A bejegyzést a Kóborlelkek IGTV-je inspirálta, őt pedig egy másik beszélgetés, ahol elhangzott az a szó, hogy kommunikációs mélyszegénység – ezúton is köszönet megszolalas.ig instagram fiókjának!  Ezek után mozdultak meg a fogaskerekek a fejemben, hogy ha létező szó, akkor miért nem hallottam még róla, ha pedig nem, akkor én hogyan definilálnám.
Hát így.

Kommunikációs szegénység az, ha nem tudjuk kifejezni az érzéseinket, mert nem merjük, mert nincs rá idő, mert nincs rá szó. Pedig van. Sokszor hallgatunk, mert nem akarjuk megbántani a másikat, vagy azért hallgatunk, mert nem vagyunk benne biztos, hogy a másik befogadó-e. Hogy van-e helye a mondanivalónknak, hogy félő, hogy ront a helyzeten. Ezt én mindenképp szegénységként definilálnám, hiszen hogyan legyünk többek, ha épp a hallgatás miatt vagyunk kevesebbek?

Kommunikációs szegénység az, amikor vezetőként nem tudunk kommunikálni. Sehogy. Elakad az információ, tévesen érkezik, hiányosan. Amikor nem tudunk bizonyos helyzeteket felvállalni.  Nem könnyű vezetőnek lenni, jó vezetőnek még nehezebb.

Kommunikációs szegénység az, ha családon belül és barátok körében sem lehetünk nyitottak. Ha el kell hallgatni bármit is, a másik lelki békéért.

Kommunikációs szegénység az, ha egy beszélgetés veszekedésbe torkollik. Hogy nincs higgadt kerete, hogy nincs logikai érvelésre esély – ahol a beszélgetés két fél párbeszéde, egymás véleményének elfogadása, megvitatása. Ahol a nézőpontok talán nem találkoznak, de nyugodtan futnak egymás mellett, párhuzamosan.

Kommunikációs szegénység az, amikor a telefon egyik végétől a másikig nem hallatszódik más, mint a ki nem mondott szavak sűrűsége. Talán az évek óta összegyűlt morzsák, a kis tüskék ott szívtájékon, az elharapott vallomások. A ki nem mondott bocsánatkérések.

Kommunikációs szegénység az, ha tabuként kezeljük a halál kérdését, azt, ha a családban több az egy emberre eső csontvázak száma a szekrényben és a zörgés egyre jobban erősödik – ezzel párhuzamosan pedig egyre mélyebb a hallgatás. A családi hozadék, mint hordalékkúpok hegyeket képeznek a generációk életében – de nem építenek. Gátakat képeznek, amelyek súlyos következményekkel járnak.

Kommunikációs szegénység az, ha valakit etetünk. Két kézzel, minden mondat és tett végén ott csüng, a mi lenne ha, mi lett volna ha… mert milyen dolog már elültetni valakinél egy magot, hagyni, hogy csírázzon, szépen nevelgetjük és a végén csak kételyeket hagyunk benne? Szegénnyé tesszük az egyént, kiéheztetjük, kivéreztetjük.

“Az első, amit megtanulunk, a kommunikáció. S az idő múlásával bizonyos értelemben egyre jobban csináljuk. Furcsamód azonban, ahogy felnövünk, kezdődnek a zavarok. Néha csak a szavak hiányoznak, vagy elfelejt az ember valamit. Máskor zavarba jön, a kínos helyzet beléfojtja a szót. Minél több szót ismerünk, annál nehezebb megfelelően használnunk őket.” (Sara Rattaro)