Október 10-én ünnepelte a világ a Lelki Egészség Világnapját – mindeközben pedig egyre többen vannak azok, akik nem kérnek időben segítséget.

A téma az asztalon, sőt az utcán hever. Én sosem csináltam ebből titkot, vagy sosem éreztem úgy, hogy nekem ezt bármikor is szégyellnem kellene, hogy igenis többször is jártam hosszabb-rövidebb időre pszichológushoz.  A lelki egészség és a mentális egészség számomra kiemelten fontos – hiszen bár sokan azzal jönnek, hogy a magánéleti dolgokat hagyd otthon, nagyon nehéz csak az egyetemre, munkahelyre bármi másra fókuszálni, ha lelkileg nem vagyunk rendben. A negatív gondolatoknak ( szerencsére a pozitívaknak is!) megvan az a tulajdonsága, hogy épít – rosszabb esetben nem mesekastélyt, Disney csodavárat, hanem egy minimum egy Drakula-kastélyt, vagy egy Ollókezű Edward-féle elhagyatott helyet.

Itt hosszasan tudnék írni arról, hogy kérjünk időben segítséget, hogyan lehetne kilábalni belőle, tudjátok az a tipikus nőimagazinos rész, amikor 10 pontban leírnám, hogyan űzd el a depressziót, mert bár nyilván van egy szép szarkasztikus éle az előbbi mondatomnak, a legtöbb ember fejében mégis úgy él a depresszió, a negatív gondolatok füzére, mint egy “aprócska” gond, amit el lehet terelni, amiből könnyedén ki lehet ugrani. Nem lehet.

Én szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy bár mindenkinek megvannak a legsötétebb gondolatai, mindenkinek megvannak az ágya alatt rejtőző, főként éjjelente előkúszó démonjai, úgy gondolom, én már a legtöbbel szembe néztem, sok-sok terápia árán. A lelki békém fenntartása nem könnyű – erről a bizalmasaim tudnának mesélni, akik fenntartanak a vízen, mikor süllyednék. Én ezekkel az időszakokkal úgy küzdök meg, hogy még jobban befelé figyelek – kiírom magamból a gondolatokat, vagy csak tudomásul veszem, hogy egy olyan időszak jön, amikor a padlón fogok ülni és hagyom, hogy magamtól álljak fel, akkor, amikor az erőm visszajön. Nincs erőltetés, nincs húzás, nem érdekel, hogy a világ milyen ütemben húz el mellettem – nem sietek. Néha kellenek ezek a pillanatok is, mert amúgy is, mindig minden olyan gyorsan történik, hogy nem tudom utolérni magam – mindig sietünk valahova, mindig eredményeket akarunk generálni, gyorsan, látványosan – de nem törődünk a lelkünkkel vagy épp a másik lelkével. Egyik pillanatban minden olyan eufórikus, olyan glitteres, boldog, rózsaszín, olyan hihetetlen – a másik pillanatban pedig ülök egy könyv felett, amit órák óta olvasok és ugyanazt a lapot bámulom. Ilyenkor kell megállni.

Szombaton megnéztem a Joker c. filmet. Sok kritikát olvastam róla előzőleg, nagyon érdekelt, hogy ez a Joker miben fog eltérni. Az őszintét megvallva, nem erre számítottam. Ez a film zseniális és szörnyű – annyira, hogy tényleg a húsomba mart és a felénél azon gondolkoztam, hogy kimegyek és veszek egy mély levegőt, mert nem bírom tovább nézni. Nem volt benne túl sok vér, nem volt benne olyan sok gyilkosság vagy bármi amitől horrorisztikus lett volna  – az volt a legnagyobb “baj” hogy a valóságot mutatta. Aki még nem látta, ne olvasson tovább. SPOILER

Ezt a Jokert, mi a társadalom termeljük ki. Köztünk járnak, nap mint nap elmegyünk mellettük, vagy akár nekem konkrét példám is lenne rá – kitaszították őket, lúzerek, nevezzük őket bárminek, akasszunk rájuk bármiféle negatív címkét ők lesznek azok, akik mégis a tetteikkel maradnak fent, mert nincs aki megvédje őket és csak drasztikus eszközökkel tudatják a világgal, hogy ők márpedig itt vannak és számítanak.
Joaquin Phoenix amúgy is nagy szerelem a HER c. film óta, de itt egyenesen elképesztő – drasztikus fogyása még inkább félelmetessé teszi a szemeit – ahogy a vékony, reményvesztett arcból előderengenek azok a sötétkék szemek, amelyekben viszont ott van az őrült értelem – tényleg félelmetes. Van egy rész, amikor kegyetlenül megöli a munkatársát, miközben egy másik munkatársa végignézi ezt – őt pedig elengedi mondván, ő volt a legkedvesebb vele, vagy ő törődött vele – az a durva, hogy ennyire leegyszerűsítette a képletet : aki szemétkedett vele, bosszút fog állni, aki pedig valaha is kedves volt vele, annak megkegyelmez, sőt utána elcseveg vele barátságosan.  Joaquin zseniálisan játszik, belebújt a mesterkélt, világéletében fantáziamagóriákkal táplálkozó szerencsétlen, mentálisan beteg ember bőrébe, aki nem vágyik másra, csak valaki végre hallgassa meg őt. A legsokkolóbb jelenete összefoglalja a film mondanivalóját : meghívják abba a beszélgetős műsorba, amit kitudja hány éve néz, amire mindig is vágyott, hogy ott legyen, szerepelhessen, észrevegyék. ( egy stand up-os felvétel miatt, amin az előző részben nagyon jót derültek a showműsorban ,magyarán mutogatni akarják, mint a cirkuszi majmot).
Készül a nagy belépőre, arra, hogy mit fog mondani, hogy fog megszólalni mindent olyan manírosan előkészít – nos, amikor oda kerül a sor, hogy szerepelhet, előbukkan a valódi Joker : elmondja, hogy ő ölte meg azt a három embert, akiről beszél a sajtó, és hogy maga a showman is egy szörnyű ember – azért hívta meg őt tulajdonképpen a showműsorba, hogy mutogassa őt, mint valami beteg embert akin lehet nevetni és szánakozni is és ezzel nagyon is tisztába van, hogy a hőn áhított szereplés nem a személyének, a valódi érdeklődésnek szól hanem annak, hogy ő mentálisan sérült és ő maga a nagy csattanó, a vicc, amin elszörnyedhetnek / nevethetnek a nézők.Csak tényleg gondoljunk már ezekre a tehetségkutatókra, ahol a nézők szórakoztatásáért bevágják azokat, akik nem oda valóak és nevetség tárgyává generálják őket – az internet is segítő kezet nyújt ebben, születnek az újabb meg újabb mémek és csodálkozunk hogy merre halad a világ…

Kényelmetlenül, sőt, kifejezetten rosszul éreztem magam a film nézésébe közben, mert egyfajta szánalmat éreztem, mellette pedig nagyon is valós, realisztikus képet a festett a társadalomról. Természetesen nem is én lennék, akinek nem jutott eszébe a film után, az összes negatív dolog, amin végigmentem – lásd általános iskolás balhék, a csúfolódások, az összetört családi modell képe, vagy a középiskola összes “szépsége”, a kirekesztettség vagy a másság megélése, hogy nem tudtam és nem is tudok a mai napig sehova sem beilleszkedni könnyedén. Annyival egyszerűbb már a dolgom magammal szemben, hogy nem is akarok beilleszkedni és bátran vállalom azt, aki vagyok – az összes hibámmal, az összes megingásommal, kételkedésemmel, gondolatommal és öltözködési furcsaságommal együtt 🙂  De ehhez nagyon sok mindennek meg kellett történnie, újra kellett építenem a gondolkodásmódomat, hogy másként lássam – ahogy a szürke kisegér jelmezből egyszercsak kinőttem. Életem egyik legmeghatározóbb időszaka volt, amikor mertem úgy öltözködni, úgy sminkelni, úgy megjelenni valahol hogy az 100% önazonos és helyzetnek megfelelő.  Ez volt az egyike az első bátor lépéseimnek.

Apropó, bátorság.
Amikor véget ért májusban a terápiám, kaptam egy bátorság-követ a pszichológusomtól, amolyan lezárásként. Sokáig velem volt, aztán kitettem a zsebemből, itt-ott felbukkant a lakás bármelyik pontján : a napokban a kezembe került újra, a naplómat elővettem, hogy elolvassam azokat a sorokat, amin keresztül mentem és érezzem, miért is kaptam ezt a követ. Életem legjobb döntése volt, hogy megtanultam bátornak lenni – még akkor is ha ez óriási kockázattal jár.

“A fán ülő madár sohasem fél attól, hogy letörik az ág…mert Ő nem az ágban bízik, hanem a saját szárnyaiban.”

Növesszetek szárnyakat!