Az utóbbi pár napban a fülemmel vacakoltam: még ijesztőbbé vált a teljes, jobb oldali ‘nemhallás’ kérdése. Miközben görgettem a facebookot, akkor dobta fel nekem az eseményt – úgy voltam vele, hátha eltereli a figyelmemet és ráadásul ingyenes webináriumról beszélünk. Podcasteket hallgattam régebben is, de így webináriumot annyira nem. Adtam neki egy esélyt – őszintén nem bántam meg, annak ellenére sem, hogy a bal fülem kapacitása végletekig ki lett használva :))
1. Barkász Heléna – Kudarckezelés
A kezdőkör az volt, hogy számomra teljesen ismeretlen előadó volt Heléna, pont ezért tetszett, hogy milyen újdonságot, milyen új szemszöget tud nekem mutatni. Végigjegyzeteltem a 45-50 percet, holott a témáról már olvastam jó párszor.
Ebből a jegyzetből készült konklúziót, gondolatsort szeretném veletek megosztani.
Mi a kudarc? Miért gondoljuk mi azt kudarcnak? Számunkra is az, vagy csak a környezet által az? Valóban akkora fajsúlyú ez, vagy felnagyítást végeztünk vele?
A perspektívaváltás az, ami leginkább segíthet egy kialakult kudarchelyzet megítélésében.
Ha a barátoddal/kedveseddel történne ez, mit mondanál neki? Te hogyan próbálnál vele erről beszélni? Ez nagyon fontos gondolat egyébként, mert mi magunkkal sokszor jóvalta kritikusabb, fájóbb hangnemet ütünk meg egy ilyen eset kapcsán mint a barátainkkal. Ha másokkal jóval finomabban, érzékenyebben beszélünk erről, magunkkal miért nem?
Az első lépés(mint minden ilyen és hasonló témában) a felismerés, beismerés. A kudarc szerintem egyébként nem negatív dolog, de ehhez éles perspektívát kellett nekem is váltanom. Hiszen ez már önmagában pozítiv, hogy bármennyire is féltem, aggódtam, rettegtem attól a dologtól ( mert mivan ha belebukok, ha hülyének néznek, ha összevissza beszélek) mégis megtettem, és nincs tovább bennem az, hogy mi lett volna ha?
A kudarc nem a siker ellentéte. Nem szabad és nem is vagyunk összehasonlíthatóak másokkal, ezért is nagyon toxikus az, amikor valaki azt mondja, hogy de a XY-nak jobban ment, mivel nem tudjuk az előzményeket. Mindig lesznek relatív „jobbak” nálunk, lásd állásinterjún mást választanak, más nyeri a szavalóversenyt, mással megy el randizni a kiszemeltünk végül – de ezek nem azt jelentik, hogy mi vagyunk kevesebbek, vagy rosszabbak. Az érzéseket és a tényeket kell különválasztanunk egymástól.
A komfortzónánk elhagyása már önmagában egy óriási sikerélmény – a komfortzónán kívül van a tanulási zóna. Ez az én szememben a rizikós terep ugye: itt jönnek azok a döntések, amelyek nem a mieink, mi csak „elszenvedői” vagyunk ezeknek és ezekből megintcsak jön egy olyan, amit konklúziónak tudunk venni. A tanulási zóna nem könnyű. Nem egyszerű. De borzasztóan hasznos és ahogy Heléna fogalmazta meg, nem a cél a fontos, hanem az odavezető út. A cél formálódik menetközben, jobban részletezzük, átírjuk, át is gondoljuk sokszor, mellékutakra is tévedünk – de a lényeg, amit tanulunk közben magunkról, másokról, a környezetünkről, a társadalomról. Ezek a hasznos morzsák azok, amikből építhetjük tovább magunkat.
Tudtátok, hogy a kudarcélményeinkhez kapcsolódó masszív félelem vezet minket oda, hogy alulválasztunk párt? Vagy barátokat? vagy esetleg állást?
Mit is jelent ez szemléltetve:
A saját igényeimet lentebb helyezem másoknál.
( A párom szereti a mekis kaját, én abszolút nem, de nem baj, azt esszük, mert róla van szó. Ő szeret meg elfogad. Más lehet nem fogadna el, szóval ez nekem belefér, kibírom. )
A tudásomat leértékelem.
( Megszereztem a diplomát, dehát első diplomásként én se gondoltam komolyan, hogy felvesznek ugye álmaim helyére olyan pozícióba… örülhetek, ha visszahívnak egyáltalán, tehát ha felajánlanak nekem ott egy takarítói állást boldog lehetek, hogy egyáltalán felvettek oda.)
Ha ezek a félelmek és leértékelődések folyamatos mintázatot képeznek az életünkben és felismerjük, akkor ezen a szálon elindulva elgondolkozhatunk, honnan is ered ez?
Valószínűleg a közvetlen környezetünkből, otthonról hoztuk. Nem feltétlen a szülő az elsődleges személy, akitől tanulhattuk közvetetten, hanem egy olyan személy is lehet, akire felnézünk, aki fontos számunkra. Az ő értékrendje, világlátása átadódik ezáltal – sajnos nemcsak a pozítiv dolgokat szívjuk magunkba gyerekként. A mérce mennyire reális: a felnőttek mennyire engedik a gyermeknek gyermek maradni? Felnőtt elvárásokat fektetnek elé? A szeretet teljesítményhez kötött? Mennyire idealizált az a mérce?
A sématerápia nagy segítséget tud nyújtani a kudarcélmények feltérképezésében. Heléna ajánlott egy nagyon jó kis feladatot, ami egyrészt az önbizalmat is képes növelni plusz egy egészségesebb hozzáállást generál magunkhoz: eredménynapló vezetése. Bizony, a legkisebb siker is siker! Nem egoizmus, nem beképzeltség tudni, hogy mire vagyunk képesek, melyek a sikereink. Ezzel párhuzamosan lehetséges egy kudarcnapló létrehozása is – nem azért, hogy szorongjunk, hanem pont amiatt, hogy az a kudarc valójában az-e?
Hogyan fordíthatjuk át? A kudarcunk miből fakad és hogyan írható át?
Barkász Heléna egy nagyon jól összeszedett, gondolatokban értékes, rengeteg idézetekkel dúsított előadást tartott a kudarcaink megéléséről. Nagyon örülök, hogy részese lehettem ennek az előadásnak, mert nekem is bőven van mit kezdenem még a sikereimmel, azok megélésével vagy épp a kudarcaim nagyítóval való átvizsgálásának. Egy biztos: az út az enyém, a buckákkal, kavicsokkal, hepehupákkal együtt. A cél pedig még messze van, menetközben még biztosan formálódni is fog. Ami viszont a napnál is világosabb, hogy jó, hogy ezen az úton vagyok, mert valami az elmúlt 2-3 évben elkezdődött és szeretem látni, ahogyan formálódik, mint az agyag a kezeim között. Tartok végre valahová. Vannak tanulságok, leckék, vannak élethelyzetek, amikből viszek tovább magammal darabokat.