Bejegyzések

Beküldve:

Új templom épül vagy csak renoválják az eddigit?

Nehéz témát hozok, @megszolalas.ig instagram posztja borzalmasan megütött engem lelkileg és el is gondolkoztatott, ennek kifejtését fogjátok az alábbi blogcikkben olvasni.
” Templomom voltál, de te Istent játszottál”. Ez a felirat látható a képen – amikor szembejött velem, szinte azonnal kattant az agyam egyet, hogy húha, ezek komoly szavak és kezdenem kell ezzel valamit – kicsit görgetni magam előtt, kicsit rágcsálni, ízlelgetni mert bőven tudnék róla beszélni.

Én is vághattam volna ezt a mondatot más fejéhez, és más is vághatta volna az enyémhez: volt, hogy én is többnek gondoltam magam, mint amennyi vagyok. Valaki életében betölteni az egyetlent, az Őt, nos, meg kellett volna/ meg kellene becsülni. A legrosszabb amit tehettem, hogy folyton folyvást javítani akartam – itt átfércelni, ott bádologni az embereken,csakmert láttam bennük valami úgynevezett potenciált, ami csak az én mércém szerint az. Ma már ha visszaolvasom magam, sajnálom, hogy ilyen voltam ennyire mérhetetlenül egoista és komplexusban szenvedő egyén, aki a saját életének hajóját nem tudta kormányozni ezért inkább másét kezdte el olyan vizekre vinni, ahová nem lett volna szabad. Temploma voltam egypár embernek – beengedtek, megmutatták kik ők, és én is engedtem be embereket, ide bentre. Sokat. Sokféleképp. És igen, volt aki csak csendesen szemlélődött, amolyan félve, múzeum látogató szerűen, mások pedig előbb-utóbb felültek arra a faragott székre és azt mondták, na majd én megmondom neked miként kellene élned. Hogyan kellene látnod. Na persze, a saját pirulám, amit másoknak adtam nyilvánvalóan nem ízlett úgy… kulcsot adni valaki kezébe, ami a te lelkedet nyitja, merész feladat. Dehát mégcsak bakfisok se vagyunk már, hogy ezzel csak úgy játszadoztunk – gondoltam én, pár ezerszer. Mások kulcsát elvenni, kicsit játszadozni, kicsit betekinteni… nekem lehet? Nem, hiszek ki vagyok én? Kár, hogy akkor nem így láttam, kár, hogy annyi kapcsolatom ment emiatt a fura játszadozás miatt tönkre, mert nem voltam képes belenézni abba a tükörbe, amit az élet elém tartott.

Én nagyon szeretem a karma jelenségét, mert számomra is óriási jelentősséggel bír, meg-meg fékez,finomít és csiszol. Nem kellene, hogy ‘isteneket’ avassunk mások személyében, de ehhez kell egy bizonyos szint, amikor csak annak látod ami – nem többnek és nem kevesebbnek. Aztán ezt így eltudod tenni magadba valamerre : akarsz-e ezzel mit kezdeni vagy sem, van-e dolgod vagy időd a másikkal?
Ha az ember szerelmes, a másik fél tökéletes. Nincs hiba. Dehát itt jön közbe megint az ékes magyar nyelv: másik felem. Dehogy felem, hiszen egészek vagyunk mindannyian, nemde? Erre kellene törekedni – én azt hittem azt kell keresnem, ami belőlem hiányzik. Ezt is kerestem: de azt kellett volna, ami tanítja az én egészemet finomulni. Nem vagyok türelmes, nem vagyok ilyen vagy olyan – megmutassa a másik a hogyant és a miértet, aztán rajtam áll, hogy én ezzel akarok-e megintcsak kezdeni valamit, akarom-e fejleszteni magam türelemre,pontosságra.

Ami még jobb lenne, ha ezeket a templomokat így is kezelnénk – tapintattal. A másik élete, személyisége, élettapasztalata, megélt traumái, megélt csodái mind-mind alapkövei az ő kis templomának és mi, látogatók sokszor jó lenne, ha levennénk a cipőnket mielőtt bemegyünk. Mert én is csak betrappoltam, mert én én vagyok, harsány, energikus, majdénmegmutatom, majdénrendetteszek,majdén…
Majdénnek az kellene, hogy lecsendesüljön, és érezze magát megtisztelve mert megláthat olyan részleteket, amit mások lehetséges, hogy nem. Ezeket így is kellene kezelni.

Nem könnyű folyamat ez, hogy ráérezzek én is ezekre a rezgésekre, hogy megkérdezzem, kérik-e a véleményem, hogy ha kiabálnak velem már nem ösztönösen visszakiabálok hanem csendben maradok – mert sokszor nem nekem szól, csak én vagyok a közelben. Nagyon renoválom magam: ez az elvonulás is a folyamat része, nagyon remélem, hogy az évek során nem csak a kosz fog rám rakódni, hanem valamiféle önismeret is, ami egy nyugodtabb, megfontoltabb énhez vezet.

Mindig is arra vágytam és azon voltam, hogy az én lakásom, vagy otthonom menedék legyen mások számára: legyen egy nyugodt éjszakájuk, legyen egy nagyszerű borozós estéjük, legyen egy olyan napjuk, amikor nem az otthoni gondokkal dacolnak legyen az bármi. Én is erre vágytam gyerekként ami nem adatott meg, nem volt másik hely, nem volt menedék. Ebben a kis templomban elég sokan jöttek már el – sokat nevettünk, sírtunk, főztünk, pletykáltunk, sztoriztunk, házibuliztunk, ittunk, cigiztünk az erkélyen, néztünk filmeket, olvastunk verseket, ültünk a sötétben, hallgattuk egymás szívverését, simogattuk bátorítóan egymás haját, öleltük egymást annyi de annyi történetet tudna ez a kis templom mesélni….

Beküldve:

És akkor az univerzum úgy döntött…

Szeretném, ha ez egy vidám hangulatú bejegyzés lenne, de nem fogok hazudni, inkább csak aposztrofáljuk tanulságos posztnak. Az elmúlt hetem hálakeresési folyamata hullámzóan halad – van amiért már most hálás vagyok, de felismertem azt, hogy mi az, ami óriási tanulási folyamat lesz még. A stressz úgy tűnik borzalmas erővel tud rám szakadni és nem tudom, hogyan engedjem el – ez egyik kiváltó oka annak, hogy úgy érzem magam alá vagyok temetve – aki pedig nem tanult meg kúszni ebben, vagy szimplán kilépni ebből a körből
(lásd én) a töménytelen maximalizmusommal, a megfelelési kényszereimmel – nos, elég nehéz, sőt kurvára az. De majd lesz jobb. Nem csinálhatom ugyanazt, mint egy éve.
Amiért jelenleg borzasztóan hálás vagyok : a készülő verseskötetem. Bizony, ilyen törekvéseim lettek – az elmúlt évek terméseiből, érzéseiből, csalódásaiból, öröméből, múzsáiból merítkezve talán végre nyitok a világ felé. Ez elég nagy lépés számomra, tényleg még csak karcolatok vannak meg, vázlatok, megannyi ötlet de hiszem, hogy egyszer kész lesz. Kész kell, hogy legyen, lehetőleg a harmadik x-em előtt.

A napokban a jógabarátnőm a távoli Skóciából elküldött nekem egy mantrát – kiragasztottam a tükörre. Minden reggel megpróbálom a lehető legjobban átérezni a mondandóját ennek a pár soros kis szövegnek, muszáj valamibe kapaszkodnom de úgy tűnik, segít. Magamba kell megtanulnom kapaszkodni leginkább, hogy bármire képes vagyok, mert tehetséges vagyok, szorgalmas és erősebb, mint azt valaha is hittem.

Épp hallgatom Almássi Kitti egyik podcastjét, és arról beszél épp, hogyan lehet kilépni egy olyan helyzetből, amikor a másik fél vagdalkozik. Almássi Kittinek így a könyvei által és az előadásai által elég sokat köszönhetek mert könnyedén ráébresztett, rámutatott dolgokra, amikre óriási szükségem volt és jellemformáló hatással bírtak irányomba. Olyan fontos lenne és olyan jó is lenne ezek mellé, ha sokkal többen értelmeznék ezeket a dolgokat és kezdenének dolgozni saját magukon. Mennyivel kevesebb bonyodalom, stressz, verbális és mentális harc lenne! Te mit tettél ma, hogy jobban ismerd önmagad?

A következő hónapban érkezik az újabb könyvrendelésem, Vágyi Petra – Sémáink fogságában c. könyve ami szerintem hiánypótló lesz a könyvtáramban, illetve az életemben is. Számomra olyan izgalmas kérdés, hogy megismerjem önmagam, fejlesszem magam és tudjak érdemben olyan tanácsot adni – annak aki kéri – hogy ne egy sablondumát toljak a nagyvilágból,hanem egy picit is tudjak rajta segíteni, vagy segíteni azon, hogy másképp lássa a helyzetét. Nem lennék jó pszichológus, de talán coach igen. Mások problémájának megoldásához könnyebb objektíven viszonyulni… és mivel sok-sok önismereti könyvet olvastam el, mellette pedig még több pszichológiát olvastam könyebben rájövök mások miértjeire. Nem tudom, szeretem ezt a dolgot.





Beküldve:

Tudsz-e hálás lenni?

Szeretnék erről írni, mert úgy tűnik, valami változás alatt áll bennem – és ez borzasztóan jó dolognak tűnik most, talán újabb dolgot tanulok magamról és egy kicsit teszek is azért, hogy megismerjem vagy többet adjak magamnak – szeretetből.
Sosem voltam hálás – semmiért. Ezt így nagyon nehéz leírni, de így van: nem voltam hálás sem az ölelésekért, sem a vigasztalásokért, nem tudtam megélni a hála pillanatát akkor sem, mikor eljutottam olyan helyekre, ahová vágytam. Amikor megtudtam venni azt, amire évek óta gyűjtöttem vagy álmodoztam. Az életem sok tekintetben hasonlított egy kipipálásra váró feladatlistára, semmint arra, hogy örüljek az elért sikereimnek, el is ismerjem őket de az, hogy legfőképp hálás legyek akár magamnak, hogy ezeket el tudtam érni,sokszor önerőből.

Nem voltam hálás akkor sem, mikor fenntartottak a vízen sokszor sokan sokféleképp, mert úgy gondoltam ez egy befektetés – most engem úsztatnak, máskor pedig én fogom őket.

Aztán lehet, hogy tényleg öregszem, vagy csak szimplán lassulok de példának okáért, miközben mentem dolgozni, utaztam a buszon néztem a hegyeket a távolban és elmosolyodtam, hogy dejó, hogy most itt pont így süt a nap rám, pont látom a hegyeket mert tiszta a levegő és azt éreztem, hogy jó ez így, hálás vagyok érte.
Ez volt az első kis lépés.

Visszatekintettem az egyetemi éveimre, a volt munkahelyeimre, az emberekre, kapcsolatokra akiket megismertem innen-onnan, a barátokra akik kitartottak mellettem akkor is, amikor a leginkább elviselhetetetlen voltam – és tudjátok, azt éreztem jól volt ez így. Nem csináltam mindig mindent jól, sőt. Annyi hibát halmoztam, bántottam meg embereket, váltam toxikussá mások és magam számára is, voltam rosszindulatú, voltam igazi mártír, voltam manipulatív, voltam bután naiv, voltam egészen betegesen stresszes és féltékeny is – de sosem voltam hálás.
Én mindig azt mondtam, nem vagyok jó ember, hiszen tényleg annyi tettemmel nemcsak bántottam meg másokat, hanem konkrétan követ dobtam hozzájuk – a mostani eszemmel annyira látom, hogy miért tettem ezeket és tisztában vagyok vele, hogy sokat nem lehet csak úgy egy szimpla bocsánatkéréssel elintézni sem már.

Kibúvót keresni sokkal egyszerűbb volt, kifogások mögé bújni – de jobb akarok lenni.
A régi telefonom rendszerébe bejelentkezve elém tárult egy nem is olyan régi időszak – meglepődve láttam a fotókat, tele van emlékekkel, amik elérték a hatásukat és elkezdtem azon agyalni, hogy mennyire mindent megtettem volna egy ölelésért valakitől – mert összetévesztettem érzéseket, mert gaslightingoltak, mert saját magamat is megkérdőjeleztem már a végén, és most az élet amit hoz, azt el tudom fogadni az összes jóságával és kevésbé jó helyzeteivel együtt: hogy ez mekkora egy folyamat volt! Óriási lépés, amikor nem rebelliskedsz és nem kezdesz felesleges körökbe magaddal szemben, nem kezdesz el de miért? kérdéseket gyártani, nem falod fel magad elevenen – hanem nem is tudom, egyszerűen megbékélsz. Tudsz úgy örülni, hogy az őszinte. Még gyakorolni kell, de egyre többször tud jó lenni.

Nagyon eltűntem az elmúlt fél évemben. Összehúztam magam egész kicsire, elkerültem az embereket, egy-két emberrel találkoztam csak, hogy átgondoljam mennyi mindent rontottam el és egyáltalán van-e értelme ugyanezeket a köröket futni, vagy képes vagyok ebből kilépni és más szemszögből nézni a dolgokat.

Hálás tudok-e lenni azért, mert van egy jó estém? Mert úgy kelek fel, hogy jól vagyok?
Tudok-e pont annyit gondolni a történtekbe, mint amennyi és nem akarom túltölteni a poharat, nem akarok miérteket keresni, nem akarom aláásni és megvétózni a dolgok menetét?

Tudok és ez végre borzalmasan jó érzés is egyben.



Beküldve:

Vágyak/Valóság

Akinek van Netflix előfizetése valószínűleg belefutott ebbe a sorozatba, ami mindössze 8 részből áll. A tiktokot felrobbantotta néhány jelenete, ami erősen 18+os és maximálisan igaz rá, hogy csak egy kis erotika, egy csipetnyi fehérnemű kell és szinte bármi eladható.
De vajon tényleg csak egy újabb szexsorozat unatkozó, izgalmakra vágyó háziasszonyoknak?

Nem a színészekről lesz szó, sem azok tehetségéről vagy épp hiányáról. Arról sem lehet velősen írni, hogy mennyire magával ragadó a történet, hogy a plot igazán sokáig érlelődött a producerek koponyájában. Arra viszont mindenképp érdemes figyelni, hogy maga a téma amit feldolgoz szerintem sokak fejében hagyott kérdéseket, nem véletlenül. Aki mellett biztonságot, nyugodt és békés családi légkört kapunk, valószínűleg nem tudja megadni azt az izgalmat, a szenvedélyt, amire szükségünk volt/ van. Nagyon ritka az, amikor a kettő kéz a kézben jár. Ez az a kérdéskör, amit feszeget – vajon tényleg így van?

A történet huszadrangú: lapos házasság, tökéletes család és egy eltitkolt élet vagy inkább egy eltitkolt bűnős múlt.
SPOILER >>

A főhősünk, hogy újra azt érezze hogy él, egyszerűen naplót kezd el vezetni a számítógépén ahol részletesen leírja hogyan vette be az éjszakai Sohót a barátnőjével, akivel megszámlálhatatlan kalandjuk volt. Részletes pontossággal írja le, kivel mikor és mit csinált. Egyetlen férfi emelkedik ki az összes sztori mögött : Brad. A vele való 8 évnyi kalandozása az, amire újra vágyik mindazok ellenére, hogy ott van vele élete nagybetűs partnere, a mindig tökéletes, mindig jófiú, kiváló apa Cooper. Ahol titok van, ott lebukás is – Cooper elolvassa a felesége naplóját, majd szépen lassan betekintést nyerhetünk abba, hogy tulajdonképpen sosem volt köztük megfelelő kommunikáció, nemcsak a szexuális életükkel, vágyaikkal kapcsolatban hanem úgy általánosságban. Elcseszett próbálkozások hada következik, ahol Cooper a szexi férj szerepét próbálja felvenni, tulajdonképpen felfogja hogy mire van a feleségének szüksége és ezért lekopizza a Braddel való sztorikat abban reménykedve, hogy ezzel aztán mesésen boldoggá varázsolja a feleségét, Billiet. Ugye érezzük, hogy ez is egy óriási klisé, mindazok ellenére hogy kb. mindenki tudja, hogy eleve holt ötlet valaki más levetett cipőjét felvenni, ha az nagy ránk…
Billie továbbra se adja fel az álmodozást, van némi csavar, némi dráma de szerintem a legértékesebb pontja a történetnek az, amikor a fáradt anyuka kifakad – nem érti hol romlott el az élete. Soho utcáin sétálgatva,babakocsival megkérdezi magától, hogy ki is ő valójában, tényleg erre vágyott-e vagy a társadalom nyomására történtek vele a dolgok – miközben a „barátnői” azaz szintén életunt, folyamatosan boldogságot bizonygató anyukák nem értik, hogy mi történik Billievel, mivel egyikük sem az a lélekelemző típus sokkal inkább ez a kifelé azt mutatom, minden a lehető legnagyobb rendben, mert tökéletes kép kell a családról Facebookra.

Billie aki egyébként pszichológus ( … igen, tudom, de attól, hogy valaki pszichológus nem jelenti azt, hogy a saját életét is rendbe tudja tartani, vagy egyáltalán átlátja hogy melyik döntéséből mi következett) próbálja azért összetenni a dolgokat,de végül minden döntése, minden álma, minden gondolata Bradhez jut vissza – ezért meglátogatja az egyik volt tanárát az egyetemen. Ez volt a film abszolút csúcspontja, ez a beszélgetés ami kettőjük között zajlik. A volt tanára rámutat arra, hogy az egyik serpenyőben a boldog család, a biztonság, a kirakat van, de ettől nem várható el, hogy tartalmazza a szenvedélyt, a kéjt, azokat az izgalmakat, amiket Braddel élt át, mert Cooper alapból nem is az a fajta ember, így ez csak egy ilyen tesséklássék módszer lenne. Nem tudom hány anyuka kapta fel a fejét erre, hány elkeseredett szingli vagy mennyi párkapcsolatban élő nyelte félre a falatot, de biztos, hogy ez a beszélgetés ( kérdéskör) szerintem nagyon sok ember életében jelen van, vagy jelen lesz egyszer.

Billie és Cooper megpróbálja a házasságukat megmenteni, ami alapból már bizalomtól kellően mentes, hiszen Billie Bradről fantáziál, Cooper számára is előkerül egy hölgy, aki meg pont azt adja meg, amit ő nem kapott meg otthon: felnéznek rá, dicsőítik, értékesnek és elérhetetlennek titulálják. Ebben is van némi érzelmi manipuláció, hiszen melyik férfinek nem simogatná az egóját, ha felültetik arra a bizonyos elérhetetlen trónra? Francesca nagyon ügyesen manipulálja Coopert, és nagyon sok víz lefolyik kettőjük között de az óriási csattanó csak ezek után jön. Nem árulom el, akit érdekel, nézze meg, de erősen 18 karikás sorozatról beszélünk.

>>SPOILER VÉGE

Nagyon hangzatos a magyarra fordított címe, végre egy frappáns fordítás. Vágyak/Valóság. Mennyire mosható össze a kettő, mennyire egészséges összemosni és kivel lehet csak vágyakat kiélni és kivel lehet egy életet megalapozni. Vagy van olyan, akivel mindkettőt lehet?

A legérdekesebb viszont az, hogy rámutat az egész történet a korunk egyik legnagyobb betegségére – az intimitást és a szexualitást összekeverjük azzal, hogy szeretve, kellve érezzük magunkat. Billie tulajdonképpen épp ezt teszi – ha Braddel van, akkor szeretve, kívánva érzi magát és ez egyfajta eufórikus állapotot idéz neki elő – mindannyian tudjuk, hogy amitől függünk, annak a rabjai leszünk vagy épp rabjai maradunk. Tehetünk bármit, lehet egy teljesen más máz mögé épített életünk, a valódi énünket, a valódi vágyainkat nehezen tudjuk jó mélyre elásni hosszabb időre. Amit nem kapunk meg, abból hiány lesz, a hiány éhséghez vezet és az éhség mardossa az embert – Billiet újra és újra. Megéri-e egy eufórikus, dopamintól fűtött éjszakát odaadni egy otthonért?
Megéri-e önzőnek lenni?

Beküldve:

Lélekbúvár tanfolyam – merünk-e merülni?

Van egy jógaoktató barátnőm – néha azt hiszem egyébként, hogy így ő valahogy annyi mindenen felül tudott már kerekedni, hogy szinte egy burok veszi körül, miközben az emberek között sétál – szóval vele beszélgettem az utóbbi időben arról, hogyan tudnék én is felülkerekedni magamon. Csináltunk egy fotósorozatot, szerette volna megmutatni nekem, hogy igenis jó nő vagyok – azért akarva – akaratlanul is sokszor felbukkan mostanság a jónőség, meg hogy ideálok – meg a hogyan kellene öltözködnöm, ha hallgatnék mondjuk úgy bárkire…
Nos az egyik alkalommal elkezdte nekem pedzegetni, hogy én nem vagyok felelős mások érzelmeiért, viselkedésért. Persze, persze bólogattam neki, hogyne, ez tényleg így van aztán rájöttem, hogy ez egy elég üres bólogatás volt a részemről, mert mondani könnyebb, mint megcsinálni – ez egy remek kibúvó, meg remek kifogás is, hogy bezzeg ő már tudja, na hát én meg nem, meg neki könnyű…

Ez így érlelődött bennem és az élet dobott egy helyzetet, amikor ez így szembe jött. Ott álltam és egyszerűen eszembe jutottak a szavai és éreztem is, nemcsak gondoltam amit mondott. Hogy én miért lennék felelős azért, ha valaki hülyén viselkedik… miért kellene nekem bármit is kezdenem azzal, ha engem valaki amúgy nem kedvel, miért akarnék én görcsösen megfelelni neki, mert mitől lesz jobb?
Akkor és ott hihetetlen megkönnyebbülés öntött el, tényleg levettem a vállamról ezt. Innentovább pofonegyszerűnek tűnik, hogy ne mosdassam ezt vagy azt a viselkedése miatt, amiatt mert hülyeségeket magyaráz – ez nem engem, hanem őt fogja minősíteni. Na igen, és itt jön a társadalom, aki felhördül, hogy hát de mégiscsak a barátod/ anyád/testvéred/életedszerelme – na és? Nem az én reszortom megnevelni, megtéríteni, másfelé rúgni őket, és attól hogy ő ordibál a pláza közepén, az őt minősíti, én ebből kimaradhatok. Az, hogy a társadalom rám is rámvetíti hát… ez meg a társadalom hibája. Mert ilyenek vagyunk sokan, hogy mutogatunk, vetítünk, aztán meg, ha kicsit leülnénk elővennénk a tükröt – ami mellesleg baromi nehéz tükör – akkor más lenne.

5 éve biztos, hogy mentegettem volna magam. Hogy én ezért, meg azért vagyok ilyen, mert… holott ez még mindig rajtam áll, hogy én miként reagálok azokra a dolgokra, amik történtek velem. Ergo az én felelősségem és magamat hibáztathatom csak, ha rossz döntéseket hoztam márpedig abból kijutott bőven. Az, hogy bizonyos helyzetekkel nem tudok mást kezdeni, csak egyszerűen mellőzöm őket – ez sem megoldás, de nem tudom hogyan kellene. Nem tudom kezelni, hogy lassan 30 éves leszek – ezen most lehet hogy páran felnevetnek, de konkrét szorongás jön rám emiatt. Van akinek ilyen idősen már 3 gyerek volt – van olyan évfolyam vagy osztálytársam akinek már 2 gyereke van, van akinek autója, fantasztikus munkahelye vagy éppen kiköltözött külföldre és úgy all in jobb az élete. Ha arról beszélek hogy gyereket vállalni óriási felelősség és nem megy amúgy mindenkinek – legyintés a válasz, jólvanaz, beletanul az ember. De mivan ha én nem akarok? Ha nem érzem ezt magamban? Ha úgy érzem, hogy az én életemben másfajta jelölőkövek vannak, másfajta check-in listák, akkor mi van? Van aki ebben tud kiteljesedni, én viszont nem érzem így – akkor velem mi a baj?

Az is gond, hogy rengeteg negatív példát látok szerteszéjjel megromlott házasságokról, megromló félben levő házasságokról, ahol ott vannak a gyerekek és semerre nem lehet mozdulni…Nekem tudom mi a hátterem, és tudom, hogy 40 évesen, 2 gyerekkel nem tudnám újra kezdeni az életem – ez esetben baj, ha előrelátó vagyok?
Miért baj az, ha anyagi függetlenséget akarok? És ezt magamtól akarom elérni?

Azt érzem, hogy az emberek alapvetően nem ülnek le és nem vetnek számot az életükről. Nem kezdik el visszagombolyítani a fonalat, nem kezdenek el azon merengeni, hogy oké, ezt elhibáztam de erre figyelnem kellene – nem kezdenek el mintákat keresni a viselkedésükben, a velük történt dolgokra való reagálásukban, nem kezdenek el tudatosan figyelni az életükre. És ez nem csak az önös érdekük – legfőképpen amúgy de – de ha már gyereket vállalnak, akkor emiatt is. Ha le is ülünk, valószínű kényelmetlen lesz – jó lenne visszamenni és seggbe rúgni magam hamarabb, vagy máshogy viselkedni, kevesebb sérülést okoztam volna másoknak és magamnak is – de mivel visszafele nem, csak előre lehet menni szeretnék tanulni ezekből, de legfőképp azt szeretném megérteni, hogy miért tettem azt, amit.

„Az önismeretnek nem szabadna ritkaságszámba menni. A tudatosságnak, és annak, hogy mindennap tudatosan végiggondolom, hogy mi történt velem, hogy éreztem magam, azok az érzések vajon honnan jönnek, milyen múltbeli eseményekből: ennek nem lenne szabad ritkaságszámba menni. Ahogy megtanítjuk a gyerekünket arra, hogy márpedig megmosod a fogad naponta többször is, ugyanúgy meg kellene tanítani azt, hogy márpedig elgondolkodsz magadon minden nap.” ( Orvos-Tóth Noémi)

Beküldve:

A láthatatlan, aranyra festett törések mentén

Akinek a cím után leesett, hogy a japán kintsugiról beszélek, annak jár a piros pont. Ez az a fajta renoválási technika, mikor ha valami összetörik, arany festékkel és ragasztóval újra eggyé varázsolják a kerámia darabokat – egyetlen percig sem takargatva a szépséghibájukat, ami a törésből fakad.

A Mindset Pszichológia FB oldalán futottam újra bele ebbe a kifejezésbe, amit jómagam is használtam már 2017-ben. Életem azon szakaszában jártam, amikor pont így éreztem magam, mint egy ezerfelé tört kerámia, amihez akkor még nem volt arany ragasztó.
„Az életünk során kialakuló kríziseket megoldva egy magasabb működési szintre lépünk. Ahogy a megragasztott edényeken örökre megmutatkoznak a törések, úgy ezek az élmények is nyomot hagynak a személyiségünkön – mindez pedig lehet egy pozitív változás is. A pszichológia ezt a fajta fejlődést poszttraumás növekedésnek hívja.” ( Mindset Pszichológia FB oldal)

A napokban nekifutottam már párszor, hogy írjak egy novellát, de valahogy újra meg újra elakadtam benne – a mondanivalóm kúsza volt és zavaros, de ahogy ma belefutottam ebbe a facebook posztba, rájöttem, hogy erre akartam visszavezetni a novella mondandóját – lehetünk-e egészek ott, ahol egyszer megtörtünk? Valószínűleg nem. Megragasztani magad, a traumát átültetni egy másik cserépbe, ami már a tanulság feliratot viseli, nagyon-nagyon nehéz folyamat és nem is lehet siettetni.

Ez az egész törés is nagyon érdekes dolog – míg mások azonnal észreveszik kik az kintsugi-emberek, empátiával és megértéssel fordulnak feléjük, van, aki teljes egészében vak erre. Hogyan érnek ezekhez a kintsugi emberekhez, más emberek? Tudunk-e kellő finomsággal bánni velük – vagy egyáltalán akarunk-e bármit is kezdeni azzal a ténnyel, hogy valaki éppen megmutatja nekünk, mennyi reparáláson van túl és a jelenlegi életszakaszában hol áll.

Egyre több mintát ismerek fel, amit az emberek körülöttem loopolva csinálnak – ezek az apró részletek egyébként jobban segítenek abban, hogy megértsem vagy elfogadjam, miért olyanok – miért van az, hogy valaki takarításba vezeti le a feszültséget, miért van az, hogy valaki folyamatosan kiabál velem, miközben nem velem, hanem az életkörülményeivel van baja – ez azért jó, ha tudatosítom magamba, hogy elsősorban nem velem van baja, mert így nem kezdek el felesleges köröket futni magammal, nem kezdem el a saját traumajelmezeimet elővenni a fiókból és magamra ölteni, hanem szimplán engedem, hadd menjen. Azt is szemrevételezem, hogy én hogyan reagálok és miért úgy ahogy – milyen furcsa, hogy minden visszavezethető valamire és ez nem csak légbőlkapott dolog, hanem konkrét tények vannak előttem – mintha valamiféle hályog esett volna le a szememről, látom az összefüggéseket és ezzel együtt egyfajta megkönnyebbülés is van rajtam. Már tudom, miért beszéltem úgy a barátnőmmel, miért nem tudtam elviselni az ő boldogságát, miért nem tudtam felvenni a kapcsolatot valakivel, akitől bocsánatot kellene kérnem, vagy miért van az, hogy akárhányszor találkozom egy régi barátommal, akkor nem tudom elkezdeni azt a beszélgetést, ami már legalább 50x lejátszódott a fejemben.

Ti hogyan álltok ehhez, meritek megmutatni vagy büszkén felvállaljátok azt, hogy mennyi törés után is egészek vagytok csak máshogyan?


Beküldve:

Hiányzik-e az, amit csak elképzeltem?

Ha a gyerekkorig megyek vissza, majdhogynem magától értetődő, hogy a gyermeki fantázia hogyan ragadott el, egy sokkal kényelmesebb, sok tekintetben jobb világba napról-napra. Hogy ez mennyire hozható összefüggésbe azzal, hogy a tinédzserkorom javarésze is elképzelt szceneriók tömkelegétől volt változatos… nos, azért ennek a pozitív oldala az írásban merült ki. ( éljenek a fanfictionök!)

Azért ha az ember lassan felnő, akkor ezt szimplán a baráti kör „túlgondolásnak” mondja – minek iszok előre a medve bőrére, ha nem is biztos, hogy úgy lesz? Minek vonzom be magamnak? Miért akarok A,B,C,D tervet létrehozni, ha az élet amúgy elég kiszámíthatatlan és aki rugalmatlan ( lásd én) a saját bőrén tapasztalja meg, mennyire annak kell lenni – nemcsak egy munkahelyen, hanem a magánéletben is. Talán így akarok minden eshetőségre felkészülni, hogy semmi ne érhessen váratlanul – ez tökéletesen rámutat a kontrollmániámra, amivel szeretném kézbe venni az életemet ( mások életének iránymutatása mennyivel egyszerűbb, mennyivel magától értetődőbb tanácsokat adni, rálátni arra, hogy mással mi is történik egész pontosan …) és arra is rámutat, hogy mennyire nem tudom mégis kontrollálni. Ez is egy hosszú folyamat, aminek közel sem az elején, de legfőképp nem a végén járok : elengedni a kontrollt, venni egy nagy levegőt, és csak lebegni a víz felszínén bízva abban, hogy mindkét kezem és lábam szabad, tehát ergo tudok majd úszni. A mások élete pedig nem az én felelősségem – nem nekem kell megtanítani valakit úszni, vagy legfőképp újra és újra kimenteni. Mások élete feletti kontroll csak arra való, hogy hamis sikerélményem legyen, mintha valamit jól tudnék – holott dehogy. Ameddig mások életével foglalkozom, az ő életüket „reparálom” sokszor az engedélyük nélkül, addig sem kell a saját nyomorommal dolgoznom.

Az eljegyzésem is emiatt bomlott fel – vagy inkább emiatt is. A mai napig vallom, hogy két ember, csak azért, mert hasonló az a helyzet, amiben dagonyáznak nem kell hogy együtt legyenek. Ha felemelni nem tudjuk egymást, legalább ne tapossuk lentebb – utólag mindenki okos, tudom. Felelősnek érzem magam, mindazonáltal örülök is, hogy most ezt ilyen kristálytisztán megtudom fogalmazni. Biztos van még dolgom vele.

Hiányzik-e amit csak elképzeltem? Valahol kicsit igen azért – hiszen a magunk emberi mivoltjából fakad, hogy vannak életcélok – legyen az egy házasság, egy kertes ház kutyával, macskával, egy fantasztikus karrier, egy csibész kiskölyök, aki a kertben rohangál – ezeket azért szeretjük elképzelni, és ebbe a hitbe bele is ringatni magunkat, mert ez édes, szirupos, felsóhajtunk utána, hogy milyen jó is volna… egy kis komfort a szürke hétköznapok mocsarában. De ez nem a valóság – hány fiam és lányom lenne már, ha ez mind valósággá vált volna! Milyen gyönyörű helyen laknék, hányszor látogattam volna meg a tengert… ezek mind banális példák, de minden egyes életszakaszom rengeteg ilyen képzelgést tartalmazott. Konkrét barátságok tűntek el az életemben, holott 80 évre minimum elterveztem őket – és itt a nagy bökkenő – valójában az a hatásom ezekre, hogy tudom, hogy nincs hatásom. Hány kapcsolatom veszett el, hány este volt úgy, hogy azt fantáziáltam, ezzel meg azzal, hogy létezhet a kertes ház, gyerekkel,kutyával macskával – holott dehogy. Mindenkiben többet akarok látni, mint ami – látom a potenciált, a kihozható maximumot, de ez lehet, hogy nekik valójában az a maximum, miért akarnám őket többre erőltetni, ha úgysem meg? Kit akarok még úgy megjavítani, hogy csak az én szememben szorul javításra?

Egy nagyon halvány sejtésem van erről: édesanyámat nem tudtam megmenteni – fizikailag és mindenhogy is képtelen lettem volna erre, koromnál fogva is. Ezt cipelem magammal, néha picit leteszem ezt a csomagot, néha pedig futok vele, cipelem, nyúzom-húzom, mert azt remélem, hogy a következő ember, akit megismerek – teljesen mindegy mennyi ideig van jelen az életemben ( ez is fontos lépés, hogy elfogadtam, hogy nincs garancia és nincs biztosíték, hogy maradnak) – adhassak neki egy pozitív löketet, egy hangyányi megmentést – mikor sír, vigasztalhassam, mikor tanácstalan, megkérdezhessem, hogyan segíthetek neki.

Hiányzanak egyes szcenáriók, néha végigfut rajtam a felismerés, hogy lehetett volna másként is – de már csak ennyi fut végig, kicsit ízlelgetem, el-el mosolyodom és engedem tovább. Egy másik életben, egy általam írt történetben majd lehetséges, hogy kiteljesedik.

Beküldve:

365 nap – kereken

Majdhogynem napra pontosan egy évig voltam munka nélkül – akik számára már unalmas ez a témám, nyugodtan ugorhat egyet, de alapvetően úgy gondolom, hogy van miről beszélni ez ügyben – nemcsak azért, mert saját magamon tapasztaltam hogy az elmúlt egy év mennyire kivette az ember lába alól a talajt. Ez az egész vírusmizéria, nos, erről is van bőven véleményem – a tájékoztatás hiánya, az adatok pontatlan közlése, a pánikhangulat majd a hedonista életvitelbe átcsapó sörözős-nevetős csapatokkal sem értek egyet.

Ami viszont igazán rémisztő, a halálozási adatok, a pánikhangulat, a munkanélküliség – az, ahogy tulajdonképpen magunkra vagyunk hagyva a vadonban, semmiféle segítséget nem kaptunk/ kapunk. Konkrétan itt ültem egy évig, egy irtógyors hullámvasúton, beadva több száz helyre(!!!) nuku visszajelzéssel. Ezzel együtt az is irtóztat jelenleg is, hogy valahogy ez az ország mindig kétkomponensű lesz – most jelenleg nagyon jól fut az oltott/ nem oltott közharc, azelőtt a migránspárti/ migránsellenes és hosszasan sorolhatnám – ez az ország sosem volt elégedett, sosem volt boldog. Persze vannak úgynevezett döntéshozók, akik kivül esnek ezeken a dolgokon, valahogy ők az átlagtól túlságosan is eltérnek, az Éhezők Viadala dolog jut eszembe, hogy ki miként dönt a sorsunkról, milyen abszurd…

Egy év után végre dolgozom – akármennyire is próbáltam nem elkényelmesedni, azért egy kicsit sikerült, és így hirtelenjében olyan volt, mintha próbálnék felugrani a mozgó vonatra, ami azóta is zakatol. Egyszerre esik nagyon jól és lubickolok benne, a teljesítménykényszerem pedig az egekben van – a másik oldal, hogy nagyon hamar elfáradok. De jó érzés, hogy végre csinálok valamit – a rajzolás, az írás csak ideig-óráig kötött le míg itthon voltam – ráadásul kiszabadultam a komfortzónámból, ami nekem óriási dolog.

Nekem az utazás az egyik nagy mumusom – nagyon vágyok rá, viszont eddig egyedül nem volt „merszem” pedig aztán minden lehetőség adott volna. Mindig vártam valakire – barátnőkre, barátokra, mikor kire, kivel hogyan terveztem meg, hogy hova megyünk el. Az új munkahelyem Debrecentől 60 km-re van és busszal járok. Ez nekem nagy lépés volt, idegen, komfortzónán bőven kívül, mondanom sem kell, hogy az első napokban szabályszerűen túlaggódtam magam, hogy jó buszra szálljak fel, időben érjek ki – ilyen apróságok. Ez a lökés kellett – ha van dolog, amit évek óta írok az évtervező füzetemben, akkor ez az. Ami még inkább büszkévé tesz, hogy ez is a fejlődésem látható jele.

Szeretnék újra aktívan írni, csinálni interjúkat – ez is fontos projektem, de úgy nem szerettem volna erőltetni, hogy nem éreztem benne feltöltődést – hátha most így lesz.

Beküldve:

Ha a falak beszélni tudnának – környezettudatosságra biztatnának!

 


A környezettudatosság érdekünk lenne – szerencsére ma már ez kevésbé kérdés, mint jó pár éve, és szinte minden területen akadnak olyan környezetkímélő újítások, amelyekkel tehetünk a bolygónk jólétéért. Gondoljunk az újrafelhasznált divatra, a környezetkímélő poharak, a műanyag visszaszorítása mind-mind remek kezdeményezés. Ami számomra kifejezetten tetszik az az, hogy a lakberendezésben is utat tört ez a vonal – hallottatok már cukornádrost őrleményből készült falpanelekről? Nem?

Ezek a falpanelek strapabíróak, mindazonáltal le is bomlanak, tehát nem szennyezik a környezetet és újrafelhasználhatóak!
Arról pedig nem is szólva, hogy mutatós darabokról beszélünk, számos mintával tehát bőven elengedhetjük a fantáziánkat. A falpanelek semleges fehér színűek, és festhetőek, így tetszőleges színűvé varázsolhatóak egy kis kreatívitással. Ezt bárki különösebb szaktudás nélkül felteheti a falra – a hozzávaló ragasztóért sem kell messzire menni, hiszen az alábbi webshopban az is elérhető, ami azért jó pont, hogy nem kell külön keresni és máshonnan rendelni.
Ha érdekel, hol szerezheted be, akkor kattints IDE.

A másik személyes kedvencem, a parafából készült falpanel.
Nekem azonnal a japán metszetek világa jutott eszembe, és egyszerűen csodásan fest. Ezekből is több féle minta és szín érhető el és mivel különálló panelekről beszélünk, konkrét darabokból konkrét minta hozható ki – olyan mint egy puzzle. Nem igényel szakembert, tehát egy-két nap alatt bárki megtervezheti és újjá varázsolhatja a nappaliját, a hálószobáját vagy ahol éppen szükségét érzi egy kis frissítésnek.
ITT megnézheted illetve ha szeretnéd,akkor meg is rendelheted.

Bár szorosan nem mondható feltétlenül környezetkímélő kategóriának, de én szeretek DIY dolgokkal is foglalkozni – sokan vagyunk úgy, hogy szeretnénk valamit újítani a lakásunkban, viszont a keret elég szűkös. Nem mindennap vehet az ember csak úgy egy komplett konyhaszekrényt ugye… erre az öntapadós fólia amúgy kiváló megoldás. Olcsó, könnyen felhelyezhető, nem igényel szakembert és azért ezek elég tartósak és mutatóssá varázsolható vele konkétan majdnem minden felület – konyhabútor,asztal, régi szekrények, komódok. Ezzel valamilyen szinten környezetet is kímélünk, hiszen a túlfogyasztás is fontos kérdés. Ha pedig megunnánk azt a színt vagy mintát, sokkal egyszerűbb egy új fóliát vásárolni rá. Egy délután alatt meglehet csinálni – hogyan csináljunk családi programot okosan 😀
Ha kisgyerek van a háznál, akkor vannak kifejezetten szivacsos öntapadós fóliák is – kiságy mögé, pelenkázóhoz, mindenhová passzol és könnyen tisztántartható is – az anyukák nagy örömére!

Ha érdekelnek ezek a megoldások, esetleg lakásfelújítás vagy DIY- projekt előtt állsz, akkor érdemes meglesned a kerma.hu webáruházát, ahol rengeteg falpanel közül válogathatsz – legyen szó parafáról, betonról, kőről, egyszínűről vagy mintásról, textúrázott vagy épp textúra nélküli – mindenki megtalálja a megfelelő darabokat.

Ha van kedvetek, az elkészült projektről küldjetek fotót az info@kerma.hu email címre.
Inspirációért pedig érdemes meglátogatni a Pinterest oldalukat is, több tízezer fotóval messzemenőleg a legaktuálisabbak a trendek területén!

 

Beküldve:

Run like a river

A fenti cím, akár a 2020-as évre is vonatkozhatna, mert bár pandémiában töltöttük, sokan home officeban, alig mozdultunk ki és mindenféle kultúrális program odaveszett, azért volt előnye is ennek az időszaknak. Én, az utolsó nap úgy ültem le összegezni az évemet, hogy nem volt rossz – rendben, elveszítettem a melóhelyemet és belekerültem egy elég durva hullámvölgyezésbe, de ezt leszámítva lehetett volna sokkal rosszabb. Volt időm magamra, elolvashattam számtalan könyvet, megnézhettem egy csomó sorozatot, élvezhettem, hogy van időm mindenre – takarítás, főzés, egészségügyi séta – és rengeteget boncolgattam magam, önismereti szinten. Ez azért abszolút jó volt. És ameddig nagyjából oké volt addig egy-egy kocsmázás is belefért a barátokkal.

2020 dinamikus volt – eleinte gyors, aztán nagyon lassú és az utolsó három hónap kisuhant az ablakon. A december igazán mozgalmassá vált, a legváratlanabb események döbbentettek rá az életem azon aspektusaira, amire eddig csak félig mertem rápillantani – mindenesetre kijelenthetem, hogy engem nagyon szeretnek odafent és vigyáznak rám – borzalmasan szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban, de beérett ez a dolog is. Illetve ha a belső hangod súg valamit, érdemes figyelni rá és nem elodázni – egy szürővizsgálat valóban életet menthet és ha azt mondják,hogy ugyan kedvesem, a rák nem támad 28 év körül van egy aggasztó hírem, a szkeptikusok számára. Én a korom miatt nem kaptam időpontot majdnem, mert még túl fiatal vagyok ehhez, és na nem erősködöm, még mindig rágnám a kefét.
Illetve a második ilyen dolog, amikor a belső hangom suttogott, az december 25-én, hajnalban volt.
A mellettünk levő bérházban kigyulladt egy lakás.

2021.
Minden évben előveszem az évtervezőt, eddig olyan erővel vetettem bele magamat, hogy szinte égett a kezemben a toll, a papír gyűrödött, tele volt ötletekkel és tervekkel de most nem. 2020 megmutatta, hogy lehet tervezni, de igazából annyi minden alakulhat másként és rugalmasnak kell lenni. Ez az, amiben nem voltam annyira jó és tessék, azt hiszem fejlődtem ebben is. Én aki percre pontosan minden mozzanatot is megtervezett, most engedem, hadd menjen…
Jó lesz ez az év. Nem kellenek ilyen óriási dolgok hozzá: személyszerint egy jó munkahelyet szeretnék és onnantól kezdve minden egyenesbe jöhet – nem kell stresszelnem a barátaimon, nem kell sakkoznom és taktikáznom, aki akar, az ebben az évben is marad, aki pedig menni akar, menni fog. Persze biztos lesznek nehéz időszakok, de át kell hidalni őket – sok mindenre azt mondjuk, hogy nehéz lesz, meg egy kicsit bele is őrülünk majd aztán amikor hátra nézek, rájövök, hogy simán elbírtam azt is.
Sokkal többet tudunk elviselni, mint ahogy azt gondoljuk – ez mind felfogás kérdése, hogy mire vonok már vállat. Ezt is tanulni kell.

És itt van a híres, nevezetes dátum – betöltöttem a 29-et. Wow.
Abban biztos vagyok, hogy még több könyvet és jó pár tetoválást szeretnék. De örülök, hogy mindenem megvan – pár éve még takaros listát írtam volna erről, de ezek mind materiális dolgok voltak többnyire. Mint a kisgyerek és az édességbolt esete, az első majd második fizetés feletti öröm, főleg mikor ez az összeg már sokkal jobb volt az előzőkhöz képest. Imádtam új ruhát venni magamnak, egy új könyvet, hogy ezt megtehetem. De talán a kor teszi, talán egész más, de a 29-et már nem úgy akarom kimaxolni, mint eddig: több időt tölteni a barátaimmal, egyedül is élvezni egy kávézót, kirándulgatni nem tudom, tartalommal feltölteni, nem materiális dolgokkal mert nem a következő telefon, vagy karóra, vagy új pulóver fog az hiszem boldogabbá tenni.
Fogalmam sincs mit tartogat ez az év számomra, de jó lenne ha lehetőségem lenne rá, hogy keretet adjak neki hogy a 30-dikon úgy nézek vissza erre az évre, hogy ez így volt kerek, mindennel együtt.