Visszatekintő – tíz évvel később

Egy hirtelen ötlettől vezérelve, fogtam magam és bejelentkeztem a régi email címemre. 10 évnyi email, fotó és írás zúdult rám – régi barátok, események kavarognak jelenleg is a fejemben. Eltelt tíz év – van, akivel már nem beszélek, van, aki már régen nem részese az életemnek és vannak beszélgetések, amelyek lezáratlanok maradtak.

Rengeteg emailt olvastam el – bepillantást akartam kapni abba,aki voltam. Milyen érdekes volt látni, hogy tizennyolc évesen mire korlátoztam a világomat, milyen harcokat vívtam magammal, a nagymamámmal és a nővéremmel, hogyan dacoltam az akkori barátommal – milyen naivan akartam szeretni mindenkit és mennyire könnyen bíztam meg mindenkiben!
Természetesen ennek is van egy bája -a régi naplómat lapozgatva találtam egy levelet magamnak. Azt gondoltam, hogy tizennyolc évesen már lesz családom, gyerekekről fantáziáltam, házasságról, kötődésről – akkoriban teljes szívemből hittem, hogy egyvalaki pótolhatja az egész család fogalmát, és a saját fájdalmamat és hiányomat egy kisbaba megoldhatja. Milyen jó, hogy nem így történt!

Régi vitákat olvastam vissza. Kapcsolati kríziseket, az élet nagy problémáit, nagy érzéseket – aztán így éjfél után pár perccel rádöbbentem, hogy lehet igazság abban, hogy az ember addig kapja a leckéket, ameddig fel nem mondja hibátlanul; nem véletlenül dobja nekünk mindig ugyanazt a gép. Ahogy olvastam a saját soraimat, jó lett volna megölelni azt a tizennyolc éves lányt és elmondani neki, hogy minden, ami vele történik – okkal történik. Hogy négy év múlva, meghal a nagymamája, kicsúszik a lába alól a talaj, vagy hogy rá három évre pedig véget ér egy nagyon hosszú és tartalmas kapcsolata, átformálódik körülötte minden – de ne adja fel. Nem kell feladnia. Csak megállni, kicsit pihenni és továbbmenni, mert bármire képes, amit a fejébe vesz – egyedül is!

Nagyon sok düh, rengeteg kérdés, még több elveszettség volt ebben a lányban. Kapaszkodókat keresett folyton, görcsösen kapaszkodott mindenkibe aki egy kicsit is szerette, vagy figyelt rá. Olyan szívesen visszamennék az időben, csak pár pillanatra, hogy elmondjam neki, hogy szeresse jobban önmagát, húzza ki magát és merjen nemet mondani!

Nehéz a mellkasom. Elkapott a nosztalgikus melankólia, ilyenkor beindul a lassan örlő malom bennem, ami még  a régi lisztet morzsolja újra és újra, hátha akad még olyan szem, amit nem sikerült feldolgoznia. Már nincs menekvés ez elől – felnőtt vagyok a szó összes értelmében. Eddig sem sok, de ma már kifejezetten semmiféle kibúvóm nincs.
A minap találkoztam egy középiskolás barátnőmmel – még mindig van miről beszélgetnünk és annyira, de annyira fura visszaolvasni azokat az email váltásokat, amikor még arról beszélgettünk, hogy a legnagyobb problémánk az érettségi tételek voltak, vagy hogy kijött egy film és megveszünk a férfi szereplőért…

Ilyenkor felvillannak a régi írásaim, az a sok történet, itt-ott-amott, különböző weboldalakon ( talán már nincsenek is meg, mert rég letörlődtek, kitudja.) Azok a zenék, amiket naponta ötvenszer is meghallgattam, vagy egyszerűen azok a történések, amikről azt hittem, hogy átformálják az életemet, aztán dehogyis, mert amikor azt hittem világvége, jött valami egészen más rá pár év múlva, ami felülmúlta az eddigieket. Szerencsére nem csak negatív értelemben.

Összegezve az én tíz éves kihívásom egy jó nagy jellemformálás volt ; akadálypálya, amit sokszor én csináltam saját magamnak, óriási hibák elkövetése, fejjel a falnak menések, egy érettségi, egy szakma, végül egy diploma. Két munkahely. Több millió leírt karakter, a szociális média teljes áttértékelése, legalább húsz hullámvölgy, ami kitesz egy teljes 1 évnyi hullámvasutat, több, mint 10 év pszichiológus látogatás és végül hat hónap masszív terápia és egy győzelem.

Egyik egyetemi ismerősöm úgy fogalmazott velem kapcsolatban, hogy én ezer fokon égek. Van, aki úgy látja, hogy ami jó, az nekem nagyon jó és ami rossz, az nagyon rossz. Egy ideig nagyon akartam hinni abban, hogy nem vagyok végletember – de végül beláttam, még talán van időm arra, hogy harmónikusabb legyek, árnyaltabb. A tíz év alatt megkapott “talánok”-at mára már beváltottam igenekre és nemekre – ebben már nem alkudozom sem magammal, sem másokkal.  Utólag sokkal okosabb az ember – ez is ugyebár a folyamat része, és milyen jó, hogy ezt a leckét sikeresen megtanultam.

Tíz éve is féltett valaki, hogy elveszíthet.
Tíz éve is féltettem valakit.
Ma is félt valaki, hogy elveszíthet.
Ma is féltek valakit.
Barátok voltak-vannak, jöttek,mentek, maradtak.
Kapcsolatok alakultak át, szűntek meg, lettek mások.

Jó, hogy itt vagyok.
Remélem a 37 éves Viktória a következő tíz év challengebe még érettebb, életteltelibb dolgokról mesélhet.

« »