Scroll to top

Pécsi szál – kritika és élménybeszámoló


Milia - május 16, 2019 - 0 comments

Nem vagyok otthon a pécsi zenészekben – ezt azért az elején leszögezném. Hébe-hóba hallgatok 30y-t, Kispált abszolúte sosem hallgattam, Punnanyt igencsak ritkán. A Halott Pénz nekem egy korszakot jelent, őket természetesen rongyosra hallgattam -meghatározó része volt az egyetemi élet első és második évének is.

Nem titok, hogy Szabó Simon neve volt az, ami bevonzott erre a filmre. A Viktória, Zürichi Expressz film pár perces jelenetével megvett engem ( holott tényleg fogalmam sem volt az előzményeiről…). Valahogy nekem mindig is jobban tetszettek az őszinte ,kicsit szarkasztikus, mondhatni bunkó karakterek ( lehet, hogy magamra ismerek…?!) Az egyik interjújában nyíltan kimondja, hogy az eddig filmjeiben a suttyó parasztot alakította. Időközben belepillantottam a Moszkva tér-be, egy kicsit sajnálom, hogy lemaradtam a nyolcvanas-kilencvenes évekről – izgalmas lehetett.

Nade, a Pécsi Szál. Áldokumentum film, nem mindig egyértelmű,hogy mi a fiktív és mi a valóság. Nem volt komoly, nem próbálta lenyomni a torkunkon,hogy mitől lesz valaki zenész, mi a titkos összetevő a zenész életvitelhez – persze sztorizgattak, persze voltak benne igazán jó kulisszatitkos háttérinfók, de összességében azért élveztem, mert könnyed volt, visszaadta a koncertek hangulatát, Simon humorizált, de nem vitte túlzásba így nem ő volt a központi szereplő. Lévai Balázs rendezésében ez az első film, amit láttam – nem értek sem a műfajokhoz és nem is mozgok otthonosan a filmek világában így nem állíthatok róla mást,mint hogy ez a filmje könnyed volt,humoros, volt benne kellő lendület, de egyszer nézhető kategóriába sorolnám. Számomra hiányzott, hogy több kulisszatitkot osszanak meg a zenekarok életéből, hogy laikusként “beleszeressek” annyira a zenészekbe, hogy kedvet kapjak ahhoz,hogy a film után belehallgassak egy-egy kevésbé ismert számukba. Nyilván nem ez volt a lényeg, hogy velős, sokatmondó dokumentumot forgassanak, mert akkor egész más szemszögből közelítették volna meg – a maga kategóriájában szerintem klassz.  Lovasi András neve ( szégyen,nem szégyen) számomra nem  túl sokat mondott azontúl, hogy persze ismerem őt, de a munkásságát nem. Nekem kifejezetten tetszett az ő fanyar humora, nem éreztem megjátszottnak, ahogy a film egyik jelenetében káromkodik egy egész kereket.

A kerekasztal beszélgetés szerintem szörnyű volt – nemtudom kinek az ötlete volt, hogy Süli András legyen az interjúztató, fancybb néven a moderátor ugye.  Szintén nem sokat tudok róla, de hogy ez esetben vagy fáradt volt vagy felkészületlen, az fix. A közel egy órás interjú alatt, elsztorizgatott magának, továbbá a mikrofonnal sem kötött túl nagy barátságot, mert szinte csak lengette maga előtt – értem én,hogy lazaság ide vagy oda, de azért a Kertész Mihály-terem közönsége szerette volna hallani is, hogy miről folyik az “érdemi” beszélgetés. Sajnálom, hogy nem voltak izgalmasabb kérdések, hogy nem ment a sztorizgatás, nem volt önfeledt hanem inkább kellően kínos. Lévai Balázst abszolút nem így képzeltem el, de nagyon kedves, közvetlen férfi, aki meglátásom szerint abszolút nincs magától elszállva, pedig van bőven mesélnivalója arról ,hogy mit tett le az asztalra…

Én valahogy kihagytam volna a Megdönteni Hajnal Tímeát poént Süli András részéről, mert ez az a poén, amit szerintem kb. mindenki elsüt Szabó Simonnak; amúgy pedig előre megyünk, nem hátrafele. Nem hiszem, hogy az a film a karrierje csúcspontja volt, nyilván megcsinálta, volt akkor eredménye meg tanulsága is – nem értem,miért forszírozzák.
Amennyire otthonosan mozgok a szakmában egy moderátornak “ébren” kellett volna tartania a közönséget, tényleg olyan kérdéseket feltennie, amire feszülten figyelünk, amire nevetünk, ami további kérdéseket vet fel, hogy mi is mint közönség megkérdezhessük, vagy ha nem mi, akkor ő. Egy szó, mint száz – ez nem volt az est fénypontja.

Nade a fénypont – óriási dolog történt velem! Előbújt belőlem a tinédzserlány, aki posztereket gyűjt és fotókat nézeget  ( rémciki), de számomra tényleg óriási dolog volt, hogy Szabó Simon körülbelül tőlem fél méterre adott interjút ( azt az interjút, amiben egy kicsit az én kezem is benne volt, hiszen az interjúztató egy nagyon kedves barátom volt). Megtiszteltetésnek éreztem, hogy segíthettem neki élete első interjújánál, aki nem mellesleg egy olyan színész,rendező akiért na mondjuk ki, rajongok.  A közös fotó ötlete még kb. a mozijegy lefoglalásánál eszembe ötlött, de a racionális énem arról beszélt,hogy ebből már kinőttem, amúgy is, minek égetném magam ezzel… szerencsére meggyőztem saját magamat, hogy itt van a vissza nem térő alkalom,  égek,hát akkor égek, na bumm. Szóval lett közös fotónk, egyből három, ahogy felhívta rá a figyelmemet Simon.  Ugye mindenkinek megvan, hogy ő közel két méter magas én meg mindössze 160 cm? 😀 A fotós érdeme, hogy a közös fotó sikerült – nehéz volt minket egy keretbe tenni.

A pécsi szál az élményekről, a hangulatról, a koncertekről, a backstageről, a pécsi közegről szól, ahol mindenki ismer mindenkit. Aztán ha mi is elmegyünk egy-egy debreceni koncertre, ahol ezek a kedves pécsi zenészek fellépnek, akkor hoznak egy kis darabot ebből az “ismerősök vagyunk mindannyian” életérzésből. Hiszen hányszor néztem össze más emberekkel a Halott Pénz koncerten, miközben üvöltve énekeltünk és hányszor mosolyogtunk össze? Sokszor. Ha pedig mi megyünk Pécsre? Biztosan beleszeretünk.

 

Related posts

Post a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük