Bejegyzések

Beküldve:

Pécsi szál – kritika és élménybeszámoló

Nem vagyok otthon a pécsi zenészekben – ezt azért az elején leszögezném. Hébe-hóba hallgatok 30y-t, Kispált abszolúte sosem hallgattam, Punnanyt igencsak ritkán. A Halott Pénz nekem egy korszakot jelent, őket természetesen rongyosra hallgattam -meghatározó része volt az egyetemi élet első és második évének is.

Nem titok, hogy Szabó Simon neve volt az, ami bevonzott erre a filmre. A Viktória, Zürichi Expressz film pár perces jelenetével megvett engem ( holott tényleg fogalmam sem volt az előzményeiről…). Valahogy nekem mindig is jobban tetszettek az őszinte ,kicsit szarkasztikus, mondhatni bunkó karakterek ( lehet, hogy magamra ismerek…?!) Az egyik interjújában nyíltan kimondja, hogy az eddig filmjeiben a suttyó parasztot alakította. Időközben belepillantottam a Moszkva tér-be, egy kicsit sajnálom, hogy lemaradtam a nyolcvanas-kilencvenes évekről – izgalmas lehetett.

Nade, a Pécsi Szál. Áldokumentum film, nem mindig egyértelmű,hogy mi a fiktív és mi a valóság. Nem volt komoly, nem próbálta lenyomni a torkunkon,hogy mitől lesz valaki zenész, mi a titkos összetevő a zenész életvitelhez – persze sztorizgattak, persze voltak benne igazán jó kulisszatitkos háttérinfók, de összességében azért élveztem, mert könnyed volt, visszaadta a koncertek hangulatát, Simon humorizált, de nem vitte túlzásba így nem ő volt a központi szereplő. Lévai Balázs rendezésében ez az első film, amit láttam – nem értek sem a műfajokhoz és nem is mozgok otthonosan a filmek világában így nem állíthatok róla mást,mint hogy ez a filmje könnyed volt,humoros, volt benne kellő lendület, de egyszer nézhető kategóriába sorolnám. Számomra hiányzott, hogy több kulisszatitkot osszanak meg a zenekarok életéből, hogy laikusként „beleszeressek” annyira a zenészekbe, hogy kedvet kapjak ahhoz,hogy a film után belehallgassak egy-egy kevésbé ismert számukba. Nyilván nem ez volt a lényeg, hogy velős, sokatmondó dokumentumot forgassanak, mert akkor egész más szemszögből közelítették volna meg – a maga kategóriájában szerintem klassz.  Lovasi András neve ( szégyen,nem szégyen) számomra nem  túl sokat mondott azontúl, hogy persze ismerem őt, de a munkásságát nem. Nekem kifejezetten tetszett az ő fanyar humora, nem éreztem megjátszottnak, ahogy a film egyik jelenetében káromkodik egy egész kereket.

A kerekasztal beszélgetés szerintem szörnyű volt – nemtudom kinek az ötlete volt, hogy Süli András legyen az interjúztató, fancybb néven a moderátor ugye.  Szintén nem sokat tudok róla, de hogy ez esetben vagy fáradt volt vagy felkészületlen, az fix. A közel egy órás interjú alatt, elsztorizgatott magának, továbbá a mikrofonnal sem kötött túl nagy barátságot, mert szinte csak lengette maga előtt – értem én,hogy lazaság ide vagy oda, de azért a Kertész Mihály-terem közönsége szerette volna hallani is, hogy miről folyik az „érdemi” beszélgetés. Sajnálom, hogy nem voltak izgalmasabb kérdések, hogy nem ment a sztorizgatás, nem volt önfeledt hanem inkább kellően kínos. Lévai Balázst abszolút nem így képzeltem el, de nagyon kedves, közvetlen férfi, aki meglátásom szerint abszolút nincs magától elszállva, pedig van bőven mesélnivalója arról ,hogy mit tett le az asztalra…

Én valahogy kihagytam volna a Megdönteni Hajnal Tímeát poént Süli András részéről, mert ez az a poén, amit szerintem kb. mindenki elsüt Szabó Simonnak; amúgy pedig előre megyünk, nem hátrafele. Nem hiszem, hogy az a film a karrierje csúcspontja volt, nyilván megcsinálta, volt akkor eredménye meg tanulsága is – nem értem,miért forszírozzák.
Amennyire otthonosan mozgok a szakmában egy moderátornak „ébren” kellett volna tartania a közönséget, tényleg olyan kérdéseket feltennie, amire feszülten figyelünk, amire nevetünk, ami további kérdéseket vet fel, hogy mi is mint közönség megkérdezhessük, vagy ha nem mi, akkor ő. Egy szó, mint száz – ez nem volt az est fénypontja.

Nade a fénypont – óriási dolog történt velem! Előbújt belőlem a tinédzserlány, aki posztereket gyűjt és fotókat nézeget  ( rémciki), de számomra tényleg óriási dolog volt, hogy Szabó Simon körülbelül tőlem fél méterre adott interjút ( azt az interjút, amiben egy kicsit az én kezem is benne volt, hiszen az interjúztató egy nagyon kedves barátom volt). Megtiszteltetésnek éreztem, hogy segíthettem neki élete első interjújánál, aki nem mellesleg egy olyan színész,rendező akiért na mondjuk ki, rajongok.  A közös fotó ötlete még kb. a mozijegy lefoglalásánál eszembe ötlött, de a racionális énem arról beszélt,hogy ebből már kinőttem, amúgy is, minek égetném magam ezzel… szerencsére meggyőztem saját magamat, hogy itt van a vissza nem térő alkalom,  égek,hát akkor égek, na bumm. Szóval lett közös fotónk, egyből három, ahogy felhívta rá a figyelmemet Simon.  Ugye mindenkinek megvan, hogy ő közel két méter magas én meg mindössze 160 cm? 😀 A fotós érdeme, hogy a közös fotó sikerült – nehéz volt minket egy keretbe tenni.

A pécsi szál az élményekről, a hangulatról, a koncertekről, a backstageről, a pécsi közegről szól, ahol mindenki ismer mindenkit. Aztán ha mi is elmegyünk egy-egy debreceni koncertre, ahol ezek a kedves pécsi zenészek fellépnek, akkor hoznak egy kis darabot ebből az „ismerősök vagyunk mindannyian” életérzésből. Hiszen hányszor néztem össze más emberekkel a Halott Pénz koncerten, miközben üvöltve énekeltünk és hányszor mosolyogtunk össze? Sokszor. Ha pedig mi megyünk Pécsre? Biztosan beleszeretünk.

 

Beküldve:

Úton,útfélén vagy úttalan utakon

Szerencsésnek érzem magam – pár napra kiszabadultam Magyarország kis-nagy városából és meglátogattam Sopront, na meg Bécset. Kellett ez a levegőváltozás. Bécsben már korábban jártam egyszer, igaz, közel sem láttam belőle annyit, mint amit most sikerült – ez pedig mérhetetlenül jó érzés volt.

Bécsnek van egy bája – szerintem kifejezetten hasonlít Pestre, az utcák, a hangulatos éttermek, a vintage boltok és kávézók. Utcáról utcára barangoltunk – egy röpke pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy hol is vagyok és itt fogalmazódott az meg bennem, hogy mit jelent ‘otthon’ lenni. Mi az otthon? Egy foggal-körömmel védett 60 négyzetméternyi panel? Három szoba, ahol sűrűn cserélődtek a benne lakók csak én maradtam állandó? A kopott falak, az erkély, ami ha mesélni tudna…?  Pár hónapja még élénk viták kereszttüzében éltem ezzel a lakással kapcsolatban, ami nekem az utolsó kapcsolódási pontom a gyerekkorommal; nem hazudok, tényleg kemény meccseket vívtam azért, hogy ott maradjak. Aztán egy pillanatra, egy egész kicsire elengedtem, azt mondtam, legyen. Pakoljuk be az emlékeket, szedjük össze a könyveket, vigyük el az utolsó kis darabot is, aztán hintsük fel sóval. Végül maradtam.

Bécsben sétálva, nem éreztem, hogy amit elhagytam, az az otthonom. Valahol félúton elveszett ez az érzés, inkább már bázisként tekintek rá. Egy hely, ahová bármikor visszatérhetek. De az otthon? Az otthonnak melege van, az otthon fűtve van emlékekkel, illatozik a süteményektől, a sültektől, az otthon olyan hintőporosan, púderesen boldog. Az a lakás, bár mondhatom, hogy félig enyém – ráfér egy renoválás. Nemcsak a szó valódi értelmében, hanem képletesen is.

Biztosra veszem, hogy visszatérek még – nekem többet kell látnom, többször kell koptatnom még azokat a járdákat, mert biztosra veszem, hogy jól érezném magam abba a közegbe. Szívesen élnék ott – többek között a Grünner- tó vidékén is, teljesen megbabonázott a tiszta levegő, a gyönyörű táj és azok a friss zöldben pompázó hegyek. St. Kathrein pedig maga egy csoda – ékszerdoboz, elrejtve Stájerországban.
Pár órányi kocsikázással pedig Bécsben lennék, ahol egy pezsgőbb, jóval színesebb világ tárult a szemem elé – milyen jó lehet, hogy egy nyugodt kis környezetben ír az ember, kint a teraszon, a hegyek körbeölelik, hallgatja a templom kondulását, majd ha úgy tartja kedve, beül az autóba és maga mögött hagyja ezt – bele a nyüzsgésbe majd vissza. Szerintem ez a harmónia. Amikor nem kell választanod az egyik és a másik között hanem mindkettő elérhető távolságban van.

Jelenleg több projekten is dolgozom : az egyik, amitől egy kicsit szeretem kihúzni magam, az Buen Gabino, azaz Orosz Gabi instagram oldala. Hivatalosan is én szerkesztem, míg Gabi meghódítja magának a 750 km-es távot, azaz végigsétálja az El Camino-t. Holnap indul – hihetetlen 10 hónappal a háta mögött, amiben folyamatos szemlélőként részt vettem. Büszkeséggel tölt el, hogy egy háromfős csapatot összehoztunk – sokat, mi több, rengeteget fogok tanulni a marketingről, ebben biztos vagyok.
Gabiról még csak annyit, hogy amit az elmúlt 10 hónapban letett -példaértékű. Nem szeretném túlhypeolni, nézzetek rá a facebook oldalára és kövessétek bátran! Kiváló példa az elindulnivágyóknak, a céltalanoknak; tiszta és világos üzenettel – a világot nem csak elképzelni kell, hanem elindulni és felfedezni önmagunkkal együtt!

A második projekt, a varró projektem. Tegnap egy nagylelkű adománynak köszönhetően legalább 100 db burdát kaptam egy varrónőtől. Ő lesz az, aki segít eligazodni a szabás világában és ha minden jól megy, akkor nemsokára a varrógépem és én is szerelmesek leszünk egymásba. Ez egy nagyon kecsegtető románc.

A harmadik dolog, ez még csak gondolati szinten mozog, de úgy tűnik beérik – marketing tanfolyamokon szeretnék részt venni. A Buen Gabino DreamTeam Tűrőlpattant Reginája* rendszeresen jár ilyenekre, amolyan önképzés szinten – nagyon megfogott, amikről beszélgettünk vele és úgy tűnik, dolgom van ezzel a marketing-média-mizériával.  De mindezek előtt van egy műtétem ( a bölcsességfog, amitől nem bölcsebb, hanem kifejezetten hülyébb lettem…).

* Regina oldalát is érdemes lecsekkolni főleg akkor, ha szeretitek a kézzel készített ajándékokat. Regi mindenféle állatkát horgol, szerintem gyerekek és felnőttek kedvencévé válik seperc alatt.

Visszatérve a szorgos-dolgos hétköznapokba, kicsit megszürkült minden. Esik is az eső, szóval az időjárás sem kedvez a hangulatnak. Mindenesetre – Márait idézve búcsúzom a következő blogposztig.

„Az életbe nem lehet időnként kirándulni -, minden és mindenki egész embert kér, az élet is, a munka is.” ( Márai Sándor)

 

Beküldve:

Panelkiszabadulási kísérlet

Mivel jómagam is a hármak bűvkörében élek ( ágy-munka-otthon) így természetesnek érzem, hogy a jó idő közeledtével ezt a hármast kellemesen megszakítsam alkalomadtán. Végre kellemesebb az időjárás, több fény jut be az ablakon, több ötlet cikázik a levegőben ( és persze bogár) – én kóros mehetnékben szenvedek a nap jó részében. A WMN cikkéből inspirálódva összegyűjtöttem magamnak is ösztönzésként, hogy hová mehetnénk el kettesben, hármasban, ötösével áprilisban Debrecen és környékén.

1. CSAK Design Vásár
Ez egy elég erős kezdése a kimozdulásnak, mert a szülinapos CSAK Design sok újdonsággal készül. Maga a vásár is szerintem abszolút egy jó program, a helyi alkotóközösségek mindig érdekességgel rukkolnak elő, színes felhozatal, nagyszerű ajándéktárgyak. Aki még nem volt, mindenképp látogasson el az Egyetem főépületébe.

2.Nagyerdő
Ez olyan alap, mivel a cívisvárosiak hol máshol ( a Vekerin kívül) élvezhetik a természet szépségét. Itt azért megemlíteném a Botanikus Kertet, ami csodálatos, főleg tavasszal. Elég hozzá egy pléd, kettesben vagy többedmagunkkal, leülni, beszélgetni, egyszerűen élvezni a napsütést. Mondjuk, én ezt egy könyvvel is eltudom képzelni totál egyedül.

3. Régiségvásár
Van egy hangulata – mi tavaly kezdtünk el járni a régiségvásárra, amolyan heccből, de a végén teljes egészében beleszerettem. Főleg a könyvrészlegnél vagyok megtalálható, de érdekelnek a gyönyörű ékszerek is.  Alkudozásban nem vagyok pro – sőt kifejezetten nem is vásárolok, inkább nézelődök. Olvastam híreket azzal kapcsolatban, hogy áthelyezésre kerül majd az egyik bevásárlóközpont parkolójából a Nagyerdőre – az biztos, hogy még több embert vonz majd, mivel a Nagyerdő közelsége szerintem ad egy pluszt az egész eseménynek.

4. Termálfürdő
Bár ez nem feltétlenül szabadtéri programnak minősül, mindenesetre jó móka. Kifejezetten élvezhető, a szabadtéri kiülős rész pedig számomra nagy kedvenc.

5. Slampoetry-est
A Debreslam egész estés programokat épít a slam-versek és témák köré. Szeretem a verseket, a slameket meg kivételesen : Simon Márton, Kertész Zsófi, vagy az örök szerelem Závada Péter versei nagy kedvencek.

6. Társasjáték-estek
Annyira nem szeretek sok emberrel kontaktba kerülni egyszerre, de 2-3 ember simán belefér – este, nálunk, vagy ha nem nálunk, akkor Debrecen belvárosában is található egy kiskocsma, ahol különféle társasjátékok próbálhatóak ki, miközben mindenki egy kis mennyiségű örömnedűt fogyaszt.

7. Esti ( késő délutáni) kocsma
Ez annyira nem romantikus szerintem legalábbis, mindenesetre jó közösségösszetartó ereje van : a barátokkal iszogatni, ( éljen a Füredi!) miközben megvitatjuk az aktuális pletykákat, az élet nagy eseményeit. A minap élveztem a Füredi vendégszeretetét – meg kell hagyni, van egy feelingje, miközben már a nap utolsó sugarai melegítenek és előtted hever a jéghideg vodkanarancs.

8. Egyéb szabadidős tevékenységek
Én speciel nem szeretek futni, sem futópadon, sem a természetben, de egyébként aki szeret, annak ez az időjárás kedvezni fog, bármilyen sporttevékenységhez. Párban állítólag még motiváltabb is az ember, ha meg csapattal van ( vagy főleg transzparensekkel álló supporterekkel) akkor még hatékonyabbá válhat a délutáni testmozgás. Tollasozni, frizbizni is tök jó móka – ráadásul ha a régi Csónakázó-tó környékén tesszük, estefelé megnézhetjük a fényvetítést, ami hazánkban eléggé egyedülálló.

9. Túrázás / Kirándulás
A túrázás alatt egy szimpla Debrecen- Zelemér távot is eltudok képzelni, de például biciklivel vagy busszal/ vonattal egynapos kirándulásoknak is megvan a bája. Én nagyon szeretem a kisebb tavakat, a víz közelsége megnyugtat. Mikor Budapesten vagyok, abszolút átváltok turista üzemmódba és ha alkalom adódik, akkor biztosan kikötök a Margit-szigeten.

Nektek mi a kedvenc program, mivel bővítenétek ki a listámat?:)

Beküldve:

Highs and Lows

Már lassan áprilist írunk és be kell vallanom, rengeteg dolog történt – viszont kár lenne tagadnom, hogy voltak kevésbé szerencsés időszakok. Lehet, hogy szimplán csak érzem a tavaszt, a jó időt, de képtelen vagyok megmaradni egy helyen, a gondolataim is csaponganak. Az alkotás eléggé háttérbe szorult, nem érzem magamban azt a fajta energiát, ami régebben egész éjjel fenntartott és órákig írtam vagy rajzoltam. A fene se tudja mikor rajzoltam ki magam úgy istenigazán – ihlet van, ötleteim mindig akadnak, de egyszerűen nem is mondanám ezt blokknak, szimpla időhiány vagy motivációhiány. Az edzést az utóbbi két hónapban túlzásba vittem, olyan tempót diktáltam magamnak, ami végső soron kifárasztott és elvitte a kedvemet is magával. Jelenleg próbálom újra visszanyerni ezt a motivációt, azt a jókedvet, ami övezte az edzéseimet.

Talán szükségem lenne egy-két masszív én-terápiára. Amikor akkor kelek, mikor jólesik, azt csinálom, ami feltölt. Biztosra veszem, hogy egy-két nap után már kifejezettebben jobban érezném magam a saját bőrömben, kitudnám fejezni, hogy mi az, amit pontosan akarok – ha kedvem lenne sétálnék, verseket olvasnék, figyelnék olyan apróságokra, mint például a halak siklása a Békás-tóban, vagy a szellőre, ami a tavasz illatát hordozza magában. Biztos ti is átéltétek már azt a pillanatot, amikor a bőrötökön érzitek, ahogy süt a nap, felborzolja kicsit a hajatokat, libabőrössé váltok és egyszerűen nem számít semmi, mert pont akkor vagytok jó helyen – nos, összegezve erre az élményre lenne szükségem. Egy órára magam mögött hagyni azt a hátizsákot, amit időről-időre telepakolok aggodalommal, túlzott felelősségtudattal, szabályimádattal, takarítási mániával. Nem törődni azzal, hogy mit fogok főzni, vagy hogy otthon takarítanom kellene, vár a mosás – csak az átlagos háztartásbeliek élete,na.

Viszont a könyveket és a filmeket kifejezetten igénylem. Ma megnéztem a Viktória – A zürichi expressz filmet, egyszerre megdöbbentő, tabudöntögető, másoknak talán túl silány vagy inkább sekélyes, számomra pedig nagyon is érthető.Szerintem a rendező nagyon megragadta a mondanivalót, ami egyébként roppant szimpla, hiszen aki szegénységben nőtt fel, annak egyértelmű, hogy a jobb élet reménye meg a kiugrási lehetőségek mindig kecsegtetőek. Igen, megvan az ára. Kurva nagy ára van – mint ahogy a filmből is kiderül, de hibáztatható bárki is azért, mert ki akar törni?

A kötelező sorozatokon kívül ledaráltam egy új, Netflixes sorozatot, amit nagy meglepetésemre az egyik tinédzserkori kedvenc énekesem írt : Umbrella Academy néven fut. Nem szeretnék spoilerezni, de mindenképp érdemes végignézni. Szerintem van mondanivalója – pont úgy, ahogy a Deadly Classnek is.  A Deadly Class mindenképp fancybb, ha mondhatom ezt : nagyon jól kitalált figurák, karakterek, tökéletesre hangolt stílusok. Ha az Umbrella Academyt nyersnek, kevésbé faragottnak titulálnám, akkor a Deadly Class egy abszolút kerekre faragott sztori. Nincsenek benne óriási feleszmélések az élet nagy dolgairól, de szerintem élvezhető, könnyed. Az Umbrella inkább elgondolkodtat néhány részében, nagyon jól ábrázolja a különböző karaktereket és számomra csattanóval végződött. Nagyon jó a lezárása, sok-sok alternatívát eltudok képzelni a következő évaddal kapcsolatban. Voltak benne vontatott részek ( mondjuk nem világos, hogy Mary J. Blige mégis mit keres ebben…) de alapvetően minden részét izgatottan vártam. A Gotham, amibe bele se akartam kezdeni, végül rabjává váltam pedig úgy tűnik, hogy az utolsó évadra kezd igazán kifulladni – kiszámítható, klisés, számomra egyetlen pozitív karaktere az pedig a leendő Macskanőt megformáló Camren Bicondova. Őt még mindig várom, hogy a képernyőre kerüljön.
Könyvek tekintetében jelenleg teljesen lekötött a David J. Lieberman-féle Hazugságvizsgáló c. könyv, amely bemutatja, hogyan leplezzük le azt, aki hazudik. Testbeszéd, mimika, aprónak tűnő jelek, freudi elszólások – ez most így nem tűnhet olyan nagy dolognak, de a könyv igazán részletesen elemzi az egyes viselkedéstípusokat, apró jelekre hívja fel a figyelmet, a testbeszéd árulkodó mozzanatait mutatja be. Mindenképp izgalmas és érdekes olvasmánynak tartom, mivel alapból vonzó számomra az emberek megismerése. Mindenkiben van egy radar, és ha valakivel már hosszú ideje együtt van az ember, szinte azonnal képes észrevenni azokat a jeleket,amikből leszűrheti, hogy a másik nem mond igazat. Szerintem én kifejezetten jó megfigyelő vagyok – talán azért, mert az évek során hozzászoktam, hogy az emberek arcáról ( és szájáról) olvassak, ha már a hallásom nem az igazi.

Ha minden jól megy, jövőhéten találkozok egy varrónővel – ez több lehetőséget is hordoz magában, de az elsődleges az, hogy újra barátságot kössek a varrógéppel és hogy az ötleteim kivitelezhetővé váljanak a saját magam szórakoztatására. Annyi mindent szeretnék csinálni – újra ruhákat tervezni, tanulni spanyolul ( elkezdtem!), a jelnyelvet is tanulni ( szintén elkezdtem!), mindenképp rajzolni, írni, alkotni, tanulni -néha kifejezetten csodálom azokat az embereket, akik ebből élnek meg. Van, amikor kevés a nap 24 órája, van amikor meg bőven sok.  A marketing könyvemet is nagy kedvvel bújom de igazán nem tudom beleélni magam – ebből a szempontból az egyetem is hiányzik. Nemcsak a társaság, hanem a tudás – teljesen más otthon tanulni valamit önszorgalomból, mint hogy valaki, aki nálam jóval okosabb elmagyarázza, feladatot ad, gondolkoznom kell és megoldanom. Azért hiányoznak a magolós,tanulós esték – mikor én átforgattam magamban a tanultakat és átadtam a tudásomat a kedvenc csoporttársaimnak, közérthetőbb nyelven. Ha belegondolok sok-sok kis apró momentum hiányzik…

Beküldve:

Láncolatok

Eljött az újév, mondhatjuk, hogy tiszta lappal, bátran, kicsattanó kedvvel látunk neki a következő háromszázhatvankitudja mennyi napnak. Én már szilveszterkor elkezdtem a tervezgetést, azóta sem álltam le vele, holott tisztában vagyok, hogy a tervezés számomra olyan tevékenység, ami átlendít a nehezebb időszakokban, meg felpezsdít, de ember tervez, Isten végez. Szilveszterkor évet rendeztem, milyen volt a 2018-as évem ( szégyenszemre nem igazán vezettem a naplómat, hogy belekukkantsak – de elég beszédesnek véltem, hogy a micro SD kártyám megadta magát, háromévnyi fotóval és videóval. Talán épp ideje volt elengednem? Kitudja, ha nagyon jeleket keresnék, azt mondanám, ez egy határozott jel volt arra vonatkozólag, hogy az élet megy tovább, szóval miért ne venném fel én is a tempót az újévre…) aztán pedig a 2019-es évemet terveztem meg -ebben rengeteg kirándulás, élménygenerálás,lakásfelújítás szerepel. Minden vágyam fejlődni – mentálisan. Tanulni szeretnék – a marketing világa egyre jobban érdekel, ezenfelül eltudom képzelni, hogy képzések után nézek majd, mert kell valami, amitől előrébb lépek végre – az egyetem után kellett egy kis szusszanás, de ha az nézzük, hogy egy évnél tovább soha nem lazítottam a tanulás terén, akkor nem is olyan elkapkodott ötlet, hogy végre belefogjak valami komolyabba. Annyi tervem van – ezekhez pedig nem kevés pénz kell. Nem vagyok hajlandó mégegyszer lejátszani az egy-két évvel ezelőtti állapotot azzal kapcsolatban, hogy nem lesznek szabad hétvégéim,és még itthon is a munkával foglalkozok ( két munkahely, nesze neked!). Ha nincs időm feltölteni a lelki raktárakat, akkor bizony szarnak se vagyok jó – a karácsony és a szilveszter közötti időszak ékes példa volt arra, hogy már annyira levagyok szívva, merülve, hogy csak kötözködni bírok, csak a negatív oldalát látom meg a dolgoknak és ez pedig senkire nincs jó hatással.

Mindezek mellett pedig pont tegnap futottam bele Orvos-Tóth Noémi könyvébe illetve az arról szóló könyvajánlóba. Szentesi Éva megfogalmazta, hogy tulajdonképpen, mindenki életében olyan visszaírható képlet van, olyan láncolat, ami végigkísérhető egész generációk mentén – erről már hallottam egy kedves pszichológus barátnőmtől, hogy vannak erre kifejezetten terápiás módszerek, hogy ezeket a terheket, amiket nem is mi, hanem például az én anyám hordozott, hát ne vegyem tovább én a vállamra feleslegesen. Ezek a családállítások biztosan nagyon jó dolgok, csak a fene vinné el, hogy a mentális egészségünk helyreállítása is pénzbe kerül – úgy értem, hogy az állam miért nem veszi figyelembe, hogy az embernek nemcsak testi hanem lelki egészség is szükséges ahhoz, hogy kiváló tagja legyen a társadalomnak és emellé még tökéletesen is tudjon teljesíteni a munkahelyén? Na mindegy.
Szóval maga a téma roppant érdekes, én pár hónapja elkezdtem kutatni a családfámat, illetve a még meglévő gyökereimet, még azokat is, akiket úgymond nem vettem eddig figyelembe. Maga a család fogalma is számomra nagyon megfoghatatlan, képletes dolog, hiszen láttam már általam módfelett irigyelt családokat, anya,apa és gyerekek koncepcióban, ahol tényleg azt láttam, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, szerettem odatartozni aztán rájöttem, hogy ez csak külsőség – de láttam olyan mintát is, ahol mondjuk nem próbálták kitenni a kirakatba, hanem egyszerűen tudtam, hogy gondok vannak, aztán megoldásokon dolgoznak, együtt.

Feltettem én is magamnak a kérdést, hogy én vajon kitől és hogyan meg mit hordozok a tudtom nélkül. Mit hordozhatok az apám oldaláról, mit az anyáméról. Mivel lettem másabb, hogy a nagymamám nevelt fel, olyan értékrenddel és szigorú szabályokkal, amiket mások csak nehezen tudnak elképzelni – vajon meddig  volt ez egészségesnek mondható a részéről, vagy hogyan sikerült mindabból egy pozitívabb képet varázsolnom, felülírnom azokat az általa felállított elméleteket, amikről persze a későbbiekben kiderült, hogy elavultak. Mi lett volna ha az apám nevel fel? Vagy mondjuk az anyám nem hal meg 47 évesen?
Olyan érdekes, hogy gyerekként látunk egy csomó mindent, elraktározódik ott belül és évek telnek el, mire bumm, hirtelen beugrik egy kép, flashback, és egész máshogy látjuk az eseményeket, felnőtt fejjel. Egész láncolatok indulnak be, ok és okozatok villannak fel, szóval kezd értelmet nyerni azok a berögzült viselkedésformák,reagálások, történések… Vagy kimondok dolgokat,megélek érzéseket, dejavum lesz, mintha már ezt érzékeltem volna korábban – mi van, ha tudatom mélyéről másolom a berögzült képeket? Úgy értem, hogyan születnek azok a tipikusan rossz döntéseim? :))

Az elmúlt egy évben több,teljesen különböző emberektől kaptam meg azt, hogy túl nagy a szám. Volt, aki ezt pozitívumként emlegette, volt, aki óvatosságra intett. Volt, aki bátornak nevezett, volt, akitől kaptam bátorság követ azért, mert kimondtam, amit mindenki gondolt, de senki nem mert megemlíteni. Tényleg meglepett, hogy abból a félénk, belülről majdszétfeszülő kislányból, tinédzserlányból eljutottam idáig. Emlékszem, hogy számtalanszor széjjelfeszített belülről az a düh, azok a kimondatlan szavak, érzések – talán ezzel kompenzálom most magam, hogy mindent kimondok. Néha ténylegesen érzem, hogy annyira a szélén táncolok, hogy talán egyszer le is fogok esni erről a peremről – dehát ahogy Almási Kittitől hallottam, na és? Akkor mi lesz? Mindig ez lebeg előttem. Mi a legrosszabb dolog, ami megtörténhet ha túl őszinte leszek? Nem fognak kedvelni? Kirúgnak a munkahelyemről? Elfordulnak tőlem az emberek? Nem kapok több figyelmet, segítséget? Na és akkor mivan? 🙂
Amikor pedig végképp túlteng bennem a bátorság, még ráteszek egy lapáttal – TED X -es videókat nézegetek, olyan nőkről, akikre felnézek az életútjuk, a meglátásaik, tapasztalataik miatt. Borbély Alexandra előadása több volt, mint lenyűgöző, pont úgy, mint Pásztor Annáé.
Önmagamhoz megtalálni az utat sosem volt könnyű, vagy egyszerű – de amikor sikerül rálépnem újra arra az útra, vagy huzamosabb ideig le se térni róla, akkor eufórikus érzésem van : back on track, right on time.

Beküldve:

Introvertáltnak lenni egy erősen extrovertált világban

Introvertált : befelé figyelő, háttérbehúzodó, kevés beszéd, zárkozott és félénk.
Valami ilyesmit dobna ki a google ha rákeresnénk erre a jellemtípusra.Van egy nagyonkirály személyiségteszt itt.
Ez a teszt amúgy szerintem tényleg nagyon hasznos, rólam is olyan dolgokat dobott ki, hogy ihajj-csuhajj és persze nagyon is van valóságalapja. Nekem a morális alapokkal van gondom – illetve, hogy nincs! Merthogy nem igazán tűröm, sőt, alapvetően nem is tűröm az igazságtalanságot és ezt sokszor szóvá is teszem.
Gyerekkoromban igencsak nehezen néztem el, hogy ugyannyi munkával én rosszabb osztályzatot kapok, mint XY, merthogy ő a kedvenc. Nincs kedvenc. Nagyon-nagyon belénknevelték az általánosban legalábbis azt gondolom, hogy az én osztályomban ez maximálisan jelen volt, hogy muszáj legjobbnak lenni. Nincs más opció. Legyél ebben is kiváló meg abban is – ez többnyire a tanárnő saját egójának a simogatását szolgálta, semmint azt, hogy valóban büszkék legyünk a tudásunkra. Nem felejtem el, hogy nagyon nem voltunk barátok a matekkal de ez addig nem zavart engem, ameddig a tanárnőm nem állt mellettem és szinte sírásig szuggerált, hogy márpedig ezt így nem lehet, hogy üresen hagyom. Mert mindent mindig tudni kell és ha úgy van, akkor a szünetben is ott áll mellettem és mentális támadást intéz ellenem, hogy nem adhatom le az ötös szintet.

Azt sem tudom kiverni a fejemből, hogyan lehet az, hogy valaki kitúr engem a munkahelyemről, kevesebb tudással ámde hosszabb nyelvvel. Ez sem teljesen világos, hogy miként lesz valakiből papír nélkül,tudás nélkül ( és itt nem arról van szó, hogy én lenézem őt amiatt, hogy ő ezt vagy azt nem tanulta, elvégre nem mindenkinek adott a lehetőség. A cipész meg maradjon már a kaptafánál esete…) olyan ember, aki nekem osztja le a parancsokat és lép a helyembe, mert egyetlen előnye velem szemben a gyakorlatiasság. Tudom, hogy ilyen világot élünk, ahol kutya eszik kutyát, de ez az, amit én nem tudok lenyelni.

Nekem védőügyvéd személyiségem van ( katt ide, ha érdekel). A segítőkészségem néha az egeket veri, még akkor is próbálok valamit és valahogyan tenni, ha egyébként halott ügy. Introvertáltként az eszközöm az írás, hiszek a karmában, a jó és a rossz egyensúlyában – néha idealisztikus ötleteim vannak, amik persze egy idő után realisztikussá válnak. Egyébként tényleg könnyen kommunikálok, de van úgy, hogy hetekig nem keresem a hozzám egyébként nagyon is közel álló barátaimat – ha nem vagyok lelkileg a legjobban, értsd szükségem van a feltöltődésre egy hosszú hét után ( pl. most) akkor nem keresem őket. Ebből volt már sértődés, harag, miegymás. Őszintén szólva ez sem igazán rendít meg abban, hogy odaadjam magamnak ezt az időt – aki ezt nem érti meg vagy éppen nem látja át, hogy nem akarok akkor kommunikálni, mikor nem tudom 100%-ig önmagam adni, hát akkor üsse kő, nem ismer engem sem. A védőfalaim igencsak magasak, felszínes beszélgetésekre amúgy nincs időm, sem kedvem. Pár mondat után letudom szűrni és le is szűröm, kit mennyire lehet ‘bentebb’ engedni. Sokszor szívtam már meg ezzel, hogy nagy bizalmat szavaztam lepcses szájú,rosszindulatú és energiavámpír embereknek, de olyan lettem idővel, mint egy jó tűzfal : ha nem tudod a biztonsági kérdésekre a választ, te bizony nem jutsz sehova se.

Nehéz egyébként valóban introvertáltnak lenni, amikor manapság mindenki harsányan hirdeti az igét, osztja az észt, kéri a véleményt de nem fogadja el. Minden kifele történik : plakátlányok tökéletes alakkal, ámde kitudja milyen szintű roncslelkekkel, tömeggyártott magazinok kevés valódi tartalommal, brandek nagy nevekkel, szóval tudjátok. Gyorsan élünk, minden egy nagy rush, ahol a leggyorsabbaké a világ aposztrofált élvezete, hatalma és boldogsága is. Olyan szavak repülnek a levegőben, mint önmegvalósítás, mindfullness ( kedvenc szavam lett), self-care, mindenféle angolból átvett trendi szavak, amik hashtaggel jól mutatnak, egyébként meg nem feltétlenül éljük is ezt meg = csakis kifelé mutatunk. A dolgok valódi megélése nem az erősségünk – vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy kétpofára zabáljuk az élvezeteket és még mindig nem elég. Fogyasztó társadalom, óriási igényekkel. Kinek mond ez valamit?

Introvertáltként, védőügyvédként élharcost játszok néha ( szélharcosnak is mondanám…) mivel sok esetben bár kimondom, megvitatom a nézeteimet másokkal, az úgy át is suhan rajtuk. A pénz kérdése mindig rizikós – idealisztikus nézeteket vallok, ez tény. Főleg Magyarországon, de ezt sem kell bemutatnom senkinek.

Introvertált vagyok – de van hozzám útmutató, csak kérdezned kell.
Hiszem, hogy a jó kommunikáció utat mutat mindenki számára, úgymond, hidakat képez – teljesen mindegy, hogy ki honnan és milyen közegből jött.

Beküldve:

Párkapcsolatok – flitterek nélkül

Bihari Vikit sokaknak nem kell bemutatnom, hozzá köthető a Tékasztorik blog, aztán a könyvei is ott vannak, illetve készült egy filmje is. Számomra nagyon őszinte, szerethető karakter, aki pontosan tudja, hogy emberből van ezáltal esendő mégsem próbálja magát glitterrel meg flitterrel feljavítani csak azért, mert a társadalom amúgy ezt diktálná. Követem őt elég régóta, a napokban egy posztja kapcsán igencsak elgondolkoztam.

Nem az a lényeg igazából, hogy fél éve együtt van valakivel és ezt megünnepelte. Amúgy örülünk neki persze, mert aki ismeri Vikit illetve a munkásságát, pontosan tudja, hogy ez mekkora mérföldkő számára. De ahogy írta – na ott van a kutya elásva. Írt arról, hogy szabadnak érzi magát a kapcsolatában, tudják mindketten, hogy inviduálisan is működnek, nem kell összeszögezve lenniük ahhoz, hogy egészet alkossanak, sőt. A saját magára fordított idő nem jön le negatívan egyik fél oldaláról sem, hiszen pont úgy szüksége van arra is, mint amikor egésznap együtt vannak. Annyi mindent leír, ami elemi erővel hatott rám, hogy szó szerint pofánvágottnak éreztem magam. Miért? Mert az ember nehezen látja be, ha hibázott. Még nehezebben emészti meg, ha rájön mekkorát. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy egyébként már eltelt az én szemszögemből két év, és most tudatosul bennem az, hogy miként és hogyan lehet valakinek az életét, a párkapcsolatához fűzött gondolatait átvariálni. Ez egy nagyon személyes poszt lesz, akinek nem inge…

A poszt elolvasása után rádöbbentem, hogyan rontottam el sok mindent a múltban. Ez önmagában nem nagy dolog, mondhatnátok, de aki ismer tudja, hogy de, bizony az. Most itt megint megkaphatnám, hogy két év távlatából ugyan már megint mit foglalkozok vele, de hiszem és vallom, hogy mindig dolgoznunk kell magunkon ahhoz, hogy ne hagyjunk hátra kioldatlan csomókat, mert azok a csomók, idővel bizony betokosodva ugyanazt a mechanizmust indítják el.  Lehet, hogy sok esetben igen, de a szakítás után nem voltam híve a mutogatásnak, hogy ki mit rontott el, hogy na akkor és most azonnal hányjuk egymás szemére, mert attól jobb lesz. Nem lesz jobb. A szardobálás csak ürügy, igazából magát a konfliktust, a lelki dolgokat nem oldja fel – még igazából kényelmet, komfortot sem ad.

Fontosnak tartom, hogy kimondhassam : én is elrontottam. Sok mindent. Itt most nem kell arra gondolni, hogy glóriát és dicsfényt várok, vállveregetéseket, hogy ezaz, jó vagy. Nem. Egyszerűen csak jó érzés, hogy ezt is elengedhetem, adhatok magamnak végre hitelt, hogy képes leszek az előző kapcsolatomból tanultakat jól kamatoztatni a jelenlegi kapcsolatomban. A fejlődés fontos és hát a fejlődés nincs ingyen – nem hinném, hogy könnyek és szívfájdalom nélkül léteznének leckék.  Nem rágódni akarok rajta, mint egy rég ízevesztett rágógumin -egyszerűen úgy érzem, hogy minél többet forgatom át magamban azt a hét évet vele, annál több részlet sejlik fel, kap értelmet minden mozzanat, amit nekem ott belül át kell értékelni. Sok mindenért hálás vagyok neki, sok mindenért érzek köszönetet, meglátom végre a szép részleteket is – de ehhez idő kellett. Az önhibáztatáson túl, a mutogatáson át szerintem a gyász összes részén átjutottam. Bizony, egy kapcsolat halála az gyászfolyamatot kíván.

A jelenlegi kapcsolatomban már nem követem el azokat a hibákat, és ha mégis egy szemernyit is kétségbe vonnám azt, hogy jól döntöttem, megvitatom vele. Bocsánatot kérek. Nem próbálom rajta levezetni a stresszt. Ezek sokak számára magától értetődő dolgok – de nekem nem. Nehezen adtam bocsánatkérést, makacs vagyok, önfejű. Sokszor túlmagyarázom a dolgokat, az otthoni sztereotípiákból dolgoztam – helytelenül. Jelenleg is azon vagyok, hogy ezeket felülírjam – mert nem minden az, amit otthonról hozol, nemdebár. Az érem két oldala, amiről órákat lehetne mesélni.
Nem áradoznék arról, hogy jelenleg mennyire sugarcoated a kapcsolatom, mert ez nem az az oldal és nem is az a poszt. Mellesleg,már ennek sem érzem azt a részét, hogy kellene. Az is nagy váltás számomra, hogy a kapcsolatom nekem szól – nem az instagram, facebook világnak, ahol bizony fröcsögtem és posztoltam rendületlenül, mert a hibákat el kell fedni azzal, hogy minél többet posztolunk. Ez is egy jó intő jel volt, a múltból. Dolgozok magamon : ha ezt egy képpel szeretném érzékelteti, pontosan úgy festene, mint azok a térképek, ahol keresztül-kasul jelölések vannak és cérnával vannak összekötve. Ok-okozat. Múlt-jelen. Valahogy most világosodom meg, hogy miből mi fakadt. Ez pedig egyszerre csodálatos felismerés és némileg azt hiszem, kellemetlen, szúró fájdalom.

Van, aki vállrándítással túl van ezeken a kapcsolati mizériákon, a régmúlt sérelmeken. Én nem az az ember vagyok, nekem nem annyi egy kapcsolat, hogy vállat vonok. Az, amit kivülre mutattam, mutatok lehet, hogy fényévekre más, mint ami belül van. Ettől függetlenül őszinteségre törekszem – ezért is született ez a poszt.

Jobb ember akarok lenni, jobb társ akarok lenni. Lehetne fognom arra, hogy fiatal voltam, szerelmes, első kapcsolat, tudjátok. Nem fogom erre – egyszerűen csak azt tudom mondani, hogy tapasztalnunk kellett mindkettőnknek ahhoz, hogy azokat az értékeket amiket együtt anno megfogalmaztunk vagy átvigyük a következőbe vagy csak szimplán megtartsuk magunknak, hogy tanuljunk általa. Eltudtam engedni a haragot, a dühöt, a fájdalmat azt is, amit magam felé éreztem ez ügy kapcsán. A lényeg : a megbékélés.
Csak akkor lehetek meglátásom szerint egész ember, ha teszek is ezért. Ha nem tagadom le a múltam, sem a hibáim, nem próbálok hárítani, hanem azt mondom, ez így velem együtt kerek ,ez jár a csomaggal. Az, hogy a jelenből és jövőből mit hozok ki, megint csak rajtam áll annak fényében,hogy mit kezdek a hozott csomaggal.

Nem tartozom már senkinek sem számadással, nem kell magyarázkodnom.
Nemsokára 27 éves leszek – várom, őszintén. Mindig izgalmas, hogy milyen leckéket tartogat még az élet, párkapcsolat terén is. Elég régóta viharként aposztrofáltam magam – egy ideje úgy érzem, már csak lassú,nyugodt szellő vagyok. Nincs jobb érzés ennél.

Beküldve:

Mindfullness – éld meg a mindennapokat!

A mindfullness egy mostanában igazán felkapott, mondhatni trendi szó. Szerintem erre már komplett kurzusok is vannak, hogyan éljük meg az életünket jól, hogyan legyünk tudatosan boldogok és társai. Ehhez még hozzájön egy tucat könyv,egyéb online összefoglaló – magyarán ma igazán divatos fejben is otthon lenni.
Nekem ettől személyszerint herótom van. Leszögezném, ahogy a finneknél, a svédeknél és más nemzetiségeknél is, imádom, nagyra értékelem,hogy átélik a mindennapokat és nemcsak megélik őket. Nagyon jó kezdeményezésnek tartom, hogy akinek igénye van rá, vagy úgy érzi lát benne fantáziát igenis menjen el kurzusokra, tanuljon meg többet magáról, legyen sokkal ‘befelé figyelőbb’.  A gond az ezzel a nagy promozással meg életstílus felvezetéssel, hogy nekem úgy hat, mintha egy ruha lenne, amibe bárki belebújhat ha van kedve / pénze. Aztán majd jön egy másik hullám, és akkor azt vesszük meg és az vesszük fel.

Nekem nagyon adja, a Slow Budapest dolog is – rákerestem a térképükre, számos helyen jártam, amit ők megjelöltek, mint lelassuló pont. Csinálom a hétvégi ‘telefonmentes’ detoxomat, sőt, vannak napjaim, amikor még a laptopom közelébe se megyek. ( pl. a tegnap estém, mikor órákon át társasoztunk a párommal a legújabb szerzeményünkkel) Nem tudom érthető-e, hogy maga ez a mindfullness nem csak egy adott intervallumra kivetíthető mozgalom, amibe csatlakozhatnak az emberek, hanem valós életfelfogás, szemléletformálás, amit szívvel-lélekkel érdemes csinálni – elvégre pont ez a lényege! Merthogy teljes egészében megváltoztatja az ember felfogását, a hétköznapokhoz kötődő gondolatait, a boldogságot, mint fogalmat forgatja át az emberben. Meglátásom szerint helytelen és közhelyes is egyben, hogy a boldogságot címkézni kezdjük, szépen becsomagoljuk, dekoráljuk aztán meg jól eladjuk, mint egy megvásárolható örökéletű pakk, amit néhanapján úgy a vevőnek ki kellene bontogatnia, hogy hahó én boldog vagyok.

Még a középiskolai éveimben merült fel bennem az a gondolat, hogy a boldogság, hát az nem állandó. De ezzel az égvilágon, belátom, nincs is gond. Aki folyamatosan boldog, az élet minden egyes adott percében, az valahol meglátásom szerint, nem teljesen őszinte. Az ember lehet hálás, lehet jókedvű, lehet kiegyensúlyozott – de boldog? Folyamatosan? De ez nem is gond, ha nem sikerül. Elvégre mindig van okunk arra, hogy jobb legyen a kedvünk, örüljünk valaminek. Számomra a boldogság olyan, mint egy konzerv. Van szavatossága, jól meg kell ízlelni, át kell forgatni magunkban, de nem lehet örökké tartogatni a „jobb” napokra. Ugyanez van a szomorúsággal – nem lehetünk állandóan szomorúak. ( nyilván itt megemlíteném azt, hogy aki volt már depressziós, ült abban a bizonyos gödörben, ezzel az állításommal rohadtul nem fog egyetérteni, sőt.)
Két tetoválásom is van ezzel kapcsolatban : az egyik tulajdonképpen azt fejezi ki, hogy hálás vagyok, amiért mindig kapok az élettől leckéket. Lehet, hogy amikor épp a lecke elején járok, akkor minden vagyok, csak hálás nem, de amikor visszatekintek, rájövök, hogy mi miért történt és miért én kaptam ezt. Nem tudom pontosan hol és hogyan olvastam egy nagyon találó gondolatot hogy Isten csak annyi terhet rak egy ember vállára, amennyit az elbír. Nem tartom magam vallásosnak, de ezzel mélyen egyetértek és eszerint látom az előttem és a hátam mögött levő történéseket. A másik tetoválásom egy koreai zenészhez köthető, egyetlen mondat arra vonatkozóan,hogy az életemben nincsenek határok. Ez egyrészt a függetlenségemet, a szabadsághoz kötött ellenállhatatlan vonzódásomat és azt is jelenti,hogy nem lehet mindig csak rossz valami, hanem lehet jó is. Jót követhet rossz, rosszat jó.

A Mindfullnessre visszatérve: bár lehet, hogy sokan már ismeritek, én mindenképp bemutatnám a Year Compass-t. (link) Ez a napló abban segít, hogy értékeld az előző évet, átgondold, hogy mit is köszönhetsz neki és szépen, a magad tempójában le is zárd. Ezzel együtt, a lezárás, mint tudjuk, minden vég valami új kezdetét is jelenti, így a következő évet is ebben a zen-tudatban tervezheted meg. Szerintem zseniális, évek óta csinálom és minél inkább érettebb vagyok ezen a téren, annál jobban átlátom, mennyire jó is ez a tervezgetés, ugye a mindfullness. Az igazi flow és slow élményt egyaránt garantálja, hiszen egyszerre figyelsz belülre csendesen és pörögsz fel agyban a terveidet illetően.

A másik dolog, ami szintén a mindfullness-hez köthető, ugye a self-care, vagyis az önmagaddal való törődés. Az itt-és-most megélése, ami kizárja a stresszt, a szociális média kisördögeit, támogatja a spontaneitást, a hála és az öröm valós megélését. Erre kifejezett gyakorlatok vannak, feladatok és a többi és a többi. Szerintem ez mindenkire egyénre szabott : nekem egy jó könyv, tea, vagy írás teszi mindfullnessé az állapotot,amikor megélem, hogy itt és most minden jó. Dehát ugye kinek mi – ez is gyakorlás, önfigyelés kérdése. Nem kell gurunak lenni, vagy nem kell súlyos pénzeket költeni arra, hogy megtaláld a lelki békét, a tudatos harmóniát – a legegyszerűbb talán az, ha kikapcsolsz mindent és hallgatsz magadra, meg a belső hangra. Hogy neked mi a jó.
Nem attól lesz valaki abszolút mindfullness, hogy csinál fotókat instagramra, amikhez hozzáteheti a #mindfullness #positivemind #positivevibes hashtageket, hogy eleget tegyen a kor emberének digitális igényeinek. Ezek a tökéletesre szerkesztett, néha valóban beállított, legtöbbször jógával, meditációval összekötött pr-képek meglátásom szerint arra valóak, hogy aki nézi őket, lepje el a sárgairigység, hogy neki ez nem megy. Szerencse egyébként, mert ha mindenkinek menne, ezer pr-os és marketingesek országa lennénk. ( bár lehet, hogy azok is vagyunk…).
Eleve ha valaki meditál, minek fotózza le? Motiváció gyanánt? Nem tudom. Nem hinném, hogy valakit lázba hoz, ha látja, hogy a másik tökéletesre meditálta magát egy fotó erejéig, de hazudtoljatok meg nyugodtan 🙂

„…Mindannyian csak turisták vagyunk ezen a bolygón. Senki nem él itt örökké, legfeljebb egy évszázadot maradhatunk. Így aztán, amíg itt vagyunk, jobb ha megpróbálunk értelmesen, hasznosan élni, jó szándékkal lenni egymás iránt…”( Tendzin Gjaco)

Beküldve:

Freak Out üzemmód – itt a Karácsony!

Az ünneplés már egy ideje nem az én asztalom. Pótolni, foltozgatni lehet, vannak és voltak rá kisebb-nagyobb megoldások, időszakosan. Nagyon szerettem volna és szeretném most is ,ha a Karácsony ugyanolyan hangulatot tudna idézni bennem, mint gyerekkoromban. Persze, ahhoz kell egy kis varázslat is, hiszen az ajándékok csomagolása, felfedezése, a ‘télapó’ settenkedése éjjel, a kopogás mind-mind játék volt és borzalmasan élveztem.

Mondhatnám azt, hogy a mai kor emberének a karácsony nem más, mint pr,marketing és pénz. Nem szeretnék általánosítani, mert remélem ( és tényleg!), hogy nem csak ilyen emberek vannak, hanem olyanok is, akik egyszerűen varázsolják meseszéppé az ünnepeket. A meseszéppé varázslók közül találkoztam egy-kettővel, de annyira boldog lennék ha többen lennének – mondjuk beleértve magamat is. A minap gondolkoztam ezen, hogyan lehetne előhozni magamban azt a bizonyos lángot, a gyermeki rajongást, a készülődés izgalmát. Még keresem a válaszokat, de bízom benne, hogy hamarosan megkapom őket!

Ezzel nem fogok nagy titkot elárulni, ha közlöm, hogy a legtöbben akkor kapnak karácsonyi-frászt, amikor már októberben elkezdődnek a bevásárlóüzletek és központok őszi kínálatában a karácsonyi becsempészése. A szülők aggódni kezdenek a mikulás csomagok miatt, hogy kinek mi kerüljön bele, hogyan oldja meg vagy nem tudom jelenleg mennyire működik még ez a rendszer ahelyett, hogy a gyerkőc valami hiperszuper konkrét dolgot kap – mondjuk egy telefont, egy laptopot és akármi mást is. Merthogy ilyen is van! Az iskolában ugye szinte naponta megy a versengés, kár lenne tagadni, mert szerintem ez minden generációban fellelhető volt szóval ebből kiindulva már a klasszikus mikuláscsomagozás talán nem is létezik annyira.
Nahát erre rájön a Karácsony és az, hogy ki mire vágyik. Én a hasznos ajándék párti vagyok, dehát gyerekként, ha a szívemre teszem a kezem, jobban örültem egy barbi konyhának, mint mondjuk egy jó, meleg vastag zokninak. ( sosincs zoknim, csak szólok, ha valaki ötleteket gyűjtene :)) Az eddigi tapasztalatokból kiindulva, inkább megmondom és leírom, hogy mi az, amire ténylegesen vágyok – nem szeretném, ha felesleges pénzköltekezés menne körülöttem. Így legalább biztosan tudom, hogyha kapok is valamit, azt maximálisan használni fogom és nem végzi a fiók és szekrény alján.

Viszont nem mindenki ilyen – tehát a szociális médiafelület karácsony tájékán igencsak kitér a hitéből, vagy inkább beturbózza magát?( kérdéses), merthogy ilyenkor bukkannak fel, hogy kinek nagyobb az ajándékcsomagja. Ki mit kapott, ki mennyit költött ( ez körülbelül majdnem ugyanaz az effekt, mint a nyaralásos fotók a Maldív-szigetekről, meg innen onnan), kinek van szebb karácsonyfája és szebben mosolygó, befagyott mosolyú családi képe. Elnézést az utóbbiért, de nem tudom megállni sokszor, hogy ne ezt gondoljam – hiszen ez csak egy kép, ami tökéletesnek hat,ezt az érzést sugallja a „nagyvilág” felé, hogy minden rendben van, minden csodálatos, éljen a szeretet ünnepe, aztán a háttérben meg sokszor nagyon nem így működik az egész. Kicsit ez olyan, mint mikor valaki teleposztolja az üzenőfalat azzal, hogy ő mennyire szerelmes és ötvenhatmillió képet feltesz ez ügyben, hogy mások is így gondolják. (Nem mintha én nem léptem volna ebbe a szarvashibába, mert de és utólag módfelett nem is értem magamat de ezen most lendüljünk túl).

Na itt lép a képbe, pont a fent említett okok miatt, a szegény ember dilemmája és stresszhelyzete. Hiszen sokan esnek abba a hibába, hogy kivülre akarnak megfelelni, tehát ebből fakadóan ők is belelépnek ebbe a ‘kinek nagyobb a… az ajándéka’ versenybe. Családi nyomásra, szociális média nyomásra, társadalmi elvárások gyanánt – kinek mi, lehet ebből csemegézni.  Ezt használja ki az összes, ismétlem az összes üzlet,bolt, márka, termékkínáló és a többi. Az összes elcseszett reklámmal azt szugerálják mentálisan a vásárlóba, hogy vegye meg azt a huszonhatodik laptopot is a család legkisebb tagjának, mert ha nem teszi meg, akkor szar szülő, meg annál is szarabb, hogy a gyereket is kifogják nézni a suliból, ezt meg ugye nem akarhatja a szülő,mert akkor megint kiderül róla, hogy szar szülő. Duplán szar. Nyilván itt remélem érzitek az iróniát, de a lényeg, hogy valóban nagyon rámennek arra, hogy minél többet vásárolj és lehetőleg minél nagyobb értékben. Leárazások, blackfriday, ilyen-olyan akciók – ami egyébként olcsó trükk, hiszen a régi árat spécizik fel nagyobbra, majd leértékelik az eredeti árra. Persze, tiltja a törvény, hogy a vevőket palira vegyük, merthogy ez csalás – na persze és ki jár ennek utána? Kinek érdeke?
Szóval az igazi freak-outolás már november közepén megkezdődik, az emberek őrültmód vásárolnak, tépnek-cibálnak másokat az ajándékokért. Az ünnepi ebéd, vacsora, a gyönyörű fotó, a szépen feldíszitett karácsonyfa alatta az ötven ajándék – na ez a kép él a legtöbb emberben, amikor kiejti valaki a száján, hogy Karácsony. A másik része az amire gondol, a hajtépés, a sietség, a karácsonyfa kiválasztása, az ajándékok beszerzése, a nagy rush, rohanás mindenhova is. Stressz, feszültség  -és még ha mi, akik egyébként a zen tanaival nőttünk fel, hát egy-egy ilyen bevásárlás után, ránk is jut a stresszből bőven, mert elég látni meg érzékelni a több ezer nő féktelen futamát a tökéletes ajándékhajkurászás közben…

Nade. Nem az ajándék fontos, nem a karácsonyfa, nem a tökéletes pulyka,csirke, meg hidegtál, de még nem is az ünnepi töltött káposzta. Az a legfontosabb legalábbis számomra és remélem, sokan egyetértenek majd velem : a nap végén összeülni, koccintani egyet és azt mondani, de jó, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk, minden rendben.

Beküldve:

Edzés motivációval és anélkül – különbségek

A testnevelés óra a halálom volt – ahogy beszélgetek a kolleganőimmel, vagy barátokkal az az általános, hogy mindenki utálta. Mindenkiben túl élénken él az, hogy bizony néhány testnevelés tanár viccet csinált abból,ha valaki nem tudott teljesíteni – negatív példaként statuálták a többiek előtt. A teljesítményorientált testnevelés órák, a végtelen körök, a kislabdadobálás, a kötélen való himbálózás vagy épp a kedvencem : a bukfencezés. Mind-mind olyan dolog volt, ami egyenesen megutáltatta velem a testmozgást.
Hiszen ki a fene ne érezné magát attól rosszul, ha az egész osztály előtt a tanár becsmérli a teljesítményét? Csak 50 felülést tudtál? Cöh.

Na ennek fejébe még az is jött, hogy nem tesizhettem hetedikes koromtól, a hallókészülékem miatt. Nem mintha krokodilkönnyeket ejtettem volna emiatt, még középiskolában sem viselt meg eléggé a testnevelés óra teljes elmaradása. Vékony voltam, nem hízékony fajta, nem okozott gondot, ha nem mozgok eleget.

Na de, most.
Sok olyan időszak volt az életemben, ami így visszatekintve, annyira kistresszelt, hogy ha megfeszültem volna, akkor se tudtam volna hízni. Egyszerre élveztem az előnyét, meg a hátrányát. Lassan matricaként víritott a fejemen, hogy mások anorexiásnak gondolnak. Az biztos,hogy amikor pszichológushoz jártam, azért volt néminemű testképzavarom, de semmi olyan, amiből ne tudtam volna segítséggel,némi rávilágítással kilépni.

Az egyetem, az éjszakai tanulások, a rendszertelen evés, a stresszevés, semmi mozgás ugye nem kell bemutatnom, hogy mit tud okozni? Én, akinek mindig gyors anyagcseréje volt, aki genetikailag a vékonyságot örökölte, hát szépen lassan felszedtem a kilókat. Eleinte még örültem is, hogy na végre, aztán így már a vége fele annyira nem. 2018 januárjában, a 26-dik születésnapom után megfogadtam, hogy itt az ideje a váltásnak : személyi edzés, edzés orrba-szájba, teljes életmódváltás.

Ami a gyakorlatban könnyűnek, egyszerűnek sőt logikusnak hangzik, az a valóságban nem így volt. Itt szeretnék kitérni arra, hogy valójában még mentálisan nem voltam kész a változásra, ez olyan belecsaptam a lecsóba módszer volt, de érezhetően nem voltam ott fejben. Három hónapig csináltam, szenvedésnek éltem meg, kényszernek, muszájnak. Közben dacoltam magammal, hogy én jól vagyok így, nekem nem kellene fogyni, elvégre ma már rájött a divatipar is, hogy az is ember, akit plus size-ba sorolnak, meg pont 2018 az az év, ahol vastagon szedve beszél mindenki a bodypositive mozgalomról.
A sors összehozott egy olyan kolleganővel, aki viszont megmutatta nekem, hogy máshogy is lehet.(Köszi Zsuzsi! ) Annyit beszélgettünk erről az egész edzés témáról, illetve inspirált abban, hogy csináljam, hogy egyre többször kaptam magam azon, hogy tervezem a nagy visszatérést -mindenközben támogatott abban is, hogy az önképemmel tisztában legyek. Együtt mentünk végül edzeni és ez már a második hetünk együtt.  Óriási löketet adott az, hogy már a gépek használatával teljesen tisztában vagyok ( köszönet az előző személyi edzőnek, illetve egy honlapnak ahol fitneszgép bérlésről írhattam ezerhatszáz bemutató cikket) így ez már nem jelentett akadályt. Ad egyfajta önbizalmat,bátorságot, hogy egyedül tudom használni a gépeket, saját tempómban haladok, és végre nem találok kifogásokat – fejben, mentálisan pontosan tudom mit akarok elérni. Amikor a futópadon gyorssétálok, már nem az van, hogy úristen még 5 perc nem bírom ki, hanem elmerülök a gondolataimban, kikapcsolok és csak csinálom, élvezetből. Végre tudom élvezni, hogy az izmaim dolgoznak, hogy képes vagyok görcsölés nélkül teljesíteni a saját elvárásaimnak. Nem nézem az időt, nem kapkodok, nem akarok megfelelni – talán a finn életmód is hatással van rám? Kitudja. Jó érzés, ha tudom, hogy intenzíven 1 órát képes vagyok az edzőteremben tölteni, nem kell erőltetnem sem, de ha negyvenöt perc sikerül,azt is sikerként könyvelem el. Nincs végre nyomás rajtam – ennél fantasztikusabb érzés nincs!

Nem versenyzek magammal, nem állítok fel futamidőket,amiket görcsösen kell tartanom. Szerintem itt rontják el sokan ( itt akár beszélhetünk a legkisebb korosztály számára tartott játékos testnevelésről is, ami elsősorban a KEDVET hozza meg a kicsik számára, tudatossá teszik számukra a mozgást, szeretetteljes, kreatív módon), hogy a muszáj,a kell szavak fűzödnek szorosan az edzéshez. Persze nem gond, ha az embernek vannak célkitűzései – de azok legyenek a sajátjai. Ne másoknak akarjunk megfelelni, mások ‘rekordjait’ akarjuk megdönteni – nőként meg főleg ne kergessünk egy agyonphotoshopolt ideálképet a magazinok címlapjáról. Most nagyon trendi vékony derekat és óriási csípőt és feneket varázsolni magunkra, akár edzéssel és/vagy plasztikai műtéttel. Ez is egy olyan trend, ami majd elmúlik – sokkal fontosabb, hogy egészség legyen meg ha az ember a tükörbe néz, azt örömmel tegye. Illetve a motiváció fenntartása érdekében igenis minden kisebb-nagyobb eredményt meg kell ünnepelni – elvégre az is nagy szó az én esetemben is, hogy nem kifogásokat keresek, hogy miért ne menjek, hanem egyszerűen tényleg jó érzéssel tölt el, hogy mehetek. Az edzés végén, az öltözőben jó belemosolyogni a tükörbe – ma is tettem valamit azért, hogy egy lépéssel közelebb legyek ahhoz,amit fejben látok.

A motiváció elindít. A megszokás mozgásban tart.( Jim Ryun)