A görög mitológia szerint érdekes teremtmény volt az ember – kétneműek voltak, kétfejűek, négylábúak. Azzal fenyegetőztek, hogy legyőzik a görög isteneket ezért Zeusz megoldotta ezt is – kettéválasztotta őket, így lehetséges, hogy egyetlen lélek két emberben lakozik. Érdekes felvetés, de nézzünk még mélyebbre!
Ha a két lélekdarab egyesül, akkor a teljesség érzete borít el minket – legalábbis valamiféle gigászi magaslatot fogunk érezni, mindazonáltal a de ja vu érzése is a hatalmába keríthet minket, hiszen mi már találkoztunk, mi több, egyek vagyunk… a katarzis a másik féllel való találkozás, a hideg-meleg pólus, a fent-lent, a kint-bent, az elveszett puzzledarab. Azonban az én teóriám szerint – de ehhez is kellett az, hogy évekig keressem, sőt másokra húzzam ezt, mint egy maskarát, ráerőltetve – mindenki önmagában egy, a teljesség felé igyekszünk, Weöres Sándor után szabadon.
Az ikerlángot nem aposztrofálnám lehetetlen dolognak, de abban sem hiszek, hogy egy másik ember kell, hogy egészek legyünk. Én sokkal inkább úgy tekintenék erre az ikerlángra, mint egy tanítóra: ami belőlem hiányzik/ hiányos( tulajdonság) az benned megvan és fordítva. Kiegészít ( de rossz, mert a magyar nyelv játékossága is arra hívja fel a figyelmet, hogy egészít – tehát nem lehetünk önmagunkban egészek?) de nem vesz el a saját értékedből.
Az, hogy az ikerláng mennyire romantikus felhangú – ez is egyéni kérdés. Persze, a neo-romantika korában, ahol a social média cyber istenei, pixelkirályai és királynői szerelmet imitálnak a képernyőn keresztül; nos ez egy elég képlékeny fogalom, mert tulajdonképpen elég erős vonzódást, lelki kötődést érezhetünk olyan személyekhez is, akiket csak a világhálón ismerünk.( ismerjük… ez is tág fogalom). Sokan a mindent elsöprő katarzist várják, azt a szikrát, azt az óriási felismerést, hogy igen, ő az, ő az én ikerlángom – de mivan, ha ez csak egy csendes, jóleső mosoly és békés nyugtázás, hogy van valaki, akivel nagyon hasonlítunk?
Az én teóriámat folytatva azt hiszem az ikerláng az a személy, akivel oda-vissza működnek az energiák, aki kívülről képes szeretettel rámutatni az én hibáimra, azokra a szemszögekre amiket én nem látok, azokra a hangokra, amiket én nem hallok. Valaki aki a békét és a nyugalmat sugározza és oda-vissza taníthatunk egymásnak úgy általánosságban az életről, az önismeretről, vagy szimplán egymásról. Ha nem a romantika felől közelítem meg, akkor azt mondanám, hogy ez egy olyan erős barátság, amit sem az idő, sem a távolság nem képes megszakítani. Ebben pont ez a szép, hogy úgy adunk a másiknak, távolságtól és időtől függetlenül, hogy az adott személynek pont akkor és ott van arra a szeretetcsomagra szüksége – megérzés alapján. Aztán ez egy körforgássá is alakulhat – és itt ha körforgás, akkor nekem a karma az, ami még szintén témába vághat. Egy mai messengeres beszélgetés alapján ( sziasztok lányok újra!) ezt is megfejtettük amivel én magam is egyetértettem, hogy a karmikus kötődés sokkal inkább jön-megy jellegű. Valaki belép az életedbe, ad valami tanítást, leckét és lehetséges, hogy tovább áll – az sem biztos, hogy egyből. Hanem az a lecke okkal kerül akkor és ott az életedbe, dolgod van vele és valószínűleg addig ismétlődik más-más helyzetekben talán ugyanazzal a személlyel talán mással, ameddig meg nem tanulod ezt. Én borzasztóan hiszek a karmában, abban, hogy ezek egy nagyon vékony, szinte láthatatlan vonalak amelyek összekötnek minket mindenkivel – nincsenek véletlenek.
Én szerencsésnek érzem magam abból a szempontból, hogy ha visszanézek az életemre, bárkiről eltudom mondani azt, hogy adott valami leckét és bizony megtanultam – nem mondom, hogy nem volt ismétlésem és nem buktam meg, mert de, de nem gondolok senkire se haraggal – és talán ez a legfontosabb momentuma annak, hogy megtaláljam nemcsak a hőn áhított lelkibékét, hanem leginkább hogy megtaláljam önmagam és azokat körülöttem, akik hasonlóan látják a világot mint én.
Mindig úgy képzeltem el a nagy pillanatot, hogy majd lassított felvételen nézem magam kívülről mint a filmeken, a hajam lobog, tudjátok minden olyan borzasztóan film-klisés lesz és akkor összeakad a tekintetünk az ikerlángommal,elkap a de ja vu, a katarzis és voilá, megvan. Mégse mentem el mellette, hallelujah.
Aztán nem tudom, szimplán szerelmes lettem. Egy csipetnyi de ja vu érzésünk azért volt, megvolt a közös hang, volt némi hollywoodi klisé, fújt is kicsit a szél, lobogott is kicsit a hajam – sőt, a kezemet is kidugtam a kocsi ablakán és hullámzást imitáltam, miközben a nap szinte perzselte a kezem. A kedvenc zeném szólt miközben összenéztünk, elmosolyodtunk mindketten és azt hiszem, ott dőlt el sok minden. Talán mégiscsak van valami abban, hogy Zeusz miért lett olyan ideges – olyan erősséget éreztem, hogy bizony egy pillanatra megértettem, miért ijedt meg, hogy legyőzzük így a többi istenséget… nem tudom, hogy ez pontosan az ikerláng hatás-e, de számomra egyszerre volt borzasztóan diadalittas és örömujjongástól hangos, mellette pedig békés, csendes és megérkezős.
Viszont abban is biztos vagyok, hogy hajlamosak vagyunk valakit többnek látni, sőt ráerőltetni ezt a maskarát csak azért, hogy valami biztosat érezzünk – hiszen ő tutira az! felhanggal. Az ikerláng mítosza, vagy csak szimplán a nagybetűs társ kérdése olyan burkot épít sokszor körénk, ami mögül nehéz kilátni – hiszen előre senki sem tudja, hogy milyen érzés lesz, ha valóban azzal találkozik, aki a tényleges társa lesz, csak nagyjából sejtéseink vannak erről, pont úgy, ahogy szerintem az ikerlángnál is. És a biztonság, a hovatartozás, a ” veled egész vagyok” vagy a „veled több vagyok” érzése nagyon nagy hangsúlyt tud adni egyes pillanatoknak még akkor is, ha alapvetően nem mondható el, hogy a boldogság ittatja át a közös életet és a hétköznapokat. Az ikerláng egy meleg takaró egy téli estén – talán. De sokszor húzzuk magunkra a foltos, sok helyen lyukas takarót is ha fázunk – márpedig ha az ember magányos, akkor vacog, és reszket és nagyjából sajnos bármelyik takaró jól jöhet ezekben az időszakokban. Az igazi meleget a láng adja meg – legalábbis én így képzelem el.
Nektek mi a véleményetek?
