Van egy jógaoktató barátnőm – néha azt hiszem egyébként, hogy így ő valahogy annyi mindenen felül tudott már kerekedni, hogy szinte egy burok veszi körül, miközben az emberek között sétál – szóval vele beszélgettem az utóbbi időben arról, hogyan tudnék én is felülkerekedni magamon. Csináltunk egy fotósorozatot, szerette volna megmutatni nekem, hogy igenis jó nő vagyok – azért akarva – akaratlanul is sokszor felbukkan mostanság a jónőség, meg hogy ideálok – meg a hogyan kellene öltözködnöm, ha hallgatnék mondjuk úgy bárkire…
Nos az egyik alkalommal elkezdte nekem pedzegetni, hogy én nem vagyok felelős mások érzelmeiért, viselkedésért. Persze, persze bólogattam neki, hogyne, ez tényleg így van aztán rájöttem, hogy ez egy elég üres bólogatás volt a részemről, mert mondani könnyebb, mint megcsinálni – ez egy remek kibúvó, meg remek kifogás is, hogy bezzeg ő már tudja, na hát én meg nem, meg neki könnyű…
Ez így érlelődött bennem és az élet dobott egy helyzetet, amikor ez így szembe jött. Ott álltam és egyszerűen eszembe jutottak a szavai és éreztem is, nemcsak gondoltam amit mondott. Hogy én miért lennék felelős azért, ha valaki hülyén viselkedik… miért kellene nekem bármit is kezdenem azzal, ha engem valaki amúgy nem kedvel, miért akarnék én görcsösen megfelelni neki, mert mitől lesz jobb?
Akkor és ott hihetetlen megkönnyebbülés öntött el, tényleg levettem a vállamról ezt. Innentovább pofonegyszerűnek tűnik, hogy ne mosdassam ezt vagy azt a viselkedése miatt, amiatt mert hülyeségeket magyaráz – ez nem engem, hanem őt fogja minősíteni. Na igen, és itt jön a társadalom, aki felhördül, hogy hát de mégiscsak a barátod/ anyád/testvéred/életedszerelme – na és? Nem az én reszortom megnevelni, megtéríteni, másfelé rúgni őket, és attól hogy ő ordibál a pláza közepén, az őt minősíti, én ebből kimaradhatok. Az, hogy a társadalom rám is rámvetíti hát… ez meg a társadalom hibája. Mert ilyenek vagyunk sokan, hogy mutogatunk, vetítünk, aztán meg, ha kicsit leülnénk elővennénk a tükröt – ami mellesleg baromi nehéz tükör – akkor más lenne.
5 éve biztos, hogy mentegettem volna magam. Hogy én ezért, meg azért vagyok ilyen, mert… holott ez még mindig rajtam áll, hogy én miként reagálok azokra a dolgokra, amik történtek velem. Ergo az én felelősségem és magamat hibáztathatom csak, ha rossz döntéseket hoztam márpedig abból kijutott bőven. Az, hogy bizonyos helyzetekkel nem tudok mást kezdeni, csak egyszerűen mellőzöm őket – ez sem megoldás, de nem tudom hogyan kellene. Nem tudom kezelni, hogy lassan 30 éves leszek – ezen most lehet hogy páran felnevetnek, de konkrét szorongás jön rám emiatt. Van akinek ilyen idősen már 3 gyerek volt – van olyan évfolyam vagy osztálytársam akinek már 2 gyereke van, van akinek autója, fantasztikus munkahelye vagy éppen kiköltözött külföldre és úgy all in jobb az élete. Ha arról beszélek hogy gyereket vállalni óriási felelősség és nem megy amúgy mindenkinek – legyintés a válasz, jólvanaz, beletanul az ember. De mivan ha én nem akarok? Ha nem érzem ezt magamban? Ha úgy érzem, hogy az én életemben másfajta jelölőkövek vannak, másfajta check-in listák, akkor mi van? Van aki ebben tud kiteljesedni, én viszont nem érzem így – akkor velem mi a baj?
Az is gond, hogy rengeteg negatív példát látok szerteszéjjel megromlott házasságokról, megromló félben levő házasságokról, ahol ott vannak a gyerekek és semerre nem lehet mozdulni…Nekem tudom mi a hátterem, és tudom, hogy 40 évesen, 2 gyerekkel nem tudnám újra kezdeni az életem – ez esetben baj, ha előrelátó vagyok?
Miért baj az, ha anyagi függetlenséget akarok? És ezt magamtól akarom elérni?
Azt érzem, hogy az emberek alapvetően nem ülnek le és nem vetnek számot az életükről. Nem kezdik el visszagombolyítani a fonalat, nem kezdenek el azon merengeni, hogy oké, ezt elhibáztam de erre figyelnem kellene – nem kezdenek el mintákat keresni a viselkedésükben, a velük történt dolgokra való reagálásukban, nem kezdenek el tudatosan figyelni az életükre. És ez nem csak az önös érdekük – legfőképpen amúgy de – de ha már gyereket vállalnak, akkor emiatt is. Ha le is ülünk, valószínű kényelmetlen lesz – jó lenne visszamenni és seggbe rúgni magam hamarabb, vagy máshogy viselkedni, kevesebb sérülést okoztam volna másoknak és magamnak is – de mivel visszafele nem, csak előre lehet menni szeretnék tanulni ezekből, de legfőképp azt szeretném megérteni, hogy miért tettem azt, amit.
„Az önismeretnek nem szabadna ritkaságszámba menni. A tudatosságnak, és annak, hogy mindennap tudatosan végiggondolom, hogy mi történt velem, hogy éreztem magam, azok az érzések vajon honnan jönnek, milyen múltbeli eseményekből: ennek nem lenne szabad ritkaságszámba menni. Ahogy megtanítjuk a gyerekünket arra, hogy márpedig megmosod a fogad naponta többször is, ugyanúgy meg kellene tanítani azt, hogy márpedig elgondolkodsz magadon minden nap.” ( Orvos-Tóth Noémi)
