Elsőnek szeretnék a kedves Wikipédiától idézni :” A Kaizen nem csak egy módszert, hanem gondolkodásmódot (életfelfogást) is jelent. Alapelve szerint minden probléma egyben lehetőség is a fejlődésre, fejlesztésre. Nem a hibás, a felelős megállapítása az elsődleges célja, hanem a kialakult helyzet megoldása, tanulás a történtekből. A Kaizen az érintett szervezet minden tagjától elkötelezettséget és részvételt kíván. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk valósítani, az érintetteket be kell vonni a kialakításba és a rendszer fenntartásába.”

Ezt a módszert egyébként az élet minden területén érdemes alkalmazni. Szkeptikus voltam a könyvvel kapcsolatban, hiszen annyiféle megközelítését hallottuk már a változásnak, legtöbbje számomra nem állt másból, mint hogy változni könnyű, csak akarni kell – féle monológokból. Változni piszoknehéz ezért a legtöbb ember bele se kezd – a jól megszokott rutin, a bevésődött hagyományok, az otthonról hozott kisnagy csomag ugye, azokat nehéz csak úgy a sarokba lökni és azt mondani, majd én felülírom a képletet, a rossz beidegződéseket, a rossz hagyományokat, esetleg még azt is megkérdőjelezem, hogy anyám meg apám hogy látja a világot és az ráhúzható-e az én világomra.

Mindenkinek a változásról a drasztikus, 180 fokos változás ugrik be – mi nők, meg pláne tudjuk, hogyan kell felforgatni az eddig megszokott közeget : új színű haj,  ha hosszú akkor levágatjuk, új tetoválás, új piercing, teljesen más stílus kipróbálása és a sor még végtelenül hosszú lehetne. Mindenkinek megvan az a pillanat, amikor akkorát csalódott valakiben / valamiben, hogy egyszerűen fogja és úgy érzi, hogy szinte létszükséglet, hogy változtasson magán. Ez persze ideig-óráig tart, a nagy érzelmek feldobnak minket a változással kapcsolatban – ez az ideig-óráig effekt pont ezért veszélyes. Gondoljunk az újévi fogadásokra, ugye megvan az a lista, amit szentül megírtunk akár papíron, akár fejben, és az első hetekben sutba is löktük?

Na, a Kaizen pont erről beszél, hogy kifogy a motiváció az első nagy lendület után. De miért? Azért mert az emberek óriási változásokat akarnak, ami drasztikusan hat az eddig életükre és egyfajta félelem is kialakul bennük, mivel nem egy jól átgondolt, logikusan felépített változásról beszélünk. Erre egy kiváló példa volt a könyvben, a fogyás témakör. Aki fogyni szeretne, van egy konkrét szám, hogy mennyi az annyi – mellé pedig szinte azonnal beugrik mindenkinek a fájdalom, az izomláz, esetleg az is, hogy mások előtt nem szeretne mozogni, idő és esetleg pénzhiányban szenved – tehát öt perc alatt tízfajta kifogást találunk és marad minden a régiben. Vagy épp, hogy beleveti magát a sűrűjébe és mégsem sikerül egy rövid idő alatt látványos eredményt produkálni – egyenes út a feladáshoz.

Az amigdala az emberi agy mediális temporális lebenyében található, a lényeg, hogy elsődleges szerepet tölt be az érzelmek feldolgozásában. Az amigdala felelős azért, hogy szinte azonnal lekapcsolja az olyan helyzeteket, amelyek rizikósak – tehát ha van egy adott konkrét félelmünk, szinte azonnal bekapcsol az amigdala ha egy olyan helyzet lehet, ahol ez a félelem teret kap.  Számomra ilyen, ha idegenek előtt vagy épp sok ember előtt kell beszélnem – szinte mindenkinek megvan az, amikor az előadó tördeli a kezét, kiszárad a szája, pásztázza a tömeget és egyszerűen elfelejti még a nevét is. Na ekkor van az, hogy kerüljük az ilyen jellegű helyzeteket, mert félünk a besüléstől – erre való a kaizen.  A kaizen a félelmet vizsgálja meg, hogy mennyire racionális, irracionális, hogyan lehet a javunkra fordítani ezeket a kellemetlen helyzeteket. A kulcsszó a kis lépéseken van.

A módszer alapja, hogy egy adott cél kitűzésében nagyon lassan haladjunk, szinte észrevétlenül.  A könyvben volt egy hölgy, Julie, aki nem akart mozogni akkor sem, mikor már konkrét egészségügyi problémái voltak emiatt. A Kaizen-módszer nem arra fókuszált, hogy x kilót kell x idő alatt leadnia – hanem arra, hogy miért nem szeret mozogni? Hogyan lehetne ezt megszeretetni? Julie imádott tévézni ezért az író, aki maga is elismert szakember a témában, kitalálta, hogy esti filmnézés közben masírozzon a tévé előtt 1 percet. Nevetséges.
Aztán Julie azon kapta magát, hogy már két perce masírozik és nem esik nehezére a mozgás. Aztán hármat. És így tovább. Végül fejben tökéletesen összekötötte azt, hogyha tévézik, akkor mozogni is fog – ez pedig rendszeressé tette a mozgást számára, megszoktatta vele, sőt talán meg is szerette.

Olyan apró lépésekben halad a Kaizen, hogy mondhatnánk, ez semmiség, ezt bárki megtudja. Igen, csak kérdés, hogy meddig. Ez a legizgalmasabb része, hogy a saját félelmeinket írjuk felül és új határokat szabunk, vagy épp bontunk le. Én már egy ideje alkalmazom a Kaizent, holott fogalmam sem volt, hogy hívják – az egyetemi éveim alatt sokszor kellett kiállnom beszélni mások elé ráadásul olyan témában, ami nem feltétlenül a kedvencem, vagy nem éreztem magam komfortosan. Volt egy pár interjúm is, ahol rengetegen ültek és hiába voltak ismerős arcok körülöttem, egyszerűen annyira izgultam, hogy még azt is elfelejtettem, amit valójában mondani akartam.

Ilyen kis lépés volt a szövegem megírása, pontokba szedése és memorizálása. Megkértem másokat, hogy előttük mondjam el, korrigáljanak, esetleg szóljanak ha hadarnék, érthetetlen, nem összefüggő, amit mondok. Ezek apró lépések… aztán jött a vizualizáció.
Elképzelni, hogy ott állnak előttem – ez a legnehezebb része. Azonban már egy ideje, úgy állok ehhez is, hogy hibázni emberi dolog, nem hinném, hogy ez olyan mértékben “károsítja” az imidzsem, hogy félnem kelljen tőle. Mindenkivel megesik, hogy összeakad a nyelve, nem jut eszébe egy szó – na és akkor mi van? Olyan irracionális félelmeket generálunk magunknak… miközben etetjük az amigdalánkat mindenféle lehetetlen félelemmel. Ez a “na és akkor mi van” kérdéskört egyébként elég sokszor kérdezem meg én is magamtól és a barátaimtól is. Nem mellesleg mindenkinek felírnék receptre egy Almási Kitti – Bátran élni c. könyvet. Általa tanultam meg feltenni ezt a kérdést és más szemszögből kezelni egyes szituációkat. A Kaizen c. könyv elolvasása után úgy gondolom, hogy ezeket a kis lépéseket máshol is tudom majd kamatoztatni és őszintén szólva nem is értem, hogy ez miért nem elterjedt – kiváló példákkal szemlélteti, hogy például egy olyan nagy cég, mint a Toyota miként építette bele a cég hétköznapi életébe, hogyan segítette elő a termelést, a dolgozók motiváltságának a fenntartását és a többit.

Egyszóval mindenkinek ajánlom Robert Maurer – Kaizen c. könyvét, aki változni szeretne és nem fél a kis lépésektől, fejlődni és változni akar.  Ezeket a jó tanácsokat, meglátásokat egyébként nemcsak saját magunkban, hanem munkahelyünkön,baráti köreinkben és kapcsolatainkban is alkalmazhatjuk – az ember nem tulajdonít nagy dolgot neki, mondván, egy apróság, minthogy reggelente megjegyzek valami pozitívat a kollégámnak nem nagy dolog, sőt, butaság is – nagy hiba! Tényleg a legapróbb lépések kellenek ahhoz, hogy megfogalmazódjon és elérhetővé váljon egy nagy cél. Mindig csak az első öt lépést kell látnunk és megtennünk – utána jön a következő öt és így tovább, egészen a célig 🙂