Egy idő óta már kerülgettem ezt a sorozatot, nem vettem túl komolyan és őszintén bánom. Ez az a sorozat, amit kár, hogy nem láttam hamarabb és valószínűsítem, hogy néhány jelenettől eltekintve megmutatnám a legtöbb általános iskolás leányzónak is. Miért?
Tabudöntögető. Ellenmegy azzal, amit az akkori társadalomkép diktált: a fiúk sakkoznak, a lányok babáznak. A sakk férfias sport, sok agymunkával jár – taktika, logika,emlékezőtehetség és egy kis véresszájúság. Merev keretrendszerek, szabályok, magolás és tanulás – ebbe a hideg és racionális világba nincs helye egy olyan lánynak, aki szeret álmodozni…
Aztán jött Beth Harmon.
Szinte falom a részeket. Csodálattal, ámulattal nézem – főként azért, mert szomjazom az erős, női karaktereket. Könyvekben valahogy gyakrabban találkozik ezzel az ember mint a filmekben.
A sakkal egyébként én is szemeztem gyerekkoromban – meglepő módon unokatestvérem férje mutatta meg, tetszett, élveztem, de sajnos akkoriban abba is maradt a dolog. Aztán jó pár évvel később szimbólumként visszatért az életembe, a király és királynő kapcsolata, egymással való kapcsolatuk, ami végül manifesztálódott egy személyes írásban arra vonatkozóan, hogy egy kapcsolat akár egy sakkmeccshez is hasonlítható. Nem mindegy, hogy mikor mit lépünk és miért tesszük azt: ösztönből, nyerési vágyból, a másik lenyomása miatt vagy épp felemelése a cél, az sem mindegy, hogy ez a meccsezés hozzátesz vagy elvesz a kapcsolatból, az sem mindegy, hogy melyik bábuval lépegetünk és utolsósorban az sem, hogy tisztességesen játszunk-e vagy sem. Ezt nagyon szépen összefoglalja a Vezércsel.
Beth Harmonnal nem nehéz azonosulni egyébként – egy nőnek mindig több lábon kell megállnia, van, hogy előrébb kell járnia egy lépéssel, mint az „ellenfelének”. Sajnos vagy nem sajnos a taktikázás mindennapos lesz bárhol is nézzük: munkahelyen, kapcsolatokban, akár baráti akár párkapcsolatban.
A Vezércsel másik húzóereje az én szememben maga a színésznő, Anya Taylor-Joy. A mindössze 27 éves színésznőt én elsőnek az X-men: Új mutánsok filmjében láttam, nem fogott meg, különleges arckaraktere emelte ki a többi általam kedvelt színésznő közül. Páratlan tehetség, jól áll neki az 1960-as évek, jól hozza a karaktert, nem is tudom elképzelni ,hogy ő nem Beth Harmon a valóéletben. Hideg, kimért, mérhetetlenül okos, taktikus. És ugye Magyarországnak is van női sakkbajnoka Polgár Judit személyében – nagyon érdekelne, hogy nő-nővel való játszmát hogyan dolgoznák fel a sorozatban,mivel többszöri utalás is érkezett a sorozat egyes részeiben, hogy nőként könnyű dolga van Bethnek, hiszen csak le kell nyűgöznie a férfiakat és máris a győzelem kapujában áll – milyen hímsoviniszta szöveg ez!
Korhű, díszleteiben és fényeiben messzemenőleg toronymagasan áll, vannak kifejezetten szép jelenetek, Anya Taylor-Joy szemei pedig egyenesen igézőek ; a törékeny nő csak párszor jelenik meg, óvatos utalásokkal – ezt értem a képi világra, a fényekre, a beállításokra és nem magára az eseményszálra!
Érdemes végignézni ezt a minisorozatot, pár részes, 1-1 óra, de annyira dinamikus, annyira magával lendít, hogy szinte lehetetlen abbahagyni. Ha jól értesültem, jön a következő évad amit annyira várok, mert még az első évadból is maradt egy-két rész és fogalmam sincs, hová vezet a drámai szál. Mindenesetre ajánlom mindenkinek, aki egy picit komolyabb, de mégis szórakoztató sorozatra vágyik.