Hónap: 2019 október

Beküldve:

Pallón egyensúlyozva

Október 10-én ünnepelte a világ a Lelki Egészség Világnapját – mindeközben pedig egyre többen vannak azok, akik nem kérnek időben segítséget.

A téma az asztalon, sőt az utcán hever. Én sosem csináltam ebből titkot, vagy sosem éreztem úgy, hogy nekem ezt bármikor is szégyellnem kellene, hogy igenis többször is jártam hosszabb-rövidebb időre pszichológushoz.  A lelki egészség és a mentális egészség számomra kiemelten fontos – hiszen bár sokan azzal jönnek, hogy a magánéleti dolgokat hagyd otthon, nagyon nehéz csak az egyetemre, munkahelyre bármi másra fókuszálni, ha lelkileg nem vagyunk rendben. A negatív gondolatoknak ( szerencsére a pozitívaknak is!) megvan az a tulajdonsága, hogy épít – rosszabb esetben nem mesekastélyt, Disney csodavárat, hanem egy minimum egy Drakula-kastélyt, vagy egy Ollókezű Edward-féle elhagyatott helyet.

Itt hosszasan tudnék írni arról, hogy kérjünk időben segítséget, hogyan lehetne kilábalni belőle, tudjátok az a tipikus nőimagazinos rész, amikor 10 pontban leírnám, hogyan űzd el a depressziót, mert bár nyilván van egy szép szarkasztikus éle az előbbi mondatomnak, a legtöbb ember fejében mégis úgy él a depresszió, a negatív gondolatok füzére, mint egy „aprócska” gond, amit el lehet terelni, amiből könnyedén ki lehet ugrani. Nem lehet.

Én szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy bár mindenkinek megvannak a legsötétebb gondolatai, mindenkinek megvannak az ágya alatt rejtőző, főként éjjelente előkúszó démonjai, úgy gondolom, én már a legtöbbel szembe néztem, sok-sok terápia árán. A lelki békém fenntartása nem könnyű – erről a bizalmasaim tudnának mesélni, akik fenntartanak a vízen, mikor süllyednék. Én ezekkel az időszakokkal úgy küzdök meg, hogy még jobban befelé figyelek – kiírom magamból a gondolatokat, vagy csak tudomásul veszem, hogy egy olyan időszak jön, amikor a padlón fogok ülni és hagyom, hogy magamtól álljak fel, akkor, amikor az erőm visszajön. Nincs erőltetés, nincs húzás, nem érdekel, hogy a világ milyen ütemben húz el mellettem – nem sietek. Néha kellenek ezek a pillanatok is, mert amúgy is, mindig minden olyan gyorsan történik, hogy nem tudom utolérni magam – mindig sietünk valahova, mindig eredményeket akarunk generálni, gyorsan, látványosan – de nem törődünk a lelkünkkel vagy épp a másik lelkével. Egyik pillanatban minden olyan eufórikus, olyan glitteres, boldog, rózsaszín, olyan hihetetlen – a másik pillanatban pedig ülök egy könyv felett, amit órák óta olvasok és ugyanazt a lapot bámulom. Ilyenkor kell megállni.

Szombaton megnéztem a Joker c. filmet. Sok kritikát olvastam róla előzőleg, nagyon érdekelt, hogy ez a Joker miben fog eltérni. Az őszintét megvallva, nem erre számítottam. Ez a film zseniális és szörnyű – annyira, hogy tényleg a húsomba mart és a felénél azon gondolkoztam, hogy kimegyek és veszek egy mély levegőt, mert nem bírom tovább nézni. Nem volt benne túl sok vér, nem volt benne olyan sok gyilkosság vagy bármi amitől horrorisztikus lett volna  – az volt a legnagyobb „baj” hogy a valóságot mutatta. Aki még nem látta, ne olvasson tovább. SPOILER

Ezt a Jokert, mi a társadalom termeljük ki. Köztünk járnak, nap mint nap elmegyünk mellettük, vagy akár nekem konkrét példám is lenne rá – kitaszították őket, lúzerek, nevezzük őket bárminek, akasszunk rájuk bármiféle negatív címkét ők lesznek azok, akik mégis a tetteikkel maradnak fent, mert nincs aki megvédje őket és csak drasztikus eszközökkel tudatják a világgal, hogy ők márpedig itt vannak és számítanak.
Joaquin Phoenix amúgy is nagy szerelem a HER c. film óta, de itt egyenesen elképesztő – drasztikus fogyása még inkább félelmetessé teszi a szemeit – ahogy a vékony, reményvesztett arcból előderengenek azok a sötétkék szemek, amelyekben viszont ott van az őrült értelem – tényleg félelmetes. Van egy rész, amikor kegyetlenül megöli a munkatársát, miközben egy másik munkatársa végignézi ezt – őt pedig elengedi mondván, ő volt a legkedvesebb vele, vagy ő törődött vele – az a durva, hogy ennyire leegyszerűsítette a képletet : aki szemétkedett vele, bosszút fog állni, aki pedig valaha is kedves volt vele, annak megkegyelmez, sőt utána elcseveg vele barátságosan.  Joaquin zseniálisan játszik, belebújt a mesterkélt, világéletében fantáziamagóriákkal táplálkozó szerencsétlen, mentálisan beteg ember bőrébe, aki nem vágyik másra, csak valaki végre hallgassa meg őt. A legsokkolóbb jelenete összefoglalja a film mondanivalóját : meghívják abba a beszélgetős műsorba, amit kitudja hány éve néz, amire mindig is vágyott, hogy ott legyen, szerepelhessen, észrevegyék. ( egy stand up-os felvétel miatt, amin az előző részben nagyon jót derültek a showműsorban ,magyarán mutogatni akarják, mint a cirkuszi majmot).
Készül a nagy belépőre, arra, hogy mit fog mondani, hogy fog megszólalni mindent olyan manírosan előkészít – nos, amikor oda kerül a sor, hogy szerepelhet, előbukkan a valódi Joker : elmondja, hogy ő ölte meg azt a három embert, akiről beszél a sajtó, és hogy maga a showman is egy szörnyű ember – azért hívta meg őt tulajdonképpen a showműsorba, hogy mutogassa őt, mint valami beteg embert akin lehet nevetni és szánakozni is és ezzel nagyon is tisztába van, hogy a hőn áhított szereplés nem a személyének, a valódi érdeklődésnek szól hanem annak, hogy ő mentálisan sérült és ő maga a nagy csattanó, a vicc, amin elszörnyedhetnek / nevethetnek a nézők.Csak tényleg gondoljunk már ezekre a tehetségkutatókra, ahol a nézők szórakoztatásáért bevágják azokat, akik nem oda valóak és nevetség tárgyává generálják őket – az internet is segítő kezet nyújt ebben, születnek az újabb meg újabb mémek és csodálkozunk hogy merre halad a világ…

Kényelmetlenül, sőt, kifejezetten rosszul éreztem magam a film nézésébe közben, mert egyfajta szánalmat éreztem, mellette pedig nagyon is valós, realisztikus képet a festett a társadalomról. Természetesen nem is én lennék, akinek nem jutott eszébe a film után, az összes negatív dolog, amin végigmentem – lásd általános iskolás balhék, a csúfolódások, az összetört családi modell képe, vagy a középiskola összes „szépsége”, a kirekesztettség vagy a másság megélése, hogy nem tudtam és nem is tudok a mai napig sehova sem beilleszkedni könnyedén. Annyival egyszerűbb már a dolgom magammal szemben, hogy nem is akarok beilleszkedni és bátran vállalom azt, aki vagyok – az összes hibámmal, az összes megingásommal, kételkedésemmel, gondolatommal és öltözködési furcsaságommal együtt 🙂  De ehhez nagyon sok mindennek meg kellett történnie, újra kellett építenem a gondolkodásmódomat, hogy másként lássam – ahogy a szürke kisegér jelmezből egyszercsak kinőttem. Életem egyik legmeghatározóbb időszaka volt, amikor mertem úgy öltözködni, úgy sminkelni, úgy megjelenni valahol hogy az 100% önazonos és helyzetnek megfelelő.  Ez volt az egyike az első bátor lépéseimnek.

Apropó, bátorság.
Amikor véget ért májusban a terápiám, kaptam egy bátorság-követ a pszichológusomtól, amolyan lezárásként. Sokáig velem volt, aztán kitettem a zsebemből, itt-ott felbukkant a lakás bármelyik pontján : a napokban a kezembe került újra, a naplómat elővettem, hogy elolvassam azokat a sorokat, amin keresztül mentem és érezzem, miért is kaptam ezt a követ. Életem legjobb döntése volt, hogy megtanultam bátornak lenni – még akkor is ha ez óriási kockázattal jár.

„A fán ülő madár sohasem fél attól, hogy letörik az ág…mert Ő nem az ágban bízik, hanem a saját szárnyaiban.”

Növesszetek szárnyakat!

Beküldve:

Kaizen – találd meg a változás kulcsát magadban!

Elsőnek szeretnék a kedves Wikipédiától idézni :” A Kaizen nem csak egy módszert, hanem gondolkodásmódot (életfelfogást) is jelent. Alapelve szerint minden probléma egyben lehetőség is a fejlődésre, fejlesztésre. Nem a hibás, a felelős megállapítása az elsődleges célja, hanem a kialakult helyzet megoldása, tanulás a történtekből. A Kaizen az érintett szervezet minden tagjától elkötelezettséget és részvételt kíván. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk valósítani, az érintetteket be kell vonni a kialakításba és a rendszer fenntartásába.”

Ezt a módszert egyébként az élet minden területén érdemes alkalmazni. Szkeptikus voltam a könyvvel kapcsolatban, hiszen annyiféle megközelítését hallottuk már a változásnak, legtöbbje számomra nem állt másból, mint hogy változni könnyű, csak akarni kell – féle monológokból. Változni piszoknehéz ezért a legtöbb ember bele se kezd – a jól megszokott rutin, a bevésődött hagyományok, az otthonról hozott kisnagy csomag ugye, azokat nehéz csak úgy a sarokba lökni és azt mondani, majd én felülírom a képletet, a rossz beidegződéseket, a rossz hagyományokat, esetleg még azt is megkérdőjelezem, hogy anyám meg apám hogy látja a világot és az ráhúzható-e az én világomra.

Mindenkinek a változásról a drasztikus, 180 fokos változás ugrik be – mi nők, meg pláne tudjuk, hogyan kell felforgatni az eddig megszokott közeget : új színű haj,  ha hosszú akkor levágatjuk, új tetoválás, új piercing, teljesen más stílus kipróbálása és a sor még végtelenül hosszú lehetne. Mindenkinek megvan az a pillanat, amikor akkorát csalódott valakiben / valamiben, hogy egyszerűen fogja és úgy érzi, hogy szinte létszükséglet, hogy változtasson magán. Ez persze ideig-óráig tart, a nagy érzelmek feldobnak minket a változással kapcsolatban – ez az ideig-óráig effekt pont ezért veszélyes. Gondoljunk az újévi fogadásokra, ugye megvan az a lista, amit szentül megírtunk akár papíron, akár fejben, és az első hetekben sutba is löktük?

Na, a Kaizen pont erről beszél, hogy kifogy a motiváció az első nagy lendület után. De miért? Azért mert az emberek óriási változásokat akarnak, ami drasztikusan hat az eddig életükre és egyfajta félelem is kialakul bennük, mivel nem egy jól átgondolt, logikusan felépített változásról beszélünk. Erre egy kiváló példa volt a könyvben, a fogyás témakör. Aki fogyni szeretne, van egy konkrét szám, hogy mennyi az annyi – mellé pedig szinte azonnal beugrik mindenkinek a fájdalom, az izomláz, esetleg az is, hogy mások előtt nem szeretne mozogni, idő és esetleg pénzhiányban szenved – tehát öt perc alatt tízfajta kifogást találunk és marad minden a régiben. Vagy épp, hogy beleveti magát a sűrűjébe és mégsem sikerül egy rövid idő alatt látványos eredményt produkálni – egyenes út a feladáshoz.

Az amigdala az emberi agy mediális temporális lebenyében található, a lényeg, hogy elsődleges szerepet tölt be az érzelmek feldolgozásában. Az amigdala felelős azért, hogy szinte azonnal lekapcsolja az olyan helyzeteket, amelyek rizikósak – tehát ha van egy adott konkrét félelmünk, szinte azonnal bekapcsol az amigdala ha egy olyan helyzet lehet, ahol ez a félelem teret kap.  Számomra ilyen, ha idegenek előtt vagy épp sok ember előtt kell beszélnem – szinte mindenkinek megvan az, amikor az előadó tördeli a kezét, kiszárad a szája, pásztázza a tömeget és egyszerűen elfelejti még a nevét is. Na ekkor van az, hogy kerüljük az ilyen jellegű helyzeteket, mert félünk a besüléstől – erre való a kaizen.  A kaizen a félelmet vizsgálja meg, hogy mennyire racionális, irracionális, hogyan lehet a javunkra fordítani ezeket a kellemetlen helyzeteket. A kulcsszó a kis lépéseken van.

A módszer alapja, hogy egy adott cél kitűzésében nagyon lassan haladjunk, szinte észrevétlenül.  A könyvben volt egy hölgy, Julie, aki nem akart mozogni akkor sem, mikor már konkrét egészségügyi problémái voltak emiatt. A Kaizen-módszer nem arra fókuszált, hogy x kilót kell x idő alatt leadnia – hanem arra, hogy miért nem szeret mozogni? Hogyan lehetne ezt megszeretetni? Julie imádott tévézni ezért az író, aki maga is elismert szakember a témában, kitalálta, hogy esti filmnézés közben masírozzon a tévé előtt 1 percet. Nevetséges.
Aztán Julie azon kapta magát, hogy már két perce masírozik és nem esik nehezére a mozgás. Aztán hármat. És így tovább. Végül fejben tökéletesen összekötötte azt, hogyha tévézik, akkor mozogni is fog – ez pedig rendszeressé tette a mozgást számára, megszoktatta vele, sőt talán meg is szerette.

Olyan apró lépésekben halad a Kaizen, hogy mondhatnánk, ez semmiség, ezt bárki megtudja. Igen, csak kérdés, hogy meddig. Ez a legizgalmasabb része, hogy a saját félelmeinket írjuk felül és új határokat szabunk, vagy épp bontunk le. Én már egy ideje alkalmazom a Kaizent, holott fogalmam sem volt, hogy hívják – az egyetemi éveim alatt sokszor kellett kiállnom beszélni mások elé ráadásul olyan témában, ami nem feltétlenül a kedvencem, vagy nem éreztem magam komfortosan. Volt egy pár interjúm is, ahol rengetegen ültek és hiába voltak ismerős arcok körülöttem, egyszerűen annyira izgultam, hogy még azt is elfelejtettem, amit valójában mondani akartam.

Ilyen kis lépés volt a szövegem megírása, pontokba szedése és memorizálása. Megkértem másokat, hogy előttük mondjam el, korrigáljanak, esetleg szóljanak ha hadarnék, érthetetlen, nem összefüggő, amit mondok. Ezek apró lépések… aztán jött a vizualizáció.
Elképzelni, hogy ott állnak előttem – ez a legnehezebb része. Azonban már egy ideje, úgy állok ehhez is, hogy hibázni emberi dolog, nem hinném, hogy ez olyan mértékben „károsítja” az imidzsem, hogy félnem kelljen tőle. Mindenkivel megesik, hogy összeakad a nyelve, nem jut eszébe egy szó – na és akkor mi van? Olyan irracionális félelmeket generálunk magunknak… miközben etetjük az amigdalánkat mindenféle lehetetlen félelemmel. Ez a „na és akkor mi van” kérdéskört egyébként elég sokszor kérdezem meg én is magamtól és a barátaimtól is. Nem mellesleg mindenkinek felírnék receptre egy Almási Kitti – Bátran élni c. könyvet. Általa tanultam meg feltenni ezt a kérdést és más szemszögből kezelni egyes szituációkat. A Kaizen c. könyv elolvasása után úgy gondolom, hogy ezeket a kis lépéseket máshol is tudom majd kamatoztatni és őszintén szólva nem is értem, hogy ez miért nem elterjedt – kiváló példákkal szemlélteti, hogy például egy olyan nagy cég, mint a Toyota miként építette bele a cég hétköznapi életébe, hogyan segítette elő a termelést, a dolgozók motiváltságának a fenntartását és a többit.

Egyszóval mindenkinek ajánlom Robert Maurer – Kaizen c. könyvét, aki változni szeretne és nem fél a kis lépésektől, fejlődni és változni akar.  Ezeket a jó tanácsokat, meglátásokat egyébként nemcsak saját magunkban, hanem munkahelyünkön,baráti köreinkben és kapcsolatainkban is alkalmazhatjuk – az ember nem tulajdonít nagy dolgot neki, mondván, egy apróság, minthogy reggelente megjegyzek valami pozitívat a kollégámnak nem nagy dolog, sőt, butaság is – nagy hiba! Tényleg a legapróbb lépések kellenek ahhoz, hogy megfogalmazódjon és elérhetővé váljon egy nagy cél. Mindig csak az első öt lépést kell látnunk és megtennünk – utána jön a következő öt és így tovább, egészen a célig 🙂