Máskor is éreztem már, hogy borzasztóan gyorsan telnek a napok, de ez az év szinte két pillantás volt. Nyilván még van 44 napunk, ahogy a címben is utaltam rá, de őszintén szólva fogalmam sincs,hogyan foglalhatnám össze ezt az évet. Eddig minden évben kitöltöttem az évtervezőt, most is kifogom, de egy fokkal szkeptikusabban mint tavaly – minek tervezzek annyira előre?
Ez az egész évösszefoglalósdit, amiben leírom hogy mennyit tanultam, mennyire sok mindenre haladtam és köszönöm az Oscar jelölést a családomnak… azt meghagyom ezúttal másnak – nem érzek akkora volumenű változást, olyan katarzist, de tény, hogy sok dolog változott – szerencsére. Szeretném azt hinni, hogy jó hasznosan, eseménydúsan, velősen telt ez az év, lesz miből „aratni” mert olyan gyümölcsöző volt – na hát ezt sem mondhatjuk teljes egészében.
Ami egyszerre izgalmas és rémisztő, hogy kerek évszámot fogok ünnepelni jövőre, azaz 62 nap múlva. Persze csak egy szám, persze csak egy dátum a személyigazolványon, nem a misztikus lottószám, amitől megváltozik az életem, de valahol mégis. Azok a tinédzserek akikkel én javarészt felnőttem, már házasok, gyerekük van és családjuk, meg olyan is van, aki már elvált. Vagyunk egy páran, akik úgy lépnek a büvős 30-as mezőnybe, hogy őszintén szólva minden amit eddig hittek, már nem olyan sziklaszilárd vagy épp fordítva, most kezd értelmet nyerni minden zagyvaság és keszekuszaság, ami végigkísért minket az önkeresés rögös folyamatában. Nem tudom melyik tábort erősítem – nem hiszem, hogy tudok mérlegelni. Vannak napok, amikor valami szikra bepattan és úgy érzem, a napsugár is pont jó szögben ér, a levegő is tökéletes és gyönyörű minden – máskor pedig azon gondolkozom, meddig fogok még így viselkedni, vajon van-e lentebb ebben a sártengerben? Szeretném azt hinni, hogy kapok majd egy pakkot amiben egy évre elengendő jóság, bölcsesség, önismeret, egy csomó könyv, szeretet lapul – odafentről. Az alján meg egy kis papír, hogy használd belátásod szerint, boldog születésnapot. Mert igazából csak ennyi az eddigi kívánságom nemcsak a következő 1 évre, hanem a következő 100-ra is. Egy kis boldogság,egy kis ölelés, kis szeretet, önismereti könyvek és nagy felfedezések, jóság és bölcsesség – de ez a pakk semmit nem ér anélkül, ha én nem vagyok kitartó, nem vagyok önismeretes, nem állok a tükörbe, nem kérek bocsánatot, nem szeretem önmagam.
Dóra hívta fel a figyelmemet arra, hogy minél több ember vesz körül, annál kevesebb a valódi beszélgetés. Hogy a „deep talk” csak olyan emberekkel működik jól, akikkel valóban van miről, és ezt is be kellett látnom, hányszor voltam én másoknak a small talk, a semmitmondó hellószia,mizu, mert nem nagyon voltam befogadó és nem tudtam mélyebbre menni. De ezzel így utólag belátva sincs gond – nem vagyok én való mindenki életébe. Nagyon kevés találkozóm volt ebben az évben, egyre inkább lemorzsolódtam az emberektől – már nem vagyok az a pezsgő,mindenlében kanál. Nincs energiám rá. Nincs időm rá. Rájöttem, hogyha őszintén nem tudom végighallgatni azt, hogy valóban mi van a másikkal, nincs energiám rá, nem akarok hülyeségeket magyarázni, nem akarom bizonygatni ezt vagy azt – tényleg nem tudom, hogy mi történt velem. Lehet szimplán rájöttem, hogy én voltam túl sok az elmúlt években, kábé úgy mindenkinek.
Egyedül lenni sem könnyű – vannak előnyei, vannak hátrányai, de ez is egy izgalmas folyamat volt, hogy a kezdeti pánikot, a sok-sok mondvacsinált félelmen felülkeredtem. Egyszer csak úgy kelsz fel, hogy oké, hát ez is megy. Aztán már nem érdekel, hogy a tányér a mosogatóban el van-e mosva, mert tudod, hogy majd elfogod ha hazajöttél. Vagy másnap reggel. Teret adni magadnak és kiszorítani azokat a mumusokat, amiktől féltél – kellett egy kis idő, de már egész jó. Tudom, hogy képes vagyok rá.
Nemrégen egy telefonbeszélgetés alkalmával azt mondták nekem, hogy tanultak tőlem. Tényleg meglepődtem, hogy mi újat tudok én mutatni egy nálam 10 évvel idősebbnek, aki már bőven benne van a dzsembe és látott már ezt-azt, mellette én zöldfülű bakfisként lépegetek. Máskor is mondták már nekem, hogy volt akinek a könyvek iránti szeretetet adtam át, volt, aki azt mondta, hogy basszus nem hittem volna, de igazad lett, sőt, volt aki azt mondta inspiráló vagyok. Csak tudnám miért. Visszanézve magamat, én tényleg azt gondolom, hogy jó hogy változtam, jó hogy nem tartok ugyanott, mert borzasztóan idegesítő, ragaszkodó és végtelenül szeretethiányos voltam ez pedig egyenesen nem volt jó hatással semmiféle kapcsolatomra a külvilággal. A nárcisztikus, egoista énemről pedig már nem is szeretnék beszélni, aki habzsolni akarta, hogy figyeljenek rá és csakis rá – ezekről kevesen beszélnek, mert nem tudom, talán gáz hogy bevallom ezt is. De ez is én voltam. Akinek semmi soha nem volt elég – aki kéretlenül belepofázott mások életébe, aki azt mondta, hogy képes megoldani kb. mindenki életét és ha ő összeomlott, akkor aztán világvége 2.0 volt. Láttatok már kutyát folyóban úszni, aki kapkodik a vízben? Na, én ugyanezt csináltam – ide,oda kotortam magam a figyelemért. Könnyű rólam véleményt alkotni, főleg jót, ha csak egy részletet ragadunk ki a jobb időszakaimból – kérdezzük meg azokat is, akik már jó ideje velem eveznek/ eveztek. Valószínű teljesen más véleményt mondanának.
Jöhetne az a rész, hogy legyetek ilyen meg olyan hálásak, meg baráti tanácsok tömkelegét írhatnám ide zárszóként, hogy elmagyarázzam megintcsak kéretlenül,hogyan kell boldognak lenni, meg nyugodt szívvel visszatekinteni az eddigi életedre – de ebben sem vagyok jó, pár poszttal arrébb írtam a háláról, azt sem árt gyakorolni, de erőltetni meg minek. A túl sok, cukorkába mártott öröm sem igazi, a rózsaszín vattacukor boldogság meg elolvad – ami marad, azt látjátok a facen, instagramon másoktól szerintem pont eleget.
Csak 44 nap van hátra 2021-ből. Legalább egy napot szánjatok arra, hogy leüljetek magatokkal : beszélgessetek a belső gyerekkel, rajzoljatok,zenéljetek vagy olvassatok egy jót, aludjatok, kiránduljatok, adjatok időt magatoknak arra, hogy ha nem is mágikusan, de saját erőből jobban vagy máshogyan induljon a következő év.
44 nap és vége 2021-nek
