A sorozat nagy médiafigyelmet kapott, így nem véletlen, ha ti is találkoztatok már vele – én is belefutottam párszor, de úgy éreztem, nem feltétlenül kell látnom ezt a sorozatot, mert maga a trailer is egyszerre volt számomra vonzó és félelmetes.
Mivel egy pár perce fejeztem be, muszáj írnom róla.
Spoiler-övezet.
Maga a téma, amit körüljár, nem újkeletű. Azt hiszem a 2010-es évek elején volt Skins c. sorozat, ami hasonló témakört járt be. Drogok, alkohol, mámoros éjszakák, mardosó reggelek, mentális problémák, nagy szerelmek, még nagyobb szívtörések, gimnázium és a többi és a többi. Ezekkel a címszavakkal azért kell vigyázni, mert egyszerre vonz egy bizonyos nézőközönséget – aki ugyebár nyitott erre – illetve taszítja el azokat, akik nem nagyon akarnak tovább látni az orruk hegyétől. Igen, negatív képet fest – de ez is hozzátartozik az élethez, bármennyire is próbálják sokan a szőnyeg alá söpörni, mondván, ami nincs és nem látható az nem létezik.
Az Euphoria egy nagyon kifejező név ennek a sorozatnak. Az egész sorozatot áthatja ez a fura légkör, ami egyszerre nyomasztó, ráül az ember mellkasára, főleg a ismerős sémákkal, ismerős elemekkel találkozik benne és másfelől pedig annyira tabudöntögető, hogy néha nyelni kell egy nagyot. Nem tagadom, voltak részek, ahol egyszerűen megállítottam és nem bírtam tovább nézni, mert annyira felkavart. Nem a képi világa, nem az, hogy sokat vagy éppen sokkolót mutattak – maga az egész jelenet, a párbeszédek, az, ahogy Zendaya és Hunter megformálja a két főszereplőt. Ezt a sorozatot nem mondanám tinglitangli egydélutános sorozatnak, amit egy zacskó chipsszel ülsz le megnézni, néha felhúzod a szemöldököd aztán ennyi. Ezt meg kell emészteni, ezt át kell rágni magadban.
Bármennyire is nem akarjuk tudomásul venni, de ez a sorozat nem az élénk fantázia műve – ez igazából bárki életében lehet, akár ismerjük, akár nem. Drogok, gyógyszerfüggőség, harc a szülőkkel, önmagunkkal, önmagunk keresése és elvesztése vagy épp megtalálása – bár a plakáton van egy rakat csillámpor és Hunter Schafer is szereti a glittert, ettől függetlenül itt nincs. Számomra a legsokkolóbb jelenet az, amikor a drogdíler, aki mindössze 20 éves és nyakig van a bizniszbe, akinek a házát maga a drog tartja össze; ápolja a nagymamáját, aki talán mit sem tud a világról, ami körülötte van hiszen gépek tartják életben.
Szó van az anyákról, akik vagy mély depresszióban vannak, vagy az erejük utolsó morzsáinál járnak mert próbálják egybetartani az egészet; szó van a toxikus kapcsolatokról, arról, hogy a szociális média hogy csinál szeretetkurvát az emberekből. Egyébként erről a szociális média dologról az utóbbi időben pont beszélgettünk egy ismerősömmel, aki azon az állásponton volt, hogy mindennek van mértéke – na de ki mondja meg a mértéket? Miért hagyja egy fiatal lány, hogy befolyásolja a szociális média azt, hogy ki ő, mitől szép, mennyit ér és ez mérhető e reklámokban és valutában? Nagyon felgyorsult világot élünk, ahol a lányok eladják a lelküket a like-ért, a visszacsatolásért – az Euphoriát kötelezővé tenném a gimnáziumba, hogy mindenki nézze meg. Ne kezdjünk el oktatófilmekkel, meg egyéb drogprevenciós előadásokat gyártani (amit egyébként hasznosnak találok, de nem tudom, mennyire tudja megérinteni a diákokat) hanem ezt odalökni nekik, hogy emésszék. Ezt biztosan forgatni fogják magukban, gyomorrontásig. Naturalisztikus ábrázolása a valóságnak, annak, hogy mi milyen veszélyekkel és következményekkel jár – nem próbálja egy romantikus, mondhatni a fiatalok számára vonzó csomagolásba burkolni a droghasználatot, nem teszi kívánnivalóvá. Durva cucc.
Vannak benne izgalmas párbeszédek, érdekes és abszolút helytálló gondolatok – nem olyanok írták, akiknek igazából lila gőzük sincs arról (vagy túlcukrosítják) mivel jár a felnőtté válás. És ez nem csak a tinédzsereknek szól – hiszen felnőtté nem akkor válunk, ha elérjük a 18-at. A sorozatban Rue testvére mindössze 14 körül lehetett, mikor megtalálta a túladagolt nővérét a saját hányásában fuldokolva. Ott van még Jules, aki akkor vált felnőttebbé, mikor az anyja bezáratta a pszichiátriára, mert transznemű és a sort még bőven lehetne folytatni.
Szóval, aki vágyik egy valódi, tabudöntögető, izgalmas és lebilincselő sorozatra az mindenképp nézze meg.
Készüljön fel a mentális hullámvasútra, öveket becsatolni!
Nekem Rue karaktere ( Zendaya ezzel a sorozattal írta be magát a filmes nagykönyvbe, szerintem a Pókemberes cuccal nem ért el ilyen magaslatokat) kifejezetten szimpatikus. Nem próbálja takargatni, nem próbálja mismásolni – drogozik és kész. Nem kicsit, sokat. Nem sajnáltatja magát, nem kezd el hosszú monológokat folytatni a miértekről – ahogy halad a sorozat, amit egyébként ő narrál, egyértelművé válik, hogy mi vezetett idáig. Tudja, hogy nem ez az ő útja, tudja, hogy ha tovább viszi beledöglik – nagyon is tudatosan csinálja, de egy percig sincs az a tipikus, tocsogós önsajnálat. Egyszerűen kiteríti a lapokat és rábízza a nézőre a véleményformálást. Fezco, ő a másik nagy szerelmem. Drogbáró, 20 éves, van egy öccse aki szintén nyakig benne van az üzletben és van egy magatehetetlen nagymamája – remélem a következő évadban az ő élettörténetét is feldolgozzák, mert bőven maradtak kérdőjelek vele kapcsolatban. Jules ( Hunter Schafer) a maga bájával, szinte tényleg olyan, mintha valami képregényből lépett volna ki, aki tipikusan sosincs a Földön, valahol a felhők felett van a feje – merész, bátor, életvidám, bohókás, extrém, szeretnivaló és rengeteg hülyeséget csinál. A transzneműsége tökéletesen van ábrázolva a sorozatban, olyan természetességgel és türelemmel beszél róla, hogy ezzel válik az Euphoria alliterációjává a maga színességével. Fantasztikus!
Kordokumentumfilm.
Színtiszta mélység és magasság.
Gondolatfüzér.
Amíg néztem, úgy éreztem folyamatosan üvölt a film, hangos a mondanivalója.
Csak mi vagyunk némák.
Remélem, akinek segítségre van szüksége, legyen szó bármiről, ezek után megtalálja a hangját.