“Szembe megyek én, hogy kitörjek,
Mer’ a szabadság falakkal nem élet.”

Sokszor írtam már át ezt a blogcikket, de úgy érzem ,lassan olyan formában születik meg, ami mentes mindenféle nagy érzelmektől. Nagyon fontosnak érzem, hogy úgy írjak erről a témáról, hogy az szép legyen,kerek. Ez a téma, a szívem csücske. Nemhiába.

18 éves korom óta olvasok Buddhával kapcsolatos idézeteket, könyveket. Szerettem és szeretem a mai napig a szabadságról, a korlátokról való írásait, azokat a nagy igazságokat, amiket olyan roppant egyszerűen fogalmazott meg. Számomra a szabadság egy ideig egyszerűen csak azt jelentette, mint szerintem a legtöbb fiatalnak – esti séták, átbeszélgetett hajnalok, nyárízű rozék,a hajba kapó szél – a carpe diem minden formája. Bizonyos helyekhez kötöttem, mert úgy gondoltam, hogy csak ott érezhetem magam szabadnak.
Szabadnak lenni egyébként kockázatos biznisz – ha valaki szabad, akkor azzal együttjár a szabadszájúság, sokszor pedig a nyitott szemlélet, gondolkodás is. Ez, bármennyire is szomorú leírnom, nem kifizetődő itthon.

Hosszan írhatnék arról, hogy mi a helyzet a munkaerőpiacon jelenleg, persze nincs akkora tudástáram és tapasztalatom. Viszont volt egy sarkalatos pont, nemrégiben, egy állásinterjú kapcsán amikor rájöttem, hogy szabadnak lenni nemcsak egy adott kellemes pillanat megélését jelenti – végre, szabadnak lenni azt jelenti, hogy nemet mondhatok egy állásra. Elsőnek éreztem így, hogy nem kell foggal-körömmel elvállalnom mindent, csak azért, mert a kényszer, a szükség és mások ezt diktálják. Az interjú során nagyon hamar kiderült, hogy hiába van meg a papírom, tudásom, hátterem ehhez a munkához, jószerével még a minimálbért sem voltak hajlandóak kifizetni és úgy tűntették fel ezt az egészet, mint egy olyan lehetőség, amit meg kell ragadnom – hát nem. Mondhatok nemet. Nem nagyzolásból, nem azért, mert lesöpröm a vállamról a képzeletbeli homokot, mondván, nekem ez túl “lealacsonyító”, hogy diplomával ezt meg azt csináljak.
Miért nem vállaltam el? Bár a szükség nagy úr, ha mindent elvállalok, ami még egy kicsit sem áll közel hozzám, sosem fogom azt a célt elérni, amit én tűztem ki magamnak. Esterházy Pétert idézve : Egy bizonyos szint fölött, nem süllyedünk bizonyos szint alá!

Ilyenkor mindig előjönnek a generációs ellentétek, ahol a nagyszülők, szülők megjegyzik, hogy régen egy munkahelyen 20-30-40 évig lehettél, onnan mentél nyugdíjba és elvállalták tulajdonképpen azt is, amit nem akartak -mégis volt egy jó közösségük. Továbbá, ez az általam nevezett generációs félelem borzalmas. Nem mernek lépni az emberek a jobb lehetőségek reményében, mert anno abban voltak és ezt adták át az utódoknak is, hogy ne váltson munkát. Biztost a bizonytalanért sose. Akkor se, ha a biztos egyébként rossz, kellemetlen, de legalább biztos.
Jelenleg semmi sem biztos, akkor miért ne váltanánk?

Olcsó diákmunkaerőket vesznek igénybe a munkáltatók. Pályázatokkal, maximum egy évre alkalmaznak embereket, mert így nagyjából egy win-win helyzet generálható, ahol az állam is megsimogatja a saját vállát, hogy munkát és tapasztalatot ad a 25 év alatti korosztálynak. De mi a helyzet a felette levőkkel?
Szeszélyes a munkaerőpiac. Egyik nap még vagy, a másik nap pedig már nem. Stabilitásra törekszünk, láncokat aggatunk azért magunkra, hogy ezt a látszólagos biztonságos helyzetet generáljuk. Elég csak széjjelnézni baráti / családi körben : olyan munkát / robotot vállalnak, amiről 0/24-ben panaszkodni lehet, nevetséges fizetésért, de mikor megkérdezed, hogy miért nem lép le, az a válasz, hogy legalább van és hogy ez milyen jó. Holott, ő is ugyanúgy lehet a következő, aki másnap megkapja, hogy ennyi volt. Tehát mégsem stabil.

Otthagyni a munkát, csak úgy, mások szemében lehet lázadás, lehet elhamarkodott és  megfontolatlan
döntés. Mindenesetre vállalom, hogy ez az én döntésem volt. És ez egy kicsit megnyugtat, hogy mégis nálam van a gyeplő ezen része. Igyam a kávét hajnalokig, böngésszem az álláskereső portálokat, árgus szemmel csapjak le mindenre és egyszerűen forgassam be magam, mert még nincs állásom? Zakatoljak komolyan ezen, hogyan lesz? Ez valamit javítana egyébként? Szerintem semmit. Pont ezt az egész feszültséget akartam és akarom megspórolni magamnak – mert az elmúlt két hónapban bőven kijutott belőle.

Ilyenkor hálát érzek, hogy elolvastam ( rengetegszer) Almássi Kitti könyvét arról, hogy mennyire rabja vagyunk a saját ( és mások ) félelmeinknek. Félünk attól, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, félünk munkahelyet váltani, félünk az újtól, félünk attól, amit még nem is ismerünk és nem is próbáltunk de Mari néni a közértből elmagyarázta, hogy az mennyire rossz, meg mesélt hozzá egy rakat negatív tapasztalatot.  Én pedig nem akarok már a Mari nénikre hallgatni,akik nem ismerik az én határaimat, a habitusomat, az álmaimat és a céljaimat sem.

Elmúlt 2019-ből már 6 hónap. Tartsatok digitális detoxot, értékeljétek az eddigieket,tervezzétek a következőket! Álmodjatok, tűzzetek ki célokat – lépjetek ki a komfortzónából!

“A lelkünk és csakis a lelkünk az, ami leláncol vagy felszabadít bennünket.” Buddha