Shameless

Ezerszer fogalmaztam meg ezt a posztot, először májusban, majd júniusban. Csomószor akartam leírni, mi folyik az életemmel, hogy elszámolást végezzek, tisztázzak, rendbe tegyek, rendezzek. Három hónapig itthon voltam, munka nélkül – eleinte úgy éreztem, mint egy megérdemelt pihenés egy nagyon hosszú és feszült időszak után. Annyira felhevültem az eseményektől, az esetleges lehetőségektől, a menekülőutaktól, hogy jólesett csak egy nap úgy felkelni, hogy holnaptól nem dolgozok. Nem kell ébresztőt állítanom, nem rohanok, felkelek, csinálok egy kávét, kiülök az erkélyre és csak egyszerűen veszek egy mély levegőt.

Imádtam, hogy végre a káosz után, ami bennem volt, minden tisztábbá vált. Egy teljes, tiszta lap és csak rajtam áll, hogy mit írok rá, mit fogalmazok meg, milyen célt tűzök ki. Eleinte tényleg élveztem – aztán egyre kétségbeesettebb lettem, mert úgy éreztem, hogy tényleg nem számít, kinek milyen végzettsége, papírja van – a munkaerőpiac nem áll erős lábakon. Három hónap, jó pár állásinterjú, 90+ leadott önéletrajz, nuku pozitív visszajelzés. És akkor ugye az ember ne kezdjen el azon majrézni, mi lesz holnap…

Aztán egyszer csak ott voltam, ahol lennem kellett. A világ teljes nyugalmával vonultam be, az esélytelenek szokásos vállvonogatásával és mire észbe kaptam kiderült, egész nap maradhatok bent. Hogy mivan?!
Ma van egy hónapja, hogy dolgozom. Amikor egyetemista voltam, valami hasonlót fogalmaztam meg fejben, hogy mi tekinthető az én mércémmel megfelelő munkahelynek, ahol eltudom magam képzelni, ahol van komfortérzetem de mellette pedig fejlődhetek. Iroda, saját asztal, saját bögre, saját szék… lehet, hogy egy multikultinál ez alap, mármint van aki multikultinál érzi jól magát – nos, én nem.

Még bőven van mit tanulnom, mert még nagyon a felszínt kapargatom, de úgy érzem, hogy minden rendben lesz –  nagyon nehéz háromlábú birkának lenni egy jól összeszokott közegben még akkor is, a egyébként nem szokott gond lenni a beilleszkedéssel. Egyre több reményt látok arra, hogy érdemes lehorgonyoznom.

Ezek mellett pedig az elmúlt két hétben eddig három embertől kaptam olyan szintű támogatást, olyan szavakat, mondatokat amiket egyszerűen nehezen hittem el – borzasztóan jólestek ezek a léleksimogató dolgok. Csodának tituláltak, bátornak, erősnek és magabiztosnak. Kifejezőnek, őszintének és izgalmasnak. Csak félve jegyeztem meg ezeket, csak óvatosan mertem leírni – nem szeretném, ha elillanának ezek az érzések, amik ennyire felemelnek. Mindig tartottam attól, hogy a megnyilvánulásaim miatt akár okoskodónak, nagyképűnek, arrogánsnak és flegmának tűnhetek – mivel egyszerűen imádok a mai napig új dolgokat tanulni, élvezettel vetném bele magam egy tanfolyamba, akár az egyetemre is visszaülnék mert a tudás birtoklása magabiztossá tesz. Élvezettel olvasok, szinte bármilyen könyvet, mert gazdagabbnak érzem magam mellette pedig remek beszédtémákat lehet kihozni belőle – nincs is jobb annál, mint valakivel órákig beszélgetni az élet minden aspektusáról és nem fogynak ki a szavak, mert egyszerűen élvezet olvasni vagy hallgatni a másik véleményét. Annyira színesek,sokrétűek vagyunk – a felszínes beszélgetések pedig nem az én asztalom.

Back on track.

Bár én magam vagyok az őskáosz, most olybá tűnik, hogy puzzleként minden elem a helyére kerül. Szép lassan, a belső hangom is kezd élénkebbé, erősebbé válni – innen szép győzni, ahogy mondani szokás. Az évből már eltelt 9 hónap, a maradék hárommal pedig kezdenem kellene valamit – 2019-et úgy akarom lezárni, hogy a pohár telítve volt, de nem csordult ki. Most egy teljesen más szemszögből nézem az eddigi életemet, kezdek ráhangolódni vagy éppen visszahangolódni magamra, kezdek büszkévé válni (igaz, ez még óvatos megmozdulás, csak néha sejlik át a függönyön a napfény…) és ez jó. Jó érzés tisztába lenni az értékeimmel – ez egy olyan folyamat jelenleg, amire régóta készültem, de nem értem el. Most karnyújtásnyira van és nem szeretnék visszaesni.  Olyan ez, mint a Jenga – óvatosan tesszük a darabokat, precízen, hogy erős oszlop legyen akkor is, ha egyet kihúzunk belőle – nos ezt a fajta stabilitást nem másoktól, csak magamtól várhatom el. Az önbizalommagok szárba szökkentek, gondozni pedig csak kellő óvatossággal, kellő gyengédséggel, szorgalommal,tanulással és önazonossággal lehet. Őszintének kell lennem magamhoz -az érzéseimet meg kell élnem, érlelnem kell, gondolatfüzérekkel pedig egyszerűen összefonni. Ami a múltamat illeti, intő példaként lebeg előttem – annyi kreditet adni, amennyit kapok. De azt kell hogy mondjam ami pár éve tüskének bizonyult és folyamatos nyomást gyakorolt rám – halványodni látszik. Mi ez, ha nem siker?

„My emotions are naked, they’re taking me out of my mind”

Euphoria – érzelmi hullámvasút

A sorozat nagy médiafigyelmet kapott, így nem véletlen, ha ti is találkoztatok már vele – én is belefutottam párszor, de úgy éreztem, nem feltétlenül kell látnom ezt a sorozatot, mert maga a trailer is egyszerre volt számomra vonzó és félelmetes.

Mivel egy pár perce fejeztem be, muszáj írnom róla.
Spoiler-övezet.

Maga a téma, amit körüljár, nem újkeletű. Azt hiszem a 2010-es évek elején volt Skins c. sorozat, ami hasonló témakört járt be. Drogok, alkohol, mámoros éjszakák, mardosó reggelek, mentális problémák, nagy szerelmek, még nagyobb szívtörések, gimnázium és a többi és a többi. Ezekkel a címszavakkal azért kell vigyázni, mert egyszerre vonz egy bizonyos nézőközönséget – aki ugyebár nyitott erre – illetve taszítja el azokat, akik nem nagyon akarnak tovább látni az orruk hegyétől. Igen, negatív képet fest – de ez is hozzátartozik az élethez, bármennyire is próbálják sokan a szőnyeg alá söpörni, mondván, ami nincs és nem látható az nem létezik.

Az Euphoria egy nagyon kifejező név ennek a sorozatnak. Az egész sorozatot áthatja ez a fura légkör, ami egyszerre nyomasztó, ráül az ember mellkasára, főleg a ismerős sémákkal, ismerős elemekkel találkozik benne és másfelől pedig annyira tabudöntögető, hogy néha nyelni kell egy nagyot. Nem tagadom, voltak részek, ahol egyszerűen megállítottam és nem bírtam tovább nézni, mert annyira felkavart. Nem a képi világa, nem az, hogy sokat vagy éppen sokkolót mutattak – maga az egész jelenet, a párbeszédek, az, ahogy Zendaya és Hunter megformálja a két főszereplőt. Ezt a sorozatot nem mondanám tinglitangli egydélutános sorozatnak, amit egy zacskó chipsszel ülsz le megnézni, néha felhúzod a szemöldököd aztán ennyi. Ezt meg kell emészteni, ezt át kell rágni magadban.
Bármennyire is nem akarjuk tudomásul venni, de ez a sorozat nem az élénk fantázia műve – ez igazából bárki életében lehet, akár ismerjük, akár nem. Drogok, gyógyszerfüggőség, harc a szülőkkel, önmagunkkal, önmagunk keresése és elvesztése vagy épp megtalálása – bár a plakáton van egy rakat csillámpor és Hunter Schafer is szereti a glittert, ettől függetlenül itt nincs. Számomra a legsokkolóbb jelenet az, amikor a drogdíler, aki mindössze 20 éves és nyakig van a bizniszbe, akinek a házát maga a drog tartja össze; ápolja a nagymamáját, aki talán mit sem tud a világról, ami körülötte van hiszen gépek tartják életben.
Szó van az anyákról, akik vagy mély depresszióban vannak, vagy az erejük utolsó morzsáinál járnak mert próbálják egybetartani az egészet; szó van a toxikus kapcsolatokról, arról, hogy a szociális média hogy csinál szeretetkurvát az emberekből. Egyébként erről a szociális média dologról az utóbbi időben pont beszélgettünk egy ismerősömmel, aki azon az állásponton volt, hogy mindennek van mértéke – na de ki mondja meg a mértéket? Miért hagyja egy fiatal lány, hogy befolyásolja a szociális média azt, hogy ki ő, mitől szép, mennyit ér és ez mérhető e reklámokban és valutában? Nagyon felgyorsult világot élünk, ahol a lányok eladják a lelküket a like-ért, a visszacsatolásért – az Euphoriát kötelezővé tenném a gimnáziumba, hogy mindenki nézze meg. Ne kezdjünk el oktatófilmekkel, meg egyéb drogprevenciós előadásokat gyártani (amit egyébként hasznosnak találok, de nem tudom, mennyire tudja megérinteni a diákokat) hanem ezt odalökni nekik, hogy emésszék. Ezt biztosan forgatni fogják magukban, gyomorrontásig. Naturalisztikus ábrázolása a valóságnak, annak, hogy mi milyen veszélyekkel és következményekkel jár – nem próbálja egy romantikus, mondhatni a fiatalok számára vonzó csomagolásba burkolni a droghasználatot, nem teszi kívánnivalóvá.  Durva cucc.

Vannak benne izgalmas párbeszédek, érdekes és abszolút helytálló gondolatok – nem olyanok írták, akiknek igazából lila gőzük sincs arról (vagy túlcukrosítják)  mivel jár a felnőtté válás. És ez nem csak a tinédzsereknek szól – hiszen felnőtté nem akkor válunk, ha elérjük a 18-at. A sorozatban Rue testvére mindössze 14 körül lehetett, mikor megtalálta a túladagolt nővérét a saját hányásában fuldokolva. Ott van még Jules, aki akkor vált felnőttebbé, mikor az anyja bezáratta a pszichiátriára, mert transznemű és a sort még bőven lehetne folytatni.

Szóval, aki vágyik egy valódi, tabudöntögető, izgalmas és lebilincselő sorozatra az mindenképp nézze meg.
Készüljön fel a mentális hullámvasútra, öveket becsatolni!

Nekem Rue karaktere ( Zendaya ezzel a sorozattal írta be magát a filmes nagykönyvbe, szerintem a Pókemberes cuccal nem ért el ilyen magaslatokat) kifejezetten szimpatikus. Nem próbálja takargatni, nem próbálja mismásolni – drogozik és kész. Nem kicsit, sokat. Nem sajnáltatja magát, nem kezd el hosszú monológokat folytatni a miértekről – ahogy halad a sorozat, amit egyébként ő narrál, egyértelművé válik, hogy mi vezetett idáig. Tudja, hogy nem ez az ő útja, tudja, hogy ha tovább viszi beledöglik – nagyon is tudatosan csinálja, de egy percig sincs az a tipikus, tocsogós önsajnálat. Egyszerűen kiteríti a lapokat és rábízza a nézőre a véleményformálást. Fezco, ő a másik nagy szerelmem. Drogbáró, 20 éves, van egy öccse aki szintén nyakig benne van az üzletben és van egy magatehetetlen nagymamája – remélem a következő évadban az ő élettörténetét is feldolgozzák, mert bőven maradtak kérdőjelek vele kapcsolatban.  Jules ( Hunter Schafer) a maga bájával, szinte tényleg olyan, mintha valami képregényből lépett volna ki, aki tipikusan sosincs a Földön, valahol a felhők felett van a feje – merész, bátor, életvidám, bohókás, extrém, szeretnivaló és rengeteg hülyeséget csinál. A transzneműsége tökéletesen van ábrázolva a sorozatban, olyan természetességgel és türelemmel beszél róla, hogy ezzel válik az Euphoria alliterációjává  a maga színességével. Fantasztikus!

Kordokumentumfilm.
Színtiszta mélység és magasság.
Gondolatfüzér.

Amíg néztem, úgy éreztem folyamatosan üvölt a film, hangos a mondanivalója.
Csak mi vagyunk némák.
Remélem, akinek segítségre van szüksége, legyen szó bármiről, ezek után megtalálja a hangját.