Hónap: 2021 május

Akinek a cím után leesett, hogy a japán kintsugiról beszélek, annak jár a piros pont. Ez az a fajta renoválási technika, mikor ha valami összetörik, arany festékkel és ragasztóval újra eggyé varázsolják a kerámia darabokat – egyetlen percig sem takargatva a szépséghibájukat, ami a törésből fakad.

A Mindset Pszichológia FB oldalán futottam újra bele ebbe a kifejezésbe, amit jómagam is használtam már 2017-ben. Életem azon szakaszában jártam, amikor pont így éreztem magam, mint egy ezerfelé tört kerámia, amihez akkor még nem volt arany ragasztó.
„Az életünk során kialakuló kríziseket megoldva egy magasabb működési szintre lépünk. Ahogy a megragasztott edényeken örökre megmutatkoznak a törések, úgy ezek az élmények is nyomot hagynak a személyiségünkön – mindez pedig lehet egy pozitív változás is. A pszichológia ezt a fajta fejlődést poszttraumás növekedésnek hívja.” ( Mindset Pszichológia FB oldal)

A napokban nekifutottam már párszor, hogy írjak egy novellát, de valahogy újra meg újra elakadtam benne – a mondanivalóm kúsza volt és zavaros, de ahogy ma belefutottam ebbe a facebook posztba, rájöttem, hogy erre akartam visszavezetni a novella mondandóját – lehetünk-e egészek ott, ahol egyszer megtörtünk? Valószínűleg nem. Megragasztani magad, a traumát átültetni egy másik cserépbe, ami már a tanulság feliratot viseli, nagyon-nagyon nehéz folyamat és nem is lehet siettetni.

Ez az egész törés is nagyon érdekes dolog – míg mások azonnal észreveszik kik az kintsugi-emberek, empátiával és megértéssel fordulnak feléjük, van, aki teljes egészében vak erre. Hogyan érnek ezekhez a kintsugi emberekhez, más emberek? Tudunk-e kellő finomsággal bánni velük – vagy egyáltalán akarunk-e bármit is kezdeni azzal a ténnyel, hogy valaki éppen megmutatja nekünk, mennyi reparáláson van túl és a jelenlegi életszakaszában hol áll.

Egyre több mintát ismerek fel, amit az emberek körülöttem loopolva csinálnak – ezek az apró részletek egyébként jobban segítenek abban, hogy megértsem vagy elfogadjam, miért olyanok – miért van az, hogy valaki takarításba vezeti le a feszültséget, miért van az, hogy valaki folyamatosan kiabál velem, miközben nem velem, hanem az életkörülményeivel van baja – ez azért jó, ha tudatosítom magamba, hogy elsősorban nem velem van baja, mert így nem kezdek el felesleges köröket futni magammal, nem kezdem el a saját traumajelmezeimet elővenni a fiókból és magamra ölteni, hanem szimplán engedem, hadd menjen. Azt is szemrevételezem, hogy én hogyan reagálok és miért úgy ahogy – milyen furcsa, hogy minden visszavezethető valamire és ez nem csak légbőlkapott dolog, hanem konkrét tények vannak előttem – mintha valamiféle hályog esett volna le a szememről, látom az összefüggéseket és ezzel együtt egyfajta megkönnyebbülés is van rajtam. Már tudom, miért beszéltem úgy a barátnőmmel, miért nem tudtam elviselni az ő boldogságát, miért nem tudtam felvenni a kapcsolatot valakivel, akitől bocsánatot kellene kérnem, vagy miért van az, hogy akárhányszor találkozom egy régi barátommal, akkor nem tudom elkezdeni azt a beszélgetést, ami már legalább 50x lejátszódott a fejemben.

Ti hogyan álltok ehhez, meritek megmutatni vagy büszkén felvállaljátok azt, hogy mennyi törés után is egészek vagytok csak máshogyan?

Ha a gyerekkorig megyek vissza, majdhogynem magától értetődő, hogy a gyermeki fantázia hogyan ragadott el, egy sokkal kényelmesebb, sok tekintetben jobb világba napról-napra. Hogy ez mennyire hozható összefüggésbe azzal, hogy a tinédzserkorom javarésze is elképzelt szceneriók tömkelegétől volt változatos… nos, azért ennek a pozitív oldala az írásban merült ki. ( éljenek a fanfictionök!)

Azért ha az ember lassan felnő, akkor ezt szimplán a baráti kör „túlgondolásnak” mondja – minek iszok előre a medve bőrére, ha nem is biztos, hogy úgy lesz? Minek vonzom be magamnak? Miért akarok A,B,C,D tervet létrehozni, ha az élet amúgy elég kiszámíthatatlan és aki rugalmatlan ( lásd én) a saját bőrén tapasztalja meg, mennyire annak kell lenni – nemcsak egy munkahelyen, hanem a magánéletben is. Talán így akarok minden eshetőségre felkészülni, hogy semmi ne érhessen váratlanul – ez tökéletesen rámutat a kontrollmániámra, amivel szeretném kézbe venni az életemet ( mások életének iránymutatása mennyivel egyszerűbb, mennyivel magától értetődőbb tanácsokat adni, rálátni arra, hogy mással mi is történik egész pontosan …) és arra is rámutat, hogy mennyire nem tudom mégis kontrollálni. Ez is egy hosszú folyamat, aminek közel sem az elején, de legfőképp nem a végén járok : elengedni a kontrollt, venni egy nagy levegőt, és csak lebegni a víz felszínén bízva abban, hogy mindkét kezem és lábam szabad, tehát ergo tudok majd úszni. A mások élete pedig nem az én felelősségem – nem nekem kell megtanítani valakit úszni, vagy legfőképp újra és újra kimenteni. Mások élete feletti kontroll csak arra való, hogy hamis sikerélményem legyen, mintha valamit jól tudnék – holott dehogy. Ameddig mások életével foglalkozom, az ő életüket „reparálom” sokszor az engedélyük nélkül, addig sem kell a saját nyomorommal dolgoznom.

Az eljegyzésem is emiatt bomlott fel – vagy inkább emiatt is. A mai napig vallom, hogy két ember, csak azért, mert hasonló az a helyzet, amiben dagonyáznak nem kell hogy együtt legyenek. Ha felemelni nem tudjuk egymást, legalább ne tapossuk lentebb – utólag mindenki okos, tudom. Felelősnek érzem magam, mindazonáltal örülök is, hogy most ezt ilyen kristálytisztán megtudom fogalmazni. Biztos van még dolgom vele.

Hiányzik-e amit csak elképzeltem? Valahol kicsit igen azért – hiszen a magunk emberi mivoltjából fakad, hogy vannak életcélok – legyen az egy házasság, egy kertes ház kutyával, macskával, egy fantasztikus karrier, egy csibész kiskölyök, aki a kertben rohangál – ezeket azért szeretjük elképzelni, és ebbe a hitbe bele is ringatni magunkat, mert ez édes, szirupos, felsóhajtunk utána, hogy milyen jó is volna… egy kis komfort a szürke hétköznapok mocsarában. De ez nem a valóság – hány fiam és lányom lenne már, ha ez mind valósággá vált volna! Milyen gyönyörű helyen laknék, hányszor látogattam volna meg a tengert… ezek mind banális példák, de minden egyes életszakaszom rengeteg ilyen képzelgést tartalmazott. Konkrét barátságok tűntek el az életemben, holott 80 évre minimum elterveztem őket – és itt a nagy bökkenő – valójában az a hatásom ezekre, hogy tudom, hogy nincs hatásom. Hány kapcsolatom veszett el, hány este volt úgy, hogy azt fantáziáltam, ezzel meg azzal, hogy létezhet a kertes ház, gyerekkel,kutyával macskával – holott dehogy. Mindenkiben többet akarok látni, mint ami – látom a potenciált, a kihozható maximumot, de ez lehet, hogy nekik valójában az a maximum, miért akarnám őket többre erőltetni, ha úgysem meg? Kit akarok még úgy megjavítani, hogy csak az én szememben szorul javításra?

Egy nagyon halvány sejtésem van erről: édesanyámat nem tudtam megmenteni – fizikailag és mindenhogy is képtelen lettem volna erre, koromnál fogva is. Ezt cipelem magammal, néha picit leteszem ezt a csomagot, néha pedig futok vele, cipelem, nyúzom-húzom, mert azt remélem, hogy a következő ember, akit megismerek – teljesen mindegy mennyi ideig van jelen az életemben ( ez is fontos lépés, hogy elfogadtam, hogy nincs garancia és nincs biztosíték, hogy maradnak) – adhassak neki egy pozitív löketet, egy hangyányi megmentést – mikor sír, vigasztalhassam, mikor tanácstalan, megkérdezhessem, hogyan segíthetek neki.

Hiányzanak egyes szcenáriók, néha végigfut rajtam a felismerés, hogy lehetett volna másként is – de már csak ennyi fut végig, kicsit ízlelgetem, el-el mosolyodom és engedem tovább. Egy másik életben, egy általam írt történetben majd lehetséges, hogy kiteljesedik.

Majdhogynem napra pontosan egy évig voltam munka nélkül – akik számára már unalmas ez a témám, nyugodtan ugorhat egyet, de alapvetően úgy gondolom, hogy van miről beszélni ez ügyben – nemcsak azért, mert saját magamon tapasztaltam hogy az elmúlt egy év mennyire kivette az ember lába alól a talajt. Ez az egész vírusmizéria, nos, erről is van bőven véleményem – a tájékoztatás hiánya, az adatok pontatlan közlése, a pánikhangulat majd a hedonista életvitelbe átcsapó sörözős-nevetős csapatokkal sem értek egyet.

Ami viszont igazán rémisztő, a halálozási adatok, a pánikhangulat, a munkanélküliség – az, ahogy tulajdonképpen magunkra vagyunk hagyva a vadonban, semmiféle segítséget nem kaptunk/ kapunk. Konkrétan itt ültem egy évig, egy irtógyors hullámvasúton, beadva több száz helyre(!!!) nuku visszajelzéssel. Ezzel együtt az is irtóztat jelenleg is, hogy valahogy ez az ország mindig kétkomponensű lesz – most jelenleg nagyon jól fut az oltott/ nem oltott közharc, azelőtt a migránspárti/ migránsellenes és hosszasan sorolhatnám – ez az ország sosem volt elégedett, sosem volt boldog. Persze vannak úgynevezett döntéshozók, akik kivül esnek ezeken a dolgokon, valahogy ők az átlagtól túlságosan is eltérnek, az Éhezők Viadala dolog jut eszembe, hogy ki miként dönt a sorsunkról, milyen abszurd…

Egy év után végre dolgozom – akármennyire is próbáltam nem elkényelmesedni, azért egy kicsit sikerült, és így hirtelenjében olyan volt, mintha próbálnék felugrani a mozgó vonatra, ami azóta is zakatol. Egyszerre esik nagyon jól és lubickolok benne, a teljesítménykényszerem pedig az egekben van – a másik oldal, hogy nagyon hamar elfáradok. De jó érzés, hogy végre csinálok valamit – a rajzolás, az írás csak ideig-óráig kötött le míg itthon voltam – ráadásul kiszabadultam a komfortzónámból, ami nekem óriási dolog.

Nekem az utazás az egyik nagy mumusom – nagyon vágyok rá, viszont eddig egyedül nem volt „merszem” pedig aztán minden lehetőség adott volna. Mindig vártam valakire – barátnőkre, barátokra, mikor kire, kivel hogyan terveztem meg, hogy hova megyünk el. Az új munkahelyem Debrecentől 60 km-re van és busszal járok. Ez nekem nagy lépés volt, idegen, komfortzónán bőven kívül, mondanom sem kell, hogy az első napokban szabályszerűen túlaggódtam magam, hogy jó buszra szálljak fel, időben érjek ki – ilyen apróságok. Ez a lökés kellett – ha van dolog, amit évek óta írok az évtervező füzetemben, akkor ez az. Ami még inkább büszkévé tesz, hogy ez is a fejlődésem látható jele.

Szeretnék újra aktívan írni, csinálni interjúkat – ez is fontos projektem, de úgy nem szerettem volna erőltetni, hogy nem éreztem benne feltöltődést – hátha most így lesz.