Kategória: Rólam

Beküldve:

Anyák napja, sárga rózsák – jó lenne elmondani mindent, amit még nem tudtam

Nemrégen beszélgettünk Dominikával ( megszolalas.ig) úgy a túllépésről, a halálról, szóba kerültek a meglátásaim a mexikói halottkultuszról, egyszóval elég sok mindent átbeszéltünk – ennek apropójából született ez a bejegyzés.
Meg abból, hogy Anyák napja.

Évekig posztoltam erről majd’ az összes szociális média felületen. Születésnapokkor, évfordulókkor – nem tudom, hogy szimpátiát, megértést, vagy mit szerettem volna visszakapni ezektől a posztoktól, de utólag visszatekintve sem gondolom, hogy enyhülést hozott. Édesanyám 12 éves koromban költözött el egy egész más helyre – erről szólt talán az első posztjaim egyike itt a weboldalon. Én ebből sosem csináltam olyasformán problémát, hogy feszélyezve éreztem volna magam – sokkal inkább a kérdezők feszültek be, hiszen általános, hogy nem tudjuk, hogyan kérdezzünk, és a halál amúgy is az egyik legnagyobb tabuk egyike idehaza. Steiner Kristófot évek óta követem – ő olyan lágyan, olyan természetességgel ír az édesanyja haláláról, olyan szépséggel és olyan kedvességgel, hogy nem érzi az ember annak a súlyát, mit is jelent az, ha valaki elmegy. Mert egyszer mindenki el fog.

Az Anyák napja jó pár évig mumus volt nekem,  a fájdalom, a feldolgozatlan érzések, kérdések körbelengték, és tényleg évek kellettek, amikor rájöttem, hogy nem a veszteséget kellene látnom benne – persze, az összes ünnep kínlódás volt, sírtam a karácsonyfa alatt, nem bírtam nézni az összes cukormáztól fényes Facebook-fotót a boldog család képéről és a Miért? többször hangzott el tőlem egyetlen estén, mint egész évben. Aztán jött a felismerés és ezzel együtt valami megnyugvás is, kapaszkodó. Talán öregszem.

Örülök, hogy ő volt az anyukám. Örülök, hogy vissza tudok emlékezni a hangjára. Hogy a fotókon – mert hálistennek jó pár fennmaradt – láthatom, ahogy mosolyog. Hogy van róla videofelvételem. Hogy rajongásig szerethettem, és minél idősebb vagyok, annál jobban értem, miért volt olyan, amilyen. Már megértettem az ő hibáit, azokat az utakat, amiket bejárt – és már megengedem magamnak, hogy ne lépjek ugyanarra, csak azért, mert hiányzik, és mert azt gondoltam, hogy ha az ő álmait követem, akkor egy részem újra visszakapja őt. De hát el sem veszett!
Fel szoktam tenni a kérdést, hogy vajon büszke lenne-e rám. Mindenki azt szeretné hallani, hogy persze, de tudom, hogy csináltam jó pár dolgot, aminek biztosan nem örülne. Biztosan lennének összetűzéseink, mert én mindig is makacs voltam és akaratos. A tinédzserkoromat biztosan nem bírta volna ki – viszont tudom, hogy támogatta volna az ambícióimat. Abban is biztos vagyok, hogy teljesen más életem lenne. Sokszor ültünk volna a konyhában beszélgetve, cigizgetve, reggelente kávét főztem volna neki, meg tényleg, a sminktől kezdve a divaton át mindenről beszélgethettünk volna. Tanácsot is adott volna a fiúkban – talán, ha kikértem volna a tanácsát… de hagyta volna, hogy a saját fejemet verjem be.

Voltam kint a temetőben – emiatt is vegyes érzéseim vannak. Nem hiszek (már) abban, hogy ő ott van. Emiatt nekem sokkal szimpatikusabb a mexikói kultúra, aminek a szerves része a halottak ünneplése – ha eddig nem tettétek meg, mindenképp nézzétek meg a Coco című mesét.  Mennyivel örömtelibb a következő generációknak mesélni arról, hogy milyen volt. Élteti az emlékét, koccintani rá, ünnepelni, hogy ő volt és mennyi mindent jelentett az, hogy ő az anyukám.

Nem volt könnyű fordítani a saját kockámon és a szemszögemen sem – a veszteségeink elvakítanak minket, a kevesebbet könnyebb észrevenni, mint a többet. A hiány éles, recés szélű, törött, mozaikos.  Hiába emlékeztettek már jó páran, hogy mennyire szerencsés vagyok ebben vagy abban, úgy éreztem, ezeket főként azok mondják akiknek „könnyű”. Merthogy nekem nehéz és ezt ők nem értik, nem érzik. Aztán egyszer csak nekem is könnyű lett – ezért is tudtam olyan önfeledten, mélyrehatóan beszélgetni erről Dominikával.  Van egy felszabadító érzése ennek, amikor képes vagy a fájdalmaidról úgy beszélni, hogy már nem nyomnak, szúrnak – hanem pontosan tudod, hogy mit hordoz mindez magában. Mert befogadtad, elfogadtad azt, amiről azt hitted, lehetetlen. Az élet megy tovább, és te felvetted vele a lépést – hiszen édesanyám sem szeretné azt, hogy elszalasszak minden lehetőséget azért, mert ő már fizikailag nem létezik.

Papp Ádám: Jó lenne, ha itt lennél

Jó lenne, ha itt lennél.

Annyi minden elfér itt. Pont jó ez a régi terasz.
Elfér az asztal, a székek, a hamutál, a kósza gondolatok, amiket magamban érlelek – tudod – ahogyan szoktam. Elfér a cigarettafüst, a kávé. Az utcáról belibbenő tévedések, titkok. Az az átkozottul sok elmélyülés.

Jó lenne, ha itt lennél.

Jó lenne beszélgetni veled;
elmondani mindazt, amit még akartam, amit nem tudtam, amit neked szántam.
Meg akartam mutatni még pár sort magamból,
amik teljesen szétmarcangoltak belül.

Jó lenne, ha itt lennél.

Szeretnék a szemedbe nézni,
szeretném, ha éreznéd ezt a hideget,
és hogy mégis mennyire jó itt.
Rágyújthatnánk, elnevethetnénk az időt,
vagy csak hallgatnánk az utca zajait,
vagy a magunk csendjeit.

Jó lenne, ha itt lennél.

Látni szeretnélek, hallgatni.
Szeretném, ha te is hallgatnál kicsit.
Annyi minden van itt, annyi szép dolog, annyi csoda, annyi érzés, nézni való. Annyi élet.

Jó lenne, ha itt lennél.

Beküldve:

Csend utáni vihar

Eltelt több mint három hónap. Ez a csend néha nagyon sok mondanivalóval volt telítve,máskor pedig csak kongott az ürességtől. Nagyon óvatosan és főként magamnak fogalmaztam meg a napok történéseit, mert ha őszinte akarok lenni egy olyan élethelyzetbe kerültem, ahol vissza kellett fognom magam így ez a mindennapjaimra is ráhúzta azt, hogy kevesebbet beszéltem magamhoz képest – vagy inkább kevesebbet közöltem.

Nagyon szép ívet zárt a tavalyi évem – tulajdonképpen nem is tudom hányszor panaszkodtam arról, hogy nincs benne kellő izgalom vagy nincs meg az a fajta hév, ami egyik napról a másikra hajt. Na, a végére meg csak ez volt így nem volt annyira meglepő, hogy azt vártam, hogy vége legyen. Hoztam jó és kevésbé jó döntéseket így év végére ami betudható a fáradtságnak mind a mentális és mind a fizikálisnak, de a lényegen ez sem változtat – jó, hogy vége, mégjobb, hogy egy újabb van előttem tele lehetőségekkel.

A szokásos évzáró füzetemet a napokban töltöttem ki. A január első napjait is sikerült elég eseménydúsra faragnom. Ahogy lapozgattam ezeket az évzárókat ( year compass, keressetek rá!) egyszerűen kirobbanó érzés volt látni, hogy évről-évre többet értem el egy kicsivel. Amit még 2014-ben nem tudtam magammal kapcsolatban tisztán megfogalmazni, azt már a rákövetkezendő években egyre inkább sikerült és végül el is értem. Ez a szépsége ezeknek a füzeteknek – elszaladnak mellettünk a napok, hónapok és sokszor az évek is ezek a dolgok nem feltétlenül vannak mindig a szemünk előtt és ahogy így visszaolvassa az ember, hogy reflektáljon magára arra, hogy mégis ki ő, szerintem ez egy nagyszerű lehetőség hogy tisztábban, érthetőbben álljunk magunkhoz.

A múlt évben már szerintem elég jó könyvekkel vettem magam körbe és rengeteg tudást, érdekességet halmoztam fel és gurítottam hónapról hónapra magam előtt, hogy feldolgozásra kerüljön. Nagyon érdekesnek, de legfőképp fontosnak tartom például a transzgenerációs hozadékokat, a mintákat és sablonokat, amiket hordozunk magunkban – ez azért is izgalmas számomra és próbálom felgöngyölíteni a saját cselekvéseim után, hogy mit miért teszek – szerintem mindenkinél vannak visszatérő problémák, motívumok az életében. Ez nem véletlen – minél jobban elmélyedtem ezekben a könyvekben, annál több aha – élményem volt. Ahhoz, hogy békében legyek magammal, hogy azt tudjam mondani, igen, jó úton járok ( mert egyre több mindent értek meg, egyre több olyan döntést hozok, ami nyugalmat hoz, semmint kétségeket) ezekre az élményekre van szükségem és nem is látok nagyon más elsődleges célt a szemem előtt, mint hogy akit látok reggelente a tükörben, az én legyek teljes egészében. Nem akarok kétségek között vergődni, hogy jól tettem-e ezt vagy azt, ne legyenek mi lenne ha – mondataim. Ha bízok magamba, márpedig ez a cél, akkor tudom, hogy amit tettem, amit mondtam, ami történt az mind úgy és akkor és ott történt, mert én így akartam – ez lehet, hogy nem feltétlenül a legjobb dolog volt, de elfogadom.

Nem tudnám egy konkrét dologhoz kötni, de ahogy kitöltöttem a füzetet, elérhető és reális célokat fogalmaztam meg, egyfajta béke, zen vagy flow hívjuk akárminek állapotába kerültem.  Tudom, hogy a rugalmasságomon, a konfliktuskezelésemen kell dolgoznom, de ezt abszolút fejleszthető dolognak tartom, mellette pedig a helyes önértékelés az, amit sikerült egy olyan szintre hoznom, ami biztos alapot képezhet a továbbiakban. Nem szeretném sem alá, sem fölé becsülgetni magam, de nem is kell kevesebbnek éreznem azt, aki vagyok –  nem tudom miként, vagy hogyan de úgy érzem nincs szükségem bizonygatásra ( sem a magaméra, sem másokéra) hogy higyjek magamnak.
Annyi éven át volt ez örök téma nálam, kerestem önmagam bókokban, tumblr – idézetekben ( ezt még mindig!), a szeretetéhségemtől teljesen kifordulván magamból mindenkinek és mindent hinni akartam – a közönség visszacsatolása kellett ahhoz, hogy elfogadhatónak értékeljem magam.  Azért a facebook timeline-on is visszanézve miket meg nem tettem a figyelemért – minden nagyon beszédes volt körülöttem azzal kapcsolatban, hogy bőven van még hová fejlődnöm és ordít rólam az, hogy naiv vagyok, mimóza és ezek mellé pedig még önbizalomhiánytól fuldoklom. Kár, hogy bár ez mint említettem beszédes volt, csak én nem hallottam ugye.

Tegnap volt a születésnapom.
Nem volt lárma, sem olyan egetverő ünneplés, nem volt meglepetésbuli, nem volt az, hogy összecsődítettem volna az ismeretségi köröm megmaradt tagjait. Pár pohár likőr, rengeteg nevetés, egy sorozat befejezése, jó pár kép egy két boomerang felvétel, egy kellemes főzés és mellé pedig egy még kellemesebb társaság és beszélgetés. Ez így volt kerek.
Helló 28, már vártalak!

Na és mi a helyzet az újévi fogadalmakkal,hiszen már eltelt 19 nap az új évből…
Nos, 2020 az időről, a türelemről, az önfejlesztésről szeretném, hogy elsősorban szóljon. A kreatívitást újra beépíteni a mindennapokba, hiszen írni és rajzolni is elég jól tudok – ezt pedig nem szeretném veszni hagyni, hanem fejleszteni tovább, hiszen mindig van fentebb meg fentebb.  Annyi lehetőség áll rendelkezésemre és annyi mindent látok magam előtt, hogy szinte olyan vagyok,mint kisgyerek az édességboltba – mindent és egyszerre!

Jó újra írni.
Jó újra itt.

Ezt pedig csak itt hagyom nektek, jó zenehallgatást hozzá!

Beküldve:

Shameless

Ezerszer fogalmaztam meg ezt a posztot, először májusban, majd júniusban. Csomószor akartam leírni, mi folyik az életemmel, hogy elszámolást végezzek, tisztázzak, rendbe tegyek, rendezzek. Három hónapig itthon voltam, munka nélkül – eleinte úgy éreztem, mint egy megérdemelt pihenés egy nagyon hosszú és feszült időszak után. Annyira felhevültem az eseményektől, az esetleges lehetőségektől, a menekülőutaktól, hogy jólesett csak egy nap úgy felkelni, hogy holnaptól nem dolgozok. Nem kell ébresztőt állítanom, nem rohanok, felkelek, csinálok egy kávét, kiülök az erkélyre és csak egyszerűen veszek egy mély levegőt.

Imádtam, hogy végre a káosz után, ami bennem volt, minden tisztábbá vált. Egy teljes, tiszta lap és csak rajtam áll, hogy mit írok rá, mit fogalmazok meg, milyen célt tűzök ki. Eleinte tényleg élveztem – aztán egyre kétségbeesettebb lettem, mert úgy éreztem, hogy tényleg nem számít, kinek milyen végzettsége, papírja van – a munkaerőpiac nem áll erős lábakon. Három hónap, jó pár állásinterjú, 90+ leadott önéletrajz, nuku pozitív visszajelzés. És akkor ugye az ember ne kezdjen el azon majrézni, mi lesz holnap…

Aztán egyszer csak ott voltam, ahol lennem kellett. A világ teljes nyugalmával vonultam be, az esélytelenek szokásos vállvonogatásával és mire észbe kaptam kiderült, egész nap maradhatok bent. Hogy mivan?!
Ma van egy hónapja, hogy dolgozom. Amikor egyetemista voltam, valami hasonlót fogalmaztam meg fejben, hogy mi tekinthető az én mércémmel megfelelő munkahelynek, ahol eltudom magam képzelni, ahol van komfortérzetem de mellette pedig fejlődhetek. Iroda, saját asztal, saját bögre, saját szék… lehet, hogy egy multikultinál ez alap, mármint van aki multikultinál érzi jól magát – nos, én nem.

Még bőven van mit tanulnom, mert még nagyon a felszínt kapargatom, de úgy érzem, hogy minden rendben lesz –  nagyon nehéz háromlábú birkának lenni egy jól összeszokott közegben még akkor is, a egyébként nem szokott gond lenni a beilleszkedéssel. Egyre több reményt látok arra, hogy érdemes lehorgonyoznom.

Ezek mellett pedig az elmúlt két hétben eddig három embertől kaptam olyan szintű támogatást, olyan szavakat, mondatokat amiket egyszerűen nehezen hittem el – borzasztóan jólestek ezek a léleksimogató dolgok. Csodának tituláltak, bátornak, erősnek és magabiztosnak. Kifejezőnek, őszintének és izgalmasnak. Csak félve jegyeztem meg ezeket, csak óvatosan mertem leírni – nem szeretném, ha elillanának ezek az érzések, amik ennyire felemelnek. Mindig tartottam attól, hogy a megnyilvánulásaim miatt akár okoskodónak, nagyképűnek, arrogánsnak és flegmának tűnhetek – mivel egyszerűen imádok a mai napig új dolgokat tanulni, élvezettel vetném bele magam egy tanfolyamba, akár az egyetemre is visszaülnék mert a tudás birtoklása magabiztossá tesz. Élvezettel olvasok, szinte bármilyen könyvet, mert gazdagabbnak érzem magam mellette pedig remek beszédtémákat lehet kihozni belőle – nincs is jobb annál, mint valakivel órákig beszélgetni az élet minden aspektusáról és nem fogynak ki a szavak, mert egyszerűen élvezet olvasni vagy hallgatni a másik véleményét. Annyira színesek,sokrétűek vagyunk – a felszínes beszélgetések pedig nem az én asztalom.

Back on track.

Bár én magam vagyok az őskáosz, most olybá tűnik, hogy puzzleként minden elem a helyére kerül. Szép lassan, a belső hangom is kezd élénkebbé, erősebbé válni – innen szép győzni, ahogy mondani szokás. Az évből már eltelt 9 hónap, a maradék hárommal pedig kezdenem kellene valamit – 2019-et úgy akarom lezárni, hogy a pohár telítve volt, de nem csordult ki. Most egy teljesen más szemszögből nézem az eddigi életemet, kezdek ráhangolódni vagy éppen visszahangolódni magamra, kezdek büszkévé válni (igaz, ez még óvatos megmozdulás, csak néha sejlik át a függönyön a napfény…) és ez jó. Jó érzés tisztába lenni az értékeimmel – ez egy olyan folyamat jelenleg, amire régóta készültem, de nem értem el. Most karnyújtásnyira van és nem szeretnék visszaesni.  Olyan ez, mint a Jenga – óvatosan tesszük a darabokat, precízen, hogy erős oszlop legyen akkor is, ha egyet kihúzunk belőle – nos ezt a fajta stabilitást nem másoktól, csak magamtól várhatom el. Az önbizalommagok szárba szökkentek, gondozni pedig csak kellő óvatossággal, kellő gyengédséggel, szorgalommal,tanulással és önazonossággal lehet. Őszintének kell lennem magamhoz -az érzéseimet meg kell élnem, érlelnem kell, gondolatfüzérekkel pedig egyszerűen összefonni. Ami a múltamat illeti, intő példaként lebeg előttem – annyi kreditet adni, amennyit kapok. De azt kell hogy mondjam ami pár éve tüskének bizonyult és folyamatos nyomást gyakorolt rám – halványodni látszik. Mi ez, ha nem siker?

„My emotions are naked, they’re taking me out of my mind”

Beküldve:

Visszatekintő – tíz évvel később

Egy hirtelen ötlettől vezérelve, fogtam magam és bejelentkeztem a régi email címemre. 10 évnyi email, fotó és írás zúdult rám – régi barátok, események kavarognak jelenleg is a fejemben. Eltelt tíz év – van, akivel már nem beszélek, van, aki már régen nem részese az életemnek és vannak beszélgetések, amelyek lezáratlanok maradtak.

Rengeteg emailt olvastam el – bepillantást akartam kapni abba,aki voltam. Milyen érdekes volt látni, hogy tizennyolc évesen mire korlátoztam a világomat, milyen harcokat vívtam magammal, a nagymamámmal és a nővéremmel, hogyan dacoltam az akkori barátommal – milyen naivan akartam szeretni mindenkit és mennyire könnyen bíztam meg mindenkiben!
Természetesen ennek is van egy bája -a régi naplómat lapozgatva találtam egy levelet magamnak. Azt gondoltam, hogy tizennyolc évesen már lesz családom, gyerekekről fantáziáltam, házasságról, kötődésről – akkoriban teljes szívemből hittem, hogy egyvalaki pótolhatja az egész család fogalmát, és a saját fájdalmamat és hiányomat egy kisbaba megoldhatja. Milyen jó, hogy nem így történt!

Régi vitákat olvastam vissza. Kapcsolati kríziseket, az élet nagy problémáit, nagy érzéseket – aztán így éjfél után pár perccel rádöbbentem, hogy lehet igazság abban, hogy az ember addig kapja a leckéket, ameddig fel nem mondja hibátlanul; nem véletlenül dobja nekünk mindig ugyanazt a gép. Ahogy olvastam a saját soraimat, jó lett volna megölelni azt a tizennyolc éves lányt és elmondani neki, hogy minden, ami vele történik – okkal történik. Hogy négy év múlva, meghal a nagymamája, kicsúszik a lába alól a talaj, vagy hogy rá három évre pedig véget ér egy nagyon hosszú és tartalmas kapcsolata, átformálódik körülötte minden – de ne adja fel. Nem kell feladnia. Csak megállni, kicsit pihenni és továbbmenni, mert bármire képes, amit a fejébe vesz – egyedül is!

Nagyon sok düh, rengeteg kérdés, még több elveszettség volt ebben a lányban. Kapaszkodókat keresett folyton, görcsösen kapaszkodott mindenkibe aki egy kicsit is szerette, vagy figyelt rá. Olyan szívesen visszamennék az időben, csak pár pillanatra, hogy elmondjam neki, hogy szeresse jobban önmagát, húzza ki magát és merjen nemet mondani!

Nehéz a mellkasom. Elkapott a nosztalgikus melankólia, ilyenkor beindul a lassan örlő malom bennem, ami még  a régi lisztet morzsolja újra és újra, hátha akad még olyan szem, amit nem sikerült feldolgoznia. Már nincs menekvés ez elől – felnőtt vagyok a szó összes értelmében. Eddig sem sok, de ma már kifejezetten semmiféle kibúvóm nincs.
A minap találkoztam egy középiskolás barátnőmmel – még mindig van miről beszélgetnünk és annyira, de annyira fura visszaolvasni azokat az email váltásokat, amikor még arról beszélgettünk, hogy a legnagyobb problémánk az érettségi tételek voltak, vagy hogy kijött egy film és megveszünk a férfi szereplőért…

Ilyenkor felvillannak a régi írásaim, az a sok történet, itt-ott-amott, különböző weboldalakon ( talán már nincsenek is meg, mert rég letörlődtek, kitudja.) Azok a zenék, amiket naponta ötvenszer is meghallgattam, vagy egyszerűen azok a történések, amikről azt hittem, hogy átformálják az életemet, aztán dehogyis, mert amikor azt hittem világvége, jött valami egészen más rá pár év múlva, ami felülmúlta az eddigieket. Szerencsére nem csak negatív értelemben.

Összegezve az én tíz éves kihívásom egy jó nagy jellemformálás volt ; akadálypálya, amit sokszor én csináltam saját magamnak, óriási hibák elkövetése, fejjel a falnak menések, egy érettségi, egy szakma, végül egy diploma. Két munkahely. Több millió leírt karakter, a szociális média teljes áttértékelése, legalább húsz hullámvölgy, ami kitesz egy teljes 1 évnyi hullámvasutat, több, mint 10 év pszichiológus látogatás és végül hat hónap masszív terápia és egy győzelem.

Egyik egyetemi ismerősöm úgy fogalmazott velem kapcsolatban, hogy én ezer fokon égek. Van, aki úgy látja, hogy ami jó, az nekem nagyon jó és ami rossz, az nagyon rossz. Egy ideig nagyon akartam hinni abban, hogy nem vagyok végletember – de végül beláttam, még talán van időm arra, hogy harmónikusabb legyek, árnyaltabb. A tíz év alatt megkapott „talánok”-at mára már beváltottam igenekre és nemekre – ebben már nem alkudozom sem magammal, sem másokkal.  Utólag sokkal okosabb az ember – ez is ugyebár a folyamat része, és milyen jó, hogy ezt a leckét sikeresen megtanultam.

Tíz éve is féltett valaki, hogy elveszíthet.
Tíz éve is féltettem valakit.
Ma is félt valaki, hogy elveszíthet.
Ma is féltek valakit.
Barátok voltak-vannak, jöttek,mentek, maradtak.
Kapcsolatok alakultak át, szűntek meg, lettek mások.

Jó, hogy itt vagyok.
Remélem a 37 éves Viktória a következő tíz év challengebe még érettebb, életteltelibb dolgokról mesélhet.

Beküldve:

Úton,útfélén vagy úttalan utakon

Szerencsésnek érzem magam – pár napra kiszabadultam Magyarország kis-nagy városából és meglátogattam Sopront, na meg Bécset. Kellett ez a levegőváltozás. Bécsben már korábban jártam egyszer, igaz, közel sem láttam belőle annyit, mint amit most sikerült – ez pedig mérhetetlenül jó érzés volt.

Bécsnek van egy bája – szerintem kifejezetten hasonlít Pestre, az utcák, a hangulatos éttermek, a vintage boltok és kávézók. Utcáról utcára barangoltunk – egy röpke pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy hol is vagyok és itt fogalmazódott az meg bennem, hogy mit jelent ‘otthon’ lenni. Mi az otthon? Egy foggal-körömmel védett 60 négyzetméternyi panel? Három szoba, ahol sűrűn cserélődtek a benne lakók csak én maradtam állandó? A kopott falak, az erkély, ami ha mesélni tudna…?  Pár hónapja még élénk viták kereszttüzében éltem ezzel a lakással kapcsolatban, ami nekem az utolsó kapcsolódási pontom a gyerekkorommal; nem hazudok, tényleg kemény meccseket vívtam azért, hogy ott maradjak. Aztán egy pillanatra, egy egész kicsire elengedtem, azt mondtam, legyen. Pakoljuk be az emlékeket, szedjük össze a könyveket, vigyük el az utolsó kis darabot is, aztán hintsük fel sóval. Végül maradtam.

Bécsben sétálva, nem éreztem, hogy amit elhagytam, az az otthonom. Valahol félúton elveszett ez az érzés, inkább már bázisként tekintek rá. Egy hely, ahová bármikor visszatérhetek. De az otthon? Az otthonnak melege van, az otthon fűtve van emlékekkel, illatozik a süteményektől, a sültektől, az otthon olyan hintőporosan, púderesen boldog. Az a lakás, bár mondhatom, hogy félig enyém – ráfér egy renoválás. Nemcsak a szó valódi értelmében, hanem képletesen is.

Biztosra veszem, hogy visszatérek még – nekem többet kell látnom, többször kell koptatnom még azokat a járdákat, mert biztosra veszem, hogy jól érezném magam abba a közegbe. Szívesen élnék ott – többek között a Grünner- tó vidékén is, teljesen megbabonázott a tiszta levegő, a gyönyörű táj és azok a friss zöldben pompázó hegyek. St. Kathrein pedig maga egy csoda – ékszerdoboz, elrejtve Stájerországban.
Pár órányi kocsikázással pedig Bécsben lennék, ahol egy pezsgőbb, jóval színesebb világ tárult a szemem elé – milyen jó lehet, hogy egy nyugodt kis környezetben ír az ember, kint a teraszon, a hegyek körbeölelik, hallgatja a templom kondulását, majd ha úgy tartja kedve, beül az autóba és maga mögött hagyja ezt – bele a nyüzsgésbe majd vissza. Szerintem ez a harmónia. Amikor nem kell választanod az egyik és a másik között hanem mindkettő elérhető távolságban van.

Jelenleg több projekten is dolgozom : az egyik, amitől egy kicsit szeretem kihúzni magam, az Buen Gabino, azaz Orosz Gabi instagram oldala. Hivatalosan is én szerkesztem, míg Gabi meghódítja magának a 750 km-es távot, azaz végigsétálja az El Camino-t. Holnap indul – hihetetlen 10 hónappal a háta mögött, amiben folyamatos szemlélőként részt vettem. Büszkeséggel tölt el, hogy egy háromfős csapatot összehoztunk – sokat, mi több, rengeteget fogok tanulni a marketingről, ebben biztos vagyok.
Gabiról még csak annyit, hogy amit az elmúlt 10 hónapban letett -példaértékű. Nem szeretném túlhypeolni, nézzetek rá a facebook oldalára és kövessétek bátran! Kiváló példa az elindulnivágyóknak, a céltalanoknak; tiszta és világos üzenettel – a világot nem csak elképzelni kell, hanem elindulni és felfedezni önmagunkkal együtt!

A második projekt, a varró projektem. Tegnap egy nagylelkű adománynak köszönhetően legalább 100 db burdát kaptam egy varrónőtől. Ő lesz az, aki segít eligazodni a szabás világában és ha minden jól megy, akkor nemsokára a varrógépem és én is szerelmesek leszünk egymásba. Ez egy nagyon kecsegtető románc.

A harmadik dolog, ez még csak gondolati szinten mozog, de úgy tűnik beérik – marketing tanfolyamokon szeretnék részt venni. A Buen Gabino DreamTeam Tűrőlpattant Reginája* rendszeresen jár ilyenekre, amolyan önképzés szinten – nagyon megfogott, amikről beszélgettünk vele és úgy tűnik, dolgom van ezzel a marketing-média-mizériával.  De mindezek előtt van egy műtétem ( a bölcsességfog, amitől nem bölcsebb, hanem kifejezetten hülyébb lettem…).

* Regina oldalát is érdemes lecsekkolni főleg akkor, ha szeretitek a kézzel készített ajándékokat. Regi mindenféle állatkát horgol, szerintem gyerekek és felnőttek kedvencévé válik seperc alatt.

Visszatérve a szorgos-dolgos hétköznapokba, kicsit megszürkült minden. Esik is az eső, szóval az időjárás sem kedvez a hangulatnak. Mindenesetre – Márait idézve búcsúzom a következő blogposztig.

„Az életbe nem lehet időnként kirándulni -, minden és mindenki egész embert kér, az élet is, a munka is.” ( Márai Sándor)

 

Beküldve:

Párkapcsolatok – flitterek nélkül

Bihari Vikit sokaknak nem kell bemutatnom, hozzá köthető a Tékasztorik blog, aztán a könyvei is ott vannak, illetve készült egy filmje is. Számomra nagyon őszinte, szerethető karakter, aki pontosan tudja, hogy emberből van ezáltal esendő mégsem próbálja magát glitterrel meg flitterrel feljavítani csak azért, mert a társadalom amúgy ezt diktálná. Követem őt elég régóta, a napokban egy posztja kapcsán igencsak elgondolkoztam.

Nem az a lényeg igazából, hogy fél éve együtt van valakivel és ezt megünnepelte. Amúgy örülünk neki persze, mert aki ismeri Vikit illetve a munkásságát, pontosan tudja, hogy ez mekkora mérföldkő számára. De ahogy írta – na ott van a kutya elásva. Írt arról, hogy szabadnak érzi magát a kapcsolatában, tudják mindketten, hogy inviduálisan is működnek, nem kell összeszögezve lenniük ahhoz, hogy egészet alkossanak, sőt. A saját magára fordított idő nem jön le negatívan egyik fél oldaláról sem, hiszen pont úgy szüksége van arra is, mint amikor egésznap együtt vannak. Annyi mindent leír, ami elemi erővel hatott rám, hogy szó szerint pofánvágottnak éreztem magam. Miért? Mert az ember nehezen látja be, ha hibázott. Még nehezebben emészti meg, ha rájön mekkorát. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy egyébként már eltelt az én szemszögemből két év, és most tudatosul bennem az, hogy miként és hogyan lehet valakinek az életét, a párkapcsolatához fűzött gondolatait átvariálni. Ez egy nagyon személyes poszt lesz, akinek nem inge…

A poszt elolvasása után rádöbbentem, hogyan rontottam el sok mindent a múltban. Ez önmagában nem nagy dolog, mondhatnátok, de aki ismer tudja, hogy de, bizony az. Most itt megint megkaphatnám, hogy két év távlatából ugyan már megint mit foglalkozok vele, de hiszem és vallom, hogy mindig dolgoznunk kell magunkon ahhoz, hogy ne hagyjunk hátra kioldatlan csomókat, mert azok a csomók, idővel bizony betokosodva ugyanazt a mechanizmust indítják el.  Lehet, hogy sok esetben igen, de a szakítás után nem voltam híve a mutogatásnak, hogy ki mit rontott el, hogy na akkor és most azonnal hányjuk egymás szemére, mert attól jobb lesz. Nem lesz jobb. A szardobálás csak ürügy, igazából magát a konfliktust, a lelki dolgokat nem oldja fel – még igazából kényelmet, komfortot sem ad.

Fontosnak tartom, hogy kimondhassam : én is elrontottam. Sok mindent. Itt most nem kell arra gondolni, hogy glóriát és dicsfényt várok, vállveregetéseket, hogy ezaz, jó vagy. Nem. Egyszerűen csak jó érzés, hogy ezt is elengedhetem, adhatok magamnak végre hitelt, hogy képes leszek az előző kapcsolatomból tanultakat jól kamatoztatni a jelenlegi kapcsolatomban. A fejlődés fontos és hát a fejlődés nincs ingyen – nem hinném, hogy könnyek és szívfájdalom nélkül léteznének leckék.  Nem rágódni akarok rajta, mint egy rég ízevesztett rágógumin -egyszerűen úgy érzem, hogy minél többet forgatom át magamban azt a hét évet vele, annál több részlet sejlik fel, kap értelmet minden mozzanat, amit nekem ott belül át kell értékelni. Sok mindenért hálás vagyok neki, sok mindenért érzek köszönetet, meglátom végre a szép részleteket is – de ehhez idő kellett. Az önhibáztatáson túl, a mutogatáson át szerintem a gyász összes részén átjutottam. Bizony, egy kapcsolat halála az gyászfolyamatot kíván.

A jelenlegi kapcsolatomban már nem követem el azokat a hibákat, és ha mégis egy szemernyit is kétségbe vonnám azt, hogy jól döntöttem, megvitatom vele. Bocsánatot kérek. Nem próbálom rajta levezetni a stresszt. Ezek sokak számára magától értetődő dolgok – de nekem nem. Nehezen adtam bocsánatkérést, makacs vagyok, önfejű. Sokszor túlmagyarázom a dolgokat, az otthoni sztereotípiákból dolgoztam – helytelenül. Jelenleg is azon vagyok, hogy ezeket felülírjam – mert nem minden az, amit otthonról hozol, nemdebár. Az érem két oldala, amiről órákat lehetne mesélni.
Nem áradoznék arról, hogy jelenleg mennyire sugarcoated a kapcsolatom, mert ez nem az az oldal és nem is az a poszt. Mellesleg,már ennek sem érzem azt a részét, hogy kellene. Az is nagy váltás számomra, hogy a kapcsolatom nekem szól – nem az instagram, facebook világnak, ahol bizony fröcsögtem és posztoltam rendületlenül, mert a hibákat el kell fedni azzal, hogy minél többet posztolunk. Ez is egy jó intő jel volt, a múltból. Dolgozok magamon : ha ezt egy képpel szeretném érzékelteti, pontosan úgy festene, mint azok a térképek, ahol keresztül-kasul jelölések vannak és cérnával vannak összekötve. Ok-okozat. Múlt-jelen. Valahogy most világosodom meg, hogy miből mi fakadt. Ez pedig egyszerre csodálatos felismerés és némileg azt hiszem, kellemetlen, szúró fájdalom.

Van, aki vállrándítással túl van ezeken a kapcsolati mizériákon, a régmúlt sérelmeken. Én nem az az ember vagyok, nekem nem annyi egy kapcsolat, hogy vállat vonok. Az, amit kivülre mutattam, mutatok lehet, hogy fényévekre más, mint ami belül van. Ettől függetlenül őszinteségre törekszem – ezért is született ez a poszt.

Jobb ember akarok lenni, jobb társ akarok lenni. Lehetne fognom arra, hogy fiatal voltam, szerelmes, első kapcsolat, tudjátok. Nem fogom erre – egyszerűen csak azt tudom mondani, hogy tapasztalnunk kellett mindkettőnknek ahhoz, hogy azokat az értékeket amiket együtt anno megfogalmaztunk vagy átvigyük a következőbe vagy csak szimplán megtartsuk magunknak, hogy tanuljunk általa. Eltudtam engedni a haragot, a dühöt, a fájdalmat azt is, amit magam felé éreztem ez ügy kapcsán. A lényeg : a megbékélés.
Csak akkor lehetek meglátásom szerint egész ember, ha teszek is ezért. Ha nem tagadom le a múltam, sem a hibáim, nem próbálok hárítani, hanem azt mondom, ez így velem együtt kerek ,ez jár a csomaggal. Az, hogy a jelenből és jövőből mit hozok ki, megint csak rajtam áll annak fényében,hogy mit kezdek a hozott csomaggal.

Nem tartozom már senkinek sem számadással, nem kell magyarázkodnom.
Nemsokára 27 éves leszek – várom, őszintén. Mindig izgalmas, hogy milyen leckéket tartogat még az élet, párkapcsolat terén is. Elég régóta viharként aposztrofáltam magam – egy ideje úgy érzem, már csak lassú,nyugodt szellő vagyok. Nincs jobb érzés ennél.

Beküldve:

Hallom a hangod – figyelek rád : hallássérültként a mindennapokról

13-14 éves lehettem, mikor kiderült hallássérült vagyok. Mivel kamaszkorom küszöbén jártam, ez természetesen felért azzal, hogy az én életemnek itt és most vége. Úgy éreztem, valaki ítélkezett felettem, a fejem fölött beszélték meg a felnőttek, hogy innentől fogva tulajdonképpen már egy speciális iskolát kellene választanom középiskola gyanánt – ez pedig homlokegyenes más volt, mint a terveim. Nem adtam fel. Eltelt 13 év, aztán itt vagyok. Hallássérültként – büszkén.

Szerencsésnek érzem magam, hogy a hallássérültségem hozzátett a személyiségemhez, nem pedig elvett. Eleinte ez azért nem így volt – visszahúzódó lettem, féltem egyedül vásárolni, elhittem, hogy tulajdonképpen innentől fogva mindig szükségem lesz a hallókészülékemre, anélkül én ki sem mozdulhatok a lakásból. Nem mertem önállósodni, hivatali ügyeket intézni, barátkozni… de egy szimpla iskolai óra is nagy stressznek ígérkezett : vajon hallani fogom,amit a tanár mond? Nevetség tárgyává válok, ha valamit félreértek?

Idő kellett, hogy megtanuljak visszakérdezni – ez pedig nagyon is evidensnek hat a hétköznapokban, hiszen azoknál is előfordulhat, hogy nem értenek valamit, akiknél semmilyen hallásprobléma nem áll fenn. Még több idő kellett, hogy ne szégyenként éljem meg, hogy hallássérült vagyok. Ezt részben azért is viseltem magamon egyfajta bélyegként, mert a társadalom ilyen : nincsenek érzékenyítő beszélgetések, előadások arról, hogyan álljon hozzá BÁRMELYIK generáció, de főleg a fiatalabb, azokhoz a helyzetekhez ha az osztályban hallássérült/ látássérült van.  Merjenek kérdezni – mert fontosnak tartom, hogy helyes válaszokat kapjanak, mielőtt még buta elméleteket kezdenek el gyártani. Sokszor futottam abba bele, hogy automatikusan hangosan beszéltek hozzám illetve erősen gesztikuláltak – egyikre sincs szükségem.

A társadalom sok esetben címkéz, bélyegez és kategorizál – nem könnyű másnak lenni. Sokszor féltem ettől, hogy nem lesznek emiatt barátaim, nem lesz párkapcsolatom, nem tudok kibontakozni. Most, 26 évesen szeretném megcáfolni a régmúlt félelmeimet – minden a lehető legnagyobb rendben van velem 🙂
Természetesen ehhez az is kellett, hogy kilépjek a komfortzónámból – az egyetemen kommunikáció és média szakra jelentkezni … ez szerintem kifejezetten egy ilyen lépés volt.  A hátam mögött jó pár hónap PR- asszisztens meló után pedig abszolút elmúlt a hallássérültségből fakadó kisebbségi komplexusom – magabiztosabb lettem, mint valaha, hiszen olyan feladatokat oldottam meg, amikről szó szerint rettegtem az egyetemi évek alatt. A ‘ Nem leszek képes rá’-t felváltotta a ‘ Minden lehetséges’. Jobban odafigyelek a részletekre, jobban odafigyelek másokra is – empatikusabb lettem, nyitottabb és mindig örömmel beszélek arról, hogy hallássérült lettem – örülök, ha kérdeznek és árnyaltabb képet adhatok arról egy épenhallónak, mit jelent az, hogy valaki hallássérült.

Ne féljetek kérdezni – ne féljetek segítséget nyújtani.

Beküldve:

GY.I.K

Gondoltam összefoglalom az általam gondolt legfontosabb vagy legérdekesebb kérdéseket a bloggal kapcsolatban 🙂

1. Miért ez a  blog címe?
Főként azért, mert éjjeli bagoly vagyok, ami angolul night owl és egy véletlennek köszönhetően találtam rá erre a kifejezésre, hogy write owl ez pedig némileg összecseng a fent említett éjszakai bagoly kifejezéssel. És miért vagyok bevetésen? Ez már csak a vicc kedvéért – szeretek írni, mindig van véleményem és témám – most már a felület is adott hozzá 🙂

2. Hogyan jött az ötlet, hogy blogot vezetek?
Ma már nagyon sokan rendelkeznek saját véleménykinyilvánító platformmal – legyen ez írásban vagy szóban. Nekem az írás kézenfekvőbb, érdekel mások véleménye és meglátása egy adott témával kapcsolatban. Régóta írok, nekem ez a terápiám a hétköznapokra.

3. Facebookon elérhető vagy?
Persze. A facebookot azért hoztam létre, hogy ne a saját személyes oldalamat spammeljem széjjel a blogbejegyzéseimmel. Sokkal egyszerűbb rendszereznem, ha nem keveredik mással. Ha követni szeretnétek, hogy a legfrissebb blogbejegyzésekről is értesüljetek, keressetek @miliakronikak néven.

4. Van egy csomó kérdésem hozzád, hol tehetem fel őket?
Vagy a fent említett facebook oldalon, üzenetben, vagy a viktoriamizsikblog@gmail.com email címen.

5. Milyen rendszerességgel lesznek posztok?
Terveim szerint mindennapra jut valami izgalmas dolog.

Beküldve:

Bemutatkozik az író a gép mögül

26 éves vagyok, Kommunikáció és Média szakon végeztem mint moderátor, 2017-ben.
Gyerekkorom óta foglalkoztat az önkifejezés kreatív formái – a rajzolás, az írás mind a szenvedélyeim közé tartozik.

Voltam már PR-asszisztens, szabadidőmben copywriter, jelenleg recepciósként dolgozom – a helyes kommunikáció elengedhetetlenné vált az életemben. Középiskolás koromban fedeztem fel, hogy az írással képes vagyok kifejezni azt, amit szavakkal kevésbé – ma már szóban is könnyedén megy,hála az egyetemi éveknek.

A szociális média hatása az egyik olyan témám, amit folyamatosan előveszek – a cyberbully és az, hogy milyen negatív hatása van a szociális médiafelületnek az ember életére, hangulatára, önértékelésére kifejezetten szívügyemmé vált az évek során.

Ez a blog az én játszóterem, a vélemény-nyilvánító zónám, ahol szívesen veszem mások véleményét, mert jó ha sokan, sokfélét gondolunk és ezt megtudjuk vitatni.

Üdvözöllek itt!
Milia