Scroll to top

Völgyeim és Utaim


Milia - május 15, 2022 - 0 comments

Zene:
Carla Morrison – Disfruto

Az év középső szakaszában járunk – amilyen eseménytelen vagy mondhatni egyhangú volt az elmúlt évem, most, úgy tűnik kárpótlást kapok. Amit évek hosszú sora óta vágyok most az enyém. Utazok. Még csak 5 hónap telt el, de már sok helyen voltam és ezen a hétvégén sem volt másként. Háromhuta egy nagyon kicsi, hegyekkel körbevett, csendes ékszerdoboz. A szombat reggelem volt az, amikor úgy éreztem,hogyha nem lenne tovább akkor minden tökéletes volt, akkor és ott. 7 órakor, egy bögre kávéval a kezemben kiültem a teraszra és csak szívtam magamba a látványt. A felkelő napot, a csendet, a körülöttem levő erdőt, a hegyeket – nincsenek is rá nagyon szavak, hogy mit tud adni egy ilyen pillanat. Talán azt, hogy az a sok negatívum amit az ember a hétköznapokban magába szív akarva-akaratlanul, hordoz és cipel, rágódik, aggódik, logikázik és taktikázik rajta – az ott nem számít. Érzed a bőrödön a hűvös szelet, a nap még gyenge kis erejét – felbecsülhetetlen. A két nap alatt szószerint esőben és napsütésben túráztam: bár nem áll távol tőlem, nem is vagyok egy sportember. A cipőm teljesen átázott, ázott verébként gyalogoltunk,sétáltunk, csodáltuk a tájat – eljutottunk a Pálos forrásig, ahol egykoron az 1300-as években remeték éltek. A hegyek körülölelik a kolostor egykori romjait, és a csend – hát az valami csodás. Nem hiányzott semmi – nem hiányzott a telefon, sem a szociális média, sem a nyüzsgő város, sem a boltok. Úgy igazán semmi.

Havi szintű terápiának írnám fel magamnak és másoknak is – eddig is értettem azokat, akik egyébként ebben élnek, de most méginkább. Számomra elég sokáig jó volt csak a panelek között tengődni, vagy ha el is mentem egy másik városba akkor sem feltétlen a természetet kerestem. Most jutottam el oda, hogy már nem érdekel a város, sem a pláza. Egy jó könyv, egy tea vagy kávé és csak megélni a pillanatot.

Ez a két nap teljes mértékben feltöltött – márciusban voltam Miskolcon, ahol szintén egy régi vágyamat pipáltam ki az avasi kilátó képében ami mostmár kávézóként funkcionál. Mályit is meglátogattam – én hiszem, hogy az embernek néha vissza-vissza kell térnie egy régebbi helyszínre ahhoz, hogy átlássa az életét, értékelje azt, amije van, ami történt és belássa azt is, hogy honnan hová jutott. Ezek ilyen lélektúrák – remélem, amikor Háromhutára legközelebb visszatérek sokkal de sokkal gazdagabb leszek mind leckékben és mind élményekben is.

Bár nem vagyok vallásos, elámultam milyen csodaszép keresztek, templomok vannak arrafelé – meglátogattunk egy eldugott kegyhelyet is. Egy picit talán ott is megállt az idő, senki nem jár arra, csend van és béke. A legtöbb ember nem tudja élvezni a csendet mert az súlyos, sokaknak. Mert a zajhoz szoktunk, a beszélgetésekhez, ki a vitákhoz, ahhoz hogy folyton-folyvást legyen valami, zúgjon valami, menjen a zene, történjen bármi mert ha leáll a nagy gépezet, csak a csend marad és a gondolatok: ez sokszor félelmetes, mert akkor azzal amit a csend hoz meg kell küzdeni fejben. Vitatkozunk magunkkal, ide-oda tesszük a kérdéseket, pingpongozunk, rágódunk, számot vetünk. Nem olyan könnyű a csenddel lenni – van aki például még az unalmasságot is ezzel köti össze.
Egy ideig számomra is unalmas volt – sokszor voltam horgászokkal és fogalmam sem volt, hogy bírják ki. Én, aki örökké ment, aki mindig lenni akart valahol, aki nem tudott csak úgy csendben lenni – hát kellett pár év, hogy rájöjjek, miért is jó ez. Meg persze ehhez le is kellett nyugodnom, hogy ne akarjak mindenhol ott lenni, ne gondoljam azt, hogy a szociális média az, ami fenn tart, amitől több vagyok, mert ha nem vagyok abban sem jelen, akkor lemaradok… na de miről is?

Szombaton Újhuta felé vettük az irányt, és miközben baktattunk hogy megtaláljuk az Eljegyzés-hidat ( spoiler: nem találtuk meg), valahogy annyit mondtam, hogy az út maga a keresés. Azt hiszem Gandhi mondta vagy Buddha. Szokásos Viktória bölcselet volt ez, mégis minél többet gondolkoztam rajta, tényleg így is éreztem, hogy most ugyan nem is annyira sok időre, de tényleg megint kerestem kicsit magam. Amíg pénteken nagy beszélgetések közepette vágtunk neki a túrának, visszafele nemcsak azért nem beszélgettünk mert mindenki fáradt volt és szakadt az eső, hanem mert talán vagy legalábbis bennem biztosan másként csapódott le – elkezdtem befelé figyelni. Hogy ha valaki azt mondja nekem, hogy te egy random pénteken 12 km-t sétálsz majd, azt mondom na persze. És mégis. Vagy ha valaki azt mondja, hogy egy 10 éves gyerek úgy néz rám, hogy az engem megérint és közben fogja a kezem, azt sem hiszem el. Vagy hogy befonom a haját és ez nagyon szép emlékeket hoz fel bennem. Vagy hogy egy kegyhelynél megállunk, én pedig a sziklára teszem a kezem és elsuttogom, hogy mit kívánok, azt sem hiszem el. Nem mondom, hogy lehetetlen, de mégsem tűnt volna reálisnak. Nem tudom, hogy ez már tényleg annak mondható, hogy “öregszem”(bár inkább mondjuk úgy, hogy érek) de ezek a dolgok egyrészt még inkább szentimentálissá tesznek, másfelől pedig más fényben tűnnek fel. 5 hónap alatt nagyon sokszor volt az bennem, hogyha valaki azt mondja nekem 5 évvel ezelőtt, hogy most ez meg ez fog velem történni akkor picit kételkedtem volna benne. Az egyik legjobb példám jelenleg erre, a nagy útkeresés közepette, egy régi gyerekkori álom – édesanyám imádta a fűben-fában orvosság c. könyvet. Szerette a természetgyógyászatot, jó dolognak tartotta – és most, milyen fura az élet, egy ilyen helyen dolgozom, ahol csak természetes alapanyagokból készült ételeket, kozmetikumokat, étrendkiegészítőket árulnak. Minden egyes nap tanulok valamit – melyik növény mire való, melyik hatóanyag vagy vitamin mit is jelent pontosan.

Persze nem mondom, vannak hullámvölgyeim – vannak jobb és kevésbé jobb napok. Lekopogom, január óta sok minden változott, de sosem volt annyira rossz vagy mélypont, hogy azt mondjam, nem nagyon látok ki belőle. Viszont továbbra is írok a Képesek vagyunk magazinba, továbbra is érdekel a világ: legújabb kedvencem Kadarkai Endre podcastje a Szavakon túl – nagyon jól összerakott interjúkat csinál: eddig kedvencem a Kajdi Csabával és Náray Tamással készült beszélgetés. Ha érdekel titeket, mindenképp keressetek rá! 🙂


Az ember állandó útkeresésben van. Sok kudarc éri, de sok apró kis öröm is. Ezeket az örömöket kell megtalálni, ezek adják a boldogságot. Nem hiszek a rózsaszín lebegésben, tudatosan kell ezeket a picike örömöket felfedezni. Geszler Dorottya








Related posts

Post a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük