, ha minden is összejön. Mert nem lehet, mert „magadnak szülted”, mert ” sejthetted vagy épp tudhattad volna hogy ez lesz” vagy mert ” akkor minek neked gyerek?!”.
Úgy megölelgetném az összes elveszett anyukát, meg csinálnék nekik egy jó kávét, meg adnék nekik 1 órát, amikor kötetlenül, ítélkezés nélkül mindenről is beszélhetnének de legfőképp arról, hogy milyen nehéz. Nem feltétlenül a gyereket kérdezném, hogy hogyan halad a státuszon, meg milyen az étvágya és jó baba-e ( falramászós kérdés) hanem arról, hogy ő hogy van – és ha sírni akar, meg tombolni, meg kiátkozni a fél világot hát tegye. Mert jobb lesz. Nem könnyebb, csak jobb. És nem kell magát másokhoz hasonlítania, nem kell úgy éreznie, hogy ő kevésbé jó anyuka, nem kell elhinnie a social media photoshop/ faceapp anyukáit mert igenis van, hogy összevan bukva a pólód, meg kócos a hajad, meg a táskák a szemed alatt bőven látszanak.
De a legfontosabb: bármennyire is félsz, mondhatsz nemet.
Nem kell mindenre igent mondanod, ha nem akarod: mondhatod a vendégeknek, hogy ma ne jöjjenek, hogy ne maradjanak sokáig, mert fáradt vagy és nem érzed jól magad. Mondhatod azt, hogy nem, nem adod át a gyereket a kezébe, nem fogod engedni, hogy megpuszilja, megfogdossa. Nem kell felvenned a telefont, nem kell fényképet küldened kérésre, mert semmi sem kötelező! Nagyon nehéz, de a gyerekedért, a saját lelki békédért, az otthoni béke miatt, meg kell tenned. Ez nem csak másoknak emlékeztető, hanem magamnak is. És ha nem szólnak többet hozzád, és ha nem látogatnak meg többször, és ha nem fognak hívni nem kell bűntudatot érezned.
Kedves Édesanyák!
Szívből ajánlom nektek az alábbi könyvet: A nemet mondás művészete.
Hasznos olvasmány az élet minden területére. Találjátok meg a hangotokat – magatokért!
