Kategória: Rólam

Beküldve:

Tudsz-e hálás lenni?

Szeretnék erről írni, mert úgy tűnik, valami változás alatt áll bennem – és ez borzasztóan jó dolognak tűnik most, talán újabb dolgot tanulok magamról és egy kicsit teszek is azért, hogy megismerjem vagy többet adjak magamnak – szeretetből.
Sosem voltam hálás – semmiért. Ezt így nagyon nehéz leírni, de így van: nem voltam hálás sem az ölelésekért, sem a vigasztalásokért, nem tudtam megélni a hála pillanatát akkor sem, mikor eljutottam olyan helyekre, ahová vágytam. Amikor megtudtam venni azt, amire évek óta gyűjtöttem vagy álmodoztam. Az életem sok tekintetben hasonlított egy kipipálásra váró feladatlistára, semmint arra, hogy örüljek az elért sikereimnek, el is ismerjem őket de az, hogy legfőképp hálás legyek akár magamnak, hogy ezeket el tudtam érni,sokszor önerőből.

Nem voltam hálás akkor sem, mikor fenntartottak a vízen sokszor sokan sokféleképp, mert úgy gondoltam ez egy befektetés – most engem úsztatnak, máskor pedig én fogom őket.

Aztán lehet, hogy tényleg öregszem, vagy csak szimplán lassulok de példának okáért, miközben mentem dolgozni, utaztam a buszon néztem a hegyeket a távolban és elmosolyodtam, hogy dejó, hogy most itt pont így süt a nap rám, pont látom a hegyeket mert tiszta a levegő és azt éreztem, hogy jó ez így, hálás vagyok érte.
Ez volt az első kis lépés.

Visszatekintettem az egyetemi éveimre, a volt munkahelyeimre, az emberekre, kapcsolatokra akiket megismertem innen-onnan, a barátokra akik kitartottak mellettem akkor is, amikor a leginkább elviselhetetetlen voltam – és tudjátok, azt éreztem jól volt ez így. Nem csináltam mindig mindent jól, sőt. Annyi hibát halmoztam, bántottam meg embereket, váltam toxikussá mások és magam számára is, voltam rosszindulatú, voltam igazi mártír, voltam manipulatív, voltam bután naiv, voltam egészen betegesen stresszes és féltékeny is – de sosem voltam hálás.
Én mindig azt mondtam, nem vagyok jó ember, hiszen tényleg annyi tettemmel nemcsak bántottam meg másokat, hanem konkrétan követ dobtam hozzájuk – a mostani eszemmel annyira látom, hogy miért tettem ezeket és tisztában vagyok vele, hogy sokat nem lehet csak úgy egy szimpla bocsánatkéréssel elintézni sem már.

Kibúvót keresni sokkal egyszerűbb volt, kifogások mögé bújni – de jobb akarok lenni.
A régi telefonom rendszerébe bejelentkezve elém tárult egy nem is olyan régi időszak – meglepődve láttam a fotókat, tele van emlékekkel, amik elérték a hatásukat és elkezdtem azon agyalni, hogy mennyire mindent megtettem volna egy ölelésért valakitől – mert összetévesztettem érzéseket, mert gaslightingoltak, mert saját magamat is megkérdőjeleztem már a végén, és most az élet amit hoz, azt el tudom fogadni az összes jóságával és kevésbé jó helyzeteivel együtt: hogy ez mekkora egy folyamat volt! Óriási lépés, amikor nem rebelliskedsz és nem kezdesz felesleges körökbe magaddal szemben, nem kezdesz el de miért? kérdéseket gyártani, nem falod fel magad elevenen – hanem nem is tudom, egyszerűen megbékélsz. Tudsz úgy örülni, hogy az őszinte. Még gyakorolni kell, de egyre többször tud jó lenni.

Nagyon eltűntem az elmúlt fél évemben. Összehúztam magam egész kicsire, elkerültem az embereket, egy-két emberrel találkoztam csak, hogy átgondoljam mennyi mindent rontottam el és egyáltalán van-e értelme ugyanezeket a köröket futni, vagy képes vagyok ebből kilépni és más szemszögből nézni a dolgokat.

Hálás tudok-e lenni azért, mert van egy jó estém? Mert úgy kelek fel, hogy jól vagyok?
Tudok-e pont annyit gondolni a történtekbe, mint amennyi és nem akarom túltölteni a poharat, nem akarok miérteket keresni, nem akarom aláásni és megvétózni a dolgok menetét?

Tudok és ez végre borzalmasan jó érzés is egyben.



Beküldve:

Lélekbúvár tanfolyam – merünk-e merülni?

Van egy jógaoktató barátnőm – néha azt hiszem egyébként, hogy így ő valahogy annyi mindenen felül tudott már kerekedni, hogy szinte egy burok veszi körül, miközben az emberek között sétál – szóval vele beszélgettem az utóbbi időben arról, hogyan tudnék én is felülkerekedni magamon. Csináltunk egy fotósorozatot, szerette volna megmutatni nekem, hogy igenis jó nő vagyok – azért akarva – akaratlanul is sokszor felbukkan mostanság a jónőség, meg hogy ideálok – meg a hogyan kellene öltözködnöm, ha hallgatnék mondjuk úgy bárkire…
Nos az egyik alkalommal elkezdte nekem pedzegetni, hogy én nem vagyok felelős mások érzelmeiért, viselkedésért. Persze, persze bólogattam neki, hogyne, ez tényleg így van aztán rájöttem, hogy ez egy elég üres bólogatás volt a részemről, mert mondani könnyebb, mint megcsinálni – ez egy remek kibúvó, meg remek kifogás is, hogy bezzeg ő már tudja, na hát én meg nem, meg neki könnyű…

Ez így érlelődött bennem és az élet dobott egy helyzetet, amikor ez így szembe jött. Ott álltam és egyszerűen eszembe jutottak a szavai és éreztem is, nemcsak gondoltam amit mondott. Hogy én miért lennék felelős azért, ha valaki hülyén viselkedik… miért kellene nekem bármit is kezdenem azzal, ha engem valaki amúgy nem kedvel, miért akarnék én görcsösen megfelelni neki, mert mitől lesz jobb?
Akkor és ott hihetetlen megkönnyebbülés öntött el, tényleg levettem a vállamról ezt. Innentovább pofonegyszerűnek tűnik, hogy ne mosdassam ezt vagy azt a viselkedése miatt, amiatt mert hülyeségeket magyaráz – ez nem engem, hanem őt fogja minősíteni. Na igen, és itt jön a társadalom, aki felhördül, hogy hát de mégiscsak a barátod/ anyád/testvéred/életedszerelme – na és? Nem az én reszortom megnevelni, megtéríteni, másfelé rúgni őket, és attól hogy ő ordibál a pláza közepén, az őt minősíti, én ebből kimaradhatok. Az, hogy a társadalom rám is rámvetíti hát… ez meg a társadalom hibája. Mert ilyenek vagyunk sokan, hogy mutogatunk, vetítünk, aztán meg, ha kicsit leülnénk elővennénk a tükröt – ami mellesleg baromi nehéz tükör – akkor más lenne.

5 éve biztos, hogy mentegettem volna magam. Hogy én ezért, meg azért vagyok ilyen, mert… holott ez még mindig rajtam áll, hogy én miként reagálok azokra a dolgokra, amik történtek velem. Ergo az én felelősségem és magamat hibáztathatom csak, ha rossz döntéseket hoztam márpedig abból kijutott bőven. Az, hogy bizonyos helyzetekkel nem tudok mást kezdeni, csak egyszerűen mellőzöm őket – ez sem megoldás, de nem tudom hogyan kellene. Nem tudom kezelni, hogy lassan 30 éves leszek – ezen most lehet hogy páran felnevetnek, de konkrét szorongás jön rám emiatt. Van akinek ilyen idősen már 3 gyerek volt – van olyan évfolyam vagy osztálytársam akinek már 2 gyereke van, van akinek autója, fantasztikus munkahelye vagy éppen kiköltözött külföldre és úgy all in jobb az élete. Ha arról beszélek hogy gyereket vállalni óriási felelősség és nem megy amúgy mindenkinek – legyintés a válasz, jólvanaz, beletanul az ember. De mivan ha én nem akarok? Ha nem érzem ezt magamban? Ha úgy érzem, hogy az én életemben másfajta jelölőkövek vannak, másfajta check-in listák, akkor mi van? Van aki ebben tud kiteljesedni, én viszont nem érzem így – akkor velem mi a baj?

Az is gond, hogy rengeteg negatív példát látok szerteszéjjel megromlott házasságokról, megromló félben levő házasságokról, ahol ott vannak a gyerekek és semerre nem lehet mozdulni…Nekem tudom mi a hátterem, és tudom, hogy 40 évesen, 2 gyerekkel nem tudnám újra kezdeni az életem – ez esetben baj, ha előrelátó vagyok?
Miért baj az, ha anyagi függetlenséget akarok? És ezt magamtól akarom elérni?

Azt érzem, hogy az emberek alapvetően nem ülnek le és nem vetnek számot az életükről. Nem kezdik el visszagombolyítani a fonalat, nem kezdenek el azon merengeni, hogy oké, ezt elhibáztam de erre figyelnem kellene – nem kezdenek el mintákat keresni a viselkedésükben, a velük történt dolgokra való reagálásukban, nem kezdenek el tudatosan figyelni az életükre. És ez nem csak az önös érdekük – legfőképpen amúgy de – de ha már gyereket vállalnak, akkor emiatt is. Ha le is ülünk, valószínű kényelmetlen lesz – jó lenne visszamenni és seggbe rúgni magam hamarabb, vagy máshogy viselkedni, kevesebb sérülést okoztam volna másoknak és magamnak is – de mivel visszafele nem, csak előre lehet menni szeretnék tanulni ezekből, de legfőképp azt szeretném megérteni, hogy miért tettem azt, amit.

„Az önismeretnek nem szabadna ritkaságszámba menni. A tudatosságnak, és annak, hogy mindennap tudatosan végiggondolom, hogy mi történt velem, hogy éreztem magam, azok az érzések vajon honnan jönnek, milyen múltbeli eseményekből: ennek nem lenne szabad ritkaságszámba menni. Ahogy megtanítjuk a gyerekünket arra, hogy márpedig megmosod a fogad naponta többször is, ugyanúgy meg kellene tanítani azt, hogy márpedig elgondolkodsz magadon minden nap.” ( Orvos-Tóth Noémi)

Beküldve:

A láthatatlan, aranyra festett törések mentén

Akinek a cím után leesett, hogy a japán kintsugiról beszélek, annak jár a piros pont. Ez az a fajta renoválási technika, mikor ha valami összetörik, arany festékkel és ragasztóval újra eggyé varázsolják a kerámia darabokat – egyetlen percig sem takargatva a szépséghibájukat, ami a törésből fakad.

A Mindset Pszichológia FB oldalán futottam újra bele ebbe a kifejezésbe, amit jómagam is használtam már 2017-ben. Életem azon szakaszában jártam, amikor pont így éreztem magam, mint egy ezerfelé tört kerámia, amihez akkor még nem volt arany ragasztó.
„Az életünk során kialakuló kríziseket megoldva egy magasabb működési szintre lépünk. Ahogy a megragasztott edényeken örökre megmutatkoznak a törések, úgy ezek az élmények is nyomot hagynak a személyiségünkön – mindez pedig lehet egy pozitív változás is. A pszichológia ezt a fajta fejlődést poszttraumás növekedésnek hívja.” ( Mindset Pszichológia FB oldal)

A napokban nekifutottam már párszor, hogy írjak egy novellát, de valahogy újra meg újra elakadtam benne – a mondanivalóm kúsza volt és zavaros, de ahogy ma belefutottam ebbe a facebook posztba, rájöttem, hogy erre akartam visszavezetni a novella mondandóját – lehetünk-e egészek ott, ahol egyszer megtörtünk? Valószínűleg nem. Megragasztani magad, a traumát átültetni egy másik cserépbe, ami már a tanulság feliratot viseli, nagyon-nagyon nehéz folyamat és nem is lehet siettetni.

Ez az egész törés is nagyon érdekes dolog – míg mások azonnal észreveszik kik az kintsugi-emberek, empátiával és megértéssel fordulnak feléjük, van, aki teljes egészében vak erre. Hogyan érnek ezekhez a kintsugi emberekhez, más emberek? Tudunk-e kellő finomsággal bánni velük – vagy egyáltalán akarunk-e bármit is kezdeni azzal a ténnyel, hogy valaki éppen megmutatja nekünk, mennyi reparáláson van túl és a jelenlegi életszakaszában hol áll.

Egyre több mintát ismerek fel, amit az emberek körülöttem loopolva csinálnak – ezek az apró részletek egyébként jobban segítenek abban, hogy megértsem vagy elfogadjam, miért olyanok – miért van az, hogy valaki takarításba vezeti le a feszültséget, miért van az, hogy valaki folyamatosan kiabál velem, miközben nem velem, hanem az életkörülményeivel van baja – ez azért jó, ha tudatosítom magamba, hogy elsősorban nem velem van baja, mert így nem kezdek el felesleges köröket futni magammal, nem kezdem el a saját traumajelmezeimet elővenni a fiókból és magamra ölteni, hanem szimplán engedem, hadd menjen. Azt is szemrevételezem, hogy én hogyan reagálok és miért úgy ahogy – milyen furcsa, hogy minden visszavezethető valamire és ez nem csak légbőlkapott dolog, hanem konkrét tények vannak előttem – mintha valamiféle hályog esett volna le a szememről, látom az összefüggéseket és ezzel együtt egyfajta megkönnyebbülés is van rajtam. Már tudom, miért beszéltem úgy a barátnőmmel, miért nem tudtam elviselni az ő boldogságát, miért nem tudtam felvenni a kapcsolatot valakivel, akitől bocsánatot kellene kérnem, vagy miért van az, hogy akárhányszor találkozom egy régi barátommal, akkor nem tudom elkezdeni azt a beszélgetést, ami már legalább 50x lejátszódott a fejemben.

Ti hogyan álltok ehhez, meritek megmutatni vagy büszkén felvállaljátok azt, hogy mennyi törés után is egészek vagytok csak máshogyan?


Beküldve:

Hiányzik-e az, amit csak elképzeltem?

Ha a gyerekkorig megyek vissza, majdhogynem magától értetődő, hogy a gyermeki fantázia hogyan ragadott el, egy sokkal kényelmesebb, sok tekintetben jobb világba napról-napra. Hogy ez mennyire hozható összefüggésbe azzal, hogy a tinédzserkorom javarésze is elképzelt szceneriók tömkelegétől volt változatos… nos, azért ennek a pozitív oldala az írásban merült ki. ( éljenek a fanfictionök!)

Azért ha az ember lassan felnő, akkor ezt szimplán a baráti kör „túlgondolásnak” mondja – minek iszok előre a medve bőrére, ha nem is biztos, hogy úgy lesz? Minek vonzom be magamnak? Miért akarok A,B,C,D tervet létrehozni, ha az élet amúgy elég kiszámíthatatlan és aki rugalmatlan ( lásd én) a saját bőrén tapasztalja meg, mennyire annak kell lenni – nemcsak egy munkahelyen, hanem a magánéletben is. Talán így akarok minden eshetőségre felkészülni, hogy semmi ne érhessen váratlanul – ez tökéletesen rámutat a kontrollmániámra, amivel szeretném kézbe venni az életemet ( mások életének iránymutatása mennyivel egyszerűbb, mennyivel magától értetődőbb tanácsokat adni, rálátni arra, hogy mással mi is történik egész pontosan …) és arra is rámutat, hogy mennyire nem tudom mégis kontrollálni. Ez is egy hosszú folyamat, aminek közel sem az elején, de legfőképp nem a végén járok : elengedni a kontrollt, venni egy nagy levegőt, és csak lebegni a víz felszínén bízva abban, hogy mindkét kezem és lábam szabad, tehát ergo tudok majd úszni. A mások élete pedig nem az én felelősségem – nem nekem kell megtanítani valakit úszni, vagy legfőképp újra és újra kimenteni. Mások élete feletti kontroll csak arra való, hogy hamis sikerélményem legyen, mintha valamit jól tudnék – holott dehogy. Ameddig mások életével foglalkozom, az ő életüket „reparálom” sokszor az engedélyük nélkül, addig sem kell a saját nyomorommal dolgoznom.

Az eljegyzésem is emiatt bomlott fel – vagy inkább emiatt is. A mai napig vallom, hogy két ember, csak azért, mert hasonló az a helyzet, amiben dagonyáznak nem kell hogy együtt legyenek. Ha felemelni nem tudjuk egymást, legalább ne tapossuk lentebb – utólag mindenki okos, tudom. Felelősnek érzem magam, mindazonáltal örülök is, hogy most ezt ilyen kristálytisztán megtudom fogalmazni. Biztos van még dolgom vele.

Hiányzik-e amit csak elképzeltem? Valahol kicsit igen azért – hiszen a magunk emberi mivoltjából fakad, hogy vannak életcélok – legyen az egy házasság, egy kertes ház kutyával, macskával, egy fantasztikus karrier, egy csibész kiskölyök, aki a kertben rohangál – ezeket azért szeretjük elképzelni, és ebbe a hitbe bele is ringatni magunkat, mert ez édes, szirupos, felsóhajtunk utána, hogy milyen jó is volna… egy kis komfort a szürke hétköznapok mocsarában. De ez nem a valóság – hány fiam és lányom lenne már, ha ez mind valósággá vált volna! Milyen gyönyörű helyen laknék, hányszor látogattam volna meg a tengert… ezek mind banális példák, de minden egyes életszakaszom rengeteg ilyen képzelgést tartalmazott. Konkrét barátságok tűntek el az életemben, holott 80 évre minimum elterveztem őket – és itt a nagy bökkenő – valójában az a hatásom ezekre, hogy tudom, hogy nincs hatásom. Hány kapcsolatom veszett el, hány este volt úgy, hogy azt fantáziáltam, ezzel meg azzal, hogy létezhet a kertes ház, gyerekkel,kutyával macskával – holott dehogy. Mindenkiben többet akarok látni, mint ami – látom a potenciált, a kihozható maximumot, de ez lehet, hogy nekik valójában az a maximum, miért akarnám őket többre erőltetni, ha úgysem meg? Kit akarok még úgy megjavítani, hogy csak az én szememben szorul javításra?

Egy nagyon halvány sejtésem van erről: édesanyámat nem tudtam megmenteni – fizikailag és mindenhogy is képtelen lettem volna erre, koromnál fogva is. Ezt cipelem magammal, néha picit leteszem ezt a csomagot, néha pedig futok vele, cipelem, nyúzom-húzom, mert azt remélem, hogy a következő ember, akit megismerek – teljesen mindegy mennyi ideig van jelen az életemben ( ez is fontos lépés, hogy elfogadtam, hogy nincs garancia és nincs biztosíték, hogy maradnak) – adhassak neki egy pozitív löketet, egy hangyányi megmentést – mikor sír, vigasztalhassam, mikor tanácstalan, megkérdezhessem, hogyan segíthetek neki.

Hiányzanak egyes szcenáriók, néha végigfut rajtam a felismerés, hogy lehetett volna másként is – de már csak ennyi fut végig, kicsit ízlelgetem, el-el mosolyodom és engedem tovább. Egy másik életben, egy általam írt történetben majd lehetséges, hogy kiteljesedik.

Beküldve:

365 nap – kereken

Majdhogynem napra pontosan egy évig voltam munka nélkül – akik számára már unalmas ez a témám, nyugodtan ugorhat egyet, de alapvetően úgy gondolom, hogy van miről beszélni ez ügyben – nemcsak azért, mert saját magamon tapasztaltam hogy az elmúlt egy év mennyire kivette az ember lába alól a talajt. Ez az egész vírusmizéria, nos, erről is van bőven véleményem – a tájékoztatás hiánya, az adatok pontatlan közlése, a pánikhangulat majd a hedonista életvitelbe átcsapó sörözős-nevetős csapatokkal sem értek egyet.

Ami viszont igazán rémisztő, a halálozási adatok, a pánikhangulat, a munkanélküliség – az, ahogy tulajdonképpen magunkra vagyunk hagyva a vadonban, semmiféle segítséget nem kaptunk/ kapunk. Konkrétan itt ültem egy évig, egy irtógyors hullámvasúton, beadva több száz helyre(!!!) nuku visszajelzéssel. Ezzel együtt az is irtóztat jelenleg is, hogy valahogy ez az ország mindig kétkomponensű lesz – most jelenleg nagyon jól fut az oltott/ nem oltott közharc, azelőtt a migránspárti/ migránsellenes és hosszasan sorolhatnám – ez az ország sosem volt elégedett, sosem volt boldog. Persze vannak úgynevezett döntéshozók, akik kivül esnek ezeken a dolgokon, valahogy ők az átlagtól túlságosan is eltérnek, az Éhezők Viadala dolog jut eszembe, hogy ki miként dönt a sorsunkról, milyen abszurd…

Egy év után végre dolgozom – akármennyire is próbáltam nem elkényelmesedni, azért egy kicsit sikerült, és így hirtelenjében olyan volt, mintha próbálnék felugrani a mozgó vonatra, ami azóta is zakatol. Egyszerre esik nagyon jól és lubickolok benne, a teljesítménykényszerem pedig az egekben van – a másik oldal, hogy nagyon hamar elfáradok. De jó érzés, hogy végre csinálok valamit – a rajzolás, az írás csak ideig-óráig kötött le míg itthon voltam – ráadásul kiszabadultam a komfortzónámból, ami nekem óriási dolog.

Nekem az utazás az egyik nagy mumusom – nagyon vágyok rá, viszont eddig egyedül nem volt „merszem” pedig aztán minden lehetőség adott volna. Mindig vártam valakire – barátnőkre, barátokra, mikor kire, kivel hogyan terveztem meg, hogy hova megyünk el. Az új munkahelyem Debrecentől 60 km-re van és busszal járok. Ez nekem nagy lépés volt, idegen, komfortzónán bőven kívül, mondanom sem kell, hogy az első napokban szabályszerűen túlaggódtam magam, hogy jó buszra szálljak fel, időben érjek ki – ilyen apróságok. Ez a lökés kellett – ha van dolog, amit évek óta írok az évtervező füzetemben, akkor ez az. Ami még inkább büszkévé tesz, hogy ez is a fejlődésem látható jele.

Szeretnék újra aktívan írni, csinálni interjúkat – ez is fontos projektem, de úgy nem szerettem volna erőltetni, hogy nem éreztem benne feltöltődést – hátha most így lesz.

Beküldve:

Run like a river

A fenti cím, akár a 2020-as évre is vonatkozhatna, mert bár pandémiában töltöttük, sokan home officeban, alig mozdultunk ki és mindenféle kultúrális program odaveszett, azért volt előnye is ennek az időszaknak. Én, az utolsó nap úgy ültem le összegezni az évemet, hogy nem volt rossz – rendben, elveszítettem a melóhelyemet és belekerültem egy elég durva hullámvölgyezésbe, de ezt leszámítva lehetett volna sokkal rosszabb. Volt időm magamra, elolvashattam számtalan könyvet, megnézhettem egy csomó sorozatot, élvezhettem, hogy van időm mindenre – takarítás, főzés, egészségügyi séta – és rengeteget boncolgattam magam, önismereti szinten. Ez azért abszolút jó volt. És ameddig nagyjából oké volt addig egy-egy kocsmázás is belefért a barátokkal.

2020 dinamikus volt – eleinte gyors, aztán nagyon lassú és az utolsó három hónap kisuhant az ablakon. A december igazán mozgalmassá vált, a legváratlanabb események döbbentettek rá az életem azon aspektusaira, amire eddig csak félig mertem rápillantani – mindenesetre kijelenthetem, hogy engem nagyon szeretnek odafent és vigyáznak rám – borzalmasan szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban, de beérett ez a dolog is. Illetve ha a belső hangod súg valamit, érdemes figyelni rá és nem elodázni – egy szürővizsgálat valóban életet menthet és ha azt mondják,hogy ugyan kedvesem, a rák nem támad 28 év körül van egy aggasztó hírem, a szkeptikusok számára. Én a korom miatt nem kaptam időpontot majdnem, mert még túl fiatal vagyok ehhez, és na nem erősködöm, még mindig rágnám a kefét.
Illetve a második ilyen dolog, amikor a belső hangom suttogott, az december 25-én, hajnalban volt.
A mellettünk levő bérházban kigyulladt egy lakás.

2021.
Minden évben előveszem az évtervezőt, eddig olyan erővel vetettem bele magamat, hogy szinte égett a kezemben a toll, a papír gyűrödött, tele volt ötletekkel és tervekkel de most nem. 2020 megmutatta, hogy lehet tervezni, de igazából annyi minden alakulhat másként és rugalmasnak kell lenni. Ez az, amiben nem voltam annyira jó és tessék, azt hiszem fejlődtem ebben is. Én aki percre pontosan minden mozzanatot is megtervezett, most engedem, hadd menjen…
Jó lesz ez az év. Nem kellenek ilyen óriási dolgok hozzá: személyszerint egy jó munkahelyet szeretnék és onnantól kezdve minden egyenesbe jöhet – nem kell stresszelnem a barátaimon, nem kell sakkoznom és taktikáznom, aki akar, az ebben az évben is marad, aki pedig menni akar, menni fog. Persze biztos lesznek nehéz időszakok, de át kell hidalni őket – sok mindenre azt mondjuk, hogy nehéz lesz, meg egy kicsit bele is őrülünk majd aztán amikor hátra nézek, rájövök, hogy simán elbírtam azt is.
Sokkal többet tudunk elviselni, mint ahogy azt gondoljuk – ez mind felfogás kérdése, hogy mire vonok már vállat. Ezt is tanulni kell.

És itt van a híres, nevezetes dátum – betöltöttem a 29-et. Wow.
Abban biztos vagyok, hogy még több könyvet és jó pár tetoválást szeretnék. De örülök, hogy mindenem megvan – pár éve még takaros listát írtam volna erről, de ezek mind materiális dolgok voltak többnyire. Mint a kisgyerek és az édességbolt esete, az első majd második fizetés feletti öröm, főleg mikor ez az összeg már sokkal jobb volt az előzőkhöz képest. Imádtam új ruhát venni magamnak, egy új könyvet, hogy ezt megtehetem. De talán a kor teszi, talán egész más, de a 29-et már nem úgy akarom kimaxolni, mint eddig: több időt tölteni a barátaimmal, egyedül is élvezni egy kávézót, kirándulgatni nem tudom, tartalommal feltölteni, nem materiális dolgokkal mert nem a következő telefon, vagy karóra, vagy új pulóver fog az hiszem boldogabbá tenni.
Fogalmam sincs mit tartogat ez az év számomra, de jó lenne ha lehetőségem lenne rá, hogy keretet adjak neki hogy a 30-dikon úgy nézek vissza erre az évre, hogy ez így volt kerek, mindennel együtt.

Beküldve:

Csak egy deviáns a társadalomból

Még visszakereshető az a blogcikkem, ahol elég reményteljesen álltam a munkanélküliséghez pár hónappal ezelőtt – akkor még tényleg hittem benne, hogy ez egy olyan dolog, amit át lehet vészelni, meg lehet oldani, nyugodtan hátradőlhetek egy kis jeges tea társaságában lógázom a lábamat egy ideig, pihenek aztán csak csettintek kettőt és újra munkába állok. Elárulom, ez nem így történt.

Az elkeserítő ebben az, hogy hónapról hónapra több helyre adtam le a jelentkezésemet, és tulajdonképpen sehonnan nem érkezett válasz. Szerintem nem kell kiemelnem, hogy ez mennyire idegőrlő tud lenni, de legfőképp az, hogy  a kezdeti lazaság átcsap egy idő után egy kellemetlenül bizsergető feszültségbe, stresszbe és tulajdonképpen már képes vagyok bárki torkát képletesen átharapni emiatt a téma miatt, mert én magam is borzalmasan szégyellem, illetve tényleg feszélyez, hogy ez a helyzet továbbra is változatlan.
Az, hogy nyugi majd lesz, meg nem csak te vagy ezzel egyedül valahogy nem vigasztal. Az ilyen asztalra dobált kliséktől amúgy is falra mászok, hiszen ha ideges vagy a nyugodj meg majd pont megnyugtat, ugye?
Lehet mondani, hogy válogatok, mert fel lett ajánlva egy-kettő lehetőség. Igazuk van. Válogatok.

Biztosra veszem, hogy az ismerőseim zöme erre fogja a fejét, hogy mégis miért teszem. Miért csak az irodai munka/ marketing/ szövegírás/ ügyfélszolgálat és recepció munkakörökben mozgok. Abszolút nincs bajom azzal, ha valaki eladó – takarító munkakörben helyezkedik el – mondhatnám, hogy na ezért tanultam? Ebben az országban úgy tűnik ezért. És nem a munka szégyen, nem a munka büdös, hanem a jelenlegi helyzet az. Hogy  valamiért gürizik x diák, akik tényleg komolyan veszik a tanulást, hogy majd egy jobb lehetőséget kovácsoljanak maguknak, hogy ne az otthoni szocreál sémákból éljenek meg – erre pedig ez van. Amikor anno azt mondták, hogy ez egy papír és tulajdonképpen szépen összehajtogathatod meg elteheted oda ahová óhajtod, nem akartam elhinni. Nagyon naiv, fiatal és lázongó voltam. Most 3 év után elhiszem. Oda tehetem, ahová óhajtom.

Azért tartom magam deviánsnak, és valószínűleg az emberek többsége szimplán csak bolondnak, meg álmodozónak mert úgy gondolom, hogy nem lehet ennyi az élet. Nem lehet ez így, hogy a szüleink / nagyszüleink lehúztak 40 évet a gyárba, szarnak szar volt, de legalább volt munka és ez így oké volt. Nem hiszem, hogy nekünk is ugyanezt a sorsot kell húzni – miért ne válthatnánk, miért ne akarhatnánk többet?  Nem lehet ez így ennyi, hogy csak olyan munkát végezzük, amihez egyébként semmi kedvünk, amihez meg nincs kedvünk, abból elég gyorsan ki lehet égni. Szinte hallom a tiltakozókat a monitor másik végéről, hogy szálljak le a lóról, ez nem a valóság, sajnos el kell vállalni mindent aztán majd dobbantani ha lesz jobb. És kérdezem, lesz jobb? Tényleg van jobb, vagy csak a látszatát próbáljuk bemagyarázni másoknak azért, mert otthon is ezt hallottuk és ezt a szállóigét muszáj tovább fokozni?

Én itt a jobb alatt nem légkonditól hűtött, borzalmasan kényelmes székes irodákról beszélek elsősorban, hanem normális munkahelyekről, ahol a főnök nem (mindig) üvöltve kommunikál, ahol be vagy jelentve, ahol a fizetésen nem kell alkudozni, mint a piacon.Ennyit ér a tudásod, ennyit kapsz érte alapon. Ahol nem az van, hogyha elutasítod az állást, van helyetted másik 40 természetesen kevesebb tudással, de kevesebbet is kér alapon.

Azt mondják, hogy a fiataloknak adott a lehetőség – Tényleg? Hol?
Nagyon sajnálom, hogy nem mentem el többször diákmunkára, hogy lusta voltam utánajárni mert elhitettem magammal, hogy jó lesz az úgy ahogy. Most diákmunkán és irodai munkáról is beszélek, nem keresnek rosszul, nyilván nem feltétlen egy albérlet teljes árának, de kiegészítésnek nagyon is jó. Kár, hogy utólag okos az ember.

Bele vagyok fásulva. Eltelnek a napok, bosszantóan gyorsan napi szintű álláshirdetés böngészések után, a lakás már nem lesz tisztább, már minden el van mosogatva, már minden el van pakolva, már minden is megvan csinálva és csak ülök és nem hiszem el, hogy ez így kell, hogy történjen. Mi ebből a tanulság?
Pár hete még ilyen 10 órákat aludtam,  nem volt kedvem semmihez. Most sincs, csak most kevesebbet alszok, hála a melegnek. Nem nagyon látok kiutat és ez a reménytelenség, vagy kilátástalanság hány meg hány otthon alapkelléke az utóbbi időszakban – kitudja.

Az évből már csak 4 hónap van. A nyár a szemem előtt pergett le, nem volt benne semmiféle nyár íz, semmiféle kipukkanó jókedv vagy öröm. Pesten sétálva, az üres kihalt üzletsoroknál, ahol több lett a KIADÓ felirat, mint valaha, a Duna parton ülve egy pillanatra éreztem csak azt, hogy most jó. Ott ültem, néztem a vizet, élveztem a napfényt. Akkor egy jó 10 percre olyan volt, mintha minden a hátam mögött lenne. Aztán ahogy elindultunk visszafele, újra a fakó épületek, az üres tekintetek, a tátongó máskor pezsgő utcák, a kiadó és eladó táblák között éreztem azt, hogy valami eltűnt.
Megtaláljuk-e?

Beküldve:

Péntek esti draftolások

Van egy regényem, amit lassan több mint két éve írok. Egy lányról szól, aki fogta magát és hátat fordított egy olyan falunak, ahol nincsenek lehetőségek, és új életet kezdett egy teljesen másik városban.
Néha előveszem, belekontárkodom, elolvasgatom – darabos, hiszen egy-egy részlet végletekig kidolgozott, pontos és precíz, a többi pedig nem kapcsolódik hozzá. Talán hiba volt így írni, mivel nincs összefűzés közötte – ahogy telik az idő, néha azt hiszem, nem is lesz.  Azért is jó visszaolvasni, mert ad egy olyan érzetet, hogy talán haladtam – korrajz, egy viszonylag közeli dátumról, mégis egy teljesen más lenyomatról. Tisztán emlékszem, milyen jó volt megszabadulni és kiírni magamból azt a sok apró részletet, ami folyamatosan elraktározódott a fejemben, mondván hasznos lehet később.

Azóta más témákon pörgök. Nem tudok írni arról, hogy mennyire átcseszve érzem magam, mennyire nem értem azt, ami történik – főleg az okokat nem, de ha nagyon leakarnám sarkosítani, tulajdonképpen abban az ágyban alszom, amit én vetettem meg magamnak. Nem nagyon van jogom mutogatni más-más irányokba, hogy te ezért vagy hibás, te meg ezért, te beléptél az életembe, felforgattad, aztán te meg azért vagy hibás, mert elakadnak a szavaim, ha egy bizonyos témáról kellene beszélnünk,nekünk kettőnknek.  Mindenki kérdezi, érdeklődik, én meg csak azt válaszolom szégyenkezve, hogy nem tudom és nem beszélek róla.  És ki a hibás? Én.

Azt az egyet tudom jelenleg sziklaszilárdan, hogy karriert akarok építeni.  Hogy irodai munkát akarok végezni, hogy a tartalommarketinggel akarok foglalkozni, hogy négy nap alatt is tanulhat az ember újdonságokat – köszi, bútorbolt – és szerezhet új tudást, mellette pedig nagyszerű emberekkel ismerkedhet meg. Amikor azt hittem, megvan álmaim állása, nos, le kellett lomboznom saját magam, hogy még mindig nem vagyok elég jó, és ezzel csak annyi a bajom, hogy nem tudom hol kellene pontosan javítanom ezen.

Az útóbbi pár héten kevés energiám volt interjúkat csinálni, mert lekötött az, hogy egyrészt munkám legyen, másfelől az akkori próbanapos munkahelyre szerettem volna maximálisan koncentrálni.  Megakadást érzek ezzel kapcsolatban, de nem valahogy az nem aggaszt – ott azért biztos vagyok abban, hogy átlendülök a holtponton.  A munkanélküliség jelenleg sokkal jobban aggaszt, mert sajnos azt látom, hogy nem nagyon van lehetőség. Aggaszt, hogy óvatosan kell fogalmazni, puhatolózni kell, aggaszt, hogy azt hallom nem fizetik ki az embereket, hogy trükközés megy, hogy nincs stabilitás. Igen, tudom, lehet naiv vagyok ebből a szempontból, de mióta bejött a járvány, azóta méginkább érzékelhető ez a fajta mentalitás – úgy vannak vele, hogy a munkavállaló dolgozni akar,  akkor nem fogja nézni a feltételeket, mert enni kell. Ebben ugyan van ráció, de most komolyan?!

Aggaszt, hogy meddig ér a takaróm. Meddig ér a reményem, az erőm, meddig ér a józan eszem, honnantól kezdek majd igazán szétcsúszni.  Ezért olvasom a régi sztorimat, ezért írok fanfictiont, ezért merülök újabb filmekbe és sorozatokba, hogy ne kelljen gondolkoznom. Lehet gyáva menekülés, nekem csak muszáj levegőhöz jutnom. Egyik probléma keresztezi a másikat. Minden napra kapok egy új gazdálkodj okosan kártyát: legtöbbször a lépj hátra hármat,csak hatos dobással mehetsz tovább vagy a túl sokat szórakoztál, két körből kimaradsz kártyák jutnak nekem.  Nekem ez jutott, hogy nem problémamegoldó aggyal rendelkezem, hanem problémameglátóval. Egy rendszerben nem a jót látom, hanem a kijavítandó hibákat – ez néha előny, néha kurva nagy hátrány.  Túl sok kérdésem van, a gond az, hogy válasz se nagyon, vagy nem olyan minőségben érkezik, amitől megtudnék nyugodni.
Vajon ez menni fog?

Az útóbbi napokban sorozatai, filmjei következnek:

La Casa de Papel – mind a 4. évada.  A legjobb sorozat, a legszínesebb karakterekkel.
The Outlander – még csak a második évadnál járok, elolvastam az első kötetet, nem elég, hogy a fent említett spanyolok kerítettek hatalmukba, de most már a skótok és a vikingek is. Szörnyű vagyok.
365 Days – nem megyek bele, aki látta, érti. Az olaszokról is lenne pár megjegyzésem. Nem, ez nem minőségi film, ez szoftpornó, ez nőknek szól, és nem kell belegondolni egy egész Freud-féle kötetet. Ez csak szex, ami után nézel ki a fejedből.
The Hunger Games – ez a klasszikus, amit nem bírtam anno végignézni, vagy inkább kivárni a részeket, szóval most letoltam egybe. Lehet, hogy ha a könyveket olvasnám jobb lenne.
Feel the Beat – táncos-netflixes vicces stepupkitudjahanyadik copy. Egyszer nézhető, tökéletes ha nem tudsz aludni.

Beküldve:

Itaewon Class – koreai dráma ajánló a tollamból

Elsőnek szeretném leszögezni, hogy talán az utolsó újnak számító kdrama, amit megnéztem, az a „My Love from the Star” illetve a „Descendants of the Sun”. Egy időben faltam ezeket a drámákat, élvezettel daráltam őket még akkor, is ha a dramago oldal fogta magát és egy részt legalább 6 részre vágott…

Nade.
Itaewon Class.
Aki nem találta meg a kedvének való koreai drámát, kezdje el. Aki alapvetően tartózkodik attól, hogy nyáltenger, sablonos, klisére épülő koreai drámát nézzen, az is kezdje el. Nagyon örülök, hogy sikerült az újbóli belépőmet ezzel kezdenem, mert ez a dráma szerencsére teljesen felülírta az eddigi koreai dráma csömörlésemet. Tudni kell – nem a koreai dráma kedvelők, készítők ellen szólok most – de a legtöbb koreai dráma egy kaptafára ment. Ugyanazok a nyitott szemes csókok, hatvanhat kameraszögből felvéve, ahogy a szereplők megfagyva állnak összeérintett ajkakkal, tágranyílt szemmel (tejóisten), vagy a klisétenger közepén felbukkanó konfliktus, hogy látszólag történjen valami        (kiderült, hogy a testvére nem a testvére, vagy a szerelme a testvére, vagy aki eltűnt x éve, az most visszajött…), szóval ezeket a nem túl kreatív megoldásokat sűrűn vitték a vászonra. A jó koreai recepthez használtak még jó nagy húzóneveket, márkamegjelenítéseket, tipikus jó-rossz karakterek túltolását, már-már képregényszerűvé montírozását és a többi. Ha az ember letol 10 koreai drámát, mellé még pár koreai filmet is, megcsömörlik, legalábbis az én esetemben ez volt – talán a fent említett két drámánál éreztem valami új vonalat, frissességet, de csínján bántak azzal is.

Az Itaewon Classt úgy kezdtem el, hogy szimplán unatkoztam, előtte egy másik, sokkal régebbi koreai drámát néztem meg. Ennek az intrója megtetszett, és nem bántam meg, hogy szinte pár nap alatt lement a 16 rész.
Életszerűbb, sokkal jobb párbeszédeket hallhatunk benne, nincs felesleges klisétenger. Fontos társadalmi témákkal foglalkoznak, ami távol áll az eddigi drámáktól meg úgy a koreai vonaltól: transzneműség, rasszizmus, mentális betegségek.
Ezeket a témákat okosan, megfontoltan járják körbe, az egésznek van egy szép kerete, minden kérdés, ami felmerül a történet elején, a végére biztos választ kap. Nincsenek zavaró kameraszögek, nincs felesleges, betoldott karakter. A két főszereplő ellenségeskedése valós, valódi okok húzódnak mögötte, bemutatja, hogy az üzlet és a profit, a brand mindenek felett áll és sosem könnyű döntéseket hozni – ezek a döntések egyfajta libikókát képeznek, hiszen ha kedvezek ennek, akkor magamat húzom le, a kockázat nem mindig fizetődik ki, és ez reflektál a való életre is.
Jók a szereplők, jól jelenítették meg a karaktereket, személyes kedvenc Kim Dami (Yo Yiseo), aki még nagyon friss névnek számít a koreai szórakoztatóiparban, de kiválóan hozta az önző, törtető, ámde támogató bakfis szerepét. Nagyon makacs, de érthető a szándék mögötte; bár borzalmasan szerelmes, nem adja fel saját magát, az álmait, a habitusát, és legfőképp nem hajt fejet a szerelme előtt csak azért, mert szerelmes. Erős, határozott női karakter – ez egyébként borzalmasan ritka, mert a koreai drámákban nem feltétlen szeretik a nők ezen oldalát mutatni, vagy ha igen, az erőshöz társul a mérhetetlen gőg, gonoszság, hidegvérűség és nem sok pozitív társul mellé – a tökéletes megkeseredettség jellemzi azokat a hölgyeket.

Örülök, hogy a koreai filmipar kezd új elemekben, témákban, látószögekben és szereplőkben gondolkozni.
Elkezditek, és észre sem veszitek, ahogy beszippant titeket az Itaewon Class világa.

Beküldve:

Seoul, my soul – avagy a koreai kultúra az életem része lett

A koreai zene, a koreai filmek nagyjából a 2010-es évek környékén robbantak be az életembe, de nem kellett sok idő, hogy igazán a részei is legyenek.  A kpopon túl, ami természetesen a BigBang együttessel kezdődött, a koreai filmek és drámák világa is hamar magába szippantott – teljesen eltért a nyugati kultúrától, egy olyan világot festett le, ami egyrészt nagyon izgalmas egy kívülálló szemével, másfelől pedig elkápráztató is. Kicsit olyan ez, mint mikor anno a rendszerváltás előtti/utáni időszakban a Nyugat tűnhetett a magyaroknak – hát nekem is ilyen volt Dél-Korea világa.  Szinte folyamatosan kpop videókat néztem, fanvideókon viháncoltam, egyre több cikket olvastam a kedvenceimről, aztán a kultúra egyes részei is kezdtek megfogni.  Leginkább Szöul világa volt az, amit annyira kedveltem – naponta végigjártam a Google Street View által a kedvenc területeimet, felvettem a kapcsolatot olyanokkal, akik szintén osztoztak ebben a rajongásban. Napokat töltöttem azzal, hogy a metrót, az utcákat, az úti célokat írtam össze, mindent töviről-hegyire, megtervezve, hogyha egyszer eljutok…

Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam fanatikus – az voltam.  Imádtam a stílusokat, a divatmárkákat, szerettem a karakteres arcokat, szerettem volna mögé látni, hogy mi is van a koreai kultúra mögött.  Elkezdtem nyelvet tanulni, és nem is olyan sokára három ismerősömmel megalakítottuk a Debreceni Koreai Kulturális Egyletet. Eközben én már aktívan jelentkeztem versenyekre, melynek díja természetesen az volt, hogy kijuthassak az általam annyira kedvelt országba, mellette pedig angolul írtam cikkeket az egyik legnagyobb tájékoztató célú koreai hírportálra. Csodás időszak volt, abszolút imádtam – az egész rendezvényszervezés olyan naggyá nőtte magát, hogy interjúkat készítettünk a magyar közönségnek, táncpartikat rendeztünk, játékokat, meg akartuk mutatni (vagy inkább én?), hogy a koreai kultúra sokkal többet rejt magában, mint csinos arcokat, tehetséges koreai fiúkat és lányokat.  Továbbá hogy a kpop nagyszerű dolog, de ne kezdjünk rátenni egy gyönyörűen rózsaszín, habos-babos réteget, mert a rétegek alatt jóval csúnyább dolgok is rejtőznek. Pár évig csináltam egyébként a rendezvényszervezést – nem éreztem hálás feladatnak, nem éreztem úgy, hogy a munkánkat bárki is valóban értékelné, leszámítva azt a maroknyi debreceni rajongót, akik minden alkalommal ott voltak…

Csapatok jöttek-mentek az életemben, távol kerültem a koreai kultúrától, a zenétől, a filmektől és az egésztől, ami tulajdonképpen képezi a hallyu wave-et.
Az útikönyveket már nem forgattam úgy, a koreai zenéket felváltotta a nyugati, a sorozatok kezdtek egy kaptafára menni, és így már nem is érdekeltek annyira – talán be is sokalltam valahol, hogy amit próbáltam átadni az érdeklődőknek, talán mégsem sikerült jól – azt láttam, hogy mindenkit elvakít a kpop meg a helyes fiúcskák, és a sokkal értékesebb dolgokra már nem fordítanak akkora figyelmet. Nyilván, idő kellett, hogy belássam, egyébként Dél-Korea valójában erre fókuszál – a történelmi értékek, a kulturális örökség egy csekélyebb részét képezik a turistacsalogatásnak vagy az országimidzsnek – a koreai fiúbandák, a koreai színészek és különböző sztárok maguk az országimidzs, így nem véletlen, hogy kevesen akarnak többet látni ebbe.

A magyarok egy része amúgy is megcsömörlött a PSY Gangnam Style-jától, a rasszista megnyilvánulásokról pedig inkább ne is beszéljünk, ugye. A lényeg, hogy majd’ 10 év után felültem a nosztalgiavonatra, mert mire nem jó, ha az ember karanténban van munka nélkül, és elővettem az egyik kedvenc sorozatomat és az egyik kedvenc koreai bandámat is. Amiért a mai napig hálás vagyok, hogy sok embert, sok történetet ismerhettem meg, és barátaim is lettek a koreai hullámnak köszönhetően, akikkel a mai napig tartom rendszeresen a kapcsolatot. Talán ez jó volt benne – meg mint majdnem minden tinédzsernek kellett ez az impulzus. (Gondoljunk ugye a Backstreet Boys, NSYNC és társaira, ugye?)

A koreai kaja az, amivel a mai napig bárki képes levenni a lábamról. Én magam is a mai napig mixelem a koreait a hagyományos magyar ételekkel, és meglepően jól párosítható a kettő együtt.  Szöul még mindig a szívem csücske, talán még halványan ott szerepel a bakancslistámon, hogy egy nap elmehetek Itaewonba, megnézhetem az ottani nyüzsgést, eljuthatok az éjszakai piacokra és a Namsan hegyen felmehetek a kilátóra, hogy elcsodálkozzak az éjszakai Szöul lenyűgöző látványán.  (A kilátókhoz való vonzódásom a tériszonyom ellenére is működik – a Namsannal kezdődött) 🙂

Szóval jelenleg is bőven rajta vagyok a vonaton, a Netflix szerencsére partner ebben, hiszen koreai sorozatokat is feltesznek most már oda (nem kell dramagoról szerencsétlenkedni, ismerős koreai rajongók?).
Továbbá ha ez nem lenne elég, az egyik tetoválásom is koreaiul van – sokan erre anno mondták, hogy ugyan, ezt én nagyon meg fogom bánni, hiszen az egy korszak, egy életérzés, ami majd szépen lezárul – végül is igazuk lett, de amit magamra tetováltattam örök életű, és az a zenész, azokkal a dalszövegekkel (rapszövegekkel), amiket anno megalkotott, még mindig képes arra, hogy visszaidézze bennem azokat az érzéseket, amiket anno éreztem. A tetoválás így egy tökéletes időkapszula egyben. Ehhez még társul pár vicces történet is: az arcformámból, vagy leginkább a szememből adódóan mondhatni ázsiai ( mongol?) vonásokkal rendelkezem, így abban az időszakomban előszeretettel viselkedtem úgy, mintha… a stílusomban, már amennyire a pénztárcám engedte, ellestem a koreai divattrükkök egy részét,  a szememet direkt még inkább hangsúlyoztam, mert büszkeséggel és némi fölénnyel is eltöltött, hogy na, tessék, van nekem másféle vonatkozásom is.  6 év után az ember inkább erre csak sóhajt egyet és legyint, hogy könyörgöm, hát miért voltál ilyen, tiszta gáz és valóban az, de ha valaki egész életében azon van, hogy különc legyen és kitűnjön, akkor nem meglepő… (aki meg tényleg jártas a koreai divatvilágban, az pontosan tudja, hogy annyira sokrétű, annyira színes, változatos, kreatív, hogy muszáj kipróbálni… )

Végezetül pedig egy Szöul éjszakai videó, hogy lássátok, miért szorul össze még egy kicsit a szívem.