Kategória: MentálFröccs

Beküldve:

Karantények

Az elmúlt két hónapban nem volt kedvem írni – ha volt, akkor szerteszéjjel futottak a gondolataim, mint holmi üveggömbök és nem volt kedvem összegurítani őket. Most azonban, a sokadik napja bezárva a lakásba igénylem, hogy írhassak.

A koronavírus negatív helyzetéről órákig lehetne mesélni, szeretném azonban a pozitív oldalát megragadni. Merthogy van. Számomra legalábbis biztosan – a bezártságot nehezen bírom, sőt kifejezetten szarul, mert milyen érdekes, hogy amikor az ember mehetne bárhová inkább a szoba csöndjét választja egy hosszú munkanap után, most pedig, mennék bármerre – sosem volt még ilyen vonzó Debrecen környéke, mint most.

Nade, nézzük a pozitív oldalát.

Írás
Nagyon sokszor azon kapom magam, hogy jelenetek,szókapcsolatok vagy akár egész történetek futnak le a fejembe és érzem azt a zsigeri vágyat, hogy írjak: inspiráció után kutatok, videókat nézegetek, zenéket hallgatok. Van, hogy slamek,apró versek, rímek derengenek fel bennem – ez egy nagyon pezsdítő érzés, mert tényleg olyan,mintha felébredt volna az alkotói kedvem és érzi a tavaszt.

Könyvek
Megvettem Simon Márton – Polaroidok c. könyvét, még aznap telecímkéztem, mert bár a versek felépítése nagyon puritán,egyszerű, hétköznapi mondatokból áll, pont ez benne a zseniális. „Nem érek rá, lélegzem.”
Ez is milyen frappáns, nem? Talán a karantények egyik legjellemzőbb mondata, nem? Végre lélegzünk. A postán meg találtam egy könyvet, amit 6 éve üldözök és hihetetlen hogy csak úgy ott hevert pár száz forintért – egyik legjobb dolog volt, ami történt velem a napokban. Az olvasás természetes és a hétköznapjaim része, de valahogy most, hogy kiülök az erkélyre miközben elolvasok egy-két oldalt, vagy nyugodtan kávé mellett teszem egész más érzete van.

Alkotás
A festés pár hete belépett az életembe, úgy voltam vele,miért ne lennék képes rá? Élvezem, ellazít, a hétvégéim egyik nyitó vagy záróakkordja volt. Évekig ráfeszültem az alkotásra, mert kevésnek, tehetségtelennek éreztem magam látván mások alkotásait, könnyed vonalait, vagy azt, ahogy valamicsodálatos dolog kibontakozik a kezeik közül. Volt, hogy órákig ültem egy munka felett, vagy szószerint széjjeltéptem mert tehetetlennek éreztem magam – szerencsére ez lecsengőben van, egyre inkább hajlékonyabbá, fogékonyabbá és befogadóbbá válok : videókat nézek, ötleteket csenek el és végre élvezem is. Milyen érdekes, hogy ha az ember lényében merev, és mint már sokszor utaltak arra hozzám közel állók is, hogy mennyire rugalmatlan vagyok az kihat az élet számos aspektusára – a testem,a vállaim merő görcs, felhúzott vállak folyton, vagy gondolat-hurkok amiktől nehezen vagy épp sehogy nem tudok elszakadni.

Jóga
Ezer meg ezer éve jógáztam utoljára. Anno a terápiám részévé vált, majd felváltotta a megrögzött edzőtermi vesszőfutás,amit a mai napig bánok olyan értelembe, hogy sokkal jobban kellett volna hallgatnom önmagamra, semmint mások ítélőképességére. Azonban az a része sokat adott, amikor már magamtól edzettem, a saját testemre hallgatva, élvezettel. Van, amikor hiányzik, valószínűnek tartom, hogyha végre lecseng ez az egész korona dolog, akkor visszatérek és nem fogom sajnálni sem az időt sem az energiát rá – pont ahogy a jógára sem. Pár napja csak szimpla nyújtásokat végeztem, feszegettem egy kicsit az összeugrott határaimat és szinte azonnal érezhető volt, hogy a görcsök engedtek a hátamban, derekamban.

Spanyol nyelv
Már jó egy éve kacérkodom vele, hogy milyen jó lenne egy újabb nyelvvel megismerkedni. A spanyol zene mindig is tetszett, amikor Svédországban voltam akkor volt alkalmam megismerni közelebbről vagy legalábbis egy kis szeletet kapni a spanyol életérzésből és mit ne mondjak, imádtam. A tánc, a mentalitás, a nyelv… most pedig, hogy a sorozatok és a filmek világára is van időm, a Netflix egyik sikerét, az Élite c. sorozatot kezdtem el és végeztem ki mindössze pár nap alatt. Nos, akkor dőlt el, hogy előveszem a nyelvkönyveket amit már egy éve beszereztem, felcsapom a Youtube legjobb spanyol nyelvű tanító videóit és belemélyedek. Aztán meglátjuk. Nyilván egyedül kell majd motiváció, hogy folytassam, mert ha nem köt le, hamar feladom – mint számtalan más dolgot is. De ameddig élvezem, nincs baj.

Én hiszem, hogy ezt az időt, amit itthon töltünk bármennyire is nehéz, kreatívan és okosan kell felhasználni. Most kell újra alapozni, újratervezni – most van rá idő, hogy kellően átgondolva lépjünk a sakktáblán. Az új szokásokat, új hagyományokat most kell felvinni a naptárba – az egészségünk ( a testi és mentális is!) érdekében. Talán annak is ideje volna, hogy az emberek leüljenek és megismerkedjenek magukkal – feltegyék a nagy kérdéseket a tükörnek, belebújjanak az ezeréves fotókba, relikviákba, fellapozni a régmúlt naplókat. Hasznosan tölteni ezt az időt, mert oka van,amiért bent vagyunk. Élvezni a zenét, a rádiót, időt szánni a reggeli falatokra, kiülni az erkélyre, mikor süt a nap – ezek apróságok, mondhatni semmiségek és most pont ezért lesznek hangsúlyosabbak. Tudom, mind klisé, elkoptatott közhely, de valójában így van.

Jó újranézni filmeket, jó felfedezni új filmeket, sorozatokat. Jó érzés feleleveníteni egy régi könyv cselekményét és élvezni egy teljesen újét. Jó, hogy van időm magamra. Hagyhatom leülepedni a verseket, szavakat, mondatokat és nem kell, hogy örvényt képezve keringjenek bennem hosszú napokon át.  Jó, hogy ami volt pár hónapja, mostmár egész másként fest.  Még jövök, mert jó itt.

„Ez mind múlékony.
Legalább hasonlít rám.”
Simon Márton

 

Beküldve:

Csend utáni vihar

Eltelt több mint három hónap. Ez a csend néha nagyon sok mondanivalóval volt telítve,máskor pedig csak kongott az ürességtől. Nagyon óvatosan és főként magamnak fogalmaztam meg a napok történéseit, mert ha őszinte akarok lenni egy olyan élethelyzetbe kerültem, ahol vissza kellett fognom magam így ez a mindennapjaimra is ráhúzta azt, hogy kevesebbet beszéltem magamhoz képest – vagy inkább kevesebbet közöltem.

Nagyon szép ívet zárt a tavalyi évem – tulajdonképpen nem is tudom hányszor panaszkodtam arról, hogy nincs benne kellő izgalom vagy nincs meg az a fajta hév, ami egyik napról a másikra hajt. Na, a végére meg csak ez volt így nem volt annyira meglepő, hogy azt vártam, hogy vége legyen. Hoztam jó és kevésbé jó döntéseket így év végére ami betudható a fáradtságnak mind a mentális és mind a fizikálisnak, de a lényegen ez sem változtat – jó, hogy vége, mégjobb, hogy egy újabb van előttem tele lehetőségekkel.

A szokásos évzáró füzetemet a napokban töltöttem ki. A január első napjait is sikerült elég eseménydúsra faragnom. Ahogy lapozgattam ezeket az évzárókat ( year compass, keressetek rá!) egyszerűen kirobbanó érzés volt látni, hogy évről-évre többet értem el egy kicsivel. Amit még 2014-ben nem tudtam magammal kapcsolatban tisztán megfogalmazni, azt már a rákövetkezendő években egyre inkább sikerült és végül el is értem. Ez a szépsége ezeknek a füzeteknek – elszaladnak mellettünk a napok, hónapok és sokszor az évek is ezek a dolgok nem feltétlenül vannak mindig a szemünk előtt és ahogy így visszaolvassa az ember, hogy reflektáljon magára arra, hogy mégis ki ő, szerintem ez egy nagyszerű lehetőség hogy tisztábban, érthetőbben álljunk magunkhoz.

A múlt évben már szerintem elég jó könyvekkel vettem magam körbe és rengeteg tudást, érdekességet halmoztam fel és gurítottam hónapról hónapra magam előtt, hogy feldolgozásra kerüljön. Nagyon érdekesnek, de legfőképp fontosnak tartom például a transzgenerációs hozadékokat, a mintákat és sablonokat, amiket hordozunk magunkban – ez azért is izgalmas számomra és próbálom felgöngyölíteni a saját cselekvéseim után, hogy mit miért teszek – szerintem mindenkinél vannak visszatérő problémák, motívumok az életében. Ez nem véletlen – minél jobban elmélyedtem ezekben a könyvekben, annál több aha – élményem volt. Ahhoz, hogy békében legyek magammal, hogy azt tudjam mondani, igen, jó úton járok ( mert egyre több mindent értek meg, egyre több olyan döntést hozok, ami nyugalmat hoz, semmint kétségeket) ezekre az élményekre van szükségem és nem is látok nagyon más elsődleges célt a szemem előtt, mint hogy akit látok reggelente a tükörben, az én legyek teljes egészében. Nem akarok kétségek között vergődni, hogy jól tettem-e ezt vagy azt, ne legyenek mi lenne ha – mondataim. Ha bízok magamba, márpedig ez a cél, akkor tudom, hogy amit tettem, amit mondtam, ami történt az mind úgy és akkor és ott történt, mert én így akartam – ez lehet, hogy nem feltétlenül a legjobb dolog volt, de elfogadom.

Nem tudnám egy konkrét dologhoz kötni, de ahogy kitöltöttem a füzetet, elérhető és reális célokat fogalmaztam meg, egyfajta béke, zen vagy flow hívjuk akárminek állapotába kerültem.  Tudom, hogy a rugalmasságomon, a konfliktuskezelésemen kell dolgoznom, de ezt abszolút fejleszthető dolognak tartom, mellette pedig a helyes önértékelés az, amit sikerült egy olyan szintre hoznom, ami biztos alapot képezhet a továbbiakban. Nem szeretném sem alá, sem fölé becsülgetni magam, de nem is kell kevesebbnek éreznem azt, aki vagyok –  nem tudom miként, vagy hogyan de úgy érzem nincs szükségem bizonygatásra ( sem a magaméra, sem másokéra) hogy higyjek magamnak.
Annyi éven át volt ez örök téma nálam, kerestem önmagam bókokban, tumblr – idézetekben ( ezt még mindig!), a szeretetéhségemtől teljesen kifordulván magamból mindenkinek és mindent hinni akartam – a közönség visszacsatolása kellett ahhoz, hogy elfogadhatónak értékeljem magam.  Azért a facebook timeline-on is visszanézve miket meg nem tettem a figyelemért – minden nagyon beszédes volt körülöttem azzal kapcsolatban, hogy bőven van még hová fejlődnöm és ordít rólam az, hogy naiv vagyok, mimóza és ezek mellé pedig még önbizalomhiánytól fuldoklom. Kár, hogy bár ez mint említettem beszédes volt, csak én nem hallottam ugye.

Tegnap volt a születésnapom.
Nem volt lárma, sem olyan egetverő ünneplés, nem volt meglepetésbuli, nem volt az, hogy összecsődítettem volna az ismeretségi köröm megmaradt tagjait. Pár pohár likőr, rengeteg nevetés, egy sorozat befejezése, jó pár kép egy két boomerang felvétel, egy kellemes főzés és mellé pedig egy még kellemesebb társaság és beszélgetés. Ez így volt kerek.
Helló 28, már vártalak!

Na és mi a helyzet az újévi fogadalmakkal,hiszen már eltelt 19 nap az új évből…
Nos, 2020 az időről, a türelemről, az önfejlesztésről szeretném, hogy elsősorban szóljon. A kreatívitást újra beépíteni a mindennapokba, hiszen írni és rajzolni is elég jól tudok – ezt pedig nem szeretném veszni hagyni, hanem fejleszteni tovább, hiszen mindig van fentebb meg fentebb.  Annyi lehetőség áll rendelkezésemre és annyi mindent látok magam előtt, hogy szinte olyan vagyok,mint kisgyerek az édességboltba – mindent és egyszerre!

Jó újra írni.
Jó újra itt.

Ezt pedig csak itt hagyom nektek, jó zenehallgatást hozzá!

Beküldve:

Pallón egyensúlyozva

Október 10-én ünnepelte a világ a Lelki Egészség Világnapját – mindeközben pedig egyre többen vannak azok, akik nem kérnek időben segítséget.

A téma az asztalon, sőt az utcán hever. Én sosem csináltam ebből titkot, vagy sosem éreztem úgy, hogy nekem ezt bármikor is szégyellnem kellene, hogy igenis többször is jártam hosszabb-rövidebb időre pszichológushoz.  A lelki egészség és a mentális egészség számomra kiemelten fontos – hiszen bár sokan azzal jönnek, hogy a magánéleti dolgokat hagyd otthon, nagyon nehéz csak az egyetemre, munkahelyre bármi másra fókuszálni, ha lelkileg nem vagyunk rendben. A negatív gondolatoknak ( szerencsére a pozitívaknak is!) megvan az a tulajdonsága, hogy épít – rosszabb esetben nem mesekastélyt, Disney csodavárat, hanem egy minimum egy Drakula-kastélyt, vagy egy Ollókezű Edward-féle elhagyatott helyet.

Itt hosszasan tudnék írni arról, hogy kérjünk időben segítséget, hogyan lehetne kilábalni belőle, tudjátok az a tipikus nőimagazinos rész, amikor 10 pontban leírnám, hogyan űzd el a depressziót, mert bár nyilván van egy szép szarkasztikus éle az előbbi mondatomnak, a legtöbb ember fejében mégis úgy él a depresszió, a negatív gondolatok füzére, mint egy „aprócska” gond, amit el lehet terelni, amiből könnyedén ki lehet ugrani. Nem lehet.

Én szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy bár mindenkinek megvannak a legsötétebb gondolatai, mindenkinek megvannak az ágya alatt rejtőző, főként éjjelente előkúszó démonjai, úgy gondolom, én már a legtöbbel szembe néztem, sok-sok terápia árán. A lelki békém fenntartása nem könnyű – erről a bizalmasaim tudnának mesélni, akik fenntartanak a vízen, mikor süllyednék. Én ezekkel az időszakokkal úgy küzdök meg, hogy még jobban befelé figyelek – kiírom magamból a gondolatokat, vagy csak tudomásul veszem, hogy egy olyan időszak jön, amikor a padlón fogok ülni és hagyom, hogy magamtól álljak fel, akkor, amikor az erőm visszajön. Nincs erőltetés, nincs húzás, nem érdekel, hogy a világ milyen ütemben húz el mellettem – nem sietek. Néha kellenek ezek a pillanatok is, mert amúgy is, mindig minden olyan gyorsan történik, hogy nem tudom utolérni magam – mindig sietünk valahova, mindig eredményeket akarunk generálni, gyorsan, látványosan – de nem törődünk a lelkünkkel vagy épp a másik lelkével. Egyik pillanatban minden olyan eufórikus, olyan glitteres, boldog, rózsaszín, olyan hihetetlen – a másik pillanatban pedig ülök egy könyv felett, amit órák óta olvasok és ugyanazt a lapot bámulom. Ilyenkor kell megállni.

Szombaton megnéztem a Joker c. filmet. Sok kritikát olvastam róla előzőleg, nagyon érdekelt, hogy ez a Joker miben fog eltérni. Az őszintét megvallva, nem erre számítottam. Ez a film zseniális és szörnyű – annyira, hogy tényleg a húsomba mart és a felénél azon gondolkoztam, hogy kimegyek és veszek egy mély levegőt, mert nem bírom tovább nézni. Nem volt benne túl sok vér, nem volt benne olyan sok gyilkosság vagy bármi amitől horrorisztikus lett volna  – az volt a legnagyobb „baj” hogy a valóságot mutatta. Aki még nem látta, ne olvasson tovább. SPOILER

Ezt a Jokert, mi a társadalom termeljük ki. Köztünk járnak, nap mint nap elmegyünk mellettük, vagy akár nekem konkrét példám is lenne rá – kitaszították őket, lúzerek, nevezzük őket bárminek, akasszunk rájuk bármiféle negatív címkét ők lesznek azok, akik mégis a tetteikkel maradnak fent, mert nincs aki megvédje őket és csak drasztikus eszközökkel tudatják a világgal, hogy ők márpedig itt vannak és számítanak.
Joaquin Phoenix amúgy is nagy szerelem a HER c. film óta, de itt egyenesen elképesztő – drasztikus fogyása még inkább félelmetessé teszi a szemeit – ahogy a vékony, reményvesztett arcból előderengenek azok a sötétkék szemek, amelyekben viszont ott van az őrült értelem – tényleg félelmetes. Van egy rész, amikor kegyetlenül megöli a munkatársát, miközben egy másik munkatársa végignézi ezt – őt pedig elengedi mondván, ő volt a legkedvesebb vele, vagy ő törődött vele – az a durva, hogy ennyire leegyszerűsítette a képletet : aki szemétkedett vele, bosszút fog állni, aki pedig valaha is kedves volt vele, annak megkegyelmez, sőt utána elcseveg vele barátságosan.  Joaquin zseniálisan játszik, belebújt a mesterkélt, világéletében fantáziamagóriákkal táplálkozó szerencsétlen, mentálisan beteg ember bőrébe, aki nem vágyik másra, csak valaki végre hallgassa meg őt. A legsokkolóbb jelenete összefoglalja a film mondanivalóját : meghívják abba a beszélgetős műsorba, amit kitudja hány éve néz, amire mindig is vágyott, hogy ott legyen, szerepelhessen, észrevegyék. ( egy stand up-os felvétel miatt, amin az előző részben nagyon jót derültek a showműsorban ,magyarán mutogatni akarják, mint a cirkuszi majmot).
Készül a nagy belépőre, arra, hogy mit fog mondani, hogy fog megszólalni mindent olyan manírosan előkészít – nos, amikor oda kerül a sor, hogy szerepelhet, előbukkan a valódi Joker : elmondja, hogy ő ölte meg azt a három embert, akiről beszél a sajtó, és hogy maga a showman is egy szörnyű ember – azért hívta meg őt tulajdonképpen a showműsorba, hogy mutogassa őt, mint valami beteg embert akin lehet nevetni és szánakozni is és ezzel nagyon is tisztába van, hogy a hőn áhított szereplés nem a személyének, a valódi érdeklődésnek szól hanem annak, hogy ő mentálisan sérült és ő maga a nagy csattanó, a vicc, amin elszörnyedhetnek / nevethetnek a nézők.Csak tényleg gondoljunk már ezekre a tehetségkutatókra, ahol a nézők szórakoztatásáért bevágják azokat, akik nem oda valóak és nevetség tárgyává generálják őket – az internet is segítő kezet nyújt ebben, születnek az újabb meg újabb mémek és csodálkozunk hogy merre halad a világ…

Kényelmetlenül, sőt, kifejezetten rosszul éreztem magam a film nézésébe közben, mert egyfajta szánalmat éreztem, mellette pedig nagyon is valós, realisztikus képet a festett a társadalomról. Természetesen nem is én lennék, akinek nem jutott eszébe a film után, az összes negatív dolog, amin végigmentem – lásd általános iskolás balhék, a csúfolódások, az összetört családi modell képe, vagy a középiskola összes „szépsége”, a kirekesztettség vagy a másság megélése, hogy nem tudtam és nem is tudok a mai napig sehova sem beilleszkedni könnyedén. Annyival egyszerűbb már a dolgom magammal szemben, hogy nem is akarok beilleszkedni és bátran vállalom azt, aki vagyok – az összes hibámmal, az összes megingásommal, kételkedésemmel, gondolatommal és öltözködési furcsaságommal együtt 🙂  De ehhez nagyon sok mindennek meg kellett történnie, újra kellett építenem a gondolkodásmódomat, hogy másként lássam – ahogy a szürke kisegér jelmezből egyszercsak kinőttem. Életem egyik legmeghatározóbb időszaka volt, amikor mertem úgy öltözködni, úgy sminkelni, úgy megjelenni valahol hogy az 100% önazonos és helyzetnek megfelelő.  Ez volt az egyike az első bátor lépéseimnek.

Apropó, bátorság.
Amikor véget ért májusban a terápiám, kaptam egy bátorság-követ a pszichológusomtól, amolyan lezárásként. Sokáig velem volt, aztán kitettem a zsebemből, itt-ott felbukkant a lakás bármelyik pontján : a napokban a kezembe került újra, a naplómat elővettem, hogy elolvassam azokat a sorokat, amin keresztül mentem és érezzem, miért is kaptam ezt a követ. Életem legjobb döntése volt, hogy megtanultam bátornak lenni – még akkor is ha ez óriási kockázattal jár.

„A fán ülő madár sohasem fél attól, hogy letörik az ág…mert Ő nem az ágban bízik, hanem a saját szárnyaiban.”

Növesszetek szárnyakat!

Beküldve:

Kaizen – találd meg a változás kulcsát magadban!

Elsőnek szeretnék a kedves Wikipédiától idézni :” A Kaizen nem csak egy módszert, hanem gondolkodásmódot (életfelfogást) is jelent. Alapelve szerint minden probléma egyben lehetőség is a fejlődésre, fejlesztésre. Nem a hibás, a felelős megállapítása az elsődleges célja, hanem a kialakult helyzet megoldása, tanulás a történtekből. A Kaizen az érintett szervezet minden tagjától elkötelezettséget és részvételt kíván. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk valósítani, az érintetteket be kell vonni a kialakításba és a rendszer fenntartásába.”

Ezt a módszert egyébként az élet minden területén érdemes alkalmazni. Szkeptikus voltam a könyvvel kapcsolatban, hiszen annyiféle megközelítését hallottuk már a változásnak, legtöbbje számomra nem állt másból, mint hogy változni könnyű, csak akarni kell – féle monológokból. Változni piszoknehéz ezért a legtöbb ember bele se kezd – a jól megszokott rutin, a bevésődött hagyományok, az otthonról hozott kisnagy csomag ugye, azokat nehéz csak úgy a sarokba lökni és azt mondani, majd én felülírom a képletet, a rossz beidegződéseket, a rossz hagyományokat, esetleg még azt is megkérdőjelezem, hogy anyám meg apám hogy látja a világot és az ráhúzható-e az én világomra.

Mindenkinek a változásról a drasztikus, 180 fokos változás ugrik be – mi nők, meg pláne tudjuk, hogyan kell felforgatni az eddig megszokott közeget : új színű haj,  ha hosszú akkor levágatjuk, új tetoválás, új piercing, teljesen más stílus kipróbálása és a sor még végtelenül hosszú lehetne. Mindenkinek megvan az a pillanat, amikor akkorát csalódott valakiben / valamiben, hogy egyszerűen fogja és úgy érzi, hogy szinte létszükséglet, hogy változtasson magán. Ez persze ideig-óráig tart, a nagy érzelmek feldobnak minket a változással kapcsolatban – ez az ideig-óráig effekt pont ezért veszélyes. Gondoljunk az újévi fogadásokra, ugye megvan az a lista, amit szentül megírtunk akár papíron, akár fejben, és az első hetekben sutba is löktük?

Na, a Kaizen pont erről beszél, hogy kifogy a motiváció az első nagy lendület után. De miért? Azért mert az emberek óriási változásokat akarnak, ami drasztikusan hat az eddig életükre és egyfajta félelem is kialakul bennük, mivel nem egy jól átgondolt, logikusan felépített változásról beszélünk. Erre egy kiváló példa volt a könyvben, a fogyás témakör. Aki fogyni szeretne, van egy konkrét szám, hogy mennyi az annyi – mellé pedig szinte azonnal beugrik mindenkinek a fájdalom, az izomláz, esetleg az is, hogy mások előtt nem szeretne mozogni, idő és esetleg pénzhiányban szenved – tehát öt perc alatt tízfajta kifogást találunk és marad minden a régiben. Vagy épp, hogy beleveti magát a sűrűjébe és mégsem sikerül egy rövid idő alatt látványos eredményt produkálni – egyenes út a feladáshoz.

Az amigdala az emberi agy mediális temporális lebenyében található, a lényeg, hogy elsődleges szerepet tölt be az érzelmek feldolgozásában. Az amigdala felelős azért, hogy szinte azonnal lekapcsolja az olyan helyzeteket, amelyek rizikósak – tehát ha van egy adott konkrét félelmünk, szinte azonnal bekapcsol az amigdala ha egy olyan helyzet lehet, ahol ez a félelem teret kap.  Számomra ilyen, ha idegenek előtt vagy épp sok ember előtt kell beszélnem – szinte mindenkinek megvan az, amikor az előadó tördeli a kezét, kiszárad a szája, pásztázza a tömeget és egyszerűen elfelejti még a nevét is. Na ekkor van az, hogy kerüljük az ilyen jellegű helyzeteket, mert félünk a besüléstől – erre való a kaizen.  A kaizen a félelmet vizsgálja meg, hogy mennyire racionális, irracionális, hogyan lehet a javunkra fordítani ezeket a kellemetlen helyzeteket. A kulcsszó a kis lépéseken van.

A módszer alapja, hogy egy adott cél kitűzésében nagyon lassan haladjunk, szinte észrevétlenül.  A könyvben volt egy hölgy, Julie, aki nem akart mozogni akkor sem, mikor már konkrét egészségügyi problémái voltak emiatt. A Kaizen-módszer nem arra fókuszált, hogy x kilót kell x idő alatt leadnia – hanem arra, hogy miért nem szeret mozogni? Hogyan lehetne ezt megszeretetni? Julie imádott tévézni ezért az író, aki maga is elismert szakember a témában, kitalálta, hogy esti filmnézés közben masírozzon a tévé előtt 1 percet. Nevetséges.
Aztán Julie azon kapta magát, hogy már két perce masírozik és nem esik nehezére a mozgás. Aztán hármat. És így tovább. Végül fejben tökéletesen összekötötte azt, hogyha tévézik, akkor mozogni is fog – ez pedig rendszeressé tette a mozgást számára, megszoktatta vele, sőt talán meg is szerette.

Olyan apró lépésekben halad a Kaizen, hogy mondhatnánk, ez semmiség, ezt bárki megtudja. Igen, csak kérdés, hogy meddig. Ez a legizgalmasabb része, hogy a saját félelmeinket írjuk felül és új határokat szabunk, vagy épp bontunk le. Én már egy ideje alkalmazom a Kaizent, holott fogalmam sem volt, hogy hívják – az egyetemi éveim alatt sokszor kellett kiállnom beszélni mások elé ráadásul olyan témában, ami nem feltétlenül a kedvencem, vagy nem éreztem magam komfortosan. Volt egy pár interjúm is, ahol rengetegen ültek és hiába voltak ismerős arcok körülöttem, egyszerűen annyira izgultam, hogy még azt is elfelejtettem, amit valójában mondani akartam.

Ilyen kis lépés volt a szövegem megírása, pontokba szedése és memorizálása. Megkértem másokat, hogy előttük mondjam el, korrigáljanak, esetleg szóljanak ha hadarnék, érthetetlen, nem összefüggő, amit mondok. Ezek apró lépések… aztán jött a vizualizáció.
Elképzelni, hogy ott állnak előttem – ez a legnehezebb része. Azonban már egy ideje, úgy állok ehhez is, hogy hibázni emberi dolog, nem hinném, hogy ez olyan mértékben „károsítja” az imidzsem, hogy félnem kelljen tőle. Mindenkivel megesik, hogy összeakad a nyelve, nem jut eszébe egy szó – na és akkor mi van? Olyan irracionális félelmeket generálunk magunknak… miközben etetjük az amigdalánkat mindenféle lehetetlen félelemmel. Ez a „na és akkor mi van” kérdéskört egyébként elég sokszor kérdezem meg én is magamtól és a barátaimtól is. Nem mellesleg mindenkinek felírnék receptre egy Almási Kitti – Bátran élni c. könyvet. Általa tanultam meg feltenni ezt a kérdést és más szemszögből kezelni egyes szituációkat. A Kaizen c. könyv elolvasása után úgy gondolom, hogy ezeket a kis lépéseket máshol is tudom majd kamatoztatni és őszintén szólva nem is értem, hogy ez miért nem elterjedt – kiváló példákkal szemlélteti, hogy például egy olyan nagy cég, mint a Toyota miként építette bele a cég hétköznapi életébe, hogyan segítette elő a termelést, a dolgozók motiváltságának a fenntartását és a többit.

Egyszóval mindenkinek ajánlom Robert Maurer – Kaizen c. könyvét, aki változni szeretne és nem fél a kis lépésektől, fejlődni és változni akar.  Ezeket a jó tanácsokat, meglátásokat egyébként nemcsak saját magunkban, hanem munkahelyünkön,baráti köreinkben és kapcsolatainkban is alkalmazhatjuk – az ember nem tulajdonít nagy dolgot neki, mondván, egy apróság, minthogy reggelente megjegyzek valami pozitívat a kollégámnak nem nagy dolog, sőt, butaság is – nagy hiba! Tényleg a legapróbb lépések kellenek ahhoz, hogy megfogalmazódjon és elérhetővé váljon egy nagy cél. Mindig csak az első öt lépést kell látnunk és megtennünk – utána jön a következő öt és így tovább, egészen a célig 🙂

Beküldve:

Shameless

Ezerszer fogalmaztam meg ezt a posztot, először májusban, majd júniusban. Csomószor akartam leírni, mi folyik az életemmel, hogy elszámolást végezzek, tisztázzak, rendbe tegyek, rendezzek. Három hónapig itthon voltam, munka nélkül – eleinte úgy éreztem, mint egy megérdemelt pihenés egy nagyon hosszú és feszült időszak után. Annyira felhevültem az eseményektől, az esetleges lehetőségektől, a menekülőutaktól, hogy jólesett csak egy nap úgy felkelni, hogy holnaptól nem dolgozok. Nem kell ébresztőt állítanom, nem rohanok, felkelek, csinálok egy kávét, kiülök az erkélyre és csak egyszerűen veszek egy mély levegőt.

Imádtam, hogy végre a káosz után, ami bennem volt, minden tisztábbá vált. Egy teljes, tiszta lap és csak rajtam áll, hogy mit írok rá, mit fogalmazok meg, milyen célt tűzök ki. Eleinte tényleg élveztem – aztán egyre kétségbeesettebb lettem, mert úgy éreztem, hogy tényleg nem számít, kinek milyen végzettsége, papírja van – a munkaerőpiac nem áll erős lábakon. Három hónap, jó pár állásinterjú, 90+ leadott önéletrajz, nuku pozitív visszajelzés. És akkor ugye az ember ne kezdjen el azon majrézni, mi lesz holnap…

Aztán egyszer csak ott voltam, ahol lennem kellett. A világ teljes nyugalmával vonultam be, az esélytelenek szokásos vállvonogatásával és mire észbe kaptam kiderült, egész nap maradhatok bent. Hogy mivan?!
Ma van egy hónapja, hogy dolgozom. Amikor egyetemista voltam, valami hasonlót fogalmaztam meg fejben, hogy mi tekinthető az én mércémmel megfelelő munkahelynek, ahol eltudom magam képzelni, ahol van komfortérzetem de mellette pedig fejlődhetek. Iroda, saját asztal, saját bögre, saját szék… lehet, hogy egy multikultinál ez alap, mármint van aki multikultinál érzi jól magát – nos, én nem.

Még bőven van mit tanulnom, mert még nagyon a felszínt kapargatom, de úgy érzem, hogy minden rendben lesz –  nagyon nehéz háromlábú birkának lenni egy jól összeszokott közegben még akkor is, a egyébként nem szokott gond lenni a beilleszkedéssel. Egyre több reményt látok arra, hogy érdemes lehorgonyoznom.

Ezek mellett pedig az elmúlt két hétben eddig három embertől kaptam olyan szintű támogatást, olyan szavakat, mondatokat amiket egyszerűen nehezen hittem el – borzasztóan jólestek ezek a léleksimogató dolgok. Csodának tituláltak, bátornak, erősnek és magabiztosnak. Kifejezőnek, őszintének és izgalmasnak. Csak félve jegyeztem meg ezeket, csak óvatosan mertem leírni – nem szeretném, ha elillanának ezek az érzések, amik ennyire felemelnek. Mindig tartottam attól, hogy a megnyilvánulásaim miatt akár okoskodónak, nagyképűnek, arrogánsnak és flegmának tűnhetek – mivel egyszerűen imádok a mai napig új dolgokat tanulni, élvezettel vetném bele magam egy tanfolyamba, akár az egyetemre is visszaülnék mert a tudás birtoklása magabiztossá tesz. Élvezettel olvasok, szinte bármilyen könyvet, mert gazdagabbnak érzem magam mellette pedig remek beszédtémákat lehet kihozni belőle – nincs is jobb annál, mint valakivel órákig beszélgetni az élet minden aspektusáról és nem fogynak ki a szavak, mert egyszerűen élvezet olvasni vagy hallgatni a másik véleményét. Annyira színesek,sokrétűek vagyunk – a felszínes beszélgetések pedig nem az én asztalom.

Back on track.

Bár én magam vagyok az őskáosz, most olybá tűnik, hogy puzzleként minden elem a helyére kerül. Szép lassan, a belső hangom is kezd élénkebbé, erősebbé válni – innen szép győzni, ahogy mondani szokás. Az évből már eltelt 9 hónap, a maradék hárommal pedig kezdenem kellene valamit – 2019-et úgy akarom lezárni, hogy a pohár telítve volt, de nem csordult ki. Most egy teljesen más szemszögből nézem az eddigi életemet, kezdek ráhangolódni vagy éppen visszahangolódni magamra, kezdek büszkévé válni (igaz, ez még óvatos megmozdulás, csak néha sejlik át a függönyön a napfény…) és ez jó. Jó érzés tisztába lenni az értékeimmel – ez egy olyan folyamat jelenleg, amire régóta készültem, de nem értem el. Most karnyújtásnyira van és nem szeretnék visszaesni.  Olyan ez, mint a Jenga – óvatosan tesszük a darabokat, precízen, hogy erős oszlop legyen akkor is, ha egyet kihúzunk belőle – nos ezt a fajta stabilitást nem másoktól, csak magamtól várhatom el. Az önbizalommagok szárba szökkentek, gondozni pedig csak kellő óvatossággal, kellő gyengédséggel, szorgalommal,tanulással és önazonossággal lehet. Őszintének kell lennem magamhoz -az érzéseimet meg kell élnem, érlelnem kell, gondolatfüzérekkel pedig egyszerűen összefonni. Ami a múltamat illeti, intő példaként lebeg előttem – annyi kreditet adni, amennyit kapok. De azt kell hogy mondjam ami pár éve tüskének bizonyult és folyamatos nyomást gyakorolt rám – halványodni látszik. Mi ez, ha nem siker?

„My emotions are naked, they’re taking me out of my mind”

Beküldve:

Euphoria – érzelmi hullámvasút

A sorozat nagy médiafigyelmet kapott, így nem véletlen, ha ti is találkoztatok már vele – én is belefutottam párszor, de úgy éreztem, nem feltétlenül kell látnom ezt a sorozatot, mert maga a trailer is egyszerre volt számomra vonzó és félelmetes.

Mivel egy pár perce fejeztem be, muszáj írnom róla.
Spoiler-övezet.

Maga a téma, amit körüljár, nem újkeletű. Azt hiszem a 2010-es évek elején volt Skins c. sorozat, ami hasonló témakört járt be. Drogok, alkohol, mámoros éjszakák, mardosó reggelek, mentális problémák, nagy szerelmek, még nagyobb szívtörések, gimnázium és a többi és a többi. Ezekkel a címszavakkal azért kell vigyázni, mert egyszerre vonz egy bizonyos nézőközönséget – aki ugyebár nyitott erre – illetve taszítja el azokat, akik nem nagyon akarnak tovább látni az orruk hegyétől. Igen, negatív képet fest – de ez is hozzátartozik az élethez, bármennyire is próbálják sokan a szőnyeg alá söpörni, mondván, ami nincs és nem látható az nem létezik.

Az Euphoria egy nagyon kifejező név ennek a sorozatnak. Az egész sorozatot áthatja ez a fura légkör, ami egyszerre nyomasztó, ráül az ember mellkasára, főleg a ismerős sémákkal, ismerős elemekkel találkozik benne és másfelől pedig annyira tabudöntögető, hogy néha nyelni kell egy nagyot. Nem tagadom, voltak részek, ahol egyszerűen megállítottam és nem bírtam tovább nézni, mert annyira felkavart. Nem a képi világa, nem az, hogy sokat vagy éppen sokkolót mutattak – maga az egész jelenet, a párbeszédek, az, ahogy Zendaya és Hunter megformálja a két főszereplőt. Ezt a sorozatot nem mondanám tinglitangli egydélutános sorozatnak, amit egy zacskó chipsszel ülsz le megnézni, néha felhúzod a szemöldököd aztán ennyi. Ezt meg kell emészteni, ezt át kell rágni magadban.
Bármennyire is nem akarjuk tudomásul venni, de ez a sorozat nem az élénk fantázia műve – ez igazából bárki életében lehet, akár ismerjük, akár nem. Drogok, gyógyszerfüggőség, harc a szülőkkel, önmagunkkal, önmagunk keresése és elvesztése vagy épp megtalálása – bár a plakáton van egy rakat csillámpor és Hunter Schafer is szereti a glittert, ettől függetlenül itt nincs. Számomra a legsokkolóbb jelenet az, amikor a drogdíler, aki mindössze 20 éves és nyakig van a bizniszbe, akinek a házát maga a drog tartja össze; ápolja a nagymamáját, aki talán mit sem tud a világról, ami körülötte van hiszen gépek tartják életben.
Szó van az anyákról, akik vagy mély depresszióban vannak, vagy az erejük utolsó morzsáinál járnak mert próbálják egybetartani az egészet; szó van a toxikus kapcsolatokról, arról, hogy a szociális média hogy csinál szeretetkurvát az emberekből. Egyébként erről a szociális média dologról az utóbbi időben pont beszélgettünk egy ismerősömmel, aki azon az állásponton volt, hogy mindennek van mértéke – na de ki mondja meg a mértéket? Miért hagyja egy fiatal lány, hogy befolyásolja a szociális média azt, hogy ki ő, mitől szép, mennyit ér és ez mérhető e reklámokban és valutában? Nagyon felgyorsult világot élünk, ahol a lányok eladják a lelküket a like-ért, a visszacsatolásért – az Euphoriát kötelezővé tenném a gimnáziumba, hogy mindenki nézze meg. Ne kezdjünk el oktatófilmekkel, meg egyéb drogprevenciós előadásokat gyártani (amit egyébként hasznosnak találok, de nem tudom, mennyire tudja megérinteni a diákokat) hanem ezt odalökni nekik, hogy emésszék. Ezt biztosan forgatni fogják magukban, gyomorrontásig. Naturalisztikus ábrázolása a valóságnak, annak, hogy mi milyen veszélyekkel és következményekkel jár – nem próbálja egy romantikus, mondhatni a fiatalok számára vonzó csomagolásba burkolni a droghasználatot, nem teszi kívánnivalóvá.  Durva cucc.

Vannak benne izgalmas párbeszédek, érdekes és abszolút helytálló gondolatok – nem olyanok írták, akiknek igazából lila gőzük sincs arról (vagy túlcukrosítják)  mivel jár a felnőtté válás. És ez nem csak a tinédzsereknek szól – hiszen felnőtté nem akkor válunk, ha elérjük a 18-at. A sorozatban Rue testvére mindössze 14 körül lehetett, mikor megtalálta a túladagolt nővérét a saját hányásában fuldokolva. Ott van még Jules, aki akkor vált felnőttebbé, mikor az anyja bezáratta a pszichiátriára, mert transznemű és a sort még bőven lehetne folytatni.

Szóval, aki vágyik egy valódi, tabudöntögető, izgalmas és lebilincselő sorozatra az mindenképp nézze meg.
Készüljön fel a mentális hullámvasútra, öveket becsatolni!

Nekem Rue karaktere ( Zendaya ezzel a sorozattal írta be magát a filmes nagykönyvbe, szerintem a Pókemberes cuccal nem ért el ilyen magaslatokat) kifejezetten szimpatikus. Nem próbálja takargatni, nem próbálja mismásolni – drogozik és kész. Nem kicsit, sokat. Nem sajnáltatja magát, nem kezd el hosszú monológokat folytatni a miértekről – ahogy halad a sorozat, amit egyébként ő narrál, egyértelművé válik, hogy mi vezetett idáig. Tudja, hogy nem ez az ő útja, tudja, hogy ha tovább viszi beledöglik – nagyon is tudatosan csinálja, de egy percig sincs az a tipikus, tocsogós önsajnálat. Egyszerűen kiteríti a lapokat és rábízza a nézőre a véleményformálást. Fezco, ő a másik nagy szerelmem. Drogbáró, 20 éves, van egy öccse aki szintén nyakig benne van az üzletben és van egy magatehetetlen nagymamája – remélem a következő évadban az ő élettörténetét is feldolgozzák, mert bőven maradtak kérdőjelek vele kapcsolatban.  Jules ( Hunter Schafer) a maga bájával, szinte tényleg olyan, mintha valami képregényből lépett volna ki, aki tipikusan sosincs a Földön, valahol a felhők felett van a feje – merész, bátor, életvidám, bohókás, extrém, szeretnivaló és rengeteg hülyeséget csinál. A transzneműsége tökéletesen van ábrázolva a sorozatban, olyan természetességgel és türelemmel beszél róla, hogy ezzel válik az Euphoria alliterációjává  a maga színességével. Fantasztikus!

Kordokumentumfilm.
Színtiszta mélység és magasság.
Gondolatfüzér.

Amíg néztem, úgy éreztem folyamatosan üvölt a film, hangos a mondanivalója.
Csak mi vagyunk némák.
Remélem, akinek segítségre van szüksége, legyen szó bármiről, ezek után megtalálja a hangját.

Beküldve:

Visszatekintő – tíz évvel később

Egy hirtelen ötlettől vezérelve, fogtam magam és bejelentkeztem a régi email címemre. 10 évnyi email, fotó és írás zúdult rám – régi barátok, események kavarognak jelenleg is a fejemben. Eltelt tíz év – van, akivel már nem beszélek, van, aki már régen nem részese az életemnek és vannak beszélgetések, amelyek lezáratlanok maradtak.

Rengeteg emailt olvastam el – bepillantást akartam kapni abba,aki voltam. Milyen érdekes volt látni, hogy tizennyolc évesen mire korlátoztam a világomat, milyen harcokat vívtam magammal, a nagymamámmal és a nővéremmel, hogyan dacoltam az akkori barátommal – milyen naivan akartam szeretni mindenkit és mennyire könnyen bíztam meg mindenkiben!
Természetesen ennek is van egy bája -a régi naplómat lapozgatva találtam egy levelet magamnak. Azt gondoltam, hogy tizennyolc évesen már lesz családom, gyerekekről fantáziáltam, házasságról, kötődésről – akkoriban teljes szívemből hittem, hogy egyvalaki pótolhatja az egész család fogalmát, és a saját fájdalmamat és hiányomat egy kisbaba megoldhatja. Milyen jó, hogy nem így történt!

Régi vitákat olvastam vissza. Kapcsolati kríziseket, az élet nagy problémáit, nagy érzéseket – aztán így éjfél után pár perccel rádöbbentem, hogy lehet igazság abban, hogy az ember addig kapja a leckéket, ameddig fel nem mondja hibátlanul; nem véletlenül dobja nekünk mindig ugyanazt a gép. Ahogy olvastam a saját soraimat, jó lett volna megölelni azt a tizennyolc éves lányt és elmondani neki, hogy minden, ami vele történik – okkal történik. Hogy négy év múlva, meghal a nagymamája, kicsúszik a lába alól a talaj, vagy hogy rá három évre pedig véget ér egy nagyon hosszú és tartalmas kapcsolata, átformálódik körülötte minden – de ne adja fel. Nem kell feladnia. Csak megállni, kicsit pihenni és továbbmenni, mert bármire képes, amit a fejébe vesz – egyedül is!

Nagyon sok düh, rengeteg kérdés, még több elveszettség volt ebben a lányban. Kapaszkodókat keresett folyton, görcsösen kapaszkodott mindenkibe aki egy kicsit is szerette, vagy figyelt rá. Olyan szívesen visszamennék az időben, csak pár pillanatra, hogy elmondjam neki, hogy szeresse jobban önmagát, húzza ki magát és merjen nemet mondani!

Nehéz a mellkasom. Elkapott a nosztalgikus melankólia, ilyenkor beindul a lassan örlő malom bennem, ami még  a régi lisztet morzsolja újra és újra, hátha akad még olyan szem, amit nem sikerült feldolgoznia. Már nincs menekvés ez elől – felnőtt vagyok a szó összes értelmében. Eddig sem sok, de ma már kifejezetten semmiféle kibúvóm nincs.
A minap találkoztam egy középiskolás barátnőmmel – még mindig van miről beszélgetnünk és annyira, de annyira fura visszaolvasni azokat az email váltásokat, amikor még arról beszélgettünk, hogy a legnagyobb problémánk az érettségi tételek voltak, vagy hogy kijött egy film és megveszünk a férfi szereplőért…

Ilyenkor felvillannak a régi írásaim, az a sok történet, itt-ott-amott, különböző weboldalakon ( talán már nincsenek is meg, mert rég letörlődtek, kitudja.) Azok a zenék, amiket naponta ötvenszer is meghallgattam, vagy egyszerűen azok a történések, amikről azt hittem, hogy átformálják az életemet, aztán dehogyis, mert amikor azt hittem világvége, jött valami egészen más rá pár év múlva, ami felülmúlta az eddigieket. Szerencsére nem csak negatív értelemben.

Összegezve az én tíz éves kihívásom egy jó nagy jellemformálás volt ; akadálypálya, amit sokszor én csináltam saját magamnak, óriási hibák elkövetése, fejjel a falnak menések, egy érettségi, egy szakma, végül egy diploma. Két munkahely. Több millió leírt karakter, a szociális média teljes áttértékelése, legalább húsz hullámvölgy, ami kitesz egy teljes 1 évnyi hullámvasutat, több, mint 10 év pszichiológus látogatás és végül hat hónap masszív terápia és egy győzelem.

Egyik egyetemi ismerősöm úgy fogalmazott velem kapcsolatban, hogy én ezer fokon égek. Van, aki úgy látja, hogy ami jó, az nekem nagyon jó és ami rossz, az nagyon rossz. Egy ideig nagyon akartam hinni abban, hogy nem vagyok végletember – de végül beláttam, még talán van időm arra, hogy harmónikusabb legyek, árnyaltabb. A tíz év alatt megkapott „talánok”-at mára már beváltottam igenekre és nemekre – ebben már nem alkudozom sem magammal, sem másokkal.  Utólag sokkal okosabb az ember – ez is ugyebár a folyamat része, és milyen jó, hogy ezt a leckét sikeresen megtanultam.

Tíz éve is féltett valaki, hogy elveszíthet.
Tíz éve is féltettem valakit.
Ma is félt valaki, hogy elveszíthet.
Ma is féltek valakit.
Barátok voltak-vannak, jöttek,mentek, maradtak.
Kapcsolatok alakultak át, szűntek meg, lettek mások.

Jó, hogy itt vagyok.
Remélem a 37 éves Viktória a következő tíz év challengebe még érettebb, életteltelibb dolgokról mesélhet.

Beküldve:

Elakadásjelző bekapcsolva?

Ma már bárkiből lehet coach – de sosem voltam biztos abban, hogy miben különbözik a pszichológus a coachtól. Nyilván, papírban, tudásban, orientációban, de a cél számomra közös volt : adott egy kliens, akinek segítségre van szüksége, hogy tisztábban lássa honnan hova tart.  Nagy Bea, life coachcsal beszélgettem.

Beával egy véletlen folytán kezdtem el beszélgetni és kiderült, hogy coach. Szinte azonnal lecsaptam a lehetőségre, hogy beszélgessek vele erről, hogy kiből és hogyan lesz coach. Én laikus és kissé szkeptikus is vagyok a témában, tehát kézenfekvő volt, hogy Beát megkérdezzem, mi az ő szemszöge.
Az ő története egyszerűbb, mint hittem – adott egy jó könyv, egy véletlen találkozás ezzel a könyvvel és a felismerés, hogy szeretne segíteni az embereken. A könyv egyébként Braskó Csaba-Múzsa c. kötete volt. Bea ennek kapcsán kezdett el komolyabban foglalkozni a gondolattal, hogy miként lehetne valakinek a lehető legnagyobb és legegyszerűbb segítséget adni – így talált rá a coach képzésre.

Bea rávilágitott arra, hogy egy coach nem tanácsot ad, tehát nem fogja megmondani, hogy tedd az ikszet ide, vásárold meg azt, menj el ide vagy oda. Meghallgatja az adott élethelyzetet, körbejárják a témát és olyan nézőpontra világít rá, amelyre esetleg a kliens nem képes. Ez egyébként nagyon is kézenfekvő – a legtöbb esetben, ugye aki benne van a helyzetben képtelen más szemszöget megvizsgálni, hiszen a sajátjában ragadt. Egy kivülálló láthat olyan összefüggéseket, vagy éppen megoldásokat, amiket az adott ember nem. A fától az erdőt effekt.  Nem mondom, hogy nincs hasonlóság számomra  egy jó coach és egy jó pszichológus között; viszont való igaz, hogy egy pszichológus mélyebbre ás, nem csak egy adott élethelyzetet vizsgál meg, hanem a múltba visszanyúló gyökereit is illetve azt, hogy a jelenre / jövőre milyen hatással van. Ez egy komplexebb dolog; a coach az én szemszögemből egy baráti beszélgetés egy jó kávé mellett, ahol egyszerűbbnek hat kisakkozni a lehetőségeket. Kicsit olyan, mint mikor a fiatalabb az idősebb segítségét, meglátását kéri egy adott témával kapcsolatban. Az idősebb megoszthatja az élettapasztalatát, rávilágíthat a fiatalabb jelenlegi helyzetére, annak sarkalatos pontjaira, választási lehetőségeire. Ezek a beszélgetések szerintem kiválóak arra, hogy felgyújtsák a kislámpát a fejtető felett, elinduljon egy folyamat, aztán tulajdonképpen a kliens megteszi az első lépéseket.

Ha az ügyfelekről kérdezem, vegyes a felhozatal : főként önbizalomhiánnyal,karrierrel és önmegvalósítással keresik meg Beát. Ez nem meglepő, ebben van hiány. Nők / lányok zöme az Elle vagy a Marie Claire hasábjain keresi az önbizalmát, neadjisten néha tinderen is. Esetleg a baráti-családi körben, az alá-fölé rendelt kapcsolatok kialakításában, az örökös én „jobb vagyok, én jobbat érdemlek” körök futásában, aminen rendszerint az a lényege, hogy ha valakit lentebb nyomok, én elméletileg fentebb kerülök. Vagy nem.
A karrier és az önmegvalósítás ritkán jár kéz a kézben, szóval ez sem meglepő, hogy az emberek többsége nem ott dolgozik,ahol szívesen teszi, hanem ahol pénz van. Ez a szomorú igazság. Lehet vállalkozni, de ahhoz is kellenek alapok, néha az egész folyamat többe kerül,mint maga az ötlet. Nehéz társakat találni, de ha meg társakat találunk, nehéz megválogatni, hogy kivel érdemes egy közös vállalkozást elindítani. Sok szempontból körbejárható ez a téma, de egy szó,mint száz az önmegvalósítás a nők szótárában hol elől van ( karrierista) hol hátul ( családanya); csak hogy a tipikus sztereótípiákból szemezgessünk. A fiatal diplomásoknál meg szerintem összepárosítható az álmodozással – nekem ezernyi ötletem volt,minden egyes iskola elvégzésével. Nem adtam fel őket, mondjuk úgy, hogy mellőzve lettek. És ez a legnagyobb baj.

Bea, ahogy fogalmaz keretet ad a beszélgetéseknek. A kedvenc része az, amikor a beszélgetés során maga az ügyfél az, aki kimondja azt a megoldást, amire eddig nem gondolt. Ebben talán az a szép, hogy tulajdonképpen mindenkiben ott van a megoldás – csak nincs platformja, ahol ő maga rájöhet ezekre. A mai rohanó világban türelmünk a legkevesebb. Ami igazán megfogott, mikor Bea arról beszélt, hogy nincs értő türelem és értő figyelem a mai világban. Meghallgatjuk a másikat, hogy reflektáljunk a saját életünkből – magyarán várjuk a sorunkat, hogy mi öntsük a bilit. Vagy megkérdezzük, hogy van – aztán nem érdekel a válasz és már egy teljesen más témából szemezgetünk. Az udvariasságot,illemet összemossuk valami mással : megkérdezem, hogy vagy, mert ezt így illik, de nem érdekel, mert nem tudok / nem akarok mit kezdeni a másik problémájával, nem akarom, hogy érdekeljen.  És itt visszautalnék arra, hogy a nők sajnos nem egymás koronáját igazgatják, hanem leverik a másikét, tisztelet a kivételnek.

Hiszem, hogy egy-egy csajos beszélgetés, kiváló alkalom lenne arra, hogy meghallgassunk mindenkit, ítélkezés nélkül ( talán ez a legnehezebb…?), nyíltan elmondja, amennyit el akar mondani és mindenki reflektáljon az elmondottakra, hogy a kérdező is érezze, hogy valóban van visszacsatolás, és a hallgató nem csak hallgat, hanem gondolkozik is közben. Mindenki sorra kerülne – lehet kevesebb kávé, alkohol,édesség fogyna, mint egy átlagos csajosbulin, de több megoldás születne az élet egyszerű vagy kevésbé egyszerű problémáira is. Nyilván, a döntést nem a hallgatóság fogja megtenni, csak rávilágíthat arra,hogyan lehetne…

Ha ennél személyesebbre vágytok, keressétek bizalommal Nagy Beát! 🙂
Facebook

 

 

 

Beküldve:

Úton,útfélén vagy úttalan utakon

Szerencsésnek érzem magam – pár napra kiszabadultam Magyarország kis-nagy városából és meglátogattam Sopront, na meg Bécset. Kellett ez a levegőváltozás. Bécsben már korábban jártam egyszer, igaz, közel sem láttam belőle annyit, mint amit most sikerült – ez pedig mérhetetlenül jó érzés volt.

Bécsnek van egy bája – szerintem kifejezetten hasonlít Pestre, az utcák, a hangulatos éttermek, a vintage boltok és kávézók. Utcáról utcára barangoltunk – egy röpke pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy hol is vagyok és itt fogalmazódott az meg bennem, hogy mit jelent ‘otthon’ lenni. Mi az otthon? Egy foggal-körömmel védett 60 négyzetméternyi panel? Három szoba, ahol sűrűn cserélődtek a benne lakók csak én maradtam állandó? A kopott falak, az erkély, ami ha mesélni tudna…?  Pár hónapja még élénk viták kereszttüzében éltem ezzel a lakással kapcsolatban, ami nekem az utolsó kapcsolódási pontom a gyerekkorommal; nem hazudok, tényleg kemény meccseket vívtam azért, hogy ott maradjak. Aztán egy pillanatra, egy egész kicsire elengedtem, azt mondtam, legyen. Pakoljuk be az emlékeket, szedjük össze a könyveket, vigyük el az utolsó kis darabot is, aztán hintsük fel sóval. Végül maradtam.

Bécsben sétálva, nem éreztem, hogy amit elhagytam, az az otthonom. Valahol félúton elveszett ez az érzés, inkább már bázisként tekintek rá. Egy hely, ahová bármikor visszatérhetek. De az otthon? Az otthonnak melege van, az otthon fűtve van emlékekkel, illatozik a süteményektől, a sültektől, az otthon olyan hintőporosan, púderesen boldog. Az a lakás, bár mondhatom, hogy félig enyém – ráfér egy renoválás. Nemcsak a szó valódi értelmében, hanem képletesen is.

Biztosra veszem, hogy visszatérek még – nekem többet kell látnom, többször kell koptatnom még azokat a járdákat, mert biztosra veszem, hogy jól érezném magam abba a közegbe. Szívesen élnék ott – többek között a Grünner- tó vidékén is, teljesen megbabonázott a tiszta levegő, a gyönyörű táj és azok a friss zöldben pompázó hegyek. St. Kathrein pedig maga egy csoda – ékszerdoboz, elrejtve Stájerországban.
Pár órányi kocsikázással pedig Bécsben lennék, ahol egy pezsgőbb, jóval színesebb világ tárult a szemem elé – milyen jó lehet, hogy egy nyugodt kis környezetben ír az ember, kint a teraszon, a hegyek körbeölelik, hallgatja a templom kondulását, majd ha úgy tartja kedve, beül az autóba és maga mögött hagyja ezt – bele a nyüzsgésbe majd vissza. Szerintem ez a harmónia. Amikor nem kell választanod az egyik és a másik között hanem mindkettő elérhető távolságban van.

Jelenleg több projekten is dolgozom : az egyik, amitől egy kicsit szeretem kihúzni magam, az Buen Gabino, azaz Orosz Gabi instagram oldala. Hivatalosan is én szerkesztem, míg Gabi meghódítja magának a 750 km-es távot, azaz végigsétálja az El Camino-t. Holnap indul – hihetetlen 10 hónappal a háta mögött, amiben folyamatos szemlélőként részt vettem. Büszkeséggel tölt el, hogy egy háromfős csapatot összehoztunk – sokat, mi több, rengeteget fogok tanulni a marketingről, ebben biztos vagyok.
Gabiról még csak annyit, hogy amit az elmúlt 10 hónapban letett -példaértékű. Nem szeretném túlhypeolni, nézzetek rá a facebook oldalára és kövessétek bátran! Kiváló példa az elindulnivágyóknak, a céltalanoknak; tiszta és világos üzenettel – a világot nem csak elképzelni kell, hanem elindulni és felfedezni önmagunkkal együtt!

A második projekt, a varró projektem. Tegnap egy nagylelkű adománynak köszönhetően legalább 100 db burdát kaptam egy varrónőtől. Ő lesz az, aki segít eligazodni a szabás világában és ha minden jól megy, akkor nemsokára a varrógépem és én is szerelmesek leszünk egymásba. Ez egy nagyon kecsegtető románc.

A harmadik dolog, ez még csak gondolati szinten mozog, de úgy tűnik beérik – marketing tanfolyamokon szeretnék részt venni. A Buen Gabino DreamTeam Tűrőlpattant Reginája* rendszeresen jár ilyenekre, amolyan önképzés szinten – nagyon megfogott, amikről beszélgettünk vele és úgy tűnik, dolgom van ezzel a marketing-média-mizériával.  De mindezek előtt van egy műtétem ( a bölcsességfog, amitől nem bölcsebb, hanem kifejezetten hülyébb lettem…).

* Regina oldalát is érdemes lecsekkolni főleg akkor, ha szeretitek a kézzel készített ajándékokat. Regi mindenféle állatkát horgol, szerintem gyerekek és felnőttek kedvencévé válik seperc alatt.

Visszatérve a szorgos-dolgos hétköznapokba, kicsit megszürkült minden. Esik is az eső, szóval az időjárás sem kedvez a hangulatnak. Mindenesetre – Márait idézve búcsúzom a következő blogposztig.

„Az életbe nem lehet időnként kirándulni -, minden és mindenki egész embert kér, az élet is, a munka is.” ( Márai Sándor)