Ezt a cikket nehezen fogalmaztam meg – talán az elmúlt 1-5 évem benne lesz. Biztosan ti is voltatok már így, mikor valami kering bennetek – mint egy malom. Örlődsz. Sokféleképp jön/jött elő ez a téma már az életemben, mások életében is amibe beletekintést nyerhettem vagy a szociális médián keresztül vagy pedig személyesen. Láttam barátságok felépülését, láttam azt is, mikor összekovácsolódtak sorsok kicsit mélyebb értelemben, átvariálódtak és azt is láttam, mikor ezek az utak elágaztak.
Nem is olyan rég volt két ilyen mélyebb beszélgetésem a barátság jelentésével kapcsolatban. Egyrészt borzasztóan nehéz volt beszélni olyan régvolt fájdalmakról, amiről azt hittem, hogy már nincs akkora jelentősége, de úgy tűnik, hogy mégis van – és itt jön a csavar, hogy minél lentebb nyomom, annál mélyebbről fog feltörni. Nos ez történt.
Egy nagyon fontos szó merült fel a barátsággal kapcsolatban mint fogalom. A túlidealizáció. Az, hogy elvárásrendszereket fektetünk bele, kötélhúzásra hasonlítottam.
Idealizálunk – ebben egyetértek a beszélgetőpartneremmel, hogy erről picit a brazil szappanoperák és az amerikai klisétenger is tehet, hogy azt gondoljuk a barátságról, amit. Hogy az olyan mély és összetartó, olyan sziruposan boldog. Hogy a végtelenségbe és tovább is. Holott nem. A nagy csiszolódásokról beszélünk, megígérjük egymásnak azt, hogy mindig ott leszünk egymásnak, meg ilyen nagy dolgokat dobálunk a levegőbe emelkedett hangulatok közepette, mert túlhevít minket az az érzés, hogy oké, végre nem vagyok egyedül. Mert nem tudunk egyedül lenni. Mert az egyedüllevés egyenlő a magánnyal és a magány pedig a nyomasztó, depresszív mivoltával egy mumus a sarokból. Holott ez is csak egy klisé és egy sablon.
És akkor jön az, hogy másfelé visz minket az élet. Más úton kezdünk el járni, másfelé orientálódunk és lehet, hogy ennek kifejezetten fizikai távolsága is, de van hogy sokszor ez belső távolság. Mert már nincs közöttünk valami közös, amibe mindketten beleakarunk kapaszkodni – megismerkedünk más emberekkel, más közegekkel, történik összességében valami ami megint csavar egy picit az életünkön és hirtelenjében vagy épp szép lassan, de megváltozunk mi magunk is.
Minden barátságomat idealizáltam. Azt vártam el, amit én is adtam – magyarán a mindent. És milyen barátság az, ahol elvárások vannak? Paradox módon pedig ott volt az is, hogy az az ember akarok lenni az életükben, akinek mindent elmondanak, akiben megbíznak, akivel mindig mindent is lehet csinálni és ott van velük, mellettünk támogató barátként. Felakartam húzni őket olyan szintre, ahol én vagyok – de ez is egy tök lehetetlen helyzet. Ezt már utóbb beismertem, ahogy azt is, hogy nem szabadna akkora elvárásokkal belemennem a barátságokba. De mikor ez a beszélgetésfonal elkezdődött, akkor minden szó ami ott elhangzott, mint valami üveggolyó ledobbant mellettem a PVC-n és elég hangosan koppant. A fejem tele lett emlékekkel, jelenetekkel és mint egy külső szemlélő elkezdtem elemezni ezeket: mi volt nekem ebben a szerepem, valóban olyan jó barát voltam-e, valóban megértő voltam-e, miért vártam vissza azt amit – és ez egy végtelenített gombolyag lett az este végére. Azóta is folyamatosan szépen lassan gombolyítom a fonalat.
A mai világban nem vagyok benne biztos, hogy létezik önzetlen barátság. Vagy olyan barátság, ami elvárásoktól mentes.Hogy csak simán élvezzük azt, amit a másik társasága és személye adni tud. Ha keres, keres, ha nem keres az is jó, mert elfogadjuk, hogy neki is van élete, meg dolga. Vagy hogy ha 5 év múlva találkoznánk, ugyanonnan tudnánk folytatni. Hogy nincs harag, nincs tüske bennünk.Nagyon ritkának gondolom. Abban viszont biztos vagyok, hogy ameddig engem triggerel valakivel kapcsolatban valami, elvárás szinten, akkor azzal nekem van dolgom – és innentől ez az én belső munkám. Abban már talán egész jó vagyok, hogy ellépjek onnan,ahol nekem már nincs helyem,mert erőszakkal ‘csakazértmertszeress’ nem akarok ott lenni már. Mert félek az egyedülléttől. Félek a magánytól. Tudok retropersketíven tekinteni a barátságaim nagyon szép aspektusaira és nem kínzom magam feltétlenül a rossz részeivel. Vannak igazán fájdalmas részek, hogyne lennének. De pont tegnap hallgattam Sebestyén Balázs és Puzsér Róbert podcastjét, igazából annak egy kiragadott momentumát, ahol Balázs arról beszél, hogy mi is a fájdalom – mi dolgunk van vele, hogyan jelez ez a dolog nekünk. Nagyon érdekes, nagyon mély és legfőképp szemfelnyító volt az a pár kiragadott képkocka is.
Kevés olyan fájdalmas pillanatot tudok annál, mint mikor valami elmúlik. Ide sorolnám a barátságok megszakadását is – amikor az következik, hogy már nem vagytok azok, akik a fejetekben él arról, akik voltatok. Már nem vagytok ugyanazok a tinédzserek, akik minden hülyeséget együtt csináltatok, akik a legmélyebb problémátokat megosztottátok egymással, akik együtt vészelték át a tinédzserkor hepehupáit és ebben volt valami csodálatosan mágikus, valami felemelő, hogy ketten együtt az akkori világ ellen. Már nem vagytok azok a munkatársak sem, akik összekapaszkodtak egyes szar időszakok közben. Azok az egyetemi osztálytársak sem vagytok, akik egy kicsi kollégiumi szobában iszogattatok és jókat röhögtetek együtt. De azok sem, akik a játszótéren nevetgéltek. Vagy a nagyerdő fái alatt másnaposan. Vagy akik egymásba kapaszkodva sírtak.
Nem tagadom, mert igazából nincs is ezen mit szégyellni rontottam el én is barátságokat. Viselkedtem úgy és mondtam vagy tettem olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Volt, hogy futottam utánuk, mert azt gondoltam, hogy nincs élet nélkülük – belebetegedtem, konkrétan azt vártam, hogy bárhol is, de bukkanjanak fel, hogy még legyen egyetlen esélyem elmondani, hogy mennyire sajnálom és szeretném jóvátenni. Volt akinél megtettem – és a válasz annyira fájdalmas volt, hogy ott abban a pontban megszakadt valami bennem. És ezek is olyan klisés elvárások nem? Mert mindenáron kapaszkodnánk, mert nem tudunk egyedül lenni… pedig ahogy Balázs fogalmaz, minden fájdalom csak addig az, ameddig nem jössz rá, hogy ez milyen leckét hordoz számodra és ebből te hogyan fogsz erőt meríteni, hogyan fogsz felfelé építkezni.
Az elmúlt hét két beszélgetése is ráébresztett, hogy valamit nem igazán jól csinálok. Szeretnék kapcsolódni, de nem tudok jól. És ezzel nekem van dolgom, nekem kellene ezzel úgy igazán kezdeni valamit – mert ameddig én nem szeretem magam így, nem vagyok saját magam barátja és nem adom azt meg magamnak, amit másoknak gondolkozás nélkül, addig nem igazán vagyok ott ahol lennem kellene. Azt gondoltam az a király, ha tucat barátja van az embernek, meg óriási születésnapi bulijai, meg a közös nyaralások és társai. Vagy van legalább egy olyan mély barátsága, ami tűzön-vizen konkrétan mindent túlél: mások mutogatásait, régi sérelmeket, szerelmeket, barátnőket és barátokat is, azt is, ha közben minden a feje tetejére áll.
És most itt vagyok. A rengeteg feldolgozásra való leckével, azzal leginkább, hogy szeressem önmagam, legyek el én is egyedül, tudjak azonosulni végre önmagammal. Teremtsek érdemi kapcsolatot azzal, aki vagyok – és ne áldozzam fel folyamatosan magam valamiért, ami csak az én fejemben él. Nem kell folyton húznom a kötelet, de azt is tudomásul kell vennem és legfőképp nem a lelkemre venni, ha a másik fél sem akar kötelet húzni. Csak ülni a kötél két végén, hagyni, hogy menjen tovább minden úgy ahogy.
És valahol ez a legnehezebb, nem? Mert a kötél tulajdonképpen szimbólumként is szolgál: elengedni a múltat, elengedni az elvárásokat, a mércét, a sémát, a klisét, mindent. Ott állni csupaszon, önmagaddal szemben, azzal a kérdéssel, hogy Ki vagy te és mit is akarsz?
Hálás vagyok az ilyen eszmecserékért. Az új szemszögekért. A komfortzóna feszegetésén.