Ép leszek… Larry története

A Larry c. magyar filmet ( azért is hangsúlyozom ki, hogy magyar, mert általában a közvélemény szerint kevés jó magyar film létezik és ezzel mélyen egyetértek) 3x néztem meg. Egymás utáni napokon. Annyira a fejembe mászott ez a történet, hogy a munkahelyemen is lassan ennek a rapszövegét dúdoltam.
Miért akkora dobás a Larry c. film Vilmányi Benett szereplésével? Mitől lesz ez egy picit aposztrofált 8 mérföld magyar verziója?
Azért mert nyers és őszinte képet fest a magyar társadalomról, a magyar mindennapokról – és bár sosem éltem Miskolcon, sem Ózdon, sem a környező borsodi helyeken, de ettől függetlenül nagyon is látványos és elképzelhető az ő életük is a film által.
Akit érdekel a trailer ITT található, a filmet pedig a HBO-n tekintheti meg.

Vilmányi Benett neve nekem semmit nem jelentett – vagyis hallottam már róla, de sem a Terápia c. sorozatban, sem pedig más filmben nem volt szerencsém hozzá és egy kicsit örülök is ennek. Ez volt az első élményem vele és azt kell hogy mondjam, telibetalált. Spoiler következik, kis finoman.
Larry aki a magyar hétköznapokban csak Ádám, egy tipikus falusi,kétkezű munkásgyerek. Akinek lóg a munkás-kantáros nadrág egyik válla,akinek úgy égett le a karja, hogy a póló nyoma látszik. Ádám dadog és tele van dühvel – nem az a tipikus kamasz düh, hanem ez már annál egy jóval kiforrottabb fajta – a családon belüli erőszak, az édesanyja elvesztése, a szoros kötelek, amik fogvatartják mind-mind csak fokozzák benne a tehetlenséget miközben semmire sem vágyik jobban, csak hogy kitörjön ebből a közegből. Az édesapa szerepe Thuróczy Szabolcsé, aki egy aggresszív, iszákos rendőrből lett megtért, jámbor, istenfélő rendőr. Érezzük a kérdőjeleket, igaz? A vasárnapi mise, az éneklő tömeg, az annyira abszurd volt, ahogy az is, hogy elmondja, hogy 1661 napja nem ivott…vajon egy ex-alkoholista, asszonyverő és gyermekverő rendőrből lesz valaha valóban istenfélő ember? Létezhet?
Azért nem is nagyon elrugaszkodott téma ez, hiszen naponta lehet hallani ennél durvább családon belüli erőszakról szóló híreket és mennyi de mennyi van még, ami a négy fal között szorult és csak akkor kerülhet esetleg felszínre ha tragédia lesz a vége…
Ádám, azaz Larry rapper. A híd alatt, az utcákon, el-elkapott beszédekből és a saját élményeiből,érzéseiből kovácsol szövegeket, amelyek egyrészt elég erősek és szókimondóak de borzasztóan őszinték. Larryt egyetlen egy dolog gátolja meg a sikerben: a dadogása.

Itt megállnék a spoilerekkel, mert szeretném, hogy legalább 1x megnézze mindenki, akit ez eddig megfogott: nagyon-nagyon fontos momentumnak tartom, ahogy az operatőr veszi a panelházakat, ahogy az ott élők mindennapjait megörökítik. Ez nem csak a sorsod-borsod feeling, mert hajdúbiharban is lehet ám látni ilyen panelházakat, ilyen sorsokkal – ahogy az utolsó kisebbségi, roma településeket is meglehet találni itt is, ahol a legnagyobb érték a tévé, vagy a rádió, a ház pedig összedűlőben van.

A film számomra legnagyobb mondanivalója mindenképpen az, hogyan találsz ott segítséget, ahol nem várod, hogyan lehet átírni a múltat, hogyan lehet az egészből kitörni és persze nem kell a happy end az egészhez, az kell, hogy kapj egy támaszt, egy kiinduló pontot, egy motivációt hogy elindulj és felépítsd magad. Ez talán a legfontosabb. Annyi, de annyi fontos részlete van, semmi kis apróságok, de mégis ettől lesz a film közeli,ettől lehet jobban átérezni a mondanivalóját, mert szerintem mindannyiunk életében volt egy Ádámhoz hasonló személy, aki ennyire elveszett volt, ennyire kereste önmagát és ennyire látványosan próbált kitörni – Ádám a szomszédod, a legjobb barátod, vagy akár te is lehetnél.


Ikerláng- lobbanó lelki puzzledarabok nyomán

A görög mitológia szerint érdekes teremtmény volt az ember – kétneműek voltak, kétfejűek, négylábúak. Azzal fenyegetőztek, hogy legyőzik a görög isteneket ezért Zeusz megoldotta ezt is – kettéválasztotta őket, így lehetséges, hogy egyetlen lélek két emberben lakozik. Érdekes felvetés, de nézzünk még mélyebbre!

Ha a két lélekdarab egyesül, akkor a teljesség érzete borít el minket – legalábbis valamiféle gigászi magaslatot fogunk érezni, mindazonáltal a de ja vu érzése is a hatalmába keríthet minket, hiszen mi már találkoztunk, mi több, egyek vagyunk… a katarzis a másik féllel való találkozás, a hideg-meleg pólus, a fent-lent, a kint-bent, az elveszett puzzledarab. Azonban az én teóriám szerint – de ehhez is kellett az, hogy évekig keressem, sőt másokra húzzam ezt, mint egy maskarát, ráerőltetve – mindenki önmagában egy, a teljesség felé igyekszünk, Weöres Sándor után szabadon.
Az ikerlángot nem aposztrofálnám lehetetlen dolognak, de abban sem hiszek, hogy egy másik ember kell, hogy egészek legyünk. Én sokkal inkább úgy tekintenék erre az ikerlángra, mint egy tanítóra: ami belőlem hiányzik/ hiányos( tulajdonság) az benned megvan és fordítva. Kiegészít ( de rossz, mert a magyar nyelv játékossága is arra hívja fel a figyelmet, hogy egészít – tehát nem lehetünk önmagunkban egészek?) de nem vesz el a saját értékedből.
Az, hogy az ikerláng mennyire romantikus felhangú – ez is egyéni kérdés. Persze, a neo-romantika korában, ahol a social média cyber istenei, pixelkirályai és királynői szerelmet imitálnak a képernyőn keresztül; nos ez egy elég képlékeny fogalom, mert tulajdonképpen elég erős vonzódást, lelki kötődést érezhetünk olyan személyekhez is, akiket csak a világhálón ismerünk.( ismerjük… ez is tág fogalom). Sokan a mindent elsöprő katarzist várják, azt a szikrát, azt az óriási felismerést, hogy igen, ő az, ő az én ikerlángom – de mivan, ha ez csak egy csendes, jóleső mosoly és békés nyugtázás, hogy van valaki, akivel nagyon hasonlítunk?

Az én teóriámat folytatva azt hiszem az ikerláng az a személy, akivel oda-vissza működnek az energiák, aki kívülről képes szeretettel rámutatni az én hibáimra, azokra a szemszögekre amiket én nem látok, azokra a hangokra, amiket én nem hallok. Valaki aki a békét és a nyugalmat sugározza és oda-vissza taníthatunk egymásnak úgy általánosságban az életről, az önismeretről, vagy szimplán egymásról. Ha nem a romantika felől közelítem meg, akkor azt mondanám, hogy ez egy olyan erős barátság, amit sem az idő, sem a távolság nem képes megszakítani. Ebben pont ez a szép, hogy úgy adunk a másiknak, távolságtól és időtől függetlenül, hogy az adott személynek pont akkor és ott van arra a szeretetcsomagra szüksége – megérzés alapján. Aztán ez egy körforgássá is alakulhat – és itt ha körforgás, akkor nekem a karma az, ami még szintén témába vághat. Egy mai messengeres beszélgetés alapján ( sziasztok lányok újra!) ezt is megfejtettük amivel én magam is egyetértettem, hogy a karmikus kötődés sokkal inkább jön-megy jellegű. Valaki belép az életedbe, ad valami tanítást, leckét és lehetséges, hogy tovább áll – az sem biztos, hogy egyből. Hanem az a lecke okkal kerül akkor és ott az életedbe, dolgod van vele és valószínűleg addig ismétlődik más-más helyzetekben talán ugyanazzal a személlyel talán mással, ameddig meg nem tanulod ezt. Én borzasztóan hiszek a karmában, abban, hogy ezek egy nagyon vékony, szinte láthatatlan vonalak amelyek összekötnek minket mindenkivel – nincsenek véletlenek.
Én szerencsésnek érzem magam abból a szempontból, hogy ha visszanézek az életemre, bárkiről eltudom mondani azt, hogy adott valami leckét és bizony megtanultam – nem mondom, hogy nem volt ismétlésem és nem buktam meg, mert de, de nem gondolok senkire se haraggal – és talán ez a legfontosabb momentuma annak, hogy megtaláljam nemcsak a hőn áhított lelkibékét, hanem leginkább hogy megtaláljam önmagam és azokat körülöttem, akik hasonlóan látják a világot mint én.
Mindig úgy képzeltem el a nagy pillanatot, hogy majd lassított felvételen nézem magam kívülről mint a filmeken, a hajam lobog, tudjátok minden olyan borzasztóan film-klisés lesz és akkor összeakad a tekintetünk az ikerlángommal,elkap a de ja vu, a katarzis és voilá, megvan. Mégse mentem el mellette, hallelujah.

Aztán nem tudom, szimplán szerelmes lettem. Egy csipetnyi de ja vu érzésünk azért volt, megvolt a közös hang, volt némi hollywoodi klisé, fújt is kicsit a szél, lobogott is kicsit a hajam – sőt, a kezemet is kidugtam a kocsi ablakán és hullámzást imitáltam, miközben a nap szinte perzselte a kezem. A kedvenc zeném szólt miközben összenéztünk, elmosolyodtunk mindketten és azt hiszem, ott dőlt el sok minden. Talán mégiscsak van valami abban, hogy Zeusz miért lett olyan ideges – olyan erősséget éreztem, hogy bizony egy pillanatra megértettem, miért ijedt meg, hogy legyőzzük így a többi istenséget… nem tudom, hogy ez pontosan az ikerláng hatás-e, de számomra egyszerre volt borzasztóan diadalittas és örömujjongástól hangos, mellette pedig békés, csendes és megérkezős.

Viszont abban is biztos vagyok, hogy hajlamosak vagyunk valakit többnek látni, sőt ráerőltetni ezt a maskarát csak azért, hogy valami biztosat érezzünk – hiszen ő tutira az! felhanggal. Az ikerláng mítosza, vagy csak szimplán a nagybetűs társ kérdése olyan burkot épít sokszor körénk, ami mögül nehéz kilátni – hiszen előre senki sem tudja, hogy milyen érzés lesz, ha valóban azzal találkozik, aki a tényleges társa lesz, csak nagyjából sejtéseink vannak erről, pont úgy, ahogy szerintem az ikerlángnál is. És a biztonság, a hovatartozás, a ” veled egész vagyok” vagy a „veled több vagyok” érzése nagyon nagy hangsúlyt tud adni egyes pillanatoknak még akkor is, ha alapvetően nem mondható el, hogy a boldogság ittatja át a közös életet és a hétköznapokat. Az ikerláng egy meleg takaró egy téli estén – talán. De sokszor húzzuk magunkra a foltos, sok helyen lyukas takarót is ha fázunk – márpedig ha az ember magányos, akkor vacog, és reszket és nagyjából sajnos bármelyik takaró jól jöhet ezekben az időszakokban. Az igazi meleget a láng adja meg – legalábbis én így képzelem el.

Nektek mi a véleményetek?

Amit még elakartam mondani…

Több hónapnyi kihagyás után, azt hiszem lenne mit mondanom. Olyan sokszor volt az, hogy leültem a gép elé hogy pötyögjek valamit és mikor a végére értem, úgy voltam vele, hogy talán mégse. Mert fontos ez? Vagy megintcsak a személyes véleményemet önteném ki? Szükség van-e erre?
Sokféle cikket olvasok – van, hogy a wmn oldalán is érzem, hogy egy-kettő olyan jellegű, ami csak „kávédöntögetés”, amikor túlcsordul benned valami és nincs jobb felület, nincs aki meghallgasson vagy kell, hogy valaki valamit kommenteljen, mert közlési kényszered van.

Ez az év is egyetlen csettintés volt szinte – a naptárlapok csak úgy peregnek, az események el-el ragadtak, de mindvégig igyekeztem két lábbal a földön maradni és ami talán a legfontosabb meg is élni ezeket – mert mi marad ezek után? Facebookon vagy instagramon egy poszt, amit akik kedvelnek téged, azok likeolnak, akik meg nem screenshotolják és küldik másnak?

A mai nap volt egy nagyon fontos beszélgetésem ami rádöbbentett vagy inkább megerősített sok mindenben. A „mindentmegmondok”, a „mindenttudok” a „mindenlébenkanál” Milia félúton eltűnt az évek során – egyrészt nem is volt energiám már másoknak észt osztani, nem is kértek belőle jogosan sokan, harmadrészt meg a saját lelki békém amit itt szeretnék macskakörmözni azt diktálta, hogy inkább ne is álljak bele parttalan vitákba amelyek nemhogy előre nem visznek igazából még hátráltatnak is. Csak itt a bibi – a lelkibéke nem feltétlenül az, hogy csendben maradsz azért, hogy másoknak „jobb” legyen. Persze nem kell mindenbe teljes mellszélességgel beleállni, meg úgy általánosságban sem feltétlenül van erre szükség. A nagymamám mondta mindig, hogy „meg is fulladna ha nem mondhatná ki”. Ezt gyerekként nem értettem, de most igen. Valóban fullasztó, ott a gombóc hogy nézel a másikra, ezernyi de ezernyi gondolat cikázik át a fejeden és nem tudod kimondani – a régvolt traumáid miatt. Azért, mert ” sok vagy”, azért mert „nem vagy elég”, azért mert ez vagy az vagy. Te vagy aki többet gondol a mondat végére, ahol már rég pont van és minduntalan felkiáltójelként felugrik a fejedben akárhányszor szeretnél egy kicsit nyitni, hogy talán neki is sok lesz, amit mondani akarok. Talán nem kellene az érzéseimről beszélni neki, mert lehet, hogy nem lesz képes befogadni és akkor megint ott leszek, ahol pár éve – és azt a fájdalmat ugye, nem akarod Milia? És ilyenkor csak jó hallgatni, miközben a mellkasodban ott dobog a szíved, mint egy őrült gépezet – kiszáradt torok, csak nézel rá és nem jön ki hang a torkodon, pedig de szeretnéd, ha végre sikerülne ezt így mind kimondani neki. Nem az elutasítástól félünk igazán, legalábbis én biztosan nem. Attól, hogy még egy ember azt érzékelteti veled, hogy te ebben a formában nem vagy elég. És te meg tudod mennyi de mennyi munka van mögötted, mennyit dolgoztál magadon mint egy maketten – apró részletekbe vesztél el, minél inkább próbáltad megérteni magad és a reakcióidat. És esküszöm már senkire sem haragszom – többek között magamra se. Örülök, hogy nem kiabáltam, örülök, hogy nem ordítottam, örülök, hogy nem csaptam ajtót sem magamra, sem másokra, örülök, hogy elsétáltam onnan, ahonnan el kellett mennem – és nem bonyolodtam tovább olyan helyzetekbe, ami belőlem vett ki és nem adott hozzám. Jó, hogy ez az év is így alakult, ahogy.

Kicsiben kezdtem a gyógyulást: szavakban. Alig tudtam egy rendes, épkézláb mondatot kimondani, mert mi van ha neki se fog tetszeni, amit mondani akarok? Én komolyan azt hittem, milyen nyitott ember vagyok – és ilyenkor jövök rá, hogy az voltam. Most kezdek újra az lenni – csak más finomsággal.
Azt hittem bátor vagyok – aztán rájöttem, hogy 20 évesen bátrabb voltam, vakmerőbb. Most leveleket írok, hogy kifejezzem az érzéseim, mert máskülönben nehezen megy. De megy! És ez is fontos momentuma az idei évemnek,a nagybetűs 30-nak.
Talán a másik dolog, amit szeretnék kiemelni, hogy törekszem arra, hogy mindennap kimondjak mindent mégha borzasztóan nehéz is. Szeretnék úgy lefeküdni, hogy azt mondjam oké, ez a nap ennyi volt, amit akartam megtettem és aztán majd alakul, lesz ahogy lesz.

És amire büszke vagyok és óriási örömmel tölt el, hogy rengeteget kirándultam – kimozdultam a komfortzónámból és volt aki segítsen ebben. Eljutottam egy csomó helyre és még nincs vége az évnek! Kicsit olyan meseszerű ez: évekig írtam erről a Year Compass évösszegzőmbe, hogyan kellene megváltani a saját világomat mindenféle kirándulással, tervezgetéssel. Tervezgettem én barátnőkkel, barátokkal semerre se haladtak ezek a dolgok. Aztán az idei év – meseszép volt eddig. Csordultig lettem Siófokkal, isteni finom süteményt ettem Miskolcon, megtisztultam Háromhután,Harkakötöny és Kiskunhalas teljesen levett a lábamról, Kecskemét kicsit keserűre sikerült de mégis szerettem,Mályi visszavárt, Tihany elvarázsolt, Baja halászleves volt, Bokodon lebegtünk, Kékestetőn magamba szívtam a gyönyörű kilátást, Cserépfalu örökre a szívembe költözött, Egerben isteni pizzát ettem, Egerszalók bakancslistás volt,Budapest pedig mint mindig szabadságot adott. Eljutottam a Campus fesztiválra ( utoljára 16 éves koromban voltam azt hiszem…).

Október,november és december. Ennyi maradt 2022-ből és tényleg el sem tudom mondani, hogy mennyire sok mindent adott ez az év és borzasztóan várom az előttem levő maradék 3 hónapot is – szeretném ha egy nap bárki elé oda tudnék állni és nem félnék. Sem azért, mert ahogy régen éreztem – hiszen mit szégyelljek rajta – vagy ahogy akkor és ott érzek, vagy amilyen gondolataim vannak. Elég érettnek érzem már magam ahhoz, hogy tudjam hogyan fejezzem ki magam úgy, hogy a másikban én ne okozzak fájdalmat – amikor az ember a saját bőrén tapasztalja hogy anno mit okozott másoknak és ő kapja vissza, akkor átértékel nagyon sok dolgot: máshogy ejti ki a szavakat, máshogy bánik a másik ember lelkével. Én nem akarok több embert bántani sem akarva, sem akaratlanul. Én csak gyógyulni akarok. Ennyi vágyam van.

„A terápia az egyetlen hely, ahol rájössz, hogy amit éreztél és érzel, az igaz. Ez már fél gyógyulás.” ( Bihari Viktória)






Elég! vagy Elég?

Kadarkai Endre podcastjei mellett mostanában Almási Kitti interjúit is szívesen nézem – van ezekben egy szép vonal, ami mindig, de szinte tényleg mindig kijön.Hogyan keresi az ember önmagát, hogyan legyen elég önmagának – a legmegrendítőbb ilyen interjú nekem Nagy Zsolttal volt. Ha érdekel titeket, kattintsatok rá!

Azonban ami számomra még izgalmasabb, hogy Kitti konkrét kérdéseket jár körbe egy-egy rövid videója alkalmával – ezek persze, nem egy teljes értékű,több órás podcastek, de néhány percben is vannak nagyon jó témák, amiket érdemes magunkban is körbejárni. A ki dönti el, hogy milyen vagy? c. videója – ez főként a hölgyek számára lehet felkiáltójel, hogy valóban kitesszük magunkat „közszemlére”, hogy véleményt alkossanak rólunk, hogy felérünk-e egy mércéhez. Milyen furcsa is ez – amióta a szociális média kitermeli a maga szépségeit, a tökéletesre retusált, vagy éppen jól pózoló influenszerlányokat, azóta méginkább eltolódott ez – hány meg hány nő/lány görgeti az instát frusztrálva, hogy miért nem vagyok ilyen vagy olyan… vagy önmagában csak az, hogy egyébként elég jó vagyok-e?
Mihez és kihez képest?

Azt tudjuk, hogy a nők mindig is kritikusak magukkal szemben és nagyon sokszor más nőkkel szemben is. Hiszen a frusztráció, a régi sérelmek, kitudja milyen traumák sajnos így ütköznek ki – nem, valóban nem ez a legjobb módszer – hogy mások lenyomásával, relatív picit fentebb kerülünk, arra a pár órára. Nem fogok alakoskodni, én is beleestem már ebbe.Épp egy barátnőm mutatott rá, hogy hello, hát akkor ne ossz meg olyat, hogy hölgyek egymás koronáját igazítják meg, ha te nem eszerint gondolkozol – és milyen igaza volt! Azért napjainkban már sokkal nyitottabb és elfogadóbb vagyok, törekszem arra, hogy mindenkiben meglássam a szépet és kifejezetten szeretem erre a nőtársaimat is ráébreszteni, hogy mennyire értékesek, szépek, intelligensek, mennyire tehetségesek, mennyire jól főznek akár és nem csak elcsépelt idézeteket pattogtatok nekik, hanem valami személyeset, mert egyrészt az őszinte, személyes bóknál nincs szebb, máskülönben meg lehetséges, hogy valakinek pont ez kellett, hogy jobb napja legyen, hogy egy picit elbillenjen a mérleg nyelve arra, hogy jobban érzi magát a bőrében. Vannak ilyen gyakorlatok, hogy állj a tükör elé és sorolj fel 5 jó tulajdonságodat, mond a tükörbe magadnak, hogy mennyire szép vagy, szexi vagy ez vagy meg az. Nekem ez picit izzadságszagú, van akinél beválik, én meg sem próbálom, mert tudom, hogy ez nagyon törékeny illúzió lenne számomra: ha rossz a kedvem és éppen utálom magam a narancsbőröm miatt, akkor meg nézek a tükörbe és azt kérdezem magamtól, hol van a tegnapi csaj, meg hol van a tegnapi önbizalom? Hol a koronám, amit elméletileg viselek?

Miért hisszük el jobban a nőknek a bókot, mint a férfiaknak? És mégis ha nem hisszük el nekik, akkor miért adunk mégis a férfiak véleményére jobban?
Fura paradoxon ez. Én elég régóta nem hiszek a bókokban – nem is nagyon tudok velük mit kezdeni. Saját magamtól tudom, hogy értékes vagyok, de ha egy férfi mondja, akkor megkérdőjelezem és mégis, azt szeretném, hogy az a férfi vegyen észre… Már nem vagyok álszerény sem, látom az erősségeimet és a gyengeségeimet, így ha valaki pont a gyengeségeimet próbálja felemelni, akkor tudom, hogy mire megy ki a játék. Merthogy hiába nézzük balról jobbra, meg jobbról balra, a férfinak eszköz a bók – a cél pedig a nő meghódítása ( és vonatkoztassunk el attól, hogy melyik meghódítása). Nagyon ritka, amikor csak szimplán freudi elszólásként kicsúszik a szájukon valami nem szokványos bók, ami mögött nincs többlet utalás. Talán azok, amik úgy meg is maradnak egy nő fejében és talán ez (is) vezeti őket ahhoz, hogy valódi érzéseket kezdjenek el táplálni a férfi iránt.

Egy nő, legyen bármennyire is erős, független, önálló, van, hogy pont attól a férfitól kell pont az a visszacsatolás, amiért elég sok mindent megtudna tenni.
Az más kérdés, hogy kicsikart, kitrükközött visszacsatolás mennyire tesz jót egy nő lelkének, aminek nem akkor hanem később lesz jelentősége és lecsapódása, de ezt is engedjük el. Hányszor van az, hogy a férfi mond valamit, tesz valamit és mi nők napokig agyalunk rajta hogy mit miért,hogyan, vajon mit jelent – pedig a férfi nem egy bonyolult függvény, és ez bennük a szép. Könnyen meglehetne őket fejteni, ha kommunikálnánk. De azt sem tesszük, vagy nem jól.
Aki bonyolultnak aposztrofálja magát az többnyire döntésképtelen, játékos, a nagybetűs fuckboy, aki amúgy tudja, hogy mit akar ( lehetőleg MINDENT és egyszerre!) csak szeret álszerény lenni. A bonyolult férfi szereti levegőben hagyni a nőket, szereti, ha tud válogatni, mikor milyen kedve van. Szereti, ha megrebegteti a dolgokat, aztán a nő ráharap ( mikor melyik) így mindig mozgás van, mindig történik valami. Aztán ha megunja az A-t, akkor ott B, vagy a C, vagy a D. És ez egy végtelen kör – a másik véglet, aki bonyolultnak meg problémásnak vallja magát, az valószínűleg régi sebeket hordoz magában, nem nagyon mutat hajlandóságot arra, hogy megismerje és meggyógyítsa önmagát. ( Tudom, sztereotíp gondolkodás, csúnya csúnya Milia…)
Tudom, hallak titeket férfiak, a nők is ott vannak – akik szintén minimum 5 másik pasival beszélgetnek, Tindereznek, szórakoznak és nem mondom, hogy nincs igazatok. Hallok sztorikat, láttam is őket, tisztában vagyok hogy printscreenelt beszélgetések mennek a barátnők között, nagy röhögések egy-egy csajos bulin, és igen, ez sem oké. Ez egy nagyon kétélű penge, ahol nehéz jól választani, nehéz jól kommunikálni és nehéz megtalálni azt az embert, függetlenül a nemétől akivel ez működhet.

Nahát akkor visszatérve az eredeti kérdésre, ki dönti el, hogy milyenek vagyunk vagy hogy elegek vagyunk-e önmagunkban?
Az a férfi, akinek kiteszed az insta-sztorikat, hogy megnézi-e?
Az a férfi, aki miatt aggódsz, mert eltűnik majd kiderült, hogy csak becsajozott és innentől pont leszar?
Az a férfi, aki homlokon csókol, majd egy hónap múlva eszébe jutsz és rád ír?
Az a férfi, akinek felveszed azt a ruhát, hogy hátha mond valamit?
Az a nő, aki megígér fűt-fát, majd lemondja a randit/ találkozót?
Az a nő, aki csinál magáról egy iszonyat szexi képet és elküldi 5 férfinak, hogy megkapja a „megfelelő” ego boostot?
Az a nő, akiért megtennél mindent (és meg is teszed) és szimplán lekoptat?
Az a nő, aki „látta” messengeren, de nem válaszol vagy egyszavas válaszokkal reagál?

A kérdés az, hogy Te mennyit érsz magadnak?
Ha te nem vagy képes megadni magadnak a világot, a mindent, az egészséges önképet, a tudatos önismeretet és önszeretetet,akkor más sem tudja majd.
Az önismeret és önszeretet persze nem csak pár jó pszichológiai könyv elolvasása, meg néhány ezer podcast meghallgatásából áll – sőt, nem is sikerült napról napra, és hosszú folyamat, életed végéig tartó tanulással. Tanulni és elbukni – nem vészes. Ha tisztában vagy a valódi értékeiddel, tudod, hogy miben vagy tényleg jó, mi az, ami fejlesztésre szorul és teszel is érte – akkor már az egy jó út, vagyis az én meglátásom szerint. Kevésbé tudnak csőbe húzni mondvacsinált bókokkal és hangzatos mondatokkal, és nem mások mérik a te mértékedet.
Én tegnap értettem meg, hogy nincs olyan, hogy valakinek te sok vagy esetleg kevés. Önmagad kell, hogy legyél – az, hogy nem kedvel, mert harsány vagy, ez oké. Nem kedvel, mert nem tetszik neki a hajad, a szemed, a szád akármid. Ez is oké. Nem kell mindenkinek „elégnek” lenned, csak magadnak.



Völgyeim és Utaim

Zene:
Carla Morrison – Disfruto

Az év középső szakaszában járunk – amilyen eseménytelen vagy mondhatni egyhangú volt az elmúlt évem, most, úgy tűnik kárpótlást kapok. Amit évek hosszú sora óta vágyok most az enyém. Utazok. Még csak 5 hónap telt el, de már sok helyen voltam és ezen a hétvégén sem volt másként. Háromhuta egy nagyon kicsi, hegyekkel körbevett, csendes ékszerdoboz. A szombat reggelem volt az, amikor úgy éreztem,hogyha nem lenne tovább akkor minden tökéletes volt, akkor és ott. 7 órakor, egy bögre kávéval a kezemben kiültem a teraszra és csak szívtam magamba a látványt. A felkelő napot, a csendet, a körülöttem levő erdőt, a hegyeket – nincsenek is rá nagyon szavak, hogy mit tud adni egy ilyen pillanat. Talán azt, hogy az a sok negatívum amit az ember a hétköznapokban magába szív akarva-akaratlanul, hordoz és cipel, rágódik, aggódik, logikázik és taktikázik rajta – az ott nem számít. Érzed a bőrödön a hűvös szelet, a nap még gyenge kis erejét – felbecsülhetetlen. A két nap alatt szószerint esőben és napsütésben túráztam: bár nem áll távol tőlem, nem is vagyok egy sportember. A cipőm teljesen átázott, ázott verébként gyalogoltunk,sétáltunk, csodáltuk a tájat – eljutottunk a Pálos forrásig, ahol egykoron az 1300-as években remeték éltek. A hegyek körülölelik a kolostor egykori romjait, és a csend – hát az valami csodás. Nem hiányzott semmi – nem hiányzott a telefon, sem a szociális média, sem a nyüzsgő város, sem a boltok. Úgy igazán semmi.

Havi szintű terápiának írnám fel magamnak és másoknak is – eddig is értettem azokat, akik egyébként ebben élnek, de most méginkább. Számomra elég sokáig jó volt csak a panelek között tengődni, vagy ha el is mentem egy másik városba akkor sem feltétlen a természetet kerestem. Most jutottam el oda, hogy már nem érdekel a város, sem a pláza. Egy jó könyv, egy tea vagy kávé és csak megélni a pillanatot.

Ez a két nap teljes mértékben feltöltött – márciusban voltam Miskolcon, ahol szintén egy régi vágyamat pipáltam ki az avasi kilátó képében ami mostmár kávézóként funkcionál. Mályit is meglátogattam – én hiszem, hogy az embernek néha vissza-vissza kell térnie egy régebbi helyszínre ahhoz, hogy átlássa az életét, értékelje azt, amije van, ami történt és belássa azt is, hogy honnan hová jutott. Ezek ilyen lélektúrák – remélem, amikor Háromhutára legközelebb visszatérek sokkal de sokkal gazdagabb leszek mind leckékben és mind élményekben is.

Bár nem vagyok vallásos, elámultam milyen csodaszép keresztek, templomok vannak arrafelé – meglátogattunk egy eldugott kegyhelyet is. Egy picit talán ott is megállt az idő, senki nem jár arra, csend van és béke. A legtöbb ember nem tudja élvezni a csendet mert az súlyos, sokaknak. Mert a zajhoz szoktunk, a beszélgetésekhez, ki a vitákhoz, ahhoz hogy folyton-folyvást legyen valami, zúgjon valami, menjen a zene, történjen bármi mert ha leáll a nagy gépezet, csak a csend marad és a gondolatok: ez sokszor félelmetes, mert akkor azzal amit a csend hoz meg kell küzdeni fejben. Vitatkozunk magunkkal, ide-oda tesszük a kérdéseket, pingpongozunk, rágódunk, számot vetünk. Nem olyan könnyű a csenddel lenni – van aki például még az unalmasságot is ezzel köti össze.
Egy ideig számomra is unalmas volt – sokszor voltam horgászokkal és fogalmam sem volt, hogy bírják ki. Én, aki örökké ment, aki mindig lenni akart valahol, aki nem tudott csak úgy csendben lenni – hát kellett pár év, hogy rájöjjek, miért is jó ez. Meg persze ehhez le is kellett nyugodnom, hogy ne akarjak mindenhol ott lenni, ne gondoljam azt, hogy a szociális média az, ami fenn tart, amitől több vagyok, mert ha nem vagyok abban sem jelen, akkor lemaradok… na de miről is?

Szombaton Újhuta felé vettük az irányt, és miközben baktattunk hogy megtaláljuk az Eljegyzés-hidat ( spoiler: nem találtuk meg), valahogy annyit mondtam, hogy az út maga a keresés. Azt hiszem Gandhi mondta vagy Buddha. Szokásos Viktória bölcselet volt ez, mégis minél többet gondolkoztam rajta, tényleg így is éreztem, hogy most ugyan nem is annyira sok időre, de tényleg megint kerestem kicsit magam. Amíg pénteken nagy beszélgetések közepette vágtunk neki a túrának, visszafele nemcsak azért nem beszélgettünk mert mindenki fáradt volt és szakadt az eső, hanem mert talán vagy legalábbis bennem biztosan másként csapódott le – elkezdtem befelé figyelni. Hogy ha valaki azt mondja nekem, hogy te egy random pénteken 12 km-t sétálsz majd, azt mondom na persze. És mégis. Vagy ha valaki azt mondja, hogy egy 10 éves gyerek úgy néz rám, hogy az engem megérint és közben fogja a kezem, azt sem hiszem el. Vagy hogy befonom a haját és ez nagyon szép emlékeket hoz fel bennem. Vagy hogy egy kegyhelynél megállunk, én pedig a sziklára teszem a kezem és elsuttogom, hogy mit kívánok, azt sem hiszem el. Nem mondom, hogy lehetetlen, de mégsem tűnt volna reálisnak. Nem tudom, hogy ez már tényleg annak mondható, hogy „öregszem”(bár inkább mondjuk úgy, hogy érek) de ezek a dolgok egyrészt még inkább szentimentálissá tesznek, másfelől pedig más fényben tűnnek fel. 5 hónap alatt nagyon sokszor volt az bennem, hogyha valaki azt mondja nekem 5 évvel ezelőtt, hogy most ez meg ez fog velem történni akkor picit kételkedtem volna benne. Az egyik legjobb példám jelenleg erre, a nagy útkeresés közepette, egy régi gyerekkori álom – édesanyám imádta a fűben-fában orvosság c. könyvet. Szerette a természetgyógyászatot, jó dolognak tartotta – és most, milyen fura az élet, egy ilyen helyen dolgozom, ahol csak természetes alapanyagokból készült ételeket, kozmetikumokat, étrendkiegészítőket árulnak. Minden egyes nap tanulok valamit – melyik növény mire való, melyik hatóanyag vagy vitamin mit is jelent pontosan.

Persze nem mondom, vannak hullámvölgyeim – vannak jobb és kevésbé jobb napok. Lekopogom, január óta sok minden változott, de sosem volt annyira rossz vagy mélypont, hogy azt mondjam, nem nagyon látok ki belőle. Viszont továbbra is írok a Képesek vagyunk magazinba, továbbra is érdekel a világ: legújabb kedvencem Kadarkai Endre podcastje a Szavakon túl – nagyon jól összerakott interjúkat csinál: eddig kedvencem a Kajdi Csabával és Náray Tamással készült beszélgetés. Ha érdekel titeket, mindenképp keressetek rá! 🙂


Az ember állandó útkeresésben van. Sok kudarc éri, de sok apró kis öröm is. Ezeket az örömöket kell megtalálni, ezek adják a boldogságot. Nem hiszek a rózsaszín lebegésben, tudatosan kell ezeket a picike örömöket felfedezni. Geszler Dorottya








Harminc év

24 óra és itt az új kerek évszámom.
A születésnapokhoz mindig egy gyermek izgatottságával álltam és vártam, aztán ahogy egyre közelebb lett, annál inkább próbáltam csak átugrani. Akartam én meglepetésbulikat, olyanokat amit az ember még IWIWen látott, aztán később Facebookon is. Akartam vicces videókat, meghatott öleléseket, tudjátok, azt az egész giccset, amit jó kitenni egy poszt erejéig. Voltak bulijaim, amikért egyébként tényleg nagyon hálás vagyok, mert megtapasztaltam mindkét végletet – de aztán rá kellett jönnöm, hogy az igazi ünneplés nem a létszámtól, a tortától, nem a felfújt lufitól vagy a konfettiágyútól lesz olyan kerek. És nem is az elfogyasztott tequilától…

Kicsit izgatottan is ültem ma a gép elé, hiszen tarot olvasáson vettem részt – köszi Bea ismét! – és megint bejöttek ezek a dolgok. Ameddig a húszas évek arról szól, hogy egyik év megy a másik után, vannak bulik, vannak ilyen-olyan események, valahogy nincs akkora súlya vagy csak szinte szószerint elrepültek ezek. Aztán most egy kicsit az elmúlt 10 év ülepedik bennem – itt van a mérleg,a rézserpenyő, pro és kontra: elvégeztem az egyetemet, lettek munkáim, voltam munkanélküli, itt volt a Covid és jelenleg is itt van, aztán voltak a gondtalan nyarak, mama még velem volt, eljutottam helyekre, törtek össze lelkileg – hosszasan lehetne sorolni, számot vetni, hogy mennyi mindent vetettem el és mennyi mindent sikerült aratnom is!

Beával beszélgetve megerősített abban, hogy ez a harminc tényleg egy mérföldkő. Az eddig átláthatatlannak tűnő aktakupacok szépen rendeződnek.Szépen összefésülöm őket, becímkézem, tárolásra alkalmassá válnak. Én jelenleg úgy érzem, hogy most van az az időszak, amikor az ember leül egy kényelmes, süppedős fotelbe és lazán felbont egy cidert. Felteszi a lábát, elmélázik és azt mondja, basszus, na igen, itt vagyok, jöjjön aminek jönnie kell. Már nincs bennem félsz, hiszen sok-sok dolog történt velem, nem hökkenek meg olyan könnyedén. Ha könyvet írnék, simán kezdődhetne így, nem?

Ami nekem ajándék, hogy olyan emberekkel tudok beszélgetni, eszmét cserélni, akiktől tanulhatok magamról,másokról. Az is ajándék, hogy egészséges vagyok, az is, hogy megadatott, hogy látom milyen hosszú út van mögöttem és mennyi mindent tanulhattam – az önismeret az a dolog, amire leginkább szükségem van, és ez nem a habos-babos,tumblr képgyűjtemény, nem egy motivációs idézet Szabó Péter tollából. Egy időben vészesen úgy éreztem, hogy valamiről lemaradni készülök – lehet-e minden őrültséget gyorsan pótolni? Ezt a folyton sürgető,vágyakozó érzést szinte unásig ismételgette a szervezetem, eszeveszetten,kétségbeesetten kerestem és generáltam ezeket, hogy úgy érezzem élek. Mert csak akkor élünk igazán, ha 160 fokon égünk, ha 140-nel rongyolunk, ha 110%-ot adunk oda, ha a véglegekig kimerítjük,kifacsarjuk a helyzetet,magunkat. Legyen minél előbb gyerek,házasság,legyen minél előbb ez vagy az, mert a társadalom,mert a facebook, mert mások ezt diktálják – ha annyira kiakarsz tűnni a tömegből, hogy az már harsány és önmutogató, akkor vagy igazán jó. Ha nincs dráma, nincs könnyek akkor kell, hogy csináljak. Legyek én a központ, a hangos origó.
Ezt tettem magam mögé és teszem folyamatosan: nem keresem ezeket a helyzeteket. Nem érzem már úgy, hogy lemaradtam valamiről – sőt! Jelenleg érzem azt, hogy huncutul csillogó szemekkel várom, hogy mit hoz ez az év, és hiszem, hogy ez a harminc nagyon jó lesz. Jó helyen vagyok, pont időben érkeztem a páholyba, személyreszóló jegyem van és íme, tessék forogjon a darab 🙂
Ha egyetlen kérésem lehet az ez legyen: Csak táncoljunk, csak nevessünk, beszélgessünk jókat, együnk finomakat, lássunk világot – legyetek partnereim ebbe! 🙂




7 könyv, ami jellemezte a 2021-es évem

Boldog Új Évet mindenkinek!
Sikerekben, önfejlesztésben, boldogságban gazdagot kívánok Nektek és köszönöm, hogy ennyien olvastok engem! 🙂 Vágjunk bele a 2022-es évbe!

1. I needed a viking – Alpha
A Facebook és az instagramnak köszönhetően figyeltem fel Alpha munkásságára. Aki szereti a slamet angolul, szereti az egyszerű verseket, szereti, ha van mélysége akkor bátran ajánlom, hogy kövesse Alphát vagy vásárolja meg a könyvét. Én a külföldi könyveimet INNEN rendelem, 100%-ig megérkeztek,14 napon belül. Az Ivar iránti elvetemült érzelmeim idáig sodortak :)))
„You are not going to wake up one morning and suddenly feel like a new person unless you took steps the day before to ensure you won’t repeat the things you always repeated.”

2. She wears pain like diamonds – Alpha
Nos, ugyanez igaz rá, egyszerre rendeltem a kettőt, de ez a kötet fogott meg elsőnek – így kezdtem el követni Alphát. Ezt a kötetet folyamatosan jelölgettem, szinte kétoldalanként találtam egy olyan verset, ami nagyon megérintett. Egy erős női képet fest, aki bár sok mindenen ment keresztül, nem fél kimutatni a valódi érzelmeit, töréspontjait és ez teszi igazán különlegessé. Nagyon a szívemhez nőtt, 2021 azon szakaszában talált meg, amikor nem voltam magamban biztos, nem tudtam merre tartok és őszintén elveszettnek éreztem magam. Örülök, hogy megtaláltam ezt a kötetet.
” We need to separate the person from the memory. The person left, but the memory of them not. And the difficult part about is it fools our hearts into believing they have stuck around because they still care.”

3.Almási Kitti – Ki vagy te?
Almási Kittit venni olyan, mintha feliratkoznál egy tanfolyamra, amit havonta újítasz, de cserében teljesen, tetőtől-talpig megismered önmagad. Na jó, nem havonta, de elég sűrűn jön ki könyve – szerencsére! Én nagyon szeretem Kittit, mindig is kedveltem, ahogy ír és amit ír. A Ki vagy te? csak egy újabb köve az önismeretem ösvényén, nagyon szerettem olvasni. Biztosra veszem, hogy majd újra és újra előveszem, hiszen itt is jelöltem meg dolgokat, amikkel még foglalkoznom kell. Azt is kedvelem a stílusában, hogy nem próbálja lenyomni a torkodon, hogy márpedig mindenkire ez meg ez húzható rá. Olyan könnyedén navigál, hogy észre sem veszed, és megérkeztél magadhoz.

4.Vágyi Petra – Sémáink fogságában
Maga a kérdés, hogy miért csináljuk újra és újra ugyanazokat a sémákat az életünkben elég érdekes kérdéskör, amit nem is hiszem, hogy elsőre át lehet járni rendesen… nagyon érdekes, néha pedig megdöbbentő volt olvasni a sémákról: voltak pillanatok,amikor valaki felgyújtotta a kislámpát a fejemben és csak ültem. Nem tudtam elsőre elolvasni úgy összességében a könyvet – kellettek kis pihenők, de szerintem egyszerűen azért, mert elemi erővel törtek rám ezek a felfedezések és hát na, nehéz falat az, ha az ember így hirtelenjében szembetalálkozik a rég elfojtott, eltitkolt,szőnyeg alá söpört problémáival. Nem könnyű a tükörhöz állni és szembemondani magadnak, hogy te bizony azért teszed ezt vagy azt újra és újra mert egyrészt dolgod van vele, másfelől meg szószerint otthonról hoztad…

5.Füredi Júlia – Elég!
Ezt a kötetet nemrég kaptam magamtól, karácsonyi ajándék gyanánt szóval még az olvasása folyamatban van, de már az első lapok megtették a hatásukat. Szerintem tényleg olyan mint egy kiáltás. Nem könnyű belátni, hogy kiégtél, de annál sokkal nehezebb, hogy rájöjj, hogyan mássz ki belőle. Hogyan lendülj túl ezen, hogyan találd meg újra azt, ami boldoggá,kiegyensúlyozottá tesz, amitől jól érzed magad. Ez nemcsak téli/tavaszi fáradtság, ez nemcsak az, hogy fásult vagy, hanem a szervezeted, a mentális egészséged próbál téged így figyelmeztetni, hogy valami nem megy és nem működik akkor ne vonszold tovább… mindenkinek el kellene olvasnia. Komolyan.

6.Simon Márton – Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni
Ehhez a kötethez az is kötődik, hogy Debrecen-Polgár útvonalon olvastam ki egyetlen oda-visszaút alatt. Írtam Marcinak, és megdöbbenésemre vissza is írt! Szóval ez egy klassz momentum volt. Az éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni cím azért is volt számomra találó, mert éjszakai bagoly vagyok, sok emberrel ültem már a konyhámban és beszélgettem hosszasan… mennyi de mennyi mindent tudnának mesélni azok a falak is, te jó ég! Szóval számomra már az első pillanattól fogva telitalálat volt. Persze, Marci amúgy is a szívem csücske, Závadával együtt, de ez ilyen. Voltak benne elég nehezen értelmezhető, töredezett slamek, de kellett egy második olvasás belőle és helyére szaladtak a gondolatok.

7.Závada Péter – Gondoskodás
Nem könnyű olvasmány, nem könnyű értelmezni sem, de ez Závada legtöbb versére és kötetére igaz. Kell hogy legyen egy zaklatott állapot, amikor betudja az ember fogadni. Pont emiatt, nem is lehet egyszerre elolvasni mert megcsömöl tőle az ember – de ha szép lassan, akkor vannak benne villanások, amelyek kedvesek nekem. Elvont. Többszörösen értelmezhető. Nehéz. Mégis fogva tart egy-egy vers sora.


A kerek évfordulómra, ismét könyvet veszek magamnak és lehetőség szerint ezt is kérek.
Ez a hét könyv tökéletesen leírja az egész évem: szépen, kaotikusan, türelmetlenül, elveszetten és keresősen – örülök, hogy átmentem ezeken a fázisokon.
Nektek mi volt a tavalyi év könyve?

Sorsot húztunk – tarot kártya olvasás

Mindig is érdekeltek az energiák, a miértek – borzasztóan hiszek abban, hogy semmi sincs véletlenül, minden mindennel összefügg, akkor is, ha mi ezt nem látjuk. Hiszek a karmában, hiszek az önismeret ködös útvesztőiben, hiszek abban, hogy ezek a szálak mintegy láthatatlan damilként feszülnek ember és ember között : sokszor mondom, hogy mindenki egy leckét tartogat számunkra, akivel találkozunk. Nem mondom, hogy nagyon kiélezett vagyok még ezekre, de sokkal tisztábban látom „át” az embereket, vagy legalábbis kapirsgálom, hogy kitől mit tudok tanulni, mit hoz az én életembe. Jó emberismerőnek mondanám magam, de maradjunk annyiban, hogy a legjobbat akarom mindenkiben elsőkörben látni.

Mindenesetre alapból érdekel a téma és jelenleg elakadást érzek az életemben – elég nagyot. Beára egyébként TikTokon figyeltem fel, aztán instagramon is elkezdtem őt követni. Valahogy beszélgetni kezdtünk, valószínűleg az asztrológia kapcsán, amiben szintén jártas és az egyik alkalommal tartott egy ingyenes szeánszot az instagramon. Kértem egy lapot – semmi,de az égvilágon semmi nem volt, ami eszembe jutott volna, egyszerűen az akkori helyzetem érdekelt. Az a lap, akkor és ott arra sarkallt, hogy vágjak bele – végül sikerült összeegyeztetnünk Beával egy online tarot tanácsadást.

1,5 órán át beszélgettünk – azért szeretném a szkeptikusok számára elmondani, hogy nem fekete-fehér,igen-nem-re kell itt gondolni, és Bea úgy húzta ki a lapokat és úgy vázolta a saját helyzetemet világosan és érthetően, hogy SOHA nem találkoztunk előtte, nem tudhatta életem azon szakaszait, eseményeit amire rávilágított. Nagyon szépen ívelt a beszélgetésünk – ültem és nem bírtam nem mosolyogni, még akkor is, amikor a negatív aspektusok is előkerültek. Egyrészt órási kő esett le a szívemről, hogy oké, a negatív része is reális és végre tisztán látom a negatív részét. Hogy mivel állok szemben, mivel kell még dolgoznom. Egy-egy felismerés elemi erővel hatott, hogy basszus! Tényleg! Olyan könnyedén tapintott rá, számomra olyan volt, mint egy nagy puzzle – néhány részletet szinte azonnal helyére pattintottam, de még akadnak kevésbé érthető szegmensek dehát nem is kell mindent egyből felfogni,érteni és ez benne a szép: minden változik és semmi sem állandó.

Én két dolgot írnék mindenkinek receptre: terápiát és tarot kártya olvasást. Az elsőt azért, hogy az önismeretét mindenki fejlessze, mert annál szebb és annál kifizetődőbb nincs, mikor az ember a traumáiból újjászületik és képes úgy átforgatni magában, hogy az leckévé, tudássá érjen. A másodikhoz pedig mindenképp Beát ajánlanám,mert vele egy kicsit madártávlatból de mégis közelről tudod szemlélni az életedet – ott vannak a válaszok benned, végig, mindenkiben, vagy legalábbis azt gondolom az életünk folyamán csak jól kell kérdeznünk ahhoz, hogy átláthatóbbá váljon az, hogy miért úgy reagálunk, miért úgy döntünk, ahogy. Bea így első blikkre nekem egy mentorhoz volt hasonlítható – valaki, aki fogja a kezed, ismeretlenül, nem ítélkezik, ő csak egy közvetítő magadhoz. Tolmács, ha nagyon sarkosan fogalmaznék. Nem fogja neked a lottó ötös számait megmondani, azt sem, hogy holnapután eljegyeznek-e, azt sem fogja elmondani, hogy holnap költözz külföldre – szóval ezt felejtsd is el. De azt megkérdezheted tőle, hogy a terveid jó irányba mutatnak-e, milyen energiák mozognak körülötted, és azok a nehézségek amelyekkel jelenleg dacolsz, mennyire reálisak.

Ha téged is érdekel az asztrológia, a tarot, akkor ajánlom Beát, nyugodtan keresd! 🙂

Kép forrása: ismeretlen, de ha tudjátok kié, akkor taggeljétek pls! 🙂

44 nap és vége 2021-nek

Máskor is éreztem már, hogy borzasztóan gyorsan telnek a napok, de ez az év szinte két pillantás volt. Nyilván még van 44 napunk, ahogy a címben is utaltam rá, de őszintén szólva fogalmam sincs,hogyan foglalhatnám össze ezt az évet. Eddig minden évben kitöltöttem az évtervezőt, most is kifogom, de egy fokkal szkeptikusabban mint tavaly – minek tervezzek annyira előre?

Ez az egész évösszefoglalósdit, amiben leírom hogy mennyit tanultam, mennyire sok mindenre haladtam és köszönöm az Oscar jelölést a családomnak… azt meghagyom ezúttal másnak – nem érzek akkora volumenű változást, olyan katarzist, de tény, hogy sok dolog változott – szerencsére. Szeretném azt hinni, hogy jó hasznosan, eseménydúsan, velősen telt ez az év, lesz miből „aratni” mert olyan gyümölcsöző volt – na hát ezt sem mondhatjuk teljes egészében.

Ami egyszerre izgalmas és rémisztő, hogy kerek évszámot fogok ünnepelni jövőre, azaz 62 nap múlva. Persze csak egy szám, persze csak egy dátum a személyigazolványon, nem a misztikus lottószám, amitől megváltozik az életem, de valahol mégis. Azok a tinédzserek akikkel én javarészt felnőttem, már házasok, gyerekük van és családjuk, meg olyan is van, aki már elvált. Vagyunk egy páran, akik úgy lépnek a büvős 30-as mezőnybe, hogy őszintén szólva minden amit eddig hittek, már nem olyan sziklaszilárd vagy épp fordítva, most kezd értelmet nyerni minden zagyvaság és keszekuszaság, ami végigkísért minket az önkeresés rögös folyamatában. Nem tudom melyik tábort erősítem – nem hiszem, hogy tudok mérlegelni. Vannak napok, amikor valami szikra bepattan és úgy érzem, a napsugár is pont jó szögben ér, a levegő is tökéletes és gyönyörű minden – máskor pedig azon gondolkozom, meddig fogok még így viselkedni, vajon van-e lentebb ebben a sártengerben? Szeretném azt hinni, hogy kapok majd egy pakkot amiben egy évre elengendő jóság, bölcsesség, önismeret, egy csomó könyv, szeretet lapul – odafentről. Az alján meg egy kis papír, hogy használd belátásod szerint, boldog születésnapot. Mert igazából csak ennyi az eddigi kívánságom nemcsak a következő 1 évre, hanem a következő 100-ra is. Egy kis boldogság,egy kis ölelés, kis szeretet, önismereti könyvek és nagy felfedezések, jóság és bölcsesség – de ez a pakk semmit nem ér anélkül, ha én nem vagyok kitartó, nem vagyok önismeretes, nem állok a tükörbe, nem kérek bocsánatot, nem szeretem önmagam.

Dóra hívta fel a figyelmemet arra, hogy minél több ember vesz körül, annál kevesebb a valódi beszélgetés. Hogy a „deep talk” csak olyan emberekkel működik jól, akikkel valóban van miről, és ezt is be kellett látnom, hányszor voltam én másoknak a small talk, a semmitmondó hellószia,mizu, mert nem nagyon voltam befogadó és nem tudtam mélyebbre menni. De ezzel így utólag belátva sincs gond – nem vagyok én való mindenki életébe. Nagyon kevés találkozóm volt ebben az évben, egyre inkább lemorzsolódtam az emberektől – már nem vagyok az a pezsgő,mindenlében kanál. Nincs energiám rá. Nincs időm rá. Rájöttem, hogyha őszintén nem tudom végighallgatni azt, hogy valóban mi van a másikkal, nincs energiám rá, nem akarok hülyeségeket magyarázni, nem akarom bizonygatni ezt vagy azt – tényleg nem tudom, hogy mi történt velem. Lehet szimplán rájöttem, hogy én voltam túl sok az elmúlt években, kábé úgy mindenkinek.

Egyedül lenni sem könnyű – vannak előnyei, vannak hátrányai, de ez is egy izgalmas folyamat volt, hogy a kezdeti pánikot, a sok-sok mondvacsinált félelmen felülkeredtem. Egyszer csak úgy kelsz fel, hogy oké, hát ez is megy. Aztán már nem érdekel, hogy a tányér a mosogatóban el van-e mosva, mert tudod, hogy majd elfogod ha hazajöttél. Vagy másnap reggel. Teret adni magadnak és kiszorítani azokat a mumusokat, amiktől féltél – kellett egy kis idő, de már egész jó. Tudom, hogy képes vagyok rá.

Nemrégen egy telefonbeszélgetés alkalmával azt mondták nekem, hogy tanultak tőlem. Tényleg meglepődtem, hogy mi újat tudok én mutatni egy nálam 10 évvel idősebbnek, aki már bőven benne van a dzsembe és látott már ezt-azt, mellette én zöldfülű bakfisként lépegetek. Máskor is mondták már nekem, hogy volt akinek a könyvek iránti szeretetet adtam át, volt, aki azt mondta, hogy basszus nem hittem volna, de igazad lett, sőt, volt aki azt mondta inspiráló vagyok. Csak tudnám miért. Visszanézve magamat, én tényleg azt gondolom, hogy jó hogy változtam, jó hogy nem tartok ugyanott, mert borzasztóan idegesítő, ragaszkodó és végtelenül szeretethiányos voltam ez pedig egyenesen nem volt jó hatással semmiféle kapcsolatomra a külvilággal. A nárcisztikus, egoista énemről pedig már nem is szeretnék beszélni, aki habzsolni akarta, hogy figyeljenek rá és csakis rá – ezekről kevesen beszélnek, mert nem tudom, talán gáz hogy bevallom ezt is. De ez is én voltam. Akinek semmi soha nem volt elég – aki kéretlenül belepofázott mások életébe, aki azt mondta, hogy képes megoldani kb. mindenki életét és ha ő összeomlott, akkor aztán világvége 2.0 volt. Láttatok már kutyát folyóban úszni, aki kapkodik a vízben? Na, én ugyanezt csináltam – ide,oda kotortam magam a figyelemért. Könnyű rólam véleményt alkotni, főleg jót, ha csak egy részletet ragadunk ki a jobb időszakaimból – kérdezzük meg azokat is, akik már jó ideje velem eveznek/ eveztek. Valószínű teljesen más véleményt mondanának.

Jöhetne az a rész, hogy legyetek ilyen meg olyan hálásak, meg baráti tanácsok tömkelegét írhatnám ide zárszóként, hogy elmagyarázzam megintcsak kéretlenül,hogyan kell boldognak lenni, meg nyugodt szívvel visszatekinteni az eddigi életedre – de ebben sem vagyok jó, pár poszttal arrébb írtam a háláról, azt sem árt gyakorolni, de erőltetni meg minek. A túl sok, cukorkába mártott öröm sem igazi, a rózsaszín vattacukor boldogság meg elolvad – ami marad, azt látjátok a facen, instagramon másoktól szerintem pont eleget.
Csak 44 nap van hátra 2021-ből. Legalább egy napot szánjatok arra, hogy leüljetek magatokkal : beszélgessetek a belső gyerekkel, rajzoljatok,zenéljetek vagy olvassatok egy jót, aludjatok, kiránduljatok, adjatok időt magatoknak arra, hogy ha nem is mágikusan, de saját erőből jobban vagy máshogyan induljon a következő év.

Vadállatok északról – The Vikings

A helyzet az, hogy bár már elég régóta hallottam erről a sorozatról, nem volt szándékomban különösebben elmerülni az északi mitológia ezen bugyraiban – a főszereplő Travis Fimmelt a HBO-n futó sorozatból ismertem és tudtam, hogy a Vikingekben játszott előzőleg, de körülbelül ennyi is volt a tudásom java. Aztán hála a TikToknak, egyik este bedobott egy pár másodperces kedvcsinálót a Vikingek sorozat egyik főszereplőjéről és ahogy az lenni szokott az ember lányával, éreztem magamban a késztetést, hogy újabb antihőst avassak a saját univerzumomban, ahol már a kedvencek közé sorolható az összes létező tipikus rosszéletű fuckboy. Ez egy érdekes dolog egyébként, hogy bármilyen filmet/ sorozatot nézek, mindig lesz egy karakter aki annyira „érthetően” gonosz számomra, hogy bekapcsol a reflexem, hogy elkezdjem menteni, hogy miért akkora szemétláda, mint ami … az a gond,hogy ez a valóságban is működő filter nálam. Upsz.

Nos, hölgyeim és uraim, az én kedvencem Ivar. Az egy dolog, hogy maga a színész ( Alex Hogh Andersen) sem egy csúnya férfi, és lehetséges hogy a haja is közrejátszik abban ( milyen fura fétis, tudom) hogy tűkön ülve vártam, hogy végre a képernyőre kerüljön. Nem mondanám, hogy a négy évadot nyögvenyelősen toltam le, mert nem, jelenleg az ötödik évad tizenpáradik részénél tartok – teljesen ráfüggtem. Aki eddig nem nézte, de tervezi, akkor SPOILERes kifejtés jön.

Azért tartom izgalmas karakternek Ivart, mert nem eredendően gonosz, nem az a tipikus gonosz karakter, hanem szerintem részről részre megingatja a nézőben a mérleget, hogy mikor milyen. Az, hogy nyomorékként született, ahogy felnőtté vált egyértelműen megmutatja, hogy kisebbségi komplexussal van megáldva ( érthető okokból), ezerszer többet kell letennie az asztalra mint az egészséges testvéreinek; nyilvánvalóan az is benne van, hogy a híres Ragnar Lothbrok fia – aki egyébként nem akarta őt. Ivar hihetetlen okos, taktikus karakter. Fejben építi fel a saját birodalmát, nem véletlenül sakkozik, nem véletlen az sem, hogy túlkompenzál és túl akarja szárnyalni az apját – megakarja mutatni, hogy attól, mert nyomorékon született, lehet jó harcos és jóval többre képes és többre is fogja vinni. Az apai szeretet csak néhány pillanatig villan meg Ragnar személyében, az igazi apakaraktert Floki jelenti számára, aki tudja kezelni Ivart – a jéghideg, mindent letaroló szarkazmusra és cinizmusra ugyanígy válaszol: szerintem Floki tudja igazán, hogy mennyire szeretetéhes Ivar, mennyire vágyott volna a valódi törődésre és hogy mekkora erő rejlik Ivarban.
Freydis képében megjelenik a szerelem Ivar életében – még csak néhány jelenetet láttam tőlük, de borzasztóan hangsúlyos, valószínű kiderül majd, hogy miért az, ahogy Freydis odaadással isteni piedesztálra emeli Ivart, erősíti benne azt, hogy ő különleges – mi a legnagyobb vágya annak, aki bármiféle deficittel él? Az, hogy aki szereti őt, mindennel együtt tegye – és egyszerre legyen normális és különleges a szemében, ezt pedig Freydis maradéktalanul megerősíti Ivarban.
Eddig szép a kapcsolatuk, van benne számomra valami bátorító azzal kapcsolatban, hogy aki ennyire elgyötört és sötét lelkileg,akkor is megtalálja azt, aki látja benne a fényt.

Spoiler off

Nem lennék én, ha nem jegyezném meg mennyire jó látni, hogy a nők is harcolnak, hogy vannak igazi shield-maidenek. Lagertha mellett számomra erős karakter még Helga és Torvi. Helga és Floki szerelme, az egymáshoz való ragaszkodásuk is szép, Helga megtestesíti a végtelen türelmet, jóságot és szeretetet számomra, szóval le a kalappal a színésznő előtt 🙂
Az egész sorozat dinamikája tetszik – és az örökérvényű igazság, hogy a finom hölgyek is az olyan vadállatokra buknak, mint Bjorn Ironside, akinek igazából aranyélete van több okból is. Szerintem nem nagyon akadt olyan női karakter, aki ne akart volna az ágyába menni – apja fia, ahogy mondani szokás.
A hajak pedig – én mindig is elkötelezett híve voltam a manbun-nak, de mióta a Vikingeket nézem, egyszerűen készvégem. A külsőségek persze, tudomtudom, de nagyon szívesen fonogatnám Ivar haját. Mindig is gyenge voltam, ha hosszú hajú pasikról volt szó – kinek mi ugye.

Szóval akit érdekel a skandináv, északi mitológia, szereti a gyönyörű, jegeskék szemeket, a fonott férfihajakat, a csattogó pengét és a történelmet, ne adj’ még a harcos amazonok karddal is hívószó számára, az vesse bele magát a sorozatba, mert nem fog csalódni. Lassan indul, de annál hangsúlyosabb lesz évadról évadra és izgalmas fejlemények szővik át a részeket.