72 napja minden megváltozott bármennyire is klisés ez. A második hónap tömören arról szólt eddig, hogy mindent felül kell írnom magamban: de legfőképp az eddigi életem. Azt, hogy volt egy rutinom – már teljesen megváltozik és ki kell alakítani egy teljesen mást. A hozzállásom, a türelmem, a mentalitásom, a kapcsolataim, a hobbijaim…
és bármennyire is filmesen, meg habos-babosan hangzik, de tényleg egyetlen pontra szűkül be a világ és körülötte forog minden. És ha rámnéz vagy rámvigyorog a fogatlan mosolyával újra meg újra rájövök, hogy amúgy tök mindegy mi volt, megérte. De az anyaság közel sem olyan, mint ahogy lefestik mások. Nem a címlapsztori, nem a jól megszerkesztett cikk, vagy a pr-videó a legújabb Pampers-ről. Rohadt nehéz. Olyan dolgokon tud elcsúszni az ember kezdő anyukaként, hogy el sem hiszed… és ha nincs mögötted egy erősebb háttér, könnyű a bűntudatba süllyedni, hogy mit nem csinálsz elég jól és hogy mennyire voltál őrült, mikor azt gondoltad, neked ez kisujjból fog menni?
Vagy amikor hajnali háromkor, mikor már csendes a lakás, kint ülsz a fürdőszobában és egyszerre nem ismered fel az arcod, a vonásaid, keresed a régi önmagad. Drasztikusan hangzik kicsit teátrálisan, de így van. Ha nincs egy másik anyuka / barát akivel ezt ki tudod vesézni, akkor igencsak hamar lefelé húz a spirál. Könnyű volt számomra is azt hinni, hogy minden baba mellé jár majd egy kézikönyv, esetleg leemelem a Libri polcairól neadjisten meg csak ránézek és mindent tudni fogok róla – de ez örök igazság, hogy csak akkor tudod meg, hogy milyen igazán kialvatlannak lenni, mennyire őrülten fáradtnak lenni ha már megesik veled. Ha már ott ülsz a közepén. Ha már 1 órája minimum sír és fogalmad sincs miért.
A lakás megvár – de számomra a takarítás egyfajta kikapcsolódás is. Ez is mentett meg helyzeteket, illetve a sétálás is. Hogy végre kiszabadultam a négy fal közül, hogy nem érzem, hogy összenyom, én, aki folyamatosan mentem mindig le a térképről is…. aki nem tud hosszan egyhelyben ülni, mert úgy érzem korlátozva vagyok. A szeszélyes időjárás bekorlátoz – olyankor rosszabbak a napok. És megintcsak egy arany tanulság: amit te érzel, amit te sugárzol érzelmek hatással vannak a gyereked hangulatára is. Az én kétségbeesésem, az ő sírása.
Hullámvasút ez. A legfélelmetesebb, a legkalandosabb, a legizgalmasabb és a legszebb is egyben. Sok mindent kell még tanulnom, sok mindenbe kell még beleállnom, meg kell tanulnom megtalálni az új anya-hangom.
Amikor Szofira nézek, akkor sokszor elgondolkozok, hogy vajon majd vele mi fog történni – hogyan tudok mellette állni azokban az élethelyzetekben amikben lehet, hogy én is voltam már és hoztam ezzel kapcsolatban jó vagy kevésbé jó döntéseket. Néha vissza-visszapörgetek egy-egy eseményt, van hogy szégyellem magam miatta, de ezt is tudom, hogy hozzámtartozik és ha erről fog kérdezni a lányom, válaszolni fogok rá. Szeretném, ha tabuk nélkül nőne fel – nem kellene semmit sem szégyellnie, bátran kérdezhetne, bevallhatna dolgokat, és gondolkozás nélkül elmondaná ha bármilyen segítségre van szüksége vagy ha valami olyan dolog történt vele. És mi a szülei, pedig a saját példánkat elmesélve, de a döntést rábízva – hiszen legyünk őszinték, mikor fejjel rohantunk a falnak egy-egy srác vagy csaj miatt, ki hallgatott a szüleire? Kit érdekelt az, hogy mit lehet és mit illik? Lesz majd így is. Kicsit később. És addigra majd nemcsak a gyerek hanem az én fejem lágya is benő talán…
Mindenki elkezdi valahol. Azonban nem mindegy, milyen alapot kap majd a gyerekünk. Én kicsit olyan voltam ezügyben az elején, mint Hermione a Harry Potterből és az a méltán híres idézetének részletével: könyvek és okoskodás. Majd kiolvasom az összes könyvet ami a gyereknevelésről, a gyermek betegségekről, a fejlesztésekről szól és pikk-pakk mindent is tudok, jól is csinálom, minden problémára van 3 megoldásom, pont olyan leszek mint a kisgyerekes csoportok ősanyái, akik mindent jobban tudnak. Ez bőven távol áll az igazságtól…
De egyre több elsőgyermekes anyukával beszélgetve jövök rá, hogy sokan csak éppenhogy senkinek nem merik elmondani, de még elsuttogni sem: ha bajuk van, ha fáradtak, ha otthon nincs minden rendben, ha nincs segítségük, ha minden is összejön. Mert nem lehet, mert „magadnak szülted”, mert ” sejthetted vagy épp tudhattad volna hogy ez lesz” vagy mert ” akkor minek neked gyerek?!”.
Úgy megölelgetném az összes elveszett anyukát, meg csinálnék nekik egy jó kávét, meg adnék nekik 1 órát, amikor kötetlenül, ítélkezés nélkül mindenről is beszélhetnének de legfőképp arról, hogy milyen nehéz. Nem feltétlenül a gyereket kérdezném, hogy hogyan halad a státuszon, meg milyen az étvágya és jó baba-e ( falramászós kérdés) hanem arról, hogy ő hogy van – és ha sírni akar, meg tombolni, meg kiátkozni a fél világot hát tegye. Mert jobb lesz. Nem könnyebb, csak jobb. És nem kell magát másokhoz hasonlítania, nem kell úgy éreznie, hogy ő kevésbé jó anyuka, nem kell elhinnie a social media photoshop/ faceapp anyukáit mert igenis van, hogy összevan bukva a pólód, meg kócos a hajad, meg a táskák a szemed alatt bőven látszanak.
De a legfontosabb: bármennyire is félsz, mondhatsz nemet.
Nem kell mindenre igent mondanod, ha nem akarod: mondhatod a vendégeknek, hogy ma ne jöjjenek, hogy ne maradjanak sokáig, mert fáradt vagy és nem érzed jól magad. Mondhatod azt, hogy nem, nem adod át a gyereket a kezébe, nem fogod engedni, hogy megpuszilja, megfogdossa. Nem kell felvenned a telefont, nem kell fényképet küldened kérésre, mert semmi sem kötelező! Nagyon nehéz, de a gyerekedért, a saját lelki békédért, az otthoni béke miatt, meg kell tenned. Ez nem csak másoknak emlékeztető, hanem magamnak is. És ha nem szólnak többet hozzád, és ha nem látogatnak meg többször, és ha nem fognak hívni nem kell bűntudatot érezned.
Kedves Édesanyák!
Szívből ajánlom nektek az alábbi könyvet: A nemet mondás művészete.
Hasznos olvasmány az élet minden területére. Találjátok meg a hangotokat – magatokért!
A grande finale előtt
Januárban megszületik a lányom és elmondani sem tudom, mennyi minden történt velünk az elmúlt 8 hónapban. Ahogy mondani szokás, kizártuk a teljes médiát és nyilvánosságot, csak minimális részleteket osztottunk meg – hogy egész pontos legyek, egyetlen fotósorozatot, amit innen is köszönök mégegyszer a már általam sokszor meginterjúvolt Gulyás-Kertész Timinek! 🙂
Amit bár más anyukák már mondtak nekem régebben, barátnők és ismerősök vegyesen, azt a saját bőrömön tapasztalni sokkal másabb, sokkal mélyebbre megy. Az egyik ilyen dolog az volt, hogy ” Egy kismama egyetlen dolgot nem felejt el a terhessége során: azt, ahogyan bántak vele.”
És ennél mélyebben nem is lehetne kifejezni azt, amit átéltem – a 8 hónap eddig egy olyan utazás és olyan hullámvasút-rengeteg volt, amihez nem adtak útmutatót, nem volt térkép sem. Voltak ellenben ilyen-olyan kért/ kéretlen tanácsok, voltak mélypontok, volt bennem félelem, öröm, kételkedés, voltak kellemes és kevésbé kellemes meglepetések. A babavárás nem habos-babos, nem feltétlen a fullos áldott állapot, szerintem illő lenne leseperni róla a porcukrot. Egyrészről ott van az, hogy nem szabad a negatív oldalát sem leírni sem kimondani, mert az ellenmegy az ősanyák hitvallásával – lásd a reggeli rosszullétek, az, hogy nem tudsz felkelni, nincs energiád, nem kívánsz semmit, az álmatlanság, az itt-ott fáj és még lehetne sorolni, hiszen minden hónap hoz magával egy újabb tünetet. Ezeket nem szabad hangosan kiejteni sem, mert hát az anyaság velejárója.
És ezek mellett ott vannak az apró csodák: az első ultrahang fotó, az első szívverés mikor meghallod, az első rugdosás, az első 4D felvétel, ahol láthatod az arcát, vagy az, ahogy reagál a hangodra, az érintésre, a pocaksimogatásra. Az, ahogy a pároddal összekovácsolódtok – az egy teljesen más dimenziója a kapcsolatnak.
Abban biztos vagyok, hogy ez az időszak egyszerre tört össze bennem sok- sok mindent és épített újat helyette. Van amiről tehetek, mert máshogy kellett volna hozzáállnom – de amiben segített, az az, hogy türelmetlenebb lettem. Ez elsőre negatívan hangzik, valójában nekem nem az: türelmetlenebb lettem azzal kapcsolatban, hogy másokhoz alkalmazkodjak.
Túl sokszor és sokféleképpen próbáltam barátságokat, egyéb kapcsolatokat fenntartani. Sokat agyaltam ezen is ( volt időm bőven ) és ez is volt a fő ok, amiért nem akartam másokkal megosztani, premierben facebookra tenni, hogy gyereket várok: a 10 évvel ezelőtti önmagamnak szüksége lett volna rá, hogy mind a 600-700 ismerősöm azt írja, hogy gratulálok, olyanok is, akik amúgy az utcán sem köszönnek, meg már nincs is kötődésünk egymáshoz, tényleg csak egy ismerőssé fakultak az évek során. A mostani énemnek erre már nincs szüksége: ami nekem nem jönne szívből, azt másoktól sem várom el. Nem kellenek a like-ok.
Most először érzem azt, hogy erősnek kell lennem. És szimplán azért, mert nincs más választásom és elsődlegesen magamra és a páromra kell támaszkodnom és számítanom függetlenül mindentől. Szembe kell mennem azzal, amit eddig nem mertem megtenni, nem mertem kimondani; és itt az erősség alatt azt is értem, hogy bizony a tükör elé is be kell állni, feltenni azokat a kérdéseket, amiket nem akartam. Hogy az évek során hova mentek a barátok és ebben nekem mi a felelősségem, mi történt, mit okoztam, miből mi következett. Így nem érezhetek csalódottságot sem, hogy hol van az úgynevezett baráti segítség. Mert ez 50-50% volt. És ilyenkor rájövök, hogy semmi sem véletlen : az örökké fogalma, az egymásnak ajándékozott könyvek, az egymásnak írt versek, a sok fotó a telefonomon, videófelvételek, a képeslapok,a születésnapomra írt levelek, azok a zenék amiket emberekhez kötök a mai napig, nem nyújtanak garanciát. Nincs garancia. Ígérhetjük egymásnak, hogy mi soha-de soha nem hagyjuk cserben a másikat, majd együtt öregszünk meg, majd te leszel a gyerekem keresztapja, majd te leszel az esküvői tanúm, majd együtt átvészeljük a legdurvább időket is – aztán megváltozunk mi is és a körülmények is. Elengedjük a másik kezét és ebben nincs dac, sem düh, sem harag.
Aztán a következő dolog, a család kérdése.
Ameddig nem várandős az ember lánya, addig szerintem úgy nem nagyon vagy csak teljesen más perspektívából vélekedik a család fogalmáról. Ebben lehet sok minden: társadalmi normák, elvárások, nagyon sok trauma, sok pozitív élmény is – vegyesbazár. Aki önismerettel foglalkozik hosszabb távon, annak nem újdonság, hogy az elemi részét képezi az, hogy megismerd a gyökereidet, úgymond a legeslegelejét. De mikor rájössz, hogy van egy teljesen fehér lapod, amire te írhatod fel elsőként, hogy CSALÁD és a te státuszod megváltozik lányból ANYÁVÁ, az valami elemi erővel tud hatni: nekem a legelső gondolataim között szerepelt és szerepel a mai napig az, hogy mit nem szeretnék elrontani. Két út van előttem: vagy az követem, amit láttam vagy teljesen ellenmegyek ennek. Én az utóbbit szeretném járni és ebben persze nincs az, hogy nem térek le akarva-akaratlanul róla, csak időben kell észbekapnom és visszakanyarodnom. Megváltoznak a prioritások nemcsak fejben, hanem gyakorlatban is, más lesz a fontos. A család már nem a szüleid és nagyszüleid és a rokonok múltja, tettei, véleménye, nem a karácsonyi és egyéb ünnepi alkalmak összekoccanó pohara: hanem ezentúl te, a párod és a közös gyermeketek. És az amit az elődök tettek, az már nem az utódok keresztje.
Ha bárki kérdezné tőlem, azt mondanám, hogy az idei évem az, amikor végre magam mögött tudtam magam. Szóval ez több szempontból is a grande finale, a megújulás maga, az asztrológia szerint pedig ha jól tudom, egy közel 15 éves szakasz zárult le azzal, hogy a Plútó bolygója kilépett a Bakból. 18 éves korom óta fantáziáltam arról ( és még levelet is írtam a jövőbeli magamhoz!) hogy anya legyek. Egy jó páran mondták régebben, hogy jó anya leszek ( miközben én rettegtem ettől, mert bár vágytam rá, de tudtam, hogy nem állok készen), igyekezni fogok, hogy valóban az legyek a lányom számára.
A bölcs,nyugodt anyák társasága: Dúlák között Debrecenben

Ti hallottatok már a dúlákról? Esetleg arról, hogy mi a különbség a dúla, a bába, szülésznő és a gyermekágyi segítő között?
Én magával a dúla fogalmával már legalább 10-15 éve találkoztam elsőnek külföldön – az volt az első gondolatom akkor, hogy kár, hogy Magyarországon ez nem elérhető – én naiv. Aztán pedig a Másállapotot a szülészetben mozgalom volt az, ami még inkább felcsigázott, rengeteg női történetet, sorsot olvastam el és borzasztóan elkeserített már akkor, hogy jelenleg kevesebb a pozítiv mint a negatív történet az internet bugyraiban. ( Illetve nem is kell az internetet fellapozni, elég, ha a baráti / ismeretségi/rokoni körök között érdeklődünk, már ha van merszünk.)
És miért most írok erről? A téma nagyon is aktuális számomra, hiszen a blog hiatus oka nem más, hogy bővül a szövetségünk 🙂Ez egy nagyon izgalmas, kérdésekkel és főként parákkal teli időszak jelenleg is.
Ennek kapcsán, mikor már sokadjára bújtam az internetet, cikkeket faltam reggelire, akkor láttam meg teljesen véletlenül, hogy Debrecenben lesz egy rendezvény, ahol debreceni dúlák/gyermekágyi segítők lesznek jelen. Soha ilyen gyorsan nem jelentkeztem az antiszociális, introvertált énemmel semmilyen rendezvényre mint erre – merthogy kérdéseim, aggályaim bőven vannak. Ahogy fent említettem, a sok téves információ, a kötelező- nem kötelező, szabályszerű-nem szabályszerű, ilyen vizsgálat meg olyan vizsgálat közötti labirintusban nekem személy szerint szükségem volt legalább egy biztos pontra – de ahogy ez kiderült a találkozón, kicsit sem vagyok ezzel egyedül.
Akkor ott nehezen tudtam megfogalmazni könnyek nélkül – magam is meglepődtem az érzékenységemen – mert a hétköznapokban olyan könnyedén és tényszerűen beszélek arról, hogy az anyahiány milyen és mekkora ürességet tud okozni. Ez az aminek a mostani időszakban érzem leginkább súlyosságát, hátrányát úgymond. Az, hogy megannyi kérdésem van, mennyiszer bizonytalanodom el, fogalmam sincs sokszor, hogy mit kellene, hogy érezzek, hogyan kellene, hogy gondolkozzak, hogyan kellene átvészelnem a nehezebb időszakokat, hogyan kellene hozzáállnom a szüléshez például – nos ez a találkozó olyan biztos alapot adott nekem, hogy úgy éreztem, végre! nem mozog a lábam alatt a talaj!
Ez a 2 órás interaktív beszélgetés nagyon szép ívet vitt végig: magáról a dúlaságról, a dúla feladatairól, néhány kulisszatitkot is megosztottak velünk érdeklődökkel, szó volt a gyermekágyi időszakról, arról, hogyan tűnik el a kismama mint önálló, érett felnőtt nő ebben az egészségügyi rendszerben, ahol muszáj és kell is, hogy megtaláld a hangod és ne félj hallatni azt! A kedvenc részem az alternatív gyógymódok, fájdalomcsillapítás és megoldások voltak – hiszen a munkámból adódóan ez áll hozzám a legközelebb, sőt mondhatni, hogy ebben is hiszek. Borzasztóan hálás vagyok mindhárom előadónak azért, hogy kellő érzékenységgel, kifogyhatatlan tudással felvértezve beszélgettek velünk. Ahogy a másik kismama fogalmazta meg szerintem a lehető legpontosabban, hogy olyan biztonságot adtak ott helyben, hogy fogják a kezünket és nem engedik el, nem csúszunk el a rendszerben, nem leszünk egy újabb strigula vagy adat. Nem hozhatnak és nem is fognak helyettünk döntést hozni, nem ítélkeznek, maximum véleményt formálnak meg, ami a sokéves tapasztalatuk alapján történik – ez szerintem talán a legfontosabb pontja a dúlaságnak – és ezek mellett pedig olyan támogatást adnak, ami nemcsak szakértelem szempontjából páratlan, hanem maga a lelki része is óriási fontossággal bír hiszen a szemükben van nevünk, vannak szokásaink, van személyiségünk, kedvenc ételünk és még sorolhatnám. Csodálatos érzés lehet, hogy végigkövethetik a x.-dik héttől egészen a szülésig, majd a gyermekágyi időszakig és tiszteletbeli családtaggá avanzsálódnak.
A szeánsz végén, ahogy ott ült a három elóadó, a három jóságos tündér jutott eszembe róluk: a bölcsességük, a csendes megértésük és a mosolyuk tényleg megnyugtattak lelkileg, hogy jókor voltam és jó helyen.
Nehéz indulatok nélkül, szimplán tényekre hagyatkozva és lecsupaszítva beszélni arról, hogy mi történik a magyar egészségügy bármelyik szegmensében, de nyilván én csak arról nyilatkozhatok, amit most jelenleg én tapasztalatok meg: én magánrendelésre járok nőgyógyászhoz és egy percig sem bántam meg, viszont tisztában vagyok vele és hallottam már pro és kontrát is bőven, hogy mi a tényleges különbség az állami és magán ellátások között. Naponta vannak bennem felkiáltójelek és kérdőjelek váltakozva: nincs egy átlátható, kézenfogható vagy legalább nyugtató rendszer.
Amit ezalatt a 2 óra alatt megtanultam, vagy legalábbis tudatosítottam magamban az az, hogy kérdezni ér és szabad, tájékozódni kell, viszont az információhalom közül bőven le kell szűrni azokat, amiket a szomszédnéni/az ismerősöm ismerőse és társai szolgáltatnak elrettentésül, hiszen nincs egyforma szülés, nincs egyforma terhesség, nem létezik az, hogy mindenkire ráhúzható egy sablon. Hallgatni kell a belső hangunkra, mellette pedig jó, ha meghalljuk az olyan segítők hangjait, mint a Gabié, Edináé és az Ildié, mert nem ellenünk, hanem mellettünk vannak!
Bár egyszerre van nagyon közel és nagyon távol a január, mindenképpen szeretném magam is felvértezni kellő tudással, türelemmel, nyugodtsággal, és bátorsággal.
Ez egy életreszóló kaland, szóval nem vehetem csak úgy félvállról – mellesleg ez nem is én volnék, aki a 9 hónap végére nem lesz egy kétlábon járó lexikon :))
Idealizált barátságok lábjegyzete

Ezt a cikket nehezen fogalmaztam meg – talán az elmúlt 1-5 évem benne lesz. Biztosan ti is voltatok már így, mikor valami kering bennetek – mint egy malom. Örlődsz. Sokféleképp jön/jött elő ez a téma már az életemben, mások életében is amibe beletekintést nyerhettem vagy a szociális médián keresztül vagy pedig személyesen. Láttam barátságok felépülését, láttam azt is, mikor összekovácsolódtak sorsok kicsit mélyebb értelemben, átvariálódtak és azt is láttam, mikor ezek az utak elágaztak.
Nem is olyan rég volt két ilyen mélyebb beszélgetésem a barátság jelentésével kapcsolatban. Egyrészt borzasztóan nehéz volt beszélni olyan régvolt fájdalmakról, amiről azt hittem, hogy már nincs akkora jelentősége, de úgy tűnik, hogy mégis van – és itt jön a csavar, hogy minél lentebb nyomom, annál mélyebbről fog feltörni. Nos ez történt.
Egy nagyon fontos szó merült fel a barátsággal kapcsolatban mint fogalom. A túlidealizáció. Az, hogy elvárásrendszereket fektetünk bele, kötélhúzásra hasonlítottam.
Idealizálunk – ebben egyetértek a beszélgetőpartneremmel, hogy erről picit a brazil szappanoperák és az amerikai klisétenger is tehet, hogy azt gondoljuk a barátságról, amit. Hogy az olyan mély és összetartó, olyan sziruposan boldog. Hogy a végtelenségbe és tovább is. Holott nem. A nagy csiszolódásokról beszélünk, megígérjük egymásnak azt, hogy mindig ott leszünk egymásnak, meg ilyen nagy dolgokat dobálunk a levegőbe emelkedett hangulatok közepette, mert túlhevít minket az az érzés, hogy oké, végre nem vagyok egyedül. Mert nem tudunk egyedül lenni. Mert az egyedüllevés egyenlő a magánnyal és a magány pedig a nyomasztó, depresszív mivoltával egy mumus a sarokból. Holott ez is csak egy klisé és egy sablon.
És akkor jön az, hogy másfelé visz minket az élet. Más úton kezdünk el járni, másfelé orientálódunk és lehet, hogy ennek kifejezetten fizikai távolsága is, de van hogy sokszor ez belső távolság. Mert már nincs közöttünk valami közös, amibe mindketten beleakarunk kapaszkodni – megismerkedünk más emberekkel, más közegekkel, történik összességében valami ami megint csavar egy picit az életünkön és hirtelenjében vagy épp szép lassan, de megváltozunk mi magunk is.
Minden barátságomat idealizáltam. Azt vártam el, amit én is adtam – magyarán a mindent. És milyen barátság az, ahol elvárások vannak? Paradox módon pedig ott volt az is, hogy az az ember akarok lenni az életükben, akinek mindent elmondanak, akiben megbíznak, akivel mindig mindent is lehet csinálni és ott van velük, mellettünk támogató barátként. Felakartam húzni őket olyan szintre, ahol én vagyok – de ez is egy tök lehetetlen helyzet. Ezt már utóbb beismertem, ahogy azt is, hogy nem szabadna akkora elvárásokkal belemennem a barátságokba. De mikor ez a beszélgetésfonal elkezdődött, akkor minden szó ami ott elhangzott, mint valami üveggolyó ledobbant mellettem a PVC-n és elég hangosan koppant. A fejem tele lett emlékekkel, jelenetekkel és mint egy külső szemlélő elkezdtem elemezni ezeket: mi volt nekem ebben a szerepem, valóban olyan jó barát voltam-e, valóban megértő voltam-e, miért vártam vissza azt amit – és ez egy végtelenített gombolyag lett az este végére. Azóta is folyamatosan szépen lassan gombolyítom a fonalat.
A mai világban nem vagyok benne biztos, hogy létezik önzetlen barátság. Vagy olyan barátság, ami elvárásoktól mentes.Hogy csak simán élvezzük azt, amit a másik társasága és személye adni tud. Ha keres, keres, ha nem keres az is jó, mert elfogadjuk, hogy neki is van élete, meg dolga. Vagy hogy ha 5 év múlva találkoznánk, ugyanonnan tudnánk folytatni. Hogy nincs harag, nincs tüske bennünk.Nagyon ritkának gondolom. Abban viszont biztos vagyok, hogy ameddig engem triggerel valakivel kapcsolatban valami, elvárás szinten, akkor azzal nekem van dolgom – és innentől ez az én belső munkám. Abban már talán egész jó vagyok, hogy ellépjek onnan,ahol nekem már nincs helyem,mert erőszakkal ‘csakazértmertszeress’ nem akarok ott lenni már. Mert félek az egyedülléttől. Félek a magánytól. Tudok retropersketíven tekinteni a barátságaim nagyon szép aspektusaira és nem kínzom magam feltétlenül a rossz részeivel. Vannak igazán fájdalmas részek, hogyne lennének. De pont tegnap hallgattam Sebestyén Balázs és Puzsér Róbert podcastjét, igazából annak egy kiragadott momentumát, ahol Balázs arról beszél, hogy mi is a fájdalom – mi dolgunk van vele, hogyan jelez ez a dolog nekünk. Nagyon érdekes, nagyon mély és legfőképp szemfelnyító volt az a pár kiragadott képkocka is.
Kevés olyan fájdalmas pillanatot tudok annál, mint mikor valami elmúlik. Ide sorolnám a barátságok megszakadását is – amikor az következik, hogy már nem vagytok azok, akik a fejetekben él arról, akik voltatok. Már nem vagytok ugyanazok a tinédzserek, akik minden hülyeséget együtt csináltatok, akik a legmélyebb problémátokat megosztottátok egymással, akik együtt vészelték át a tinédzserkor hepehupáit és ebben volt valami csodálatosan mágikus, valami felemelő, hogy ketten együtt az akkori világ ellen. Már nem vagytok azok a munkatársak sem, akik összekapaszkodtak egyes szar időszakok közben. Azok az egyetemi osztálytársak sem vagytok, akik egy kicsi kollégiumi szobában iszogattatok és jókat röhögtetek együtt. De azok sem, akik a játszótéren nevetgéltek. Vagy a nagyerdő fái alatt másnaposan. Vagy akik egymásba kapaszkodva sírtak.
Nem tagadom, mert igazából nincs is ezen mit szégyellni rontottam el én is barátságokat. Viselkedtem úgy és mondtam vagy tettem olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Volt, hogy futottam utánuk, mert azt gondoltam, hogy nincs élet nélkülük – belebetegedtem, konkrétan azt vártam, hogy bárhol is, de bukkanjanak fel, hogy még legyen egyetlen esélyem elmondani, hogy mennyire sajnálom és szeretném jóvátenni. Volt akinél megtettem – és a válasz annyira fájdalmas volt, hogy ott abban a pontban megszakadt valami bennem. És ezek is olyan klisés elvárások nem? Mert mindenáron kapaszkodnánk, mert nem tudunk egyedül lenni… pedig ahogy Balázs fogalmaz, minden fájdalom csak addig az, ameddig nem jössz rá, hogy ez milyen leckét hordoz számodra és ebből te hogyan fogsz erőt meríteni, hogyan fogsz felfelé építkezni.
Az elmúlt hét két beszélgetése is ráébresztett, hogy valamit nem igazán jól csinálok. Szeretnék kapcsolódni, de nem tudok jól. És ezzel nekem van dolgom, nekem kellene ezzel úgy igazán kezdeni valamit – mert ameddig én nem szeretem magam így, nem vagyok saját magam barátja és nem adom azt meg magamnak, amit másoknak gondolkozás nélkül, addig nem igazán vagyok ott ahol lennem kellene. Azt gondoltam az a király, ha tucat barátja van az embernek, meg óriási születésnapi bulijai, meg a közös nyaralások és társai. Vagy van legalább egy olyan mély barátsága, ami tűzön-vizen konkrétan mindent túlél: mások mutogatásait, régi sérelmeket, szerelmeket, barátnőket és barátokat is, azt is, ha közben minden a feje tetejére áll.
És most itt vagyok. A rengeteg feldolgozásra való leckével, azzal leginkább, hogy szeressem önmagam, legyek el én is egyedül, tudjak azonosulni végre önmagammal. Teremtsek érdemi kapcsolatot azzal, aki vagyok – és ne áldozzam fel folyamatosan magam valamiért, ami csak az én fejemben él. Nem kell folyton húznom a kötelet, de azt is tudomásul kell vennem és legfőképp nem a lelkemre venni, ha a másik fél sem akar kötelet húzni. Csak ülni a kötél két végén, hagyni, hogy menjen tovább minden úgy ahogy.
És valahol ez a legnehezebb, nem? Mert a kötél tulajdonképpen szimbólumként is szolgál: elengedni a múltat, elengedni az elvárásokat, a mércét, a sémát, a klisét, mindent. Ott állni csupaszon, önmagaddal szemben, azzal a kérdéssel, hogy Ki vagy te és mit is akarsz?
Hálás vagyok az ilyen eszmecserékért. Az új szemszögekért. A komfortzóna feszegetésén.
II. Trauma Konferencia – part I.

Az utóbbi pár napban a fülemmel vacakoltam: még ijesztőbbé vált a teljes, jobb oldali ‘nemhallás’ kérdése. Miközben görgettem a facebookot, akkor dobta fel nekem az eseményt – úgy voltam vele, hátha eltereli a figyelmemet és ráadásul ingyenes webináriumról beszélünk. Podcasteket hallgattam régebben is, de így webináriumot annyira nem. Adtam neki egy esélyt – őszintén nem bántam meg, annak ellenére sem, hogy a bal fülem kapacitása végletekig ki lett használva :))
1. Barkász Heléna – Kudarckezelés
A kezdőkör az volt, hogy számomra teljesen ismeretlen előadó volt Heléna, pont ezért tetszett, hogy milyen újdonságot, milyen új szemszöget tud nekem mutatni. Végigjegyzeteltem a 45-50 percet, holott a témáról már olvastam jó párszor.
Ebből a jegyzetből készült konklúziót, gondolatsort szeretném veletek megosztani.
Mi a kudarc? Miért gondoljuk mi azt kudarcnak? Számunkra is az, vagy csak a környezet által az? Valóban akkora fajsúlyú ez, vagy felnagyítást végeztünk vele?
A perspektívaváltás az, ami leginkább segíthet egy kialakult kudarchelyzet megítélésében.
Ha a barátoddal/kedveseddel történne ez, mit mondanál neki? Te hogyan próbálnál vele erről beszélni? Ez nagyon fontos gondolat egyébként, mert mi magunkkal sokszor jóvalta kritikusabb, fájóbb hangnemet ütünk meg egy ilyen eset kapcsán mint a barátainkkal. Ha másokkal jóval finomabban, érzékenyebben beszélünk erről, magunkkal miért nem?
Az első lépés(mint minden ilyen és hasonló témában) a felismerés, beismerés. A kudarc szerintem egyébként nem negatív dolog, de ehhez éles perspektívát kellett nekem is váltanom. Hiszen ez már önmagában pozítiv, hogy bármennyire is féltem, aggódtam, rettegtem attól a dologtól ( mert mivan ha belebukok, ha hülyének néznek, ha összevissza beszélek) mégis megtettem, és nincs tovább bennem az, hogy mi lett volna ha?
A kudarc nem a siker ellentéte. Nem szabad és nem is vagyunk összehasonlíthatóak másokkal, ezért is nagyon toxikus az, amikor valaki azt mondja, hogy de a XY-nak jobban ment, mivel nem tudjuk az előzményeket. Mindig lesznek relatív „jobbak” nálunk, lásd állásinterjún mást választanak, más nyeri a szavalóversenyt, mással megy el randizni a kiszemeltünk végül – de ezek nem azt jelentik, hogy mi vagyunk kevesebbek, vagy rosszabbak. Az érzéseket és a tényeket kell különválasztanunk egymástól.
A komfortzónánk elhagyása már önmagában egy óriási sikerélmény – a komfortzónán kívül van a tanulási zóna. Ez az én szememben a rizikós terep ugye: itt jönnek azok a döntések, amelyek nem a mieink, mi csak „elszenvedői” vagyunk ezeknek és ezekből megintcsak jön egy olyan, amit konklúziónak tudunk venni. A tanulási zóna nem könnyű. Nem egyszerű. De borzasztóan hasznos és ahogy Heléna fogalmazta meg, nem a cél a fontos, hanem az odavezető út. A cél formálódik menetközben, jobban részletezzük, átírjuk, át is gondoljuk sokszor, mellékutakra is tévedünk – de a lényeg, amit tanulunk közben magunkról, másokról, a környezetünkről, a társadalomról. Ezek a hasznos morzsák azok, amikből építhetjük tovább magunkat.
Tudtátok, hogy a kudarcélményeinkhez kapcsolódó masszív félelem vezet minket oda, hogy alulválasztunk párt? Vagy barátokat? vagy esetleg állást?
Mit is jelent ez szemléltetve:
A saját igényeimet lentebb helyezem másoknál.
( A párom szereti a mekis kaját, én abszolút nem, de nem baj, azt esszük, mert róla van szó. Ő szeret meg elfogad. Más lehet nem fogadna el, szóval ez nekem belefér, kibírom. )
A tudásomat leértékelem.
( Megszereztem a diplomát, dehát első diplomásként én se gondoltam komolyan, hogy felvesznek ugye álmaim helyére olyan pozícióba… örülhetek, ha visszahívnak egyáltalán, tehát ha felajánlanak nekem ott egy takarítói állást boldog lehetek, hogy egyáltalán felvettek oda.)
Ha ezek a félelmek és leértékelődések folyamatos mintázatot képeznek az életünkben és felismerjük, akkor ezen a szálon elindulva elgondolkozhatunk, honnan is ered ez?
Valószínűleg a közvetlen környezetünkből, otthonról hoztuk. Nem feltétlen a szülő az elsődleges személy, akitől tanulhattuk közvetetten, hanem egy olyan személy is lehet, akire felnézünk, aki fontos számunkra. Az ő értékrendje, világlátása átadódik ezáltal – sajnos nemcsak a pozítiv dolgokat szívjuk magunkba gyerekként. A mérce mennyire reális: a felnőttek mennyire engedik a gyermeknek gyermek maradni? Felnőtt elvárásokat fektetnek elé? A szeretet teljesítményhez kötött? Mennyire idealizált az a mérce?
A sématerápia nagy segítséget tud nyújtani a kudarcélmények feltérképezésében. Heléna ajánlott egy nagyon jó kis feladatot, ami egyrészt az önbizalmat is képes növelni plusz egy egészségesebb hozzáállást generál magunkhoz: eredménynapló vezetése. Bizony, a legkisebb siker is siker! Nem egoizmus, nem beképzeltség tudni, hogy mire vagyunk képesek, melyek a sikereink. Ezzel párhuzamosan lehetséges egy kudarcnapló létrehozása is – nem azért, hogy szorongjunk, hanem pont amiatt, hogy az a kudarc valójában az-e?
Hogyan fordíthatjuk át? A kudarcunk miből fakad és hogyan írható át?
Barkász Heléna egy nagyon jól összeszedett, gondolatokban értékes, rengeteg idézetekkel dúsított előadást tartott a kudarcaink megéléséről. Nagyon örülök, hogy részese lehettem ennek az előadásnak, mert nekem is bőven van mit kezdenem még a sikereimmel, azok megélésével vagy épp a kudarcaim nagyítóval való átvizsgálásának. Egy biztos: az út az enyém, a buckákkal, kavicsokkal, hepehupákkal együtt. A cél pedig még messze van, menetközben még biztosan formálódni is fog. Ami viszont a napnál is világosabb, hogy jó, hogy ezen az úton vagyok, mert valami az elmúlt 2-3 évben elkezdődött és szeretem látni, ahogyan formálódik, mint az agyag a kezeim között. Tartok végre valahová. Vannak tanulságok, leckék, vannak élethelyzetek, amikből viszek tovább magammal darabokat.
Amit még elakartam mondani…
Több hónapnyi kihagyás után, azt hiszem lenne mit mondanom. Olyan sokszor volt az, hogy leültem a gép elé hogy pötyögjek valamit és mikor a végére értem, úgy voltam vele, hogy talán mégse. Mert fontos ez? Vagy megintcsak a személyes véleményemet önteném ki? Szükség van-e erre?
Sokféle cikket olvasok – van, hogy a wmn oldalán is érzem, hogy egy-kettő olyan jellegű, ami csak „kávédöntögetés”, amikor túlcsordul benned valami és nincs jobb felület, nincs aki meghallgasson vagy kell, hogy valaki valamit kommenteljen, mert közlési kényszered van.
Ez az év is egyetlen csettintés volt szinte – a naptárlapok csak úgy peregnek, az események el-el ragadtak, de mindvégig igyekeztem két lábbal a földön maradni és ami talán a legfontosabb meg is élni ezeket – mert mi marad ezek után? Facebookon vagy instagramon egy poszt, amit akik kedvelnek téged, azok likeolnak, akik meg nem screenshotolják és küldik másnak?
A mai nap volt egy nagyon fontos beszélgetésem ami rádöbbentett vagy inkább megerősített sok mindenben. A „mindentmegmondok”, a „mindenttudok” a „mindenlébenkanál” Milia félúton eltűnt az évek során – egyrészt nem is volt energiám már másoknak észt osztani, nem is kértek belőle jogosan sokan, harmadrészt meg a saját lelki békém amit itt szeretnék macskakörmözni azt diktálta, hogy inkább ne is álljak bele parttalan vitákba amelyek nemhogy előre nem visznek igazából még hátráltatnak is. Csak itt a bibi – a lelkibéke nem feltétlenül az, hogy csendben maradsz azért, hogy másoknak „jobb” legyen. Persze nem kell mindenbe teljes mellszélességgel beleállni, meg úgy általánosságban sem feltétlenül van erre szükség. A nagymamám mondta mindig, hogy „meg is fulladna ha nem mondhatná ki”. Ezt gyerekként nem értettem, de most igen. Valóban fullasztó, ott a gombóc hogy nézel a másikra, ezernyi de ezernyi gondolat cikázik át a fejeden és nem tudod kimondani – a régvolt traumáid miatt. Azért, mert ” sok vagy”, azért mert „nem vagy elég”, azért mert ez vagy az vagy. Te vagy aki többet gondol a mondat végére, ahol már rég pont van és minduntalan felkiáltójelként felugrik a fejedben akárhányszor szeretnél egy kicsit nyitni, hogy talán neki is sok lesz, amit mondani akarok. Talán nem kellene az érzéseimről beszélni neki, mert lehet, hogy nem lesz képes befogadni és akkor megint ott leszek, ahol pár éve – és azt a fájdalmat ugye, nem akarod Milia? És ilyenkor csak jó hallgatni, miközben a mellkasodban ott dobog a szíved, mint egy őrült gépezet – kiszáradt torok, csak nézel rá és nem jön ki hang a torkodon, pedig de szeretnéd, ha végre sikerülne ezt így mind kimondani neki. Nem az elutasítástól félünk igazán, legalábbis én biztosan nem. Attól, hogy még egy ember azt érzékelteti veled, hogy te ebben a formában nem vagy elég. És te meg tudod mennyi de mennyi munka van mögötted, mennyit dolgoztál magadon mint egy maketten – apró részletekbe vesztél el, minél inkább próbáltad megérteni magad és a reakcióidat. És esküszöm már senkire sem haragszom – többek között magamra se. Örülök, hogy nem kiabáltam, örülök, hogy nem ordítottam, örülök, hogy nem csaptam ajtót sem magamra, sem másokra, örülök, hogy elsétáltam onnan, ahonnan el kellett mennem – és nem bonyolodtam tovább olyan helyzetekbe, ami belőlem vett ki és nem adott hozzám. Jó, hogy ez az év is így alakult, ahogy.
Kicsiben kezdtem a gyógyulást: szavakban. Alig tudtam egy rendes, épkézláb mondatot kimondani, mert mi van ha neki se fog tetszeni, amit mondani akarok? Én komolyan azt hittem, milyen nyitott ember vagyok – és ilyenkor jövök rá, hogy az voltam. Most kezdek újra az lenni – csak más finomsággal.
Azt hittem bátor vagyok – aztán rájöttem, hogy 20 évesen bátrabb voltam, vakmerőbb. Most leveleket írok, hogy kifejezzem az érzéseim, mert máskülönben nehezen megy. De megy! És ez is fontos momentuma az idei évemnek,a nagybetűs 30-nak.
Talán a másik dolog, amit szeretnék kiemelni, hogy törekszem arra, hogy mindennap kimondjak mindent mégha borzasztóan nehéz is. Szeretnék úgy lefeküdni, hogy azt mondjam oké, ez a nap ennyi volt, amit akartam megtettem és aztán majd alakul, lesz ahogy lesz.
És amire büszke vagyok és óriási örömmel tölt el, hogy rengeteget kirándultam – kimozdultam a komfortzónámból és volt aki segítsen ebben. Eljutottam egy csomó helyre és még nincs vége az évnek! Kicsit olyan meseszerű ez: évekig írtam erről a Year Compass évösszegzőmbe, hogyan kellene megváltani a saját világomat mindenféle kirándulással, tervezgetéssel. Tervezgettem én barátnőkkel, barátokkal semerre se haladtak ezek a dolgok. Aztán az idei év – meseszép volt eddig. Csordultig lettem Siófokkal, isteni finom süteményt ettem Miskolcon, megtisztultam Háromhután,Harkakötöny és Kiskunhalas teljesen levett a lábamról, Kecskemét kicsit keserűre sikerült de mégis szerettem,Mályi visszavárt, Tihany elvarázsolt, Baja halászleves volt, Bokodon lebegtünk, Kékestetőn magamba szívtam a gyönyörű kilátást, Cserépfalu örökre a szívembe költözött, Egerben isteni pizzát ettem, Egerszalók bakancslistás volt,Budapest pedig mint mindig szabadságot adott. Eljutottam a Campus fesztiválra ( utoljára 16 éves koromban voltam azt hiszem…).
Október,november és december. Ennyi maradt 2022-ből és tényleg el sem tudom mondani, hogy mennyire sok mindent adott ez az év és borzasztóan várom az előttem levő maradék 3 hónapot is – szeretném ha egy nap bárki elé oda tudnék állni és nem félnék. Sem azért, mert ahogy régen éreztem – hiszen mit szégyelljek rajta – vagy ahogy akkor és ott érzek, vagy amilyen gondolataim vannak. Elég érettnek érzem már magam ahhoz, hogy tudjam hogyan fejezzem ki magam úgy, hogy a másikban én ne okozzak fájdalmat – amikor az ember a saját bőrén tapasztalja hogy anno mit okozott másoknak és ő kapja vissza, akkor átértékel nagyon sok dolgot: máshogy ejti ki a szavakat, máshogy bánik a másik ember lelkével. Én nem akarok több embert bántani sem akarva, sem akaratlanul. Én csak gyógyulni akarok. Ennyi vágyam van.
„A terápia az egyetlen hely, ahol rájössz, hogy amit éreztél és érzel, az igaz. Ez már fél gyógyulás.” ( Bihari Viktória)
Völgyeim és Utaim
Zene:
Carla Morrison – Disfruto
Az év középső szakaszában járunk – amilyen eseménytelen vagy mondhatni egyhangú volt az elmúlt évem, most, úgy tűnik kárpótlást kapok. Amit évek hosszú sora óta vágyok most az enyém. Utazok. Még csak 5 hónap telt el, de már sok helyen voltam és ezen a hétvégén sem volt másként. Háromhuta egy nagyon kicsi, hegyekkel körbevett, csendes ékszerdoboz. A szombat reggelem volt az, amikor úgy éreztem,hogyha nem lenne tovább akkor minden tökéletes volt, akkor és ott. 7 órakor, egy bögre kávéval a kezemben kiültem a teraszra és csak szívtam magamba a látványt. A felkelő napot, a csendet, a körülöttem levő erdőt, a hegyeket – nincsenek is rá nagyon szavak, hogy mit tud adni egy ilyen pillanat. Talán azt, hogy az a sok negatívum amit az ember a hétköznapokban magába szív akarva-akaratlanul, hordoz és cipel, rágódik, aggódik, logikázik és taktikázik rajta – az ott nem számít. Érzed a bőrödön a hűvös szelet, a nap még gyenge kis erejét – felbecsülhetetlen. A két nap alatt szószerint esőben és napsütésben túráztam: bár nem áll távol tőlem, nem is vagyok egy sportember. A cipőm teljesen átázott, ázott verébként gyalogoltunk,sétáltunk, csodáltuk a tájat – eljutottunk a Pálos forrásig, ahol egykoron az 1300-as években remeték éltek. A hegyek körülölelik a kolostor egykori romjait, és a csend – hát az valami csodás. Nem hiányzott semmi – nem hiányzott a telefon, sem a szociális média, sem a nyüzsgő város, sem a boltok. Úgy igazán semmi.
Havi szintű terápiának írnám fel magamnak és másoknak is – eddig is értettem azokat, akik egyébként ebben élnek, de most méginkább. Számomra elég sokáig jó volt csak a panelek között tengődni, vagy ha el is mentem egy másik városba akkor sem feltétlen a természetet kerestem. Most jutottam el oda, hogy már nem érdekel a város, sem a pláza. Egy jó könyv, egy tea vagy kávé és csak megélni a pillanatot.
Ez a két nap teljes mértékben feltöltött – márciusban voltam Miskolcon, ahol szintén egy régi vágyamat pipáltam ki az avasi kilátó képében ami mostmár kávézóként funkcionál. Mályit is meglátogattam – én hiszem, hogy az embernek néha vissza-vissza kell térnie egy régebbi helyszínre ahhoz, hogy átlássa az életét, értékelje azt, amije van, ami történt és belássa azt is, hogy honnan hová jutott. Ezek ilyen lélektúrák – remélem, amikor Háromhutára legközelebb visszatérek sokkal de sokkal gazdagabb leszek mind leckékben és mind élményekben is.
Bár nem vagyok vallásos, elámultam milyen csodaszép keresztek, templomok vannak arrafelé – meglátogattunk egy eldugott kegyhelyet is. Egy picit talán ott is megállt az idő, senki nem jár arra, csend van és béke. A legtöbb ember nem tudja élvezni a csendet mert az súlyos, sokaknak. Mert a zajhoz szoktunk, a beszélgetésekhez, ki a vitákhoz, ahhoz hogy folyton-folyvást legyen valami, zúgjon valami, menjen a zene, történjen bármi mert ha leáll a nagy gépezet, csak a csend marad és a gondolatok: ez sokszor félelmetes, mert akkor azzal amit a csend hoz meg kell küzdeni fejben. Vitatkozunk magunkkal, ide-oda tesszük a kérdéseket, pingpongozunk, rágódunk, számot vetünk. Nem olyan könnyű a csenddel lenni – van aki például még az unalmasságot is ezzel köti össze.
Egy ideig számomra is unalmas volt – sokszor voltam horgászokkal és fogalmam sem volt, hogy bírják ki. Én, aki örökké ment, aki mindig lenni akart valahol, aki nem tudott csak úgy csendben lenni – hát kellett pár év, hogy rájöjjek, miért is jó ez. Meg persze ehhez le is kellett nyugodnom, hogy ne akarjak mindenhol ott lenni, ne gondoljam azt, hogy a szociális média az, ami fenn tart, amitől több vagyok, mert ha nem vagyok abban sem jelen, akkor lemaradok… na de miről is?
Szombaton Újhuta felé vettük az irányt, és miközben baktattunk hogy megtaláljuk az Eljegyzés-hidat ( spoiler: nem találtuk meg), valahogy annyit mondtam, hogy az út maga a keresés. Azt hiszem Gandhi mondta vagy Buddha. Szokásos Viktória bölcselet volt ez, mégis minél többet gondolkoztam rajta, tényleg így is éreztem, hogy most ugyan nem is annyira sok időre, de tényleg megint kerestem kicsit magam. Amíg pénteken nagy beszélgetések közepette vágtunk neki a túrának, visszafele nemcsak azért nem beszélgettünk mert mindenki fáradt volt és szakadt az eső, hanem mert talán vagy legalábbis bennem biztosan másként csapódott le – elkezdtem befelé figyelni. Hogy ha valaki azt mondja nekem, hogy te egy random pénteken 12 km-t sétálsz majd, azt mondom na persze. És mégis. Vagy ha valaki azt mondja, hogy egy 10 éves gyerek úgy néz rám, hogy az engem megérint és közben fogja a kezem, azt sem hiszem el. Vagy hogy befonom a haját és ez nagyon szép emlékeket hoz fel bennem. Vagy hogy egy kegyhelynél megállunk, én pedig a sziklára teszem a kezem és elsuttogom, hogy mit kívánok, azt sem hiszem el. Nem mondom, hogy lehetetlen, de mégsem tűnt volna reálisnak. Nem tudom, hogy ez már tényleg annak mondható, hogy „öregszem”(bár inkább mondjuk úgy, hogy érek) de ezek a dolgok egyrészt még inkább szentimentálissá tesznek, másfelől pedig más fényben tűnnek fel. 5 hónap alatt nagyon sokszor volt az bennem, hogyha valaki azt mondja nekem 5 évvel ezelőtt, hogy most ez meg ez fog velem történni akkor picit kételkedtem volna benne. Az egyik legjobb példám jelenleg erre, a nagy útkeresés közepette, egy régi gyerekkori álom – édesanyám imádta a fűben-fában orvosság c. könyvet. Szerette a természetgyógyászatot, jó dolognak tartotta – és most, milyen fura az élet, egy ilyen helyen dolgozom, ahol csak természetes alapanyagokból készült ételeket, kozmetikumokat, étrendkiegészítőket árulnak. Minden egyes nap tanulok valamit – melyik növény mire való, melyik hatóanyag vagy vitamin mit is jelent pontosan.
Persze nem mondom, vannak hullámvölgyeim – vannak jobb és kevésbé jobb napok. Lekopogom, január óta sok minden változott, de sosem volt annyira rossz vagy mélypont, hogy azt mondjam, nem nagyon látok ki belőle. Viszont továbbra is írok a Képesek vagyunk magazinba, továbbra is érdekel a világ: legújabb kedvencem Kadarkai Endre podcastje a Szavakon túl – nagyon jól összerakott interjúkat csinál: eddig kedvencem a Kajdi Csabával és Náray Tamással készült beszélgetés. Ha érdekel titeket, mindenképp keressetek rá! 🙂
Az ember állandó útkeresésben van. Sok kudarc éri, de sok apró kis öröm is. Ezeket az örömöket kell megtalálni, ezek adják a boldogságot. Nem hiszek a rózsaszín lebegésben, tudatosan kell ezeket a picike örömöket felfedezni. Geszler Dorottya
Harminc év
24 óra és itt az új kerek évszámom.
A születésnapokhoz mindig egy gyermek izgatottságával álltam és vártam, aztán ahogy egyre közelebb lett, annál inkább próbáltam csak átugrani. Akartam én meglepetésbulikat, olyanokat amit az ember még IWIWen látott, aztán később Facebookon is. Akartam vicces videókat, meghatott öleléseket, tudjátok, azt az egész giccset, amit jó kitenni egy poszt erejéig. Voltak bulijaim, amikért egyébként tényleg nagyon hálás vagyok, mert megtapasztaltam mindkét végletet – de aztán rá kellett jönnöm, hogy az igazi ünneplés nem a létszámtól, a tortától, nem a felfújt lufitól vagy a konfettiágyútól lesz olyan kerek. És nem is az elfogyasztott tequilától…
Kicsit izgatottan is ültem ma a gép elé, hiszen tarot olvasáson vettem részt – köszi Bea ismét! – és megint bejöttek ezek a dolgok. Ameddig a húszas évek arról szól, hogy egyik év megy a másik után, vannak bulik, vannak ilyen-olyan események, valahogy nincs akkora súlya vagy csak szinte szószerint elrepültek ezek. Aztán most egy kicsit az elmúlt 10 év ülepedik bennem – itt van a mérleg,a rézserpenyő, pro és kontra: elvégeztem az egyetemet, lettek munkáim, voltam munkanélküli, itt volt a Covid és jelenleg is itt van, aztán voltak a gondtalan nyarak, mama még velem volt, eljutottam helyekre, törtek össze lelkileg – hosszasan lehetne sorolni, számot vetni, hogy mennyi mindent vetettem el és mennyi mindent sikerült aratnom is!
Beával beszélgetve megerősített abban, hogy ez a harminc tényleg egy mérföldkő. Az eddig átláthatatlannak tűnő aktakupacok szépen rendeződnek.Szépen összefésülöm őket, becímkézem, tárolásra alkalmassá válnak. Én jelenleg úgy érzem, hogy most van az az időszak, amikor az ember leül egy kényelmes, süppedős fotelbe és lazán felbont egy cidert. Felteszi a lábát, elmélázik és azt mondja, basszus, na igen, itt vagyok, jöjjön aminek jönnie kell. Már nincs bennem félsz, hiszen sok-sok dolog történt velem, nem hökkenek meg olyan könnyedén. Ha könyvet írnék, simán kezdődhetne így, nem?
Ami nekem ajándék, hogy olyan emberekkel tudok beszélgetni, eszmét cserélni, akiktől tanulhatok magamról,másokról. Az is ajándék, hogy egészséges vagyok, az is, hogy megadatott, hogy látom milyen hosszú út van mögöttem és mennyi mindent tanulhattam – az önismeret az a dolog, amire leginkább szükségem van, és ez nem a habos-babos,tumblr képgyűjtemény, nem egy motivációs idézet Szabó Péter tollából. Egy időben vészesen úgy éreztem, hogy valamiről lemaradni készülök – lehet-e minden őrültséget gyorsan pótolni? Ezt a folyton sürgető,vágyakozó érzést szinte unásig ismételgette a szervezetem, eszeveszetten,kétségbeesetten kerestem és generáltam ezeket, hogy úgy érezzem élek. Mert csak akkor élünk igazán, ha 160 fokon égünk, ha 140-nel rongyolunk, ha 110%-ot adunk oda, ha a véglegekig kimerítjük,kifacsarjuk a helyzetet,magunkat. Legyen minél előbb gyerek,házasság,legyen minél előbb ez vagy az, mert a társadalom,mert a facebook, mert mások ezt diktálják – ha annyira kiakarsz tűnni a tömegből, hogy az már harsány és önmutogató, akkor vagy igazán jó. Ha nincs dráma, nincs könnyek akkor kell, hogy csináljak. Legyek én a központ, a hangos origó.
Ezt tettem magam mögé és teszem folyamatosan: nem keresem ezeket a helyzeteket. Nem érzem már úgy, hogy lemaradtam valamiről – sőt! Jelenleg érzem azt, hogy huncutul csillogó szemekkel várom, hogy mit hoz ez az év, és hiszem, hogy ez a harminc nagyon jó lesz. Jó helyen vagyok, pont időben érkeztem a páholyba, személyreszóló jegyem van és íme, tessék forogjon a darab 🙂
Ha egyetlen kérésem lehet az ez legyen: Csak táncoljunk, csak nevessünk, beszélgessünk jókat, együnk finomakat, lássunk világot – legyetek partnereim ebbe! 🙂
7 könyv, ami jellemezte a 2021-es évem
Boldog Új Évet mindenkinek!
Sikerekben, önfejlesztésben, boldogságban gazdagot kívánok Nektek és köszönöm, hogy ennyien olvastok engem! 🙂 Vágjunk bele a 2022-es évbe!
1. I needed a viking – Alpha
A Facebook és az instagramnak köszönhetően figyeltem fel Alpha munkásságára. Aki szereti a slamet angolul, szereti az egyszerű verseket, szereti, ha van mélysége akkor bátran ajánlom, hogy kövesse Alphát vagy vásárolja meg a könyvét. Én a külföldi könyveimet INNEN rendelem, 100%-ig megérkeztek,14 napon belül. Az Ivar iránti elvetemült érzelmeim idáig sodortak :)))
„You are not going to wake up one morning and suddenly feel like a new person unless you took steps the day before to ensure you won’t repeat the things you always repeated.”
2. She wears pain like diamonds – Alpha
Nos, ugyanez igaz rá, egyszerre rendeltem a kettőt, de ez a kötet fogott meg elsőnek – így kezdtem el követni Alphát. Ezt a kötetet folyamatosan jelölgettem, szinte kétoldalanként találtam egy olyan verset, ami nagyon megérintett. Egy erős női képet fest, aki bár sok mindenen ment keresztül, nem fél kimutatni a valódi érzelmeit, töréspontjait és ez teszi igazán különlegessé. Nagyon a szívemhez nőtt, 2021 azon szakaszában talált meg, amikor nem voltam magamban biztos, nem tudtam merre tartok és őszintén elveszettnek éreztem magam. Örülök, hogy megtaláltam ezt a kötetet.
” We need to separate the person from the memory. The person left, but the memory of them not. And the difficult part about is it fools our hearts into believing they have stuck around because they still care.”
3.Almási Kitti – Ki vagy te?
Almási Kittit venni olyan, mintha feliratkoznál egy tanfolyamra, amit havonta újítasz, de cserében teljesen, tetőtől-talpig megismered önmagad. Na jó, nem havonta, de elég sűrűn jön ki könyve – szerencsére! Én nagyon szeretem Kittit, mindig is kedveltem, ahogy ír és amit ír. A Ki vagy te? csak egy újabb köve az önismeretem ösvényén, nagyon szerettem olvasni. Biztosra veszem, hogy majd újra és újra előveszem, hiszen itt is jelöltem meg dolgokat, amikkel még foglalkoznom kell. Azt is kedvelem a stílusában, hogy nem próbálja lenyomni a torkodon, hogy márpedig mindenkire ez meg ez húzható rá. Olyan könnyedén navigál, hogy észre sem veszed, és megérkeztél magadhoz.
4.Vágyi Petra – Sémáink fogságában
Maga a kérdés, hogy miért csináljuk újra és újra ugyanazokat a sémákat az életünkben elég érdekes kérdéskör, amit nem is hiszem, hogy elsőre át lehet járni rendesen… nagyon érdekes, néha pedig megdöbbentő volt olvasni a sémákról: voltak pillanatok,amikor valaki felgyújtotta a kislámpát a fejemben és csak ültem. Nem tudtam elsőre elolvasni úgy összességében a könyvet – kellettek kis pihenők, de szerintem egyszerűen azért, mert elemi erővel törtek rám ezek a felfedezések és hát na, nehéz falat az, ha az ember így hirtelenjében szembetalálkozik a rég elfojtott, eltitkolt,szőnyeg alá söpört problémáival. Nem könnyű a tükörhöz állni és szembemondani magadnak, hogy te bizony azért teszed ezt vagy azt újra és újra mert egyrészt dolgod van vele, másfelől meg szószerint otthonról hoztad…
5.Füredi Júlia – Elég!
Ezt a kötetet nemrég kaptam magamtól, karácsonyi ajándék gyanánt szóval még az olvasása folyamatban van, de már az első lapok megtették a hatásukat. Szerintem tényleg olyan mint egy kiáltás. Nem könnyű belátni, hogy kiégtél, de annál sokkal nehezebb, hogy rájöjj, hogyan mássz ki belőle. Hogyan lendülj túl ezen, hogyan találd meg újra azt, ami boldoggá,kiegyensúlyozottá tesz, amitől jól érzed magad. Ez nemcsak téli/tavaszi fáradtság, ez nemcsak az, hogy fásult vagy, hanem a szervezeted, a mentális egészséged próbál téged így figyelmeztetni, hogy valami nem megy és nem működik akkor ne vonszold tovább… mindenkinek el kellene olvasnia. Komolyan.
6.Simon Márton – Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni
Ehhez a kötethez az is kötődik, hogy Debrecen-Polgár útvonalon olvastam ki egyetlen oda-visszaút alatt. Írtam Marcinak, és megdöbbenésemre vissza is írt! Szóval ez egy klassz momentum volt. Az éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni cím azért is volt számomra találó, mert éjszakai bagoly vagyok, sok emberrel ültem már a konyhámban és beszélgettem hosszasan… mennyi de mennyi mindent tudnának mesélni azok a falak is, te jó ég! Szóval számomra már az első pillanattól fogva telitalálat volt. Persze, Marci amúgy is a szívem csücske, Závadával együtt, de ez ilyen. Voltak benne elég nehezen értelmezhető, töredezett slamek, de kellett egy második olvasás belőle és helyére szaladtak a gondolatok.
7.Závada Péter – Gondoskodás
Nem könnyű olvasmány, nem könnyű értelmezni sem, de ez Závada legtöbb versére és kötetére igaz. Kell hogy legyen egy zaklatott állapot, amikor betudja az ember fogadni. Pont emiatt, nem is lehet egyszerre elolvasni mert megcsömöl tőle az ember – de ha szép lassan, akkor vannak benne villanások, amelyek kedvesek nekem. Elvont. Többszörösen értelmezhető. Nehéz. Mégis fogva tart egy-egy vers sora.
A kerek évfordulómra, ismét könyvet veszek magamnak és lehetőség szerint ezt is kérek.
Ez a hét könyv tökéletesen leírja az egész évem: szépen, kaotikusan, türelmetlenül, elveszetten és keresősen – örülök, hogy átmentem ezeken a fázisokon.
Nektek mi volt a tavalyi év könyve?
Új templom épül vagy csak renoválják az eddigit?
Nehéz témát hozok, @megszolalas.ig instagram posztja borzalmasan megütött engem lelkileg és el is gondolkoztatott, ennek kifejtését fogjátok az alábbi blogcikkben olvasni.
” Templomom voltál, de te Istent játszottál”. Ez a felirat látható a képen – amikor szembejött velem, szinte azonnal kattant az agyam egyet, hogy húha, ezek komoly szavak és kezdenem kell ezzel valamit – kicsit görgetni magam előtt, kicsit rágcsálni, ízlelgetni mert bőven tudnék róla beszélni.
Én is vághattam volna ezt a mondatot más fejéhez, és más is vághatta volna az enyémhez: volt, hogy én is többnek gondoltam magam, mint amennyi vagyok. Valaki életében betölteni az egyetlent, az Őt, nos, meg kellett volna/ meg kellene becsülni. A legrosszabb amit tehettem, hogy folyton folyvást javítani akartam – itt átfércelni, ott bádologni az embereken,csakmert láttam bennük valami úgynevezett potenciált, ami csak az én mércém szerint az. Ma már ha visszaolvasom magam, sajnálom, hogy ilyen voltam ennyire mérhetetlenül egoista és komplexusban szenvedő egyén, aki a saját életének hajóját nem tudta kormányozni ezért inkább másét kezdte el olyan vizekre vinni, ahová nem lett volna szabad. Temploma voltam egypár embernek – beengedtek, megmutatták kik ők, és én is engedtem be embereket, ide bentre. Sokat. Sokféleképp. És igen, volt aki csak csendesen szemlélődött, amolyan félve, múzeum látogató szerűen, mások pedig előbb-utóbb felültek arra a faragott székre és azt mondták, na majd én megmondom neked miként kellene élned. Hogyan kellene látnod. Na persze, a saját pirulám, amit másoknak adtam nyilvánvalóan nem ízlett úgy… kulcsot adni valaki kezébe, ami a te lelkedet nyitja, merész feladat. Dehát mégcsak bakfisok se vagyunk már, hogy ezzel csak úgy játszadoztunk – gondoltam én, pár ezerszer. Mások kulcsát elvenni, kicsit játszadozni, kicsit betekinteni… nekem lehet? Nem, hiszek ki vagyok én? Kár, hogy akkor nem így láttam, kár, hogy annyi kapcsolatom ment emiatt a fura játszadozás miatt tönkre, mert nem voltam képes belenézni abba a tükörbe, amit az élet elém tartott.
Én nagyon szeretem a karma jelenségét, mert számomra is óriási jelentősséggel bír, meg-meg fékez,finomít és csiszol. Nem kellene, hogy ‘isteneket’ avassunk mások személyében, de ehhez kell egy bizonyos szint, amikor csak annak látod ami – nem többnek és nem kevesebbnek. Aztán ezt így eltudod tenni magadba valamerre : akarsz-e ezzel mit kezdeni vagy sem, van-e dolgod vagy időd a másikkal?
Ha az ember szerelmes, a másik fél tökéletes. Nincs hiba. Dehát itt jön közbe megint az ékes magyar nyelv: másik felem. Dehogy felem, hiszen egészek vagyunk mindannyian, nemde? Erre kellene törekedni – én azt hittem azt kell keresnem, ami belőlem hiányzik. Ezt is kerestem: de azt kellett volna, ami tanítja az én egészemet finomulni. Nem vagyok türelmes, nem vagyok ilyen vagy olyan – megmutassa a másik a hogyant és a miértet, aztán rajtam áll, hogy én ezzel akarok-e megintcsak kezdeni valamit, akarom-e fejleszteni magam türelemre,pontosságra.
Ami még jobb lenne, ha ezeket a templomokat így is kezelnénk – tapintattal. A másik élete, személyisége, élettapasztalata, megélt traumái, megélt csodái mind-mind alapkövei az ő kis templomának és mi, látogatók sokszor jó lenne, ha levennénk a cipőnket mielőtt bemegyünk. Mert én is csak betrappoltam, mert én én vagyok, harsány, energikus, majdénmegmutatom, majdénrendetteszek,majdén…
Majdénnek az kellene, hogy lecsendesüljön, és érezze magát megtisztelve mert megláthat olyan részleteket, amit mások lehetséges, hogy nem. Ezeket így is kellene kezelni.
Nem könnyű folyamat ez, hogy ráérezzek én is ezekre a rezgésekre, hogy megkérdezzem, kérik-e a véleményem, hogy ha kiabálnak velem már nem ösztönösen visszakiabálok hanem csendben maradok – mert sokszor nem nekem szól, csak én vagyok a közelben. Nagyon renoválom magam: ez az elvonulás is a folyamat része, nagyon remélem, hogy az évek során nem csak a kosz fog rám rakódni, hanem valamiféle önismeret is, ami egy nyugodtabb, megfontoltabb énhez vezet.
Mindig is arra vágytam és azon voltam, hogy az én lakásom, vagy otthonom menedék legyen mások számára: legyen egy nyugodt éjszakájuk, legyen egy nagyszerű borozós estéjük, legyen egy olyan napjuk, amikor nem az otthoni gondokkal dacolnak legyen az bármi. Én is erre vágytam gyerekként ami nem adatott meg, nem volt másik hely, nem volt menedék. Ebben a kis templomban elég sokan jöttek már el – sokat nevettünk, sírtunk, főztünk, pletykáltunk, sztoriztunk, házibuliztunk, ittunk, cigiztünk az erkélyen, néztünk filmeket, olvastunk verseket, ültünk a sötétben, hallgattuk egymás szívverését, simogattuk bátorítóan egymás haját, öleltük egymást annyi de annyi történetet tudna ez a kis templom mesélni….