Kategória: MentálFröccs

Beküldve:

Kaizen – találd meg a változás kulcsát magadban!

Elsőnek szeretnék a kedves Wikipédiától idézni :” A Kaizen nem csak egy módszert, hanem gondolkodásmódot (életfelfogást) is jelent. Alapelve szerint minden probléma egyben lehetőség is a fejlődésre, fejlesztésre. Nem a hibás, a felelős megállapítása az elsődleges célja, hanem a kialakult helyzet megoldása, tanulás a történtekből. A Kaizen az érintett szervezet minden tagjától elkötelezettséget és részvételt kíván. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk valósítani, az érintetteket be kell vonni a kialakításba és a rendszer fenntartásába.”

Ezt a módszert egyébként az élet minden területén érdemes alkalmazni. Szkeptikus voltam a könyvvel kapcsolatban, hiszen annyiféle megközelítését hallottuk már a változásnak, legtöbbje számomra nem állt másból, mint hogy változni könnyű, csak akarni kell – féle monológokból. Változni piszoknehéz ezért a legtöbb ember bele se kezd – a jól megszokott rutin, a bevésődött hagyományok, az otthonról hozott kisnagy csomag ugye, azokat nehéz csak úgy a sarokba lökni és azt mondani, majd én felülírom a képletet, a rossz beidegződéseket, a rossz hagyományokat, esetleg még azt is megkérdőjelezem, hogy anyám meg apám hogy látja a világot és az ráhúzható-e az én világomra.

Mindenkinek a változásról a drasztikus, 180 fokos változás ugrik be – mi nők, meg pláne tudjuk, hogyan kell felforgatni az eddig megszokott közeget : új színű haj,  ha hosszú akkor levágatjuk, új tetoválás, új piercing, teljesen más stílus kipróbálása és a sor még végtelenül hosszú lehetne. Mindenkinek megvan az a pillanat, amikor akkorát csalódott valakiben / valamiben, hogy egyszerűen fogja és úgy érzi, hogy szinte létszükséglet, hogy változtasson magán. Ez persze ideig-óráig tart, a nagy érzelmek feldobnak minket a változással kapcsolatban – ez az ideig-óráig effekt pont ezért veszélyes. Gondoljunk az újévi fogadásokra, ugye megvan az a lista, amit szentül megírtunk akár papíron, akár fejben, és az első hetekben sutba is löktük?

Na, a Kaizen pont erről beszél, hogy kifogy a motiváció az első nagy lendület után. De miért? Azért mert az emberek óriási változásokat akarnak, ami drasztikusan hat az eddig életükre és egyfajta félelem is kialakul bennük, mivel nem egy jól átgondolt, logikusan felépített változásról beszélünk. Erre egy kiváló példa volt a könyvben, a fogyás témakör. Aki fogyni szeretne, van egy konkrét szám, hogy mennyi az annyi – mellé pedig szinte azonnal beugrik mindenkinek a fájdalom, az izomláz, esetleg az is, hogy mások előtt nem szeretne mozogni, idő és esetleg pénzhiányban szenved – tehát öt perc alatt tízfajta kifogást találunk és marad minden a régiben. Vagy épp, hogy beleveti magát a sűrűjébe és mégsem sikerül egy rövid idő alatt látványos eredményt produkálni – egyenes út a feladáshoz.

Az amigdala az emberi agy mediális temporális lebenyében található, a lényeg, hogy elsődleges szerepet tölt be az érzelmek feldolgozásában. Az amigdala felelős azért, hogy szinte azonnal lekapcsolja az olyan helyzeteket, amelyek rizikósak – tehát ha van egy adott konkrét félelmünk, szinte azonnal bekapcsol az amigdala ha egy olyan helyzet lehet, ahol ez a félelem teret kap.  Számomra ilyen, ha idegenek előtt vagy épp sok ember előtt kell beszélnem – szinte mindenkinek megvan az, amikor az előadó tördeli a kezét, kiszárad a szája, pásztázza a tömeget és egyszerűen elfelejti még a nevét is. Na ekkor van az, hogy kerüljük az ilyen jellegű helyzeteket, mert félünk a besüléstől – erre való a kaizen.  A kaizen a félelmet vizsgálja meg, hogy mennyire racionális, irracionális, hogyan lehet a javunkra fordítani ezeket a kellemetlen helyzeteket. A kulcsszó a kis lépéseken van.

A módszer alapja, hogy egy adott cél kitűzésében nagyon lassan haladjunk, szinte észrevétlenül.  A könyvben volt egy hölgy, Julie, aki nem akart mozogni akkor sem, mikor már konkrét egészségügyi problémái voltak emiatt. A Kaizen-módszer nem arra fókuszált, hogy x kilót kell x idő alatt leadnia – hanem arra, hogy miért nem szeret mozogni? Hogyan lehetne ezt megszeretetni? Julie imádott tévézni ezért az író, aki maga is elismert szakember a témában, kitalálta, hogy esti filmnézés közben masírozzon a tévé előtt 1 percet. Nevetséges.
Aztán Julie azon kapta magát, hogy már két perce masírozik és nem esik nehezére a mozgás. Aztán hármat. És így tovább. Végül fejben tökéletesen összekötötte azt, hogyha tévézik, akkor mozogni is fog – ez pedig rendszeressé tette a mozgást számára, megszoktatta vele, sőt talán meg is szerette.

Olyan apró lépésekben halad a Kaizen, hogy mondhatnánk, ez semmiség, ezt bárki megtudja. Igen, csak kérdés, hogy meddig. Ez a legizgalmasabb része, hogy a saját félelmeinket írjuk felül és új határokat szabunk, vagy épp bontunk le. Én már egy ideje alkalmazom a Kaizent, holott fogalmam sem volt, hogy hívják – az egyetemi éveim alatt sokszor kellett kiállnom beszélni mások elé ráadásul olyan témában, ami nem feltétlenül a kedvencem, vagy nem éreztem magam komfortosan. Volt egy pár interjúm is, ahol rengetegen ültek és hiába voltak ismerős arcok körülöttem, egyszerűen annyira izgultam, hogy még azt is elfelejtettem, amit valójában mondani akartam.

Ilyen kis lépés volt a szövegem megírása, pontokba szedése és memorizálása. Megkértem másokat, hogy előttük mondjam el, korrigáljanak, esetleg szóljanak ha hadarnék, érthetetlen, nem összefüggő, amit mondok. Ezek apró lépések… aztán jött a vizualizáció.
Elképzelni, hogy ott állnak előttem – ez a legnehezebb része. Azonban már egy ideje, úgy állok ehhez is, hogy hibázni emberi dolog, nem hinném, hogy ez olyan mértékben „károsítja” az imidzsem, hogy félnem kelljen tőle. Mindenkivel megesik, hogy összeakad a nyelve, nem jut eszébe egy szó – na és akkor mi van? Olyan irracionális félelmeket generálunk magunknak… miközben etetjük az amigdalánkat mindenféle lehetetlen félelemmel. Ez a „na és akkor mi van” kérdéskört egyébként elég sokszor kérdezem meg én is magamtól és a barátaimtól is. Nem mellesleg mindenkinek felírnék receptre egy Almási Kitti – Bátran élni c. könyvet. Általa tanultam meg feltenni ezt a kérdést és más szemszögből kezelni egyes szituációkat. A Kaizen c. könyv elolvasása után úgy gondolom, hogy ezeket a kis lépéseket máshol is tudom majd kamatoztatni és őszintén szólva nem is értem, hogy ez miért nem elterjedt – kiváló példákkal szemlélteti, hogy például egy olyan nagy cég, mint a Toyota miként építette bele a cég hétköznapi életébe, hogyan segítette elő a termelést, a dolgozók motiváltságának a fenntartását és a többit.

Egyszóval mindenkinek ajánlom Robert Maurer – Kaizen c. könyvét, aki változni szeretne és nem fél a kis lépésektől, fejlődni és változni akar.  Ezeket a jó tanácsokat, meglátásokat egyébként nemcsak saját magunkban, hanem munkahelyünkön,baráti köreinkben és kapcsolatainkban is alkalmazhatjuk – az ember nem tulajdonít nagy dolgot neki, mondván, egy apróság, minthogy reggelente megjegyzek valami pozitívat a kollégámnak nem nagy dolog, sőt, butaság is – nagy hiba! Tényleg a legapróbb lépések kellenek ahhoz, hogy megfogalmazódjon és elérhetővé váljon egy nagy cél. Mindig csak az első öt lépést kell látnunk és megtennünk – utána jön a következő öt és így tovább, egészen a célig 🙂

Beküldve:

Shameless

Ezerszer fogalmaztam meg ezt a posztot, először májusban, majd júniusban. Csomószor akartam leírni, mi folyik az életemmel, hogy elszámolást végezzek, tisztázzak, rendbe tegyek, rendezzek. Három hónapig itthon voltam, munka nélkül – eleinte úgy éreztem, mint egy megérdemelt pihenés egy nagyon hosszú és feszült időszak után. Annyira felhevültem az eseményektől, az esetleges lehetőségektől, a menekülőutaktól, hogy jólesett csak egy nap úgy felkelni, hogy holnaptól nem dolgozok. Nem kell ébresztőt állítanom, nem rohanok, felkelek, csinálok egy kávét, kiülök az erkélyre és csak egyszerűen veszek egy mély levegőt.

Imádtam, hogy végre a káosz után, ami bennem volt, minden tisztábbá vált. Egy teljes, tiszta lap és csak rajtam áll, hogy mit írok rá, mit fogalmazok meg, milyen célt tűzök ki. Eleinte tényleg élveztem – aztán egyre kétségbeesettebb lettem, mert úgy éreztem, hogy tényleg nem számít, kinek milyen végzettsége, papírja van – a munkaerőpiac nem áll erős lábakon. Három hónap, jó pár állásinterjú, 90+ leadott önéletrajz, nuku pozitív visszajelzés. És akkor ugye az ember ne kezdjen el azon majrézni, mi lesz holnap…

Aztán egyszer csak ott voltam, ahol lennem kellett. A világ teljes nyugalmával vonultam be, az esélytelenek szokásos vállvonogatásával és mire észbe kaptam kiderült, egész nap maradhatok bent. Hogy mivan?!
Ma van egy hónapja, hogy dolgozom. Amikor egyetemista voltam, valami hasonlót fogalmaztam meg fejben, hogy mi tekinthető az én mércémmel megfelelő munkahelynek, ahol eltudom magam képzelni, ahol van komfortérzetem de mellette pedig fejlődhetek. Iroda, saját asztal, saját bögre, saját szék… lehet, hogy egy multikultinál ez alap, mármint van aki multikultinál érzi jól magát – nos, én nem.

Még bőven van mit tanulnom, mert még nagyon a felszínt kapargatom, de úgy érzem, hogy minden rendben lesz –  nagyon nehéz háromlábú birkának lenni egy jól összeszokott közegben még akkor is, a egyébként nem szokott gond lenni a beilleszkedéssel. Egyre több reményt látok arra, hogy érdemes lehorgonyoznom.

Ezek mellett pedig az elmúlt két hétben eddig három embertől kaptam olyan szintű támogatást, olyan szavakat, mondatokat amiket egyszerűen nehezen hittem el – borzasztóan jólestek ezek a léleksimogató dolgok. Csodának tituláltak, bátornak, erősnek és magabiztosnak. Kifejezőnek, őszintének és izgalmasnak. Csak félve jegyeztem meg ezeket, csak óvatosan mertem leírni – nem szeretném, ha elillanának ezek az érzések, amik ennyire felemelnek. Mindig tartottam attól, hogy a megnyilvánulásaim miatt akár okoskodónak, nagyképűnek, arrogánsnak és flegmának tűnhetek – mivel egyszerűen imádok a mai napig új dolgokat tanulni, élvezettel vetném bele magam egy tanfolyamba, akár az egyetemre is visszaülnék mert a tudás birtoklása magabiztossá tesz. Élvezettel olvasok, szinte bármilyen könyvet, mert gazdagabbnak érzem magam mellette pedig remek beszédtémákat lehet kihozni belőle – nincs is jobb annál, mint valakivel órákig beszélgetni az élet minden aspektusáról és nem fogynak ki a szavak, mert egyszerűen élvezet olvasni vagy hallgatni a másik véleményét. Annyira színesek,sokrétűek vagyunk – a felszínes beszélgetések pedig nem az én asztalom.

Back on track.

Bár én magam vagyok az őskáosz, most olybá tűnik, hogy puzzleként minden elem a helyére kerül. Szép lassan, a belső hangom is kezd élénkebbé, erősebbé válni – innen szép győzni, ahogy mondani szokás. Az évből már eltelt 9 hónap, a maradék hárommal pedig kezdenem kellene valamit – 2019-et úgy akarom lezárni, hogy a pohár telítve volt, de nem csordult ki. Most egy teljesen más szemszögből nézem az eddigi életemet, kezdek ráhangolódni vagy éppen visszahangolódni magamra, kezdek büszkévé válni (igaz, ez még óvatos megmozdulás, csak néha sejlik át a függönyön a napfény…) és ez jó. Jó érzés tisztába lenni az értékeimmel – ez egy olyan folyamat jelenleg, amire régóta készültem, de nem értem el. Most karnyújtásnyira van és nem szeretnék visszaesni.  Olyan ez, mint a Jenga – óvatosan tesszük a darabokat, precízen, hogy erős oszlop legyen akkor is, ha egyet kihúzunk belőle – nos ezt a fajta stabilitást nem másoktól, csak magamtól várhatom el. Az önbizalommagok szárba szökkentek, gondozni pedig csak kellő óvatossággal, kellő gyengédséggel, szorgalommal,tanulással és önazonossággal lehet. Őszintének kell lennem magamhoz -az érzéseimet meg kell élnem, érlelnem kell, gondolatfüzérekkel pedig egyszerűen összefonni. Ami a múltamat illeti, intő példaként lebeg előttem – annyi kreditet adni, amennyit kapok. De azt kell hogy mondjam ami pár éve tüskének bizonyult és folyamatos nyomást gyakorolt rám – halványodni látszik. Mi ez, ha nem siker?

„My emotions are naked, they’re taking me out of my mind”

Beküldve:

Euphoria – érzelmi hullámvasút

A sorozat nagy médiafigyelmet kapott, így nem véletlen, ha ti is találkoztatok már vele – én is belefutottam párszor, de úgy éreztem, nem feltétlenül kell látnom ezt a sorozatot, mert maga a trailer is egyszerre volt számomra vonzó és félelmetes.

Mivel egy pár perce fejeztem be, muszáj írnom róla.
Spoiler-övezet.

Maga a téma, amit körüljár, nem újkeletű. Azt hiszem a 2010-es évek elején volt Skins c. sorozat, ami hasonló témakört járt be. Drogok, alkohol, mámoros éjszakák, mardosó reggelek, mentális problémák, nagy szerelmek, még nagyobb szívtörések, gimnázium és a többi és a többi. Ezekkel a címszavakkal azért kell vigyázni, mert egyszerre vonz egy bizonyos nézőközönséget – aki ugyebár nyitott erre – illetve taszítja el azokat, akik nem nagyon akarnak tovább látni az orruk hegyétől. Igen, negatív képet fest – de ez is hozzátartozik az élethez, bármennyire is próbálják sokan a szőnyeg alá söpörni, mondván, ami nincs és nem látható az nem létezik.

Az Euphoria egy nagyon kifejező név ennek a sorozatnak. Az egész sorozatot áthatja ez a fura légkör, ami egyszerre nyomasztó, ráül az ember mellkasára, főleg a ismerős sémákkal, ismerős elemekkel találkozik benne és másfelől pedig annyira tabudöntögető, hogy néha nyelni kell egy nagyot. Nem tagadom, voltak részek, ahol egyszerűen megállítottam és nem bírtam tovább nézni, mert annyira felkavart. Nem a képi világa, nem az, hogy sokat vagy éppen sokkolót mutattak – maga az egész jelenet, a párbeszédek, az, ahogy Zendaya és Hunter megformálja a két főszereplőt. Ezt a sorozatot nem mondanám tinglitangli egydélutános sorozatnak, amit egy zacskó chipsszel ülsz le megnézni, néha felhúzod a szemöldököd aztán ennyi. Ezt meg kell emészteni, ezt át kell rágni magadban.
Bármennyire is nem akarjuk tudomásul venni, de ez a sorozat nem az élénk fantázia műve – ez igazából bárki életében lehet, akár ismerjük, akár nem. Drogok, gyógyszerfüggőség, harc a szülőkkel, önmagunkkal, önmagunk keresése és elvesztése vagy épp megtalálása – bár a plakáton van egy rakat csillámpor és Hunter Schafer is szereti a glittert, ettől függetlenül itt nincs. Számomra a legsokkolóbb jelenet az, amikor a drogdíler, aki mindössze 20 éves és nyakig van a bizniszbe, akinek a házát maga a drog tartja össze; ápolja a nagymamáját, aki talán mit sem tud a világról, ami körülötte van hiszen gépek tartják életben.
Szó van az anyákról, akik vagy mély depresszióban vannak, vagy az erejük utolsó morzsáinál járnak mert próbálják egybetartani az egészet; szó van a toxikus kapcsolatokról, arról, hogy a szociális média hogy csinál szeretetkurvát az emberekből. Egyébként erről a szociális média dologról az utóbbi időben pont beszélgettünk egy ismerősömmel, aki azon az állásponton volt, hogy mindennek van mértéke – na de ki mondja meg a mértéket? Miért hagyja egy fiatal lány, hogy befolyásolja a szociális média azt, hogy ki ő, mitől szép, mennyit ér és ez mérhető e reklámokban és valutában? Nagyon felgyorsult világot élünk, ahol a lányok eladják a lelküket a like-ért, a visszacsatolásért – az Euphoriát kötelezővé tenném a gimnáziumba, hogy mindenki nézze meg. Ne kezdjünk el oktatófilmekkel, meg egyéb drogprevenciós előadásokat gyártani (amit egyébként hasznosnak találok, de nem tudom, mennyire tudja megérinteni a diákokat) hanem ezt odalökni nekik, hogy emésszék. Ezt biztosan forgatni fogják magukban, gyomorrontásig. Naturalisztikus ábrázolása a valóságnak, annak, hogy mi milyen veszélyekkel és következményekkel jár – nem próbálja egy romantikus, mondhatni a fiatalok számára vonzó csomagolásba burkolni a droghasználatot, nem teszi kívánnivalóvá.  Durva cucc.

Vannak benne izgalmas párbeszédek, érdekes és abszolút helytálló gondolatok – nem olyanok írták, akiknek igazából lila gőzük sincs arról (vagy túlcukrosítják)  mivel jár a felnőtté válás. És ez nem csak a tinédzsereknek szól – hiszen felnőtté nem akkor válunk, ha elérjük a 18-at. A sorozatban Rue testvére mindössze 14 körül lehetett, mikor megtalálta a túladagolt nővérét a saját hányásában fuldokolva. Ott van még Jules, aki akkor vált felnőttebbé, mikor az anyja bezáratta a pszichiátriára, mert transznemű és a sort még bőven lehetne folytatni.

Szóval, aki vágyik egy valódi, tabudöntögető, izgalmas és lebilincselő sorozatra az mindenképp nézze meg.
Készüljön fel a mentális hullámvasútra, öveket becsatolni!

Nekem Rue karaktere ( Zendaya ezzel a sorozattal írta be magát a filmes nagykönyvbe, szerintem a Pókemberes cuccal nem ért el ilyen magaslatokat) kifejezetten szimpatikus. Nem próbálja takargatni, nem próbálja mismásolni – drogozik és kész. Nem kicsit, sokat. Nem sajnáltatja magát, nem kezd el hosszú monológokat folytatni a miértekről – ahogy halad a sorozat, amit egyébként ő narrál, egyértelművé válik, hogy mi vezetett idáig. Tudja, hogy nem ez az ő útja, tudja, hogy ha tovább viszi beledöglik – nagyon is tudatosan csinálja, de egy percig sincs az a tipikus, tocsogós önsajnálat. Egyszerűen kiteríti a lapokat és rábízza a nézőre a véleményformálást. Fezco, ő a másik nagy szerelmem. Drogbáró, 20 éves, van egy öccse aki szintén nyakig benne van az üzletben és van egy magatehetetlen nagymamája – remélem a következő évadban az ő élettörténetét is feldolgozzák, mert bőven maradtak kérdőjelek vele kapcsolatban.  Jules ( Hunter Schafer) a maga bájával, szinte tényleg olyan, mintha valami képregényből lépett volna ki, aki tipikusan sosincs a Földön, valahol a felhők felett van a feje – merész, bátor, életvidám, bohókás, extrém, szeretnivaló és rengeteg hülyeséget csinál. A transzneműsége tökéletesen van ábrázolva a sorozatban, olyan természetességgel és türelemmel beszél róla, hogy ezzel válik az Euphoria alliterációjává  a maga színességével. Fantasztikus!

Kordokumentumfilm.
Színtiszta mélység és magasság.
Gondolatfüzér.

Amíg néztem, úgy éreztem folyamatosan üvölt a film, hangos a mondanivalója.
Csak mi vagyunk némák.
Remélem, akinek segítségre van szüksége, legyen szó bármiről, ezek után megtalálja a hangját.

Beküldve:

Visszatekintő – tíz évvel később

Egy hirtelen ötlettől vezérelve, fogtam magam és bejelentkeztem a régi email címemre. 10 évnyi email, fotó és írás zúdult rám – régi barátok, események kavarognak jelenleg is a fejemben. Eltelt tíz év – van, akivel már nem beszélek, van, aki már régen nem részese az életemnek és vannak beszélgetések, amelyek lezáratlanok maradtak.

Rengeteg emailt olvastam el – bepillantást akartam kapni abba,aki voltam. Milyen érdekes volt látni, hogy tizennyolc évesen mire korlátoztam a világomat, milyen harcokat vívtam magammal, a nagymamámmal és a nővéremmel, hogyan dacoltam az akkori barátommal – milyen naivan akartam szeretni mindenkit és mennyire könnyen bíztam meg mindenkiben!
Természetesen ennek is van egy bája -a régi naplómat lapozgatva találtam egy levelet magamnak. Azt gondoltam, hogy tizennyolc évesen már lesz családom, gyerekekről fantáziáltam, házasságról, kötődésről – akkoriban teljes szívemből hittem, hogy egyvalaki pótolhatja az egész család fogalmát, és a saját fájdalmamat és hiányomat egy kisbaba megoldhatja. Milyen jó, hogy nem így történt!

Régi vitákat olvastam vissza. Kapcsolati kríziseket, az élet nagy problémáit, nagy érzéseket – aztán így éjfél után pár perccel rádöbbentem, hogy lehet igazság abban, hogy az ember addig kapja a leckéket, ameddig fel nem mondja hibátlanul; nem véletlenül dobja nekünk mindig ugyanazt a gép. Ahogy olvastam a saját soraimat, jó lett volna megölelni azt a tizennyolc éves lányt és elmondani neki, hogy minden, ami vele történik – okkal történik. Hogy négy év múlva, meghal a nagymamája, kicsúszik a lába alól a talaj, vagy hogy rá három évre pedig véget ér egy nagyon hosszú és tartalmas kapcsolata, átformálódik körülötte minden – de ne adja fel. Nem kell feladnia. Csak megállni, kicsit pihenni és továbbmenni, mert bármire képes, amit a fejébe vesz – egyedül is!

Nagyon sok düh, rengeteg kérdés, még több elveszettség volt ebben a lányban. Kapaszkodókat keresett folyton, görcsösen kapaszkodott mindenkibe aki egy kicsit is szerette, vagy figyelt rá. Olyan szívesen visszamennék az időben, csak pár pillanatra, hogy elmondjam neki, hogy szeresse jobban önmagát, húzza ki magát és merjen nemet mondani!

Nehéz a mellkasom. Elkapott a nosztalgikus melankólia, ilyenkor beindul a lassan örlő malom bennem, ami még  a régi lisztet morzsolja újra és újra, hátha akad még olyan szem, amit nem sikerült feldolgoznia. Már nincs menekvés ez elől – felnőtt vagyok a szó összes értelmében. Eddig sem sok, de ma már kifejezetten semmiféle kibúvóm nincs.
A minap találkoztam egy középiskolás barátnőmmel – még mindig van miről beszélgetnünk és annyira, de annyira fura visszaolvasni azokat az email váltásokat, amikor még arról beszélgettünk, hogy a legnagyobb problémánk az érettségi tételek voltak, vagy hogy kijött egy film és megveszünk a férfi szereplőért…

Ilyenkor felvillannak a régi írásaim, az a sok történet, itt-ott-amott, különböző weboldalakon ( talán már nincsenek is meg, mert rég letörlődtek, kitudja.) Azok a zenék, amiket naponta ötvenszer is meghallgattam, vagy egyszerűen azok a történések, amikről azt hittem, hogy átformálják az életemet, aztán dehogyis, mert amikor azt hittem világvége, jött valami egészen más rá pár év múlva, ami felülmúlta az eddigieket. Szerencsére nem csak negatív értelemben.

Összegezve az én tíz éves kihívásom egy jó nagy jellemformálás volt ; akadálypálya, amit sokszor én csináltam saját magamnak, óriási hibák elkövetése, fejjel a falnak menések, egy érettségi, egy szakma, végül egy diploma. Két munkahely. Több millió leírt karakter, a szociális média teljes áttértékelése, legalább húsz hullámvölgy, ami kitesz egy teljes 1 évnyi hullámvasutat, több, mint 10 év pszichiológus látogatás és végül hat hónap masszív terápia és egy győzelem.

Egyik egyetemi ismerősöm úgy fogalmazott velem kapcsolatban, hogy én ezer fokon égek. Van, aki úgy látja, hogy ami jó, az nekem nagyon jó és ami rossz, az nagyon rossz. Egy ideig nagyon akartam hinni abban, hogy nem vagyok végletember – de végül beláttam, még talán van időm arra, hogy harmónikusabb legyek, árnyaltabb. A tíz év alatt megkapott „talánok”-at mára már beváltottam igenekre és nemekre – ebben már nem alkudozom sem magammal, sem másokkal.  Utólag sokkal okosabb az ember – ez is ugyebár a folyamat része, és milyen jó, hogy ezt a leckét sikeresen megtanultam.

Tíz éve is féltett valaki, hogy elveszíthet.
Tíz éve is féltettem valakit.
Ma is félt valaki, hogy elveszíthet.
Ma is féltek valakit.
Barátok voltak-vannak, jöttek,mentek, maradtak.
Kapcsolatok alakultak át, szűntek meg, lettek mások.

Jó, hogy itt vagyok.
Remélem a 37 éves Viktória a következő tíz év challengebe még érettebb, életteltelibb dolgokról mesélhet.

Beküldve:

Elakadásjelző bekapcsolva?

Ma már bárkiből lehet coach – de sosem voltam biztos abban, hogy miben különbözik a pszichológus a coachtól. Nyilván, papírban, tudásban, orientációban, de a cél számomra közös volt : adott egy kliens, akinek segítségre van szüksége, hogy tisztábban lássa honnan hova tart.  Nagy Bea, life coachcsal beszélgettem.

Beával egy véletlen folytán kezdtem el beszélgetni és kiderült, hogy coach. Szinte azonnal lecsaptam a lehetőségre, hogy beszélgessek vele erről, hogy kiből és hogyan lesz coach. Én laikus és kissé szkeptikus is vagyok a témában, tehát kézenfekvő volt, hogy Beát megkérdezzem, mi az ő szemszöge.
Az ő története egyszerűbb, mint hittem – adott egy jó könyv, egy véletlen találkozás ezzel a könyvvel és a felismerés, hogy szeretne segíteni az embereken. A könyv egyébként Braskó Csaba-Múzsa c. kötete volt. Bea ennek kapcsán kezdett el komolyabban foglalkozni a gondolattal, hogy miként lehetne valakinek a lehető legnagyobb és legegyszerűbb segítséget adni – így talált rá a coach képzésre.

Bea rávilágitott arra, hogy egy coach nem tanácsot ad, tehát nem fogja megmondani, hogy tedd az ikszet ide, vásárold meg azt, menj el ide vagy oda. Meghallgatja az adott élethelyzetet, körbejárják a témát és olyan nézőpontra világít rá, amelyre esetleg a kliens nem képes. Ez egyébként nagyon is kézenfekvő – a legtöbb esetben, ugye aki benne van a helyzetben képtelen más szemszöget megvizsgálni, hiszen a sajátjában ragadt. Egy kivülálló láthat olyan összefüggéseket, vagy éppen megoldásokat, amiket az adott ember nem. A fától az erdőt effekt.  Nem mondom, hogy nincs hasonlóság számomra  egy jó coach és egy jó pszichológus között; viszont való igaz, hogy egy pszichológus mélyebbre ás, nem csak egy adott élethelyzetet vizsgál meg, hanem a múltba visszanyúló gyökereit is illetve azt, hogy a jelenre / jövőre milyen hatással van. Ez egy komplexebb dolog; a coach az én szemszögemből egy baráti beszélgetés egy jó kávé mellett, ahol egyszerűbbnek hat kisakkozni a lehetőségeket. Kicsit olyan, mint mikor a fiatalabb az idősebb segítségét, meglátását kéri egy adott témával kapcsolatban. Az idősebb megoszthatja az élettapasztalatát, rávilágíthat a fiatalabb jelenlegi helyzetére, annak sarkalatos pontjaira, választási lehetőségeire. Ezek a beszélgetések szerintem kiválóak arra, hogy felgyújtsák a kislámpát a fejtető felett, elinduljon egy folyamat, aztán tulajdonképpen a kliens megteszi az első lépéseket.

Ha az ügyfelekről kérdezem, vegyes a felhozatal : főként önbizalomhiánnyal,karrierrel és önmegvalósítással keresik meg Beát. Ez nem meglepő, ebben van hiány. Nők / lányok zöme az Elle vagy a Marie Claire hasábjain keresi az önbizalmát, neadjisten néha tinderen is. Esetleg a baráti-családi körben, az alá-fölé rendelt kapcsolatok kialakításában, az örökös én „jobb vagyok, én jobbat érdemlek” körök futásában, aminen rendszerint az a lényege, hogy ha valakit lentebb nyomok, én elméletileg fentebb kerülök. Vagy nem.
A karrier és az önmegvalósítás ritkán jár kéz a kézben, szóval ez sem meglepő, hogy az emberek többsége nem ott dolgozik,ahol szívesen teszi, hanem ahol pénz van. Ez a szomorú igazság. Lehet vállalkozni, de ahhoz is kellenek alapok, néha az egész folyamat többe kerül,mint maga az ötlet. Nehéz társakat találni, de ha meg társakat találunk, nehéz megválogatni, hogy kivel érdemes egy közös vállalkozást elindítani. Sok szempontból körbejárható ez a téma, de egy szó,mint száz az önmegvalósítás a nők szótárában hol elől van ( karrierista) hol hátul ( családanya); csak hogy a tipikus sztereótípiákból szemezgessünk. A fiatal diplomásoknál meg szerintem összepárosítható az álmodozással – nekem ezernyi ötletem volt,minden egyes iskola elvégzésével. Nem adtam fel őket, mondjuk úgy, hogy mellőzve lettek. És ez a legnagyobb baj.

Bea, ahogy fogalmaz keretet ad a beszélgetéseknek. A kedvenc része az, amikor a beszélgetés során maga az ügyfél az, aki kimondja azt a megoldást, amire eddig nem gondolt. Ebben talán az a szép, hogy tulajdonképpen mindenkiben ott van a megoldás – csak nincs platformja, ahol ő maga rájöhet ezekre. A mai rohanó világban türelmünk a legkevesebb. Ami igazán megfogott, mikor Bea arról beszélt, hogy nincs értő türelem és értő figyelem a mai világban. Meghallgatjuk a másikat, hogy reflektáljunk a saját életünkből – magyarán várjuk a sorunkat, hogy mi öntsük a bilit. Vagy megkérdezzük, hogy van – aztán nem érdekel a válasz és már egy teljesen más témából szemezgetünk. Az udvariasságot,illemet összemossuk valami mással : megkérdezem, hogy vagy, mert ezt így illik, de nem érdekel, mert nem tudok / nem akarok mit kezdeni a másik problémájával, nem akarom, hogy érdekeljen.  És itt visszautalnék arra, hogy a nők sajnos nem egymás koronáját igazgatják, hanem leverik a másikét, tisztelet a kivételnek.

Hiszem, hogy egy-egy csajos beszélgetés, kiváló alkalom lenne arra, hogy meghallgassunk mindenkit, ítélkezés nélkül ( talán ez a legnehezebb…?), nyíltan elmondja, amennyit el akar mondani és mindenki reflektáljon az elmondottakra, hogy a kérdező is érezze, hogy valóban van visszacsatolás, és a hallgató nem csak hallgat, hanem gondolkozik is közben. Mindenki sorra kerülne – lehet kevesebb kávé, alkohol,édesség fogyna, mint egy átlagos csajosbulin, de több megoldás születne az élet egyszerű vagy kevésbé egyszerű problémáira is. Nyilván, a döntést nem a hallgatóság fogja megtenni, csak rávilágíthat arra,hogyan lehetne…

Ha ennél személyesebbre vágytok, keressétek bizalommal Nagy Beát! 🙂
Facebook

 

 

 

Beküldve:

Úton,útfélén vagy úttalan utakon

Szerencsésnek érzem magam – pár napra kiszabadultam Magyarország kis-nagy városából és meglátogattam Sopront, na meg Bécset. Kellett ez a levegőváltozás. Bécsben már korábban jártam egyszer, igaz, közel sem láttam belőle annyit, mint amit most sikerült – ez pedig mérhetetlenül jó érzés volt.

Bécsnek van egy bája – szerintem kifejezetten hasonlít Pestre, az utcák, a hangulatos éttermek, a vintage boltok és kávézók. Utcáról utcára barangoltunk – egy röpke pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy hol is vagyok és itt fogalmazódott az meg bennem, hogy mit jelent ‘otthon’ lenni. Mi az otthon? Egy foggal-körömmel védett 60 négyzetméternyi panel? Három szoba, ahol sűrűn cserélődtek a benne lakók csak én maradtam állandó? A kopott falak, az erkély, ami ha mesélni tudna…?  Pár hónapja még élénk viták kereszttüzében éltem ezzel a lakással kapcsolatban, ami nekem az utolsó kapcsolódási pontom a gyerekkorommal; nem hazudok, tényleg kemény meccseket vívtam azért, hogy ott maradjak. Aztán egy pillanatra, egy egész kicsire elengedtem, azt mondtam, legyen. Pakoljuk be az emlékeket, szedjük össze a könyveket, vigyük el az utolsó kis darabot is, aztán hintsük fel sóval. Végül maradtam.

Bécsben sétálva, nem éreztem, hogy amit elhagytam, az az otthonom. Valahol félúton elveszett ez az érzés, inkább már bázisként tekintek rá. Egy hely, ahová bármikor visszatérhetek. De az otthon? Az otthonnak melege van, az otthon fűtve van emlékekkel, illatozik a süteményektől, a sültektől, az otthon olyan hintőporosan, púderesen boldog. Az a lakás, bár mondhatom, hogy félig enyém – ráfér egy renoválás. Nemcsak a szó valódi értelmében, hanem képletesen is.

Biztosra veszem, hogy visszatérek még – nekem többet kell látnom, többször kell koptatnom még azokat a járdákat, mert biztosra veszem, hogy jól érezném magam abba a közegbe. Szívesen élnék ott – többek között a Grünner- tó vidékén is, teljesen megbabonázott a tiszta levegő, a gyönyörű táj és azok a friss zöldben pompázó hegyek. St. Kathrein pedig maga egy csoda – ékszerdoboz, elrejtve Stájerországban.
Pár órányi kocsikázással pedig Bécsben lennék, ahol egy pezsgőbb, jóval színesebb világ tárult a szemem elé – milyen jó lehet, hogy egy nyugodt kis környezetben ír az ember, kint a teraszon, a hegyek körbeölelik, hallgatja a templom kondulását, majd ha úgy tartja kedve, beül az autóba és maga mögött hagyja ezt – bele a nyüzsgésbe majd vissza. Szerintem ez a harmónia. Amikor nem kell választanod az egyik és a másik között hanem mindkettő elérhető távolságban van.

Jelenleg több projekten is dolgozom : az egyik, amitől egy kicsit szeretem kihúzni magam, az Buen Gabino, azaz Orosz Gabi instagram oldala. Hivatalosan is én szerkesztem, míg Gabi meghódítja magának a 750 km-es távot, azaz végigsétálja az El Camino-t. Holnap indul – hihetetlen 10 hónappal a háta mögött, amiben folyamatos szemlélőként részt vettem. Büszkeséggel tölt el, hogy egy háromfős csapatot összehoztunk – sokat, mi több, rengeteget fogok tanulni a marketingről, ebben biztos vagyok.
Gabiról még csak annyit, hogy amit az elmúlt 10 hónapban letett -példaértékű. Nem szeretném túlhypeolni, nézzetek rá a facebook oldalára és kövessétek bátran! Kiváló példa az elindulnivágyóknak, a céltalanoknak; tiszta és világos üzenettel – a világot nem csak elképzelni kell, hanem elindulni és felfedezni önmagunkkal együtt!

A második projekt, a varró projektem. Tegnap egy nagylelkű adománynak köszönhetően legalább 100 db burdát kaptam egy varrónőtől. Ő lesz az, aki segít eligazodni a szabás világában és ha minden jól megy, akkor nemsokára a varrógépem és én is szerelmesek leszünk egymásba. Ez egy nagyon kecsegtető románc.

A harmadik dolog, ez még csak gondolati szinten mozog, de úgy tűnik beérik – marketing tanfolyamokon szeretnék részt venni. A Buen Gabino DreamTeam Tűrőlpattant Reginája* rendszeresen jár ilyenekre, amolyan önképzés szinten – nagyon megfogott, amikről beszélgettünk vele és úgy tűnik, dolgom van ezzel a marketing-média-mizériával.  De mindezek előtt van egy műtétem ( a bölcsességfog, amitől nem bölcsebb, hanem kifejezetten hülyébb lettem…).

* Regina oldalát is érdemes lecsekkolni főleg akkor, ha szeretitek a kézzel készített ajándékokat. Regi mindenféle állatkát horgol, szerintem gyerekek és felnőttek kedvencévé válik seperc alatt.

Visszatérve a szorgos-dolgos hétköznapokba, kicsit megszürkült minden. Esik is az eső, szóval az időjárás sem kedvez a hangulatnak. Mindenesetre – Márait idézve búcsúzom a következő blogposztig.

„Az életbe nem lehet időnként kirándulni -, minden és mindenki egész embert kér, az élet is, a munka is.” ( Márai Sándor)

 

Beküldve:

Highs and Lows

Már lassan áprilist írunk és be kell vallanom, rengeteg dolog történt – viszont kár lenne tagadnom, hogy voltak kevésbé szerencsés időszakok. Lehet, hogy szimplán csak érzem a tavaszt, a jó időt, de képtelen vagyok megmaradni egy helyen, a gondolataim is csaponganak. Az alkotás eléggé háttérbe szorult, nem érzem magamban azt a fajta energiát, ami régebben egész éjjel fenntartott és órákig írtam vagy rajzoltam. A fene se tudja mikor rajzoltam ki magam úgy istenigazán – ihlet van, ötleteim mindig akadnak, de egyszerűen nem is mondanám ezt blokknak, szimpla időhiány vagy motivációhiány. Az edzést az utóbbi két hónapban túlzásba vittem, olyan tempót diktáltam magamnak, ami végső soron kifárasztott és elvitte a kedvemet is magával. Jelenleg próbálom újra visszanyerni ezt a motivációt, azt a jókedvet, ami övezte az edzéseimet.

Talán szükségem lenne egy-két masszív én-terápiára. Amikor akkor kelek, mikor jólesik, azt csinálom, ami feltölt. Biztosra veszem, hogy egy-két nap után már kifejezettebben jobban érezném magam a saját bőrömben, kitudnám fejezni, hogy mi az, amit pontosan akarok – ha kedvem lenne sétálnék, verseket olvasnék, figyelnék olyan apróságokra, mint például a halak siklása a Békás-tóban, vagy a szellőre, ami a tavasz illatát hordozza magában. Biztos ti is átéltétek már azt a pillanatot, amikor a bőrötökön érzitek, ahogy süt a nap, felborzolja kicsit a hajatokat, libabőrössé váltok és egyszerűen nem számít semmi, mert pont akkor vagytok jó helyen – nos, összegezve erre az élményre lenne szükségem. Egy órára magam mögött hagyni azt a hátizsákot, amit időről-időre telepakolok aggodalommal, túlzott felelősségtudattal, szabályimádattal, takarítási mániával. Nem törődni azzal, hogy mit fogok főzni, vagy hogy otthon takarítanom kellene, vár a mosás – csak az átlagos háztartásbeliek élete,na.

Viszont a könyveket és a filmeket kifejezetten igénylem. Ma megnéztem a Viktória – A zürichi expressz filmet, egyszerre megdöbbentő, tabudöntögető, másoknak talán túl silány vagy inkább sekélyes, számomra pedig nagyon is érthető.Szerintem a rendező nagyon megragadta a mondanivalót, ami egyébként roppant szimpla, hiszen aki szegénységben nőtt fel, annak egyértelmű, hogy a jobb élet reménye meg a kiugrási lehetőségek mindig kecsegtetőek. Igen, megvan az ára. Kurva nagy ára van – mint ahogy a filmből is kiderül, de hibáztatható bárki is azért, mert ki akar törni?

A kötelező sorozatokon kívül ledaráltam egy új, Netflixes sorozatot, amit nagy meglepetésemre az egyik tinédzserkori kedvenc énekesem írt : Umbrella Academy néven fut. Nem szeretnék spoilerezni, de mindenképp érdemes végignézni. Szerintem van mondanivalója – pont úgy, ahogy a Deadly Classnek is.  A Deadly Class mindenképp fancybb, ha mondhatom ezt : nagyon jól kitalált figurák, karakterek, tökéletesre hangolt stílusok. Ha az Umbrella Academyt nyersnek, kevésbé faragottnak titulálnám, akkor a Deadly Class egy abszolút kerekre faragott sztori. Nincsenek benne óriási feleszmélések az élet nagy dolgairól, de szerintem élvezhető, könnyed. Az Umbrella inkább elgondolkodtat néhány részében, nagyon jól ábrázolja a különböző karaktereket és számomra csattanóval végződött. Nagyon jó a lezárása, sok-sok alternatívát eltudok képzelni a következő évaddal kapcsolatban. Voltak benne vontatott részek ( mondjuk nem világos, hogy Mary J. Blige mégis mit keres ebben…) de alapvetően minden részét izgatottan vártam. A Gotham, amibe bele se akartam kezdeni, végül rabjává váltam pedig úgy tűnik, hogy az utolsó évadra kezd igazán kifulladni – kiszámítható, klisés, számomra egyetlen pozitív karaktere az pedig a leendő Macskanőt megformáló Camren Bicondova. Őt még mindig várom, hogy a képernyőre kerüljön.
Könyvek tekintetében jelenleg teljesen lekötött a David J. Lieberman-féle Hazugságvizsgáló c. könyv, amely bemutatja, hogyan leplezzük le azt, aki hazudik. Testbeszéd, mimika, aprónak tűnő jelek, freudi elszólások – ez most így nem tűnhet olyan nagy dolognak, de a könyv igazán részletesen elemzi az egyes viselkedéstípusokat, apró jelekre hívja fel a figyelmet, a testbeszéd árulkodó mozzanatait mutatja be. Mindenképp izgalmas és érdekes olvasmánynak tartom, mivel alapból vonzó számomra az emberek megismerése. Mindenkiben van egy radar, és ha valakivel már hosszú ideje együtt van az ember, szinte azonnal képes észrevenni azokat a jeleket,amikből leszűrheti, hogy a másik nem mond igazat. Szerintem én kifejezetten jó megfigyelő vagyok – talán azért, mert az évek során hozzászoktam, hogy az emberek arcáról ( és szájáról) olvassak, ha már a hallásom nem az igazi.

Ha minden jól megy, jövőhéten találkozok egy varrónővel – ez több lehetőséget is hordoz magában, de az elsődleges az, hogy újra barátságot kössek a varrógéppel és hogy az ötleteim kivitelezhetővé váljanak a saját magam szórakoztatására. Annyi mindent szeretnék csinálni – újra ruhákat tervezni, tanulni spanyolul ( elkezdtem!), a jelnyelvet is tanulni ( szintén elkezdtem!), mindenképp rajzolni, írni, alkotni, tanulni -néha kifejezetten csodálom azokat az embereket, akik ebből élnek meg. Van, amikor kevés a nap 24 órája, van amikor meg bőven sok.  A marketing könyvemet is nagy kedvvel bújom de igazán nem tudom beleélni magam – ebből a szempontból az egyetem is hiányzik. Nemcsak a társaság, hanem a tudás – teljesen más otthon tanulni valamit önszorgalomból, mint hogy valaki, aki nálam jóval okosabb elmagyarázza, feladatot ad, gondolkoznom kell és megoldanom. Azért hiányoznak a magolós,tanulós esték – mikor én átforgattam magamban a tanultakat és átadtam a tudásomat a kedvenc csoporttársaimnak, közérthetőbb nyelven. Ha belegondolok sok-sok kis apró momentum hiányzik…

Beküldve:

Láncolatok

Eljött az újév, mondhatjuk, hogy tiszta lappal, bátran, kicsattanó kedvvel látunk neki a következő háromszázhatvankitudja mennyi napnak. Én már szilveszterkor elkezdtem a tervezgetést, azóta sem álltam le vele, holott tisztában vagyok, hogy a tervezés számomra olyan tevékenység, ami átlendít a nehezebb időszakokban, meg felpezsdít, de ember tervez, Isten végez. Szilveszterkor évet rendeztem, milyen volt a 2018-as évem ( szégyenszemre nem igazán vezettem a naplómat, hogy belekukkantsak – de elég beszédesnek véltem, hogy a micro SD kártyám megadta magát, háromévnyi fotóval és videóval. Talán épp ideje volt elengednem? Kitudja, ha nagyon jeleket keresnék, azt mondanám, ez egy határozott jel volt arra vonatkozólag, hogy az élet megy tovább, szóval miért ne venném fel én is a tempót az újévre…) aztán pedig a 2019-es évemet terveztem meg -ebben rengeteg kirándulás, élménygenerálás,lakásfelújítás szerepel. Minden vágyam fejlődni – mentálisan. Tanulni szeretnék – a marketing világa egyre jobban érdekel, ezenfelül eltudom képzelni, hogy képzések után nézek majd, mert kell valami, amitől előrébb lépek végre – az egyetem után kellett egy kis szusszanás, de ha az nézzük, hogy egy évnél tovább soha nem lazítottam a tanulás terén, akkor nem is olyan elkapkodott ötlet, hogy végre belefogjak valami komolyabba. Annyi tervem van – ezekhez pedig nem kevés pénz kell. Nem vagyok hajlandó mégegyszer lejátszani az egy-két évvel ezelőtti állapotot azzal kapcsolatban, hogy nem lesznek szabad hétvégéim,és még itthon is a munkával foglalkozok ( két munkahely, nesze neked!). Ha nincs időm feltölteni a lelki raktárakat, akkor bizony szarnak se vagyok jó – a karácsony és a szilveszter közötti időszak ékes példa volt arra, hogy már annyira levagyok szívva, merülve, hogy csak kötözködni bírok, csak a negatív oldalát látom meg a dolgoknak és ez pedig senkire nincs jó hatással.

Mindezek mellett pedig pont tegnap futottam bele Orvos-Tóth Noémi könyvébe illetve az arról szóló könyvajánlóba. Szentesi Éva megfogalmazta, hogy tulajdonképpen, mindenki életében olyan visszaírható képlet van, olyan láncolat, ami végigkísérhető egész generációk mentén – erről már hallottam egy kedves pszichológus barátnőmtől, hogy vannak erre kifejezetten terápiás módszerek, hogy ezeket a terheket, amiket nem is mi, hanem például az én anyám hordozott, hát ne vegyem tovább én a vállamra feleslegesen. Ezek a családállítások biztosan nagyon jó dolgok, csak a fene vinné el, hogy a mentális egészségünk helyreállítása is pénzbe kerül – úgy értem, hogy az állam miért nem veszi figyelembe, hogy az embernek nemcsak testi hanem lelki egészség is szükséges ahhoz, hogy kiváló tagja legyen a társadalomnak és emellé még tökéletesen is tudjon teljesíteni a munkahelyén? Na mindegy.
Szóval maga a téma roppant érdekes, én pár hónapja elkezdtem kutatni a családfámat, illetve a még meglévő gyökereimet, még azokat is, akiket úgymond nem vettem eddig figyelembe. Maga a család fogalma is számomra nagyon megfoghatatlan, képletes dolog, hiszen láttam már általam módfelett irigyelt családokat, anya,apa és gyerekek koncepcióban, ahol tényleg azt láttam, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, szerettem odatartozni aztán rájöttem, hogy ez csak külsőség – de láttam olyan mintát is, ahol mondjuk nem próbálták kitenni a kirakatba, hanem egyszerűen tudtam, hogy gondok vannak, aztán megoldásokon dolgoznak, együtt.

Feltettem én is magamnak a kérdést, hogy én vajon kitől és hogyan meg mit hordozok a tudtom nélkül. Mit hordozhatok az apám oldaláról, mit az anyáméról. Mivel lettem másabb, hogy a nagymamám nevelt fel, olyan értékrenddel és szigorú szabályokkal, amiket mások csak nehezen tudnak elképzelni – vajon meddig  volt ez egészségesnek mondható a részéről, vagy hogyan sikerült mindabból egy pozitívabb képet varázsolnom, felülírnom azokat az általa felállított elméleteket, amikről persze a későbbiekben kiderült, hogy elavultak. Mi lett volna ha az apám nevel fel? Vagy mondjuk az anyám nem hal meg 47 évesen?
Olyan érdekes, hogy gyerekként látunk egy csomó mindent, elraktározódik ott belül és évek telnek el, mire bumm, hirtelen beugrik egy kép, flashback, és egész máshogy látjuk az eseményeket, felnőtt fejjel. Egész láncolatok indulnak be, ok és okozatok villannak fel, szóval kezd értelmet nyerni azok a berögzült viselkedésformák,reagálások, történések… Vagy kimondok dolgokat,megélek érzéseket, dejavum lesz, mintha már ezt érzékeltem volna korábban – mi van, ha tudatom mélyéről másolom a berögzült képeket? Úgy értem, hogyan születnek azok a tipikusan rossz döntéseim? :))

Az elmúlt egy évben több,teljesen különböző emberektől kaptam meg azt, hogy túl nagy a szám. Volt, aki ezt pozitívumként emlegette, volt, aki óvatosságra intett. Volt, aki bátornak nevezett, volt, akitől kaptam bátorság követ azért, mert kimondtam, amit mindenki gondolt, de senki nem mert megemlíteni. Tényleg meglepett, hogy abból a félénk, belülről majdszétfeszülő kislányból, tinédzserlányból eljutottam idáig. Emlékszem, hogy számtalanszor széjjelfeszített belülről az a düh, azok a kimondatlan szavak, érzések – talán ezzel kompenzálom most magam, hogy mindent kimondok. Néha ténylegesen érzem, hogy annyira a szélén táncolok, hogy talán egyszer le is fogok esni erről a peremről – dehát ahogy Almási Kittitől hallottam, na és? Akkor mi lesz? Mindig ez lebeg előttem. Mi a legrosszabb dolog, ami megtörténhet ha túl őszinte leszek? Nem fognak kedvelni? Kirúgnak a munkahelyemről? Elfordulnak tőlem az emberek? Nem kapok több figyelmet, segítséget? Na és akkor mivan? 🙂
Amikor pedig végképp túlteng bennem a bátorság, még ráteszek egy lapáttal – TED X -es videókat nézegetek, olyan nőkről, akikre felnézek az életútjuk, a meglátásaik, tapasztalataik miatt. Borbély Alexandra előadása több volt, mint lenyűgöző, pont úgy, mint Pásztor Annáé.
Önmagamhoz megtalálni az utat sosem volt könnyű, vagy egyszerű – de amikor sikerül rálépnem újra arra az útra, vagy huzamosabb ideig le se térni róla, akkor eufórikus érzésem van : back on track, right on time.

Beküldve:

Introvertáltnak lenni egy erősen extrovertált világban

Introvertált : befelé figyelő, háttérbehúzodó, kevés beszéd, zárkozott és félénk.
Valami ilyesmit dobna ki a google ha rákeresnénk erre a jellemtípusra.Van egy nagyonkirály személyiségteszt itt.
Ez a teszt amúgy szerintem tényleg nagyon hasznos, rólam is olyan dolgokat dobott ki, hogy ihajj-csuhajj és persze nagyon is van valóságalapja. Nekem a morális alapokkal van gondom – illetve, hogy nincs! Merthogy nem igazán tűröm, sőt, alapvetően nem is tűröm az igazságtalanságot és ezt sokszor szóvá is teszem.
Gyerekkoromban igencsak nehezen néztem el, hogy ugyannyi munkával én rosszabb osztályzatot kapok, mint XY, merthogy ő a kedvenc. Nincs kedvenc. Nagyon-nagyon belénknevelték az általánosban legalábbis azt gondolom, hogy az én osztályomban ez maximálisan jelen volt, hogy muszáj legjobbnak lenni. Nincs más opció. Legyél ebben is kiváló meg abban is – ez többnyire a tanárnő saját egójának a simogatását szolgálta, semmint azt, hogy valóban büszkék legyünk a tudásunkra. Nem felejtem el, hogy nagyon nem voltunk barátok a matekkal de ez addig nem zavart engem, ameddig a tanárnőm nem állt mellettem és szinte sírásig szuggerált, hogy márpedig ezt így nem lehet, hogy üresen hagyom. Mert mindent mindig tudni kell és ha úgy van, akkor a szünetben is ott áll mellettem és mentális támadást intéz ellenem, hogy nem adhatom le az ötös szintet.

Azt sem tudom kiverni a fejemből, hogyan lehet az, hogy valaki kitúr engem a munkahelyemről, kevesebb tudással ámde hosszabb nyelvvel. Ez sem teljesen világos, hogy miként lesz valakiből papír nélkül,tudás nélkül ( és itt nem arról van szó, hogy én lenézem őt amiatt, hogy ő ezt vagy azt nem tanulta, elvégre nem mindenkinek adott a lehetőség. A cipész meg maradjon már a kaptafánál esete…) olyan ember, aki nekem osztja le a parancsokat és lép a helyembe, mert egyetlen előnye velem szemben a gyakorlatiasság. Tudom, hogy ilyen világot élünk, ahol kutya eszik kutyát, de ez az, amit én nem tudok lenyelni.

Nekem védőügyvéd személyiségem van ( katt ide, ha érdekel). A segítőkészségem néha az egeket veri, még akkor is próbálok valamit és valahogyan tenni, ha egyébként halott ügy. Introvertáltként az eszközöm az írás, hiszek a karmában, a jó és a rossz egyensúlyában – néha idealisztikus ötleteim vannak, amik persze egy idő után realisztikussá válnak. Egyébként tényleg könnyen kommunikálok, de van úgy, hogy hetekig nem keresem a hozzám egyébként nagyon is közel álló barátaimat – ha nem vagyok lelkileg a legjobban, értsd szükségem van a feltöltődésre egy hosszú hét után ( pl. most) akkor nem keresem őket. Ebből volt már sértődés, harag, miegymás. Őszintén szólva ez sem igazán rendít meg abban, hogy odaadjam magamnak ezt az időt – aki ezt nem érti meg vagy éppen nem látja át, hogy nem akarok akkor kommunikálni, mikor nem tudom 100%-ig önmagam adni, hát akkor üsse kő, nem ismer engem sem. A védőfalaim igencsak magasak, felszínes beszélgetésekre amúgy nincs időm, sem kedvem. Pár mondat után letudom szűrni és le is szűröm, kit mennyire lehet ‘bentebb’ engedni. Sokszor szívtam már meg ezzel, hogy nagy bizalmat szavaztam lepcses szájú,rosszindulatú és energiavámpír embereknek, de olyan lettem idővel, mint egy jó tűzfal : ha nem tudod a biztonsági kérdésekre a választ, te bizony nem jutsz sehova se.

Nehéz egyébként valóban introvertáltnak lenni, amikor manapság mindenki harsányan hirdeti az igét, osztja az észt, kéri a véleményt de nem fogadja el. Minden kifele történik : plakátlányok tökéletes alakkal, ámde kitudja milyen szintű roncslelkekkel, tömeggyártott magazinok kevés valódi tartalommal, brandek nagy nevekkel, szóval tudjátok. Gyorsan élünk, minden egy nagy rush, ahol a leggyorsabbaké a világ aposztrofált élvezete, hatalma és boldogsága is. Olyan szavak repülnek a levegőben, mint önmegvalósítás, mindfullness ( kedvenc szavam lett), self-care, mindenféle angolból átvett trendi szavak, amik hashtaggel jól mutatnak, egyébként meg nem feltétlenül éljük is ezt meg = csakis kifelé mutatunk. A dolgok valódi megélése nem az erősségünk – vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy kétpofára zabáljuk az élvezeteket és még mindig nem elég. Fogyasztó társadalom, óriási igényekkel. Kinek mond ez valamit?

Introvertáltként, védőügyvédként élharcost játszok néha ( szélharcosnak is mondanám…) mivel sok esetben bár kimondom, megvitatom a nézeteimet másokkal, az úgy át is suhan rajtuk. A pénz kérdése mindig rizikós – idealisztikus nézeteket vallok, ez tény. Főleg Magyarországon, de ezt sem kell bemutatnom senkinek.

Introvertált vagyok – de van hozzám útmutató, csak kérdezned kell.
Hiszem, hogy a jó kommunikáció utat mutat mindenki számára, úgymond, hidakat képez – teljesen mindegy, hogy ki honnan és milyen közegből jött.