Bejegyzések

Beküldve:

A finn titok meg a svéd lagom – északi recept a boldogsághoz

Ha finnekről esik szó, akkor nem tudok másra gondolni, csak a hőn szeretett Kimi Raikkönenre, aki teljes egészében megtestesíti a finn titkot. Kevés beszéd, lényeges információközlés, hideg-rideg megjelenés, távolságtartás. Holott a felesége és a környezet pont az ellenkezőjéről számol be – kiváló apa, nagyszerű társ és szép a mosolya ( ritkán látni!:))

Mi a baj ezzel?
Lényegében semmi. A finneknek nincs idejük arra, amire a magyaroknak lételem – pletykálás, small talk, általános „öt percben belesűrítem az egész életem történéseit” beszélgetések. Ahogy ez a cikk is leírja, a finneknek egész más véleményük van a beszélgetésről. Ha ők egyszer belekezdenek akkor az kimeríti azt a fajta beszélgetést, amit a legjobb barátoddal, az anyukáddal és minden más olyan ismerőssel teszel, akiket hosszabb ideje ismersz. A felszínes beszélgetés nem az asztaluk – mondjuk az angolok sem panaszkodnak. Még ha betegek akkor is elintézik annyival ,hogy nincsenek annyira jól és kész. Nem kezdik el ragozni, hogy kinek milyen nyavalyája van – bezzeg a magyarok!
Természetesen ez erős túlzás, hiszen generációkként vannak olyan emberek a magyarok között is, akik abszolút nem hívei annak, hogy valamiről csak úgy háttérzajként beszélgessünk. Nyilván, ha valaki elmegy egy patikába, orvosi rendelőbe van az a korosztály, akik öt perc alatt valóban egész életmonológot nyomnak le – végülis ez sem small talk kategória.

Én kifejezetten szeretek egyes témákról mélyebben beszélgetni – akár olyanokkal is, akiket nem régóta ismerek, mert érdekel mások szemszöge, véleménye. Az elmúlt egy-két évben rájöttem, hogy egyre kevesebb időm és főleg türelmem van a small talkokra, a felszínes beszélgetésekre – valakit vagy tényleg érdekel, hogy mi van velem, vagy inkább ne. Arra nincs időm, hogy tulajdonképpen csak udvariasságból beszélgessünk a semmiről, kerülgessünk bizonyos témákat, halványan utalgassunk esetleg ne is beszéljünk teljesen őszintén – akár érzelmekről is. Nem tudom miért, de ma már lényegesebben érzem, hogy az idő szalad mellettem – így természetesnek érzem azt is, hogy nem olyanokkal beszélgetek akikkel két év alatt sem lehet napirendre vergődni. Az viszont kifejezetten hasznos hozadéka az egyetemi éveknek, hogy rájöttem, hogy no reply is still a reply. Attól mert valaki nem válaszol őszintén, vagy egyáltalán egy adott komoly kérdésre, az is válasz. Ezt pedig el kellett fogadnom, hogy hiába erőltetem azt, hogy konkrétan legyen kimondva valami, ha az illető ezzel válaszolt, hogy nem válaszol.

A cikk szerint, a finnek óvatosan állnak a boldogságukhoz, realisztikusan. Ez Kiminél igazán jól látható – egy, egy F1-es sikere után sem látható rajta az a fékeveszett öröm, sőt, a nyilatkozataiban is elmondja, hogy tök jó, hogy nyert, vagy helyezést ért el – de ha nem sikerül, akkor sem ugrik az első F1-es kocsi alá. Tisztában van vele, hogy ez nem csak rajta múlik – a kocsin, a műszaki dolgokon, meg sok más egyeben ami felmerülhet egy ilyen verseny kapcsán. Szerintem ez egészséges – nincs az a mardosó bűntudat,  illetve a túlagyalás, hogy mit kellett volna másként csinálnom. Ő tudja, hogy beletette a maga 100%-át és kész. Ha sikerül, klassz, ha nem, akkor így jártunk.

A svéd életstílus sem utolsó – a lagom, ahogy ők nevezik az arany középút. A mértekletesség, az időszerűség a skandináv recept a boldogságra. Nem panaszkodni, hanem tenni – azt pedig okosan. Nem stresszelni feleslegesen, nem túltölteni azt a bizonyos poharat, hanem csak épp annyira, amennyire az valóban szükséges. A lagom magában foglalja a munkához fűzött viszonyukat,  családdal kapcsolatos érzéseiket, természetesen magába foglalja a zöld gondolkodásmódot ( zero waste) és a világhírű lakberendezésüket is. 2013-ban megtapasztaltam, hogy milyenek a svédek. Három hétnyi ott tartózkodás után azt kell, hogy mondjam – nekem tetszett. Praktikusság,egyszerűség,minimalizmus jellemzi a hétköznapjaikat – ami pedig abszolút a szívem csücske azóta is : az étrendjük, a pozitív életszemléletük, a nyitottságuk, az, hogy nagyon kevés dolgon stresszelnek – mindenre akad megoldás.

Lenne mit tanulnunk északi barátainktól : a stresszmentes hétköznapokról, a realisztikus boldogságszemléletről, a minimalista de kifejező látásmódról.

Ha érdekel és többet olvasnál a svéd lagomról : link ( könyv) link ( cikk)

Beküldve:

Kapcsold ki – Kapcsolódj ki!

A hétvégére szociális média detox kúrának vetettem alá magam – telefont kikapcsoltam, szinte elérhetetlenné váltam. Nem nyűzsögtem a facebookon, korán sem cseteltem annyit, nem mellékesen pihentem is.  Nekem fontos, hogy minőségi pihenésem legyen, hát neked?

A modern kor hozta magával az internetet, a mobilnetet, a facebookot és sok más szociális médiaoldalt.A napjaink zsúfolva vannak olyan információkkal, amikre tulajdonképpen nincs is szükségünk, de telibekapjuk a látványt – lehet válogatni meg szortírozni az ismerősök között, lehet kikövetni csoportokat és embereket is, de ettől függetlenül mindig vannak olyanok, akik nem teljesen vannak tisztában az internet etikettjével. Béna kommentek, még bénább posztok, reklámok, ego-boostingolás, szelfihegyek, mind-mind a napjaink részét képezik : vannak, akik csak átpörgetik és inkább a hírekben merülnek el  (éljenek az álhír portálok!)

Ha már hírek : nem is lenne a facebook facebook, ha legalább egy ismerősünk nem oszt meg hoaxokat, álhíreket, népbutító posztokat, szerencseképeket, sőt, még alá is kommentelik, hogy osztva vagy épp a tavalyi év slágerét, az áment. Igen, mert a vallást sem kerülte ki a szociális média – oszd meg, különben ez meg az történik szegény gyerekkel, Mari nénivel és a többi. Kommenteld, hogy ámen, különben nem vagy elég jó ember – természetesen van akinek természetéből fakadóan kell a külsős visszajelzés, hogy márpedig ő nagyon jó ember, de vannak olyanok is, akik az idősebb korosztályt képviselve kicsit naivabbak még a szociális média világában. A nagymamakorú Évike nénik és nagypapakorú Józsi bácsik is osztanak meg olyan posztokat, amiktől az ember füle nemhogy ketté, háromfele áll. Az unokák meg röhögnek a nagyi eltévedt posztján ( csoportokban megosztott köszöngetések és társaik) ahelyett, hogy a digitális szakadék legyőzése érdekében beíratnánk a nagyszülőket egy intenzív, három-négyhetes tanfolyamra, ahol a felkészült oktatók megtanítják az internet csínját-bínját mamáéknak. Vagy a teljesen másik irány, mikor éppen a legfiatalabb, facebookon fellelhető korosztályt beszippantja az internet világa és a szülők nem tartják ezt a kontroll alatt – lásd megannyi bugyuta és veszélyes játék, pedofilok üzengetése, cyberbully az osztálytársaktól és noname avatároktól.

Emlékszem, hogy mikor betörtem a facebook világába ( előzmények iwiw és myvip!) akkor úgy gondoltam, hogy mindent és azonnal meg kell osztanom magamról, elvégre ez pont erről szól. Mennyire szeretem a páromat, mennyire kedvelek egy zenét, mennyire ez meg mennyire az vagyok. Pont ezért volt veszélyes ez a játék – olyan dolgokat is kiadtam magamról, amiket utólag látva csak erősen csóválom a fejem és igyekszem nem emlékezni rá. Az internet nemcsak mókás hely lehet, ahol az ismerősökkel csetelsz, meg nyelveket gyakorolsz, tájékozódsz, tanulsz, informálódsz meg formálod a személyiséged ( ez is érdekes jelenség volt másként viselkedünk az internet berkeiben, mint élőben…). Akkoriban szentül hittem, hogy minél több infót osztok meg, annál jobban fognak kedvelni, annál jobban fogom szeretni a párom és mindenki azt fogja látni, hogy miénk az a kapcsolat, amiért mások kitudja meddig álmodoznak. Aztán persze rájöttem én, hogy ez így nem buli – egy jól sikerült kép mögött csak én tudtam, hogy mi van. Hogy éppen hogyan vagyok lelkileg, hogy éppen mi történik a háttérben, amiről érthető módon ( nemcsak a sebezhetőségem miatt, hanem amiatt is, hogy összeomlik a mások által tökéletesnek titulált kép) nem szívesen beszéltem. Ez is abszurd – a szociális média világában olyan képet mutathatunk magunkról, olyan tulajdonságokkal ruházhatjuk fel magunkat, ami a való életben nem helytálló. 2009 tájékán élveztem, hogy egyszerre tíz chatablak villog, mindenki velem akar beszélni – aztán pár évre rá jött a felismerés, hogy a tíz chatablakból maradt három, akikkel érdemleges, valódi beszélgetést tudok generálni nemcsak a monitoron, hanem a való életben is.

Az utóbbi pár évben kezdtem el komolyabban figyelni erre a jelenségre – az elkopó chat ablakokra, arra, hogy én egyre kevesebbet osztok meg, egyre jobban szeretek ” befelé” figyelni és nem kifelé, közel sem osztok meg már annyi tartalmat, mint régen. Sőt! Ameddig évekkel ezelőtt szinte hajnalokig chateltem, írtam, tevékenykedtem az interneten, ma már szociálismédia detoxot tartok és tényleg magamra kezdtem el koncentrálni.Persze nem mondom, hogy az internet rossz dolog, hiszen annyi de annyi lehetőség rejlik benne ( elvégre most is élvezem az előnyeit, miközben ezeket a sorokat gépelem) mindazok mellett pedig nem árt, ha elkezdünk kivülről befelé élni.

Az elszórt idézetek, a dalszövegekből kimásolt részek nem képezik a kommunikáció részét, bármennyire is szeretnénk (főleg mi lányok), nem fognak teljes képet adni arról,hogy a mi összetett női lelkünkben éppen mifajta érzelmek motoszkálnak – beszéljünk, alakítsunk ki valódi társas kapcsolatokat olyan személyekkel, akikkel valóban van miről beszélnünk, de a csend sem válik kínossá, ha elfogynak a szavak 🙂

„Nem lehet elméleti szinten megtanulni beszélgetni. Azt gyakorolni kell a valóságos életben. Mert másképp fest, mint az az online kommunikáció, ahol nincsenek betartandó szabályok, csak a pillanatnyi nárcisztikus vágyak.”
(Tari Annamária)

Beküldve:

Merj segítséget kérni – Mentális Egészség Világnapja

A mentális egészségünk pont olyan fontos, mint a fizikai. Az interneten keringett egy cikk arról, hogy talán egy brit hölgy írt a fönökének, miszerint ő egy hétig nem megy dolgozni, kiveszi szabadságnak, mert mentálisan nincs jól. Természetesen a fönöke és a kollégái is támogatóak voltak, sőt, megköszönték, hogy nyíltan beszél erről. Érdekes, nem? Magyarországon ez a fajta mentalitás vajon „életképes”?

Eddigi tapasztalataim szerint nem igazán. Eleve minél idősebb az ember, annál kevésbé törődik a lelkével, vagy azzal, hogyan is érzi magát. A munkahelyi  vagy iskolai stressz napiszintű, teljesen elfogadott tényezője a mindennapoknak, amolyan adalékanyag. Szégyellünk róla beszélni, szégyellünk segítséget kérni – ennek is van negatív berögződése, hogy félünk pszichológushoz menni,mindazonáltal egyre felkapottabbak és látogatottabbak a pszichológiai témával kapcsolatos előadások. ( Csernus Imre, Almási Kitti, Vekerdy Tamás). Könyveket is szép számmal vesznek az érdeklődők mégis… nyilván van egy réteg, aki nyitott erre, aki tud a lelki dolgairól beszélni, aki hiszi, hogy ettől jobb lehet, vagy megoldás találhat rá – ő maga a pszichológus segítségével és nemcsak a pszichológus!

Mondhatnám, hogy a mai generációval nagy baj van – nincs gyerekem, nem látok úgy bele, viszont nyitott szemmel járok és érdekes élethelyzetekkel találkozok bevásárlóközpontokban,boltokban. Sok riportnál olvastam már, hogy neves pszichológusok arról beszélnek, hogy a szülők „leadják” a gyereket a pszichológushoz, mondván itt van, én nem tudok vele mit kezdeni, te meg azért kapod a pénzt, hogy javítsd meg, neveld meg, legyen újra ” normális”. Ebben kicsit az is van, hogy a szülők belefáradtak, meg a szülők nem érnek rá, plusz a saját lelki gondjaikkal sem tudnak mit kezdeni. Aki felmeri vállalni, hogy szüksége van egy szabadnapra azért, mert teljesen ki van égve, le van amortizálva, nem hinném, hogy ezt az indokot fogja megmondani – sokkal inkább folyamodik ahhoz, hogy beteg a gyerek vagy épp ő beteg, el kell intéznie valamit, valami fontos közbejött és társai.

Van egy tucat mumus a szekrényben : a depresszió, az önértékelési zavar, különféle mentális betegségek,a gyász, a halál,a stressz, az irigység és a többi. Szerintem ebből három az, amiről az emberek viszolyognak – a depresszió, a halál és bármilyen más mentális betegség. Sokan sokféleképpen vélekednek erről – azonban nem kevés embertől hallottam már, ami számomra meghökkentő volt, hogy aki öngyilkos lesz az bizony gyáva. Nekem ez egy elég erős kijelentés, főleg úgy, hogy ez bárki ajtaján kopogtathat – kitudja mikor és milyen formában. Erre nincs egy biztos képlet, hogy kit és hogyan kerül el, hogy ez az egész depresszió-mizéria csak kifejezetten egy embertípust támad (abszurd).

A mentális egészségünket, pont úgy, mint a fizikait, ápolni kell – erre sincs egy konkrét recept. A töltsünk minél több időt a szabadban bár hasznos, de itt elég banálisan hangzik, mert akinek mentális problémái vannak, teljesen mindegy, hogy otthon vagy egy szabadtéri program közepén van – a feje és a gondolatai vele mennek és nincs rajta off gomb. A lassű örlődés, száz meg száz gondolatot eredményez, pont úgy, ahogy a lisztmalom. Nehéz megfogni, még nehezebb pontot tenni a végére. A „mi lett volna ha” és a „lehetett volna így, mondhattam volna azt, tehettem volna másként” mondatok és elképzelt szituációk további, végetnemérő gondolatfoszlányokkal nemhogy segítene a helyzeten, hanem még több dagonyát von az adott személy köré.

Ha egyedül nem megy kimászni ebből a sártengerből, merjetek segítséget kérni! Egy jó pszichológus,mentőövet dob, miközben együtt dolgoztok a sikereken – minden lehetséges lépéslehetőséget megmutat, azonban NEKED kell megtenni ezeket a lépéseket. Egy idő után pedig tisztul a köd, világosabbá válhat az összkép, más szemszögből fogod látni a dolgokat – ezzel nemcsak saját magadat gyógyítod meg, hanem amolyan prevenciót végzel magadon, hogy képes legyél a továbbiakban máshogy is látni az adott történéseket.

Beküldve:

Pénzenergia és élményorientált hétköznapok

A pénz és az emberiség története elég régre nyúlik vissza – egyik kedvenc idézetem a pénzzel kapcsolatban Bob Marley-től származik, miszerint a pénzért nem vehetünk életet. Mióta dolgozom és átlátom, hogy mennyi mindenre kell költenem, máshogy állok a pénzhez : eleinte a felnőttek „játéka” volt, könnyűnek tűnt gyűjtögetni és abból megvenni apró dolgokat, ma már viszont fontosnak tartom, hogy ne a pénz uralkodjon a mindennapjaim felett. Miről is beszélek?

Higgadtan bánni a pénzzel szerintem nem lehetetlen, de tény, hogy az első fizetéshez kapcsolódó mámort nehéz überelni. Bár szakmám szerint divattervező vagyok, így evidensnek tűnhet, hogy ha ruháról van szó, akkor kis túlzással, de szórom a pénzt : ez azonban abszolút nincs így. Nem mondom, hogy nem esek abba a csapdába, hogy ” mert megérdemlem” vagy épp abba az örökérvényű kifogásba, hogy ” nincs mit felvennem” – ezek az érvek minden hónapban előjönnek, de nem mindegy, hogy hol vásárolok és mennyiért. A pénzhez fűzödő viszonyom labilis : vannak napok, amikor elhiszem, hogy nélküle is lehetne boldogulni vagy legalábbis minimális befektetéssel „csodákat” lehetne elérni, máskor pedig kerek perec belátom, hogy ez így nem működik.

Azt a klisét szerintem mindenki hallotta már, hogy az élmény megfizetethetetlen – a naplemente, egy mosoly, egy elkapott pillanat. Ez mind szép és jó, nagyon idealisztikus elképzelés, de a valóságban igenis kell rá költeni, hogy ezek az élmények generálódjanak : semmi sincs ingyen, kellenek minimális befektetések is. A minap beszélgettem az egyik kedves kolleganőmmel, aki elárulta, hogy bizony ő sátorozva élvezte Görögország csodálatos kultúráját, sőt, túrázni is szokott menni ide-oda. Elámultam a merészségén, miközben szöget ütött a fejemben az, hogy lowbudget módszer bárki számára elérhető lenne – ha tanítanák hogyan tegyük. Számomra ez nagyon izgalmas terület,mert szeretnék világot látni, élményeket generálni szóval ezzel az apró beszámolójával ajtókat kezdett el nyitogatni bennem.

Itt visszautalnék Marley idézetére, miszerint az élet = élmények sokasága. Nagyon lelombozóvá válik abba belegondolni, hogy a havi számlák mellett sokaknak nincs lehetősége arra, hogy kiránduljon, nyaraljon vagy csak egyszerűen elmenjen egy koncertre. A spórolgatást és a kuporgatást megelőzi a hosszas fejszámolás, sok esetben lemondásokkal is jár egy-egy élmény megszerzése. Valamit valamiért alapon, mondhatnánk. Számomra is abszolút hangulatromboló az, hogy a pénz meghatározza a napjainkat, a személyiségünket, a titulusunkat és a többit is – mert ezt generálja a társadalom. A pénzen vásárolt státusz szimbólumok kellenek ahhoz, hogy ebben a felszínes légkörben értéket képviseljünk. ( már akinek.) Erre azok a példák jutnak eszembe, hogy karácsonykor, nyáron és diplomaosztók idején szokott az a hobbitevékenység létrejönni, hogy posztoljunk minél többet a facebookra arról, hogy 1. mit kaptunk karácsonyra és milyen értékben 2. nyáron hol voltunk nyaralni -itt főként kiemelném a pálmafás, gyönyörű tengerpartokat 3.diplomaosztóra megintcsak mit kaptunk.
Ez egyszerre bosszantó, hiszen egy átlagember szemével ez nem több, mint polgárpukkasztás, továbbá támogatja a társadalmi rétegek közötti óriási elszeparálódást, ennek végkifejleteként egyfajta „versenyhelyzet” történik: nyomjuk tovább az igát, keressünk több pénzt, menjünk el ide-oda, posztoljunk róla mert a boldog és sikeres élet képlete.

Eddigi tapasztalataim és meglátásaim szerint létezik egy olyan réteg is ( sajnos egyre kevesebben) akik viszont teljesen elhatárolódnak ezektől : bár nem kedvencem a film teljesen, de az Út a vadonba egy olyan film volt, ami elgondolkoztatott, hogy a nomád életmód, a pénznélküliség mekkora terhet vesz le az ember válláról. Ha nincs pénzed nem költekezel, kreatívabban és intenzívebben éled meg a mindennapokat, elvégre fel kell találnod magad az életbenmaradás érdekében. Egy másik dokumentumfilmben egy házaspárt láttam, akik valahol az istenháta mögött laknak két gyerekkel, mindketten kutatók és abszolút nomád életmódot folytatnak a természet adta lehetőségekből. Gyönyörű jurtában éltek és  tulajdonképpen mindenük megvolt : a gyerekek élményközpontúak voltak, mindennap tanultak valamit a természetről és szerintem igen gazdag gyermekkoruk lehet(ett). Mindazonáltal én még gyarló ember vagyok, nem tudnék száz százalékban lemondani a pénz adta lehetőségekről : szívesen élnék erdőhöz és városhoz egyformán közel, bár nincs autóm, szeretnék egyet, szerintem a kirándulás összehangolható autó-séta-túra hármasságban, imádok secondhand boltokban vásárolni, pont úgy, ahogy a kuponokat is kedvelem. Amennyire csak tehetem, próbálok arany középutat találni a pénzzel kapcsolatban.

Nektek mi a meglátásotok a pénzzel kapcsolatban?Tényleg ez mozgatná a világ rozsdás rugóit?

Beküldve:

Vasárnapi nyugdíjasklub – gold membership card

Nem tagadom, hangulatfüggő ember vagyok – ennek köszönhetően én vagyok az, aki simán lemondja a programokat azért, mert mindenhez van kedve, csak emberekhez nem.  Vannak napjaim, amikor elvonulok a saját világomba és nincs kedvem kimozdulni onnan – a gépszíj elkap, alkotok, írok, elmélyedek és kifejezetten zavar, ha bárki követ mer dobni ebbe a tökéletesen sima, feszített tükrű tóba. Nagy kettőség van / volt bennem mindig is : megfelelő társasággal irtó nagyokat tudtam bulizni, volt, hogy kellett hozzá alkohol, volt, hogy abszolút nem. De ezzel a társasággal volt olyan is, amikor egy pizza mellett ültünk hárman-négyen és tökéletesen éreztem magam, abban a chill helyzetben. Abban volt valami békés, valami megnyugtató – többnyire olyankor éreztem úgy, hogy hálás vagyok ezért és remélhetőleg ezt az érzést később is visszatudom majd idézni magamba.

Megfigyeltem magamon, hogy az elmúlt 2-3 évben egyszerre vágyok kirándulni, társasággal péntek-szombat este bevenni a várost, házibulit rendezni, élni-pörögni – aztán ott a másik serpenyő, amikor úgy gondolom, ez nem az én asztalom: házimamusz, kávé, lehúzott redőnyök, béke és csend. Bevallom, fogalmam sincs, hogy minek köszönhetem ezt a hullámzást.

A csajos programok is libikókák számomra – vannak napok, amikor igénylem, hogy elmenjünk százhúsz boltba, szeretek velük csivitelni, pletykálni, mindent is kibeszélni magamból egy pohár bor / vodkanarancs mellett, máskor pedig úgy gondolom, hogy a legtöbb emberrel én bizony nem vagyok egy szinten. Ez fellengzősen hangozhat elsőre, de aki ismer, tudja, hogy ilyenkor előjön, hogy csodabogár vagyok, elzárkózom, rájövök, hogy nem sok ember van, akivel hasonló problémáink lennének – így nehezen tudok azonosulni azzal, ha nekik „kevesebb” problémájuk van, számukra meg az én ” több” problémám okoz fejtörést. Az útóbbi években próbáltam türelmet tanulni, mert ez is az egyik nagy jellemhibám – így, egyfajta fejlesztésként, meghallgattam minden olyan problémát, amire a nagymamám nemes egyszerűséggel azt mondta volna, hogy ez az állapot, mikor még a sz.r is ízetlen. Aztán ha a türelmem elfogy inkább nem válaszolok, nem reagálok csak nagyokat hallgatok: ha túl őszinte leszek azzal megbántok másokat, ezzel pedig nem nyerek jó pontokat sehol sem.

Nade ahogy a címben is elejtettem a legtöbb vasárnapom a mamuszos verzió: a nyugdíjasklub aranykártyás tagja lehetnék. Sokat viaskodtam magammal, hogy miként kezeljem azt,amit a jelenlegi társadalom diktál   (huszonévesen bulizz, szórakozz, élj,minél több élményt gyűjts, mint egy nagy mókuskerék -futásfutásfutás mert lemaradsz!) és azt, amire sokszor valóban vágyok ( alkotás, pihenés, én-idő,slow-time). A sztorihoz hozzátartozik, hogy egy jó bulihoz nemcsak jó társaság, hanem jó bulihelyszín is szükséges- a bulihelyszín számomra nem az a szórakozóhely, ahol nem hallom a saját hangom, hanem ahol kellemesen tudunk kommunikálni. A cívisvárosban számomra ez így, minden számomra szükséges feltétellel együtt lekorlátozódik összesen 2-3 helyre.
A pénz megint csak sarkalatos pontja egy ilyen összejövetelnek – ezért sok esetben, ahogy régebben is tettem, inkább nálam voltunk, mert ez jóval lecsökkentette és kényelmesebbé tette a közös szórakozást. Nyilván lehet kávézni, megenni egy sütit  valahol a városban költséghatékonyan- de folyamatosan mindenkivel, minden alkalomra?

Bár már egy pár éve tart ez az állapot mikor vasárnap reggel, nyújtózkodva, mosolyogva, nyugodtan iszom a kávét, azért néha megfordul a fejemben, hogy vajon kimaradok-e valamiből. Mi van, ha hagyom, hogy elrohanjon a világ mellettem, csak azért, mert az én-időm nem több, mint puszta lustaság? Elvárhatom-e mástól, hogy kirángasson ebből, kérjem-e mástól ezt, vagy egyszerűen én legyek az, aki kirúgja maga alól a széket? Menjek és merjek egyedül, vagy hívjak másokat? Élvezzem az én-időt, amikor lelassulok a saját tempómra, vagy mondjam azt, hogy lehet másként én-időt generálni?
Talán az a baj, hogy nem éltem ki magam, mert nem tudom, hogyan kell. 

Miközben tisztában vagyok azzal, hogy nincs időnk. Aki ezzel nyugtatgatja magát, hogy van, hazudik. Mindent meg kellene élnünk – csak nem mindegy a minőség és a mennyiség sem. Van-e arany középút ebben? Ha igen, hogyan találom meg?

Lázas állapotnak titulálnám – egyszer hasonlóan megrekedtem a rajzolással. Nem ment, a fejem tele volt képekkel de a rajz sehogy sem jött. Megkérdeztem egy tanárom, mit tehetnék ilyenkor, mikor ” bent” rekedt minden tudásom, miközben ötletem számtalan van,de valahogy sose jön össze. Kis mosollyal az arcán azt felelte, rajzolj, mindegy, hogy mit, csak kezdj el rajzolni. Ilyen könnyű az egész.

Lehet, most is ezt kellene tennem egyszerűen : merni élni úgy, ahogy belülről fakad.

Beküldve:

Szeptemberi könyvmustra

Való igaz, hogy lassan vége a szeptembernek, de egy gyors must-have könyvlista belefér 🙂
Egy ideje próbálok havonta kiolvasni 1-2 könyvet, vagy bővíteni a listámat, hogy mit szeretnék ez évben még elolvasni – persze néha sokkal több könyvet írok le, mint amire időm van – szinte naponta találok valami új darabot, amit muszáj felírni. Szeptemberre egyébként Almási Kitti könyvét olvastam újra – esedékessé vált, hogy pár dolgot újra átforgassak magamba,amiben a könyv segítséget tud nyújtani. Nem mondom, szívesen részt vennék egy Kitti-féle kurzuson, vagy csak egy szimpla 1-2 órás beszélgetésen. Nagyon érdekes személyiségnek tartom, aki kiváló előadásokat tart, a vlogját is nézem – érthetően, nagyon könnyen áttudja adni a mondanivalóját és egy-egy ilyen vlog hatására így nézek ki a fejemből, hogy annyira egyértelmű volt és erre én miért nem jöttem még rá?!
Nade a lista.

1. Szentesi Éva – Pedig olyan szépen éltek
Restellem bevallani, de Éva könyveiből még egyet sem olvastam el – miközben az összes wmn.hu-s cikkét igen. Az instagramját is aktívan követem, szeretem a témáit, azt is ahogy fogalmaz, nagyon megkapóak a témái. Könnyed stílusú,lényegretörő, humoros,kicsit cinikus és persze szókimondó. Ha valaki engem kérdez, hogy mi a receptje egy jó cikknek, akkor ezeket sorolnám fel – fontos, hogy megkapja az olvasót az első két mondattal. Neki mindig sikerül. Ezért várom izgatottan, hogy elolvassam a könyvét.

2.Almási Kitti – Irigység, kibeszélés, rosszindulat
A bookline-on még előjegyzés alatt álló könyv, szóval ahogy megjön a fizetésem, szerintem rá is csapok erre a lehetőségre. Na, nem zengek további ódákat Kittiről, valószínűleg lassan megalakítom a hajdú bihar megyei rajongóklubját a napokban 🙂 Egyszerűen el kell olvasnom.pont.

3. Tisza Kata – A legjobb hely a városban te vagy
Kata munkássága sem teljesen világos számomra még, de a facebook oldalán olyan volumenű írásokat oszt meg, hogy néha az elolvasása után beáll a csönd. Nem lehet mit írni hirtelen vagy egyáltalán megszólalni. Nagyon tudja hogyan fogja meg a közönséget, egyszerűen, hétköznapi drámákkal amelyek akár a szomszédunk életéről is szólhatna – csak épp mi nem tudjuk. Nyers, őszinte írások, amiket ha az emberlánya a villamoson olvas utána csak kifelé tud merengeni.

4.Kevin Kwan – Crazy Rich Asians
A viccesnek ígérkező trailer alapján must-have darabnak minősítettem. Kevin Kwan könyve nem csak egy jól megírt regény azokról az ázsiaikról, akik kőgazdagok,hanem egy nagyon szemléletes könyv arról, hogy mennyire különböző a mentalitásuk, neveltetésük, mennyire fontos számukra a tradíció. Kevin egy interjúban megemlíti, hogy őt még mindig vesztesnek aposztrofálják a nagy családi vacsorákon, mert író lett és nem jogi vagy orvosi egyetemre ment – mint ahogy azt elvárják az ázsiai szülők a csemetéiktől. Nincs neve -hiába sikeres író. Ez egy nagyon érdekes kör, ahová az ember nem tud bekerülni – szószerint születni kell oda és nem biztos, hogy ez annyira feltétlenül csak sikk meg glamúr. Akit érdekel az interjú, klikk ide.

Ti mit tennétek hozzá ehhez a listához?:)

Beküldve:

GY.I.K

Gondoltam összefoglalom az általam gondolt legfontosabb vagy legérdekesebb kérdéseket a bloggal kapcsolatban 🙂

1. Miért ez a  blog címe?
Főként azért, mert éjjeli bagoly vagyok, ami angolul night owl és egy véletlennek köszönhetően találtam rá erre a kifejezésre, hogy write owl ez pedig némileg összecseng a fent említett éjszakai bagoly kifejezéssel. És miért vagyok bevetésen? Ez már csak a vicc kedvéért – szeretek írni, mindig van véleményem és témám – most már a felület is adott hozzá 🙂

2. Hogyan jött az ötlet, hogy blogot vezetek?
Ma már nagyon sokan rendelkeznek saját véleménykinyilvánító platformmal – legyen ez írásban vagy szóban. Nekem az írás kézenfekvőbb, érdekel mások véleménye és meglátása egy adott témával kapcsolatban. Régóta írok, nekem ez a terápiám a hétköznapokra.

3. Facebookon elérhető vagy?
Persze. A facebookot azért hoztam létre, hogy ne a saját személyes oldalamat spammeljem széjjel a blogbejegyzéseimmel. Sokkal egyszerűbb rendszereznem, ha nem keveredik mással. Ha követni szeretnétek, hogy a legfrissebb blogbejegyzésekről is értesüljetek, keressetek @miliakronikak néven.

4. Van egy csomó kérdésem hozzád, hol tehetem fel őket?
Vagy a fent említett facebook oldalon, üzenetben, vagy a viktoriamizsikblog@gmail.com email címen.

5. Milyen rendszerességgel lesznek posztok?
Terveim szerint mindennapra jut valami izgalmas dolog.

Beküldve:

Egy sárga rózsa emlékére

12 éves koromban meghalt édesanyám – ez nem titok, nyíltan beszélek arról, hogy minden, ami történt velem akkor, hogyan formált. Nekem ez volt a terápiám -hónapokig nem beszéltem róla, nevének említésére is képes voltam hátat fordítani és kimenni a szobából. Milyen szimbólikus, nemde? Hátat fordítottam a ténynek, hogy meghalt, nem jön vissza.

Aztán jó pár évnyi pszichológusnál töltött év után egyre többet beszéltem róla – már nem álltam tagadásban magammal szemben, elfogadtam, hogy a halál az élet része és bár sokan azt mondják, majd idővel jobb lesz – most szeretnék rácáfolni. Nem jobb lesz, halványabb, ködösebb, néha a legváratlanabb helyzetekben felrémlik a hangja, az alakja, ahogy beszélt, az arca, minden apróság, amiről azt hittem az évek során feledésbe merültek. Úgy gondolok erre az egészre, mintha csak egy kamrába mennék be – egy hófehérre meszelt kamrába, ahol befőttesüvegekben őrzöm a róla alkotott emlékeimet, képeimet, mint legféltetettebb kincseimet -néha bemegyek ebbe a szobába, nézegetem őket, őrizgetem, elmerengek, aztán leporolom magam és visszamegyek a hétköznapokba.

Majdnem minden egyes alkalommal megszoktam előzni, hogy elkapjam az emberek meghökkent pillantását vagy épp azt, ahogyan a sajnálat testet ölt a szemükben. 12 évesen mikor erről beszéltem, volt aki bekönnyezett, sírt, megijedt, nem tudta, hogyan kezelje a témát –  mondjuk én sem voltam benne biztos, hogyan is kellene kezelnem. Ha a családra terelődik a szó, elmondom előre, hogy meghalt édesanyám – nem a sajnálatért, azért, hogy ne legyen kínos hallgatás belőle, mert ugyan erre mit mondhat az ember, azontúl, hogy sajnálja? Jószerével semmit.  Nekem ez a megnyugvás, ha beszélhetek róla, ha kérdeznek arról, milyen volt – nem beszélni arról, hogy valaki meghalt, teljesen általános. A halál tabu, olyan dolog, amit nem tudunk megfogni, de majd’ mindenki tart és fél tőle. A saját példámból kiindulva érzékenyítő előadások formájában olyan jó lenne, ha beszélnénk erről – kiskamaszokkal, tinédzserekkel, felnőttekkel egyaránt. Nyilván nem mindenki tud erről beszélni, nem tudnak bekapcsolódni egy ilyen beszélgetésbe – de elég lenne, ha csak hallgatnák. Annyi, de annyi kérdésem volt nekem is – senki nem tudott jó válaszokat adni, ezért inkább sokan csak hallgattak. Így lett tabu abból, hogy anyám meghalt. Mert a halál negatív, sötét mumus, ami minden házban ott lakik, az ágyak alatt és a szekrények mélyén, mi pedig egyszerűen félünk benézni az ágy alá és azt mondani ennek a mumusnak, félek tőled, de szembenézek veled!

Amikor a Coco c. mesélt néztem meg pár hónapja, gondolataim sebesen kergették egymást azzal kapcsolatban, hogy a mexikóiak ünneplik a halottaikat – mert ugye csak az hal meg, akit elfelejtenek. Generációkon keresztül mesélnek az elhunytakról, és mégha néhány könnycsepp le is gördül, mégiscsak ez  egy ünnepnap, mert hiszik, hogy ezen a napon visszajönnek azok, akik már régóta nincsenek itt. A mexikói cukorkoponyák nem feltétlenül a halált jelentik, sokkal inkább az újjászületést – ezek a vibráló színekben pompázó szimbólumok más hangulatot teremtenek a halottak napjának.  És miért cukorkoponyák? A cukor édessége, a halál elfogadása – nincs keserűség.

Ez a mentalitás az, amiről szerintem érdemes lenne beszélni – gyerekként sokszor hallottam, hogy ne sírj, mert anya sem szeretné, hogy szomorú légy. Valóban. De senki nem nyújtott kezet és nem adott válaszokat a kérdéseimre, így természetes mód a kétségbeesés olyan szinten uralta a lelkemet, hogy egyik pillanatban még hitegettem magamat, hogy anyám csak elutazott és minden rendben, a másik pillanatban este felriadtam és szembesültem vele, hogy ő bizony soha többet nem jön vissza, onnan nincs retúrjegy.

Ma már valahogy így megyek a temetőbe – mesélni, gondozni a virágokat, virágot vinni, de nincs bennem az végtelen űr, ami meghatározta oly’ sok évemet. Már egy ideje magamban ünneplem a gyökereimet – minden évben, édesanyám halálának évfordulóján mécsest gyújtok itthon és felidézem magamba a hangját -ez megnyugtat, hogy ezt nem felejtettem el.

Mikor anyám megbetegedett, rettentően féltem, hogy meghal – pont úgy, ahogy nagymamám esetében is, sok éjszakát töltöttem álmatlanul rettegve attól, hogy egy nap jegyet vált az égi kikötőbe. Amióta ez a két eset megtörtént, láttam jó pár filmet ebben a témában ( Lovely Bones, Mielőtt megismertelek,Angyalok városa és a fent említett Coco) ezzel párhuzamosan pedig valahogy elfogadtam a halál tényét, már nem kapaszkodok görcsösen abba az elméletbe, hogy ez velem vagy a környezetemmel nem történik meg. Velem is megtörténhet, nem véd semmilyen buborék, csak talán valaki onnan fentről néha a megfelelő időben arrébblök – pár hónapja szemtanúja voltam egy balesetnek, ahol én is kishíján súlyosan megsérülhettem volna. Amikor ott ültem hajnalba a kereszteződés patkáján, a helyszínelés kellős közepén akkor tudatosult bennem igazán, hogy milyen kiszámíthatatlan ez az egész – egyik pillanatban még itt, a másikban pedig a távoli ottban vagyunk és nem számítanak majd olyan banális dolgok, amikhez eddig olyan szorosan ragaszkodtunk. Klisé, de azóta jobban tisztelem az életet, jobban vigyázok arra, mit mondok, gyakorlom, hogy ne legyek teli haraggal és dühvel, és ha sárga rózsákat látok, már nem fordítom el a fejem hanem  hálás szívvel mosolygok.

Anya tegnap halt meg, sok-sok évvel ezelőtt. És tudod, eltávozása másnapján leginkább azon csodálkoztam, hogy a házak még mindig állnak, és köztük az úton most is gurul a sok autó, a járdán pedig továbbra is nyüzsögnek a gyalogosok, mintha fogalmuk sem volna arról, hogy az én egész világom odalett. Én azonban tudtam, hogy így van, mert megéreztem az ürességet, amely úgy rögzült az életemen, mint egy összegabalyodott filmtekercsen. A város zajai hirtelen elültek, mintha a csillagok egyetlen perc alatt elporladtak vagy kihunytak volna. A halála napján – és esküszöm, hogy ez így volt – a kert méhei nem hagyták el a kast, egyetlenegy sem indult zsákmányszerzésre a rózsák közé, mintha ők is tudták volna, mi történt. ( Marc Lévy)

 

Beküldve:

Mond meg, melyik generációhoz tartozol – megmondom ki vagy!

Marketing nélkül nem is élhetnénk a mindennapjainkat, ez jön szembe a tévéből, az interneten, a vásárlóközpontokban, levélszemét formájában – megannyi ügyes marketinghúzás, ami fogyasztásra és vásárlásra ösztönöz minket. Az egyetem alatt jöttem rá igazán, hogy nem is hülyeség az, ha felosztjuk a generációkat különböző betűkre írunk hozzájuk egy jellemzést és erről tanulmányt is folytatunk. Nagyon is ravasz húzás ez, miközben teljesen ésszerű – egy hatvanasnak nem fogunk eladni x-boxot ( hacsak nem az unoka duruzsolja eme varázsszavakat a papi fülébe hétvégente), ellenben azzal célozzuk meg, ami az ő korosztályát a leginkább érdekelheti -kertészkedés, üdülés, maminak palacsintasütő,fazékkészlet hogy az unokáknak legyen mit enni…

Naszóval miután jól megtanultam, hogy kinek hogyan és miként adhatok el dolgokat, a jellemzéseket is elolvastam – nos én a 26 évemmel, ha nem tévedek akkor bizony a Y-generáció büszke tagja vagyok. Kicsit olyan ez, mint a horoszkóp, nem? Aki Bak, tegye fel a kezét, tartson velem!

Ahogy a wikipédia is fogalmaz, a pán-péter szindróma nagyon is jellemző a korosztályunkra azaz a 25-30-asokra, én még azért megkockáztatnám a 23-24 éves korosztályt is. A pán-péter szindróma nem más, mint hogy soha nem akarunk felnőni, élvezzük a szülői ház komfortját, anyu főztjét ( ami nem mindig baj, sőt), de a legnagyobb hangsúly azon van, hogy nemsok vagy épp semmiféle motivációt nem érzünk arra, hogy feszegessük azokat a bizonyos komfortzónákat. Az, hogy a diploma, nyelvvizsga kötelező, ez egyfajta listához kötött, amit jószerével a szülői házból, környezetből, társadalomból élünk meg, tehát ezeket jól ki kell pipálni, mert elméletben ez a sikeres élet titka. Mellesleg ez a lista nem áll meg – a mi generációnk az, aki szeret tanulni, felfedezni új dolgokat, új hobbikat keresni, tehát alapvetően felfedezők is vagyunk.  Na és itt jön a legellentmondásosabb része : a munkaerőpiac. Sokan, nagyon-nagyon sokan az én korosztályomból arra jutnak, hogy ez a munkadolog nem annyira jó. Miért? Azt hallottuk, azt láttuk, hogy a szüleink nagyon keményen dolgoznak, aztán egyre kevesebb jut mégis, vagy épp az, hogy a munka robotolássá vált az évek során – a robotolás pedig olyan szó, amit nem igazán szeretnénk rávetíteni a saját életünkre.  Viszont az állandó önmegvalósítás, kényszerből való megfelelés az napirenden van.

Nyilván leszögezném, hogy ez a fenti jellemzés nem húzható rá mindenkire, vagy csak részben nyilvánul meg. Sokat számít a környezet, ki hogyan nevelkedett, miként látta a világot, hogyan ébredt rá bizonyos összefüggésekre, mi formálta a véleményét és világlátását.
A környezetemben sok fiatallal találkoztam, aki kerek-perec nem akart dolgozni – nem azért, mert alapvetően nem lenne képes rá, hanem egyszerűen félt a kudarctól, nem talált számára megfelelő munkát, így semmifélét nem akart végezni. Sokkal élvezhetőbb az, hogy naponta kikapcsolódom a hobbijaimmal foglalkozom és biztos pontnak érzem a családi hátteremet – nem kell foglalkoznom a felnőtt világgal, mert az egy óriási kérdőjel sok szempontból és mi jobban szeretjük ha a mondat végén pont van.

Én is húztam- halasztottam, mondván, még tanulhatok, van időm és majd lesz valahogy, valaki majd segít, majd megoldódik majdmajdmajd. Nos, nem lett. Szerintem az én életemben sok minden közrejátszhatott abban, hogy minél tovább húztam : maga az a tudat, hogy édesanyám elég masszívan robotolt, rám lényegesebben kevesebb energiája volt érthető módon, megbetegedett és végül úgy döntött, hogy átköltözik valahová, ahol mindig süt a nap.

Aztán hallottam mindenféle munkahelyi terrorról, korrupcióról, nemfizetésekről, arról, hogy egyik napról a másikra ki lehet valakit tenni, a bullyról, ami nem csak az iskolákban, hanem a munkahelyeken is előfordul, arról is sokat hallottam, hogy valakinek nincs elég kompetenciája mert tulajdonképpen tanul valamit itt-ott, de a lényeges tudást nem szerzi meg az adott munkához – magyarán van diplomám, ott állok az egyetem ajtajában, mosolygok kettőt, hármat fotóznak és körülbelül ez így ennyi. Nem fog senki se várni egy 200-300 ezres szerződéssel, elküldhetem 80-90 helyre az önéletrajzomat, persze sehonnan nem jeleznek vissza, nő bennem a feszültség, hogy akkor tulajdonképpen miért tanultam ennyit, ha nem kellek a munkaerőpiacon senkinek?

Az, hogy én is pánpéteres voltam, egyértelmű. Nem mentségként szolgál, de a családi hátterem nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nekem semmi kedvem nem volt kimozdulni a jól bejáratott komfortzónámból,  paradox módon nőttem fel tizenkétévesen és maradtam kislány 24 évesen is.
Egy év munka után döbbentem rá, hogy élvezem. Van rutinom, van pénzem, ebből tudok háztartást vezetni, azontúl pedig tudok magamra költeni és azok a dolgok, amiket eddig csak listáztam, hogy szeretném,elérhetőek vagy elérhetőbbek lettek. Ez egy óriási lépés volt számomra, hogy felismertem mi hogyan épül fel : kezdő vagyok, hibázok, fejlődök és tanulok, haladok aztán pedig már egy idő után, minden magától megy -önálló munkavégzésre képes vagyok!

Mindenkit szeretnék bátorítani arra, hogy kezdje el. Nehéz, akár félelmet keltő is egyben, de ha arra gondolunk, hogy mindenki más is így kezdte előttünk, akkor nem gondolnám, hogy olyan nagy falat. Engedjük el, hogy ki mit mondott otthon arról, hogy vannak a munkahelyen gonosz főnökök, kiállhatatlan kollégák meg védett listás katikák meg marikák. Persze vannak, de lesznek olyanok is, akikkel tudsz beszélgetni a kávészünetben, akikkel együtt örültök egy sikeres megnyitónak vagy eseménynek, akik azt mondják neked, hogy de jó, hogy ez így sikerült és örülök, hogy együtt dolgoztunk rajta!
Nem lesz mindig minden szivárvány,pónik meg glitter – de ezzel nincs is baj. Minden tapasztalat, legyen az negatív vagy pozitív vezet valahova, több leszel tőle, tanulsz belőle, fejlődsz általa szóval – mindent bele Y-generáció!

Milia

Beküldve:

5 könyv, ami igazi mentálfröccsé válik

A könyvekhez való vonzódásomat, a fantáziavilágba való csöppenést biztosra veszem, hogy az anyatejjel szívtam magamba. Édesanyám és nagymamám is nagy könyvolvasók hírében álltak, számos könyv és regénysorozat büszke öröklője vagyok. Bár vannak kategóriák, mint például a krimi, amit nem igazán érzek magaménak, ettől függetlenül a Stieg Larsson-féle Tetovált lány mindig megdobogtatja a szívemet.

Egy időben nagy rajongója voltam a TTK könyveinek és olyan kiváló és olcsó könyvekre bukkantam, amit vétek lett volna akkor otthagynom. Szóval tulajdonképpen van egy saját könyvtáram is, ahol a tinédzserkoromtól ezidáig félig-meddig tudatosan gyűjtögettem be azokat a darabokat, amelyeket magaménak éreztem első ránézésre. ( Könyvet nem ítélünk borító alapján, vagy mégis?:)

Szeretném veletek megosztani azt az öt kincset az én kis szerény gyűjteményemből.

1. Almási Kitti -Bátran élni – Félelmeink és gátlásaink leküzdése
Volt szerencsém elmenni Kitti egyik előadására, ahol ezt a témát hozta fel előadásanyagnak. Nagyszerű előadó, közvetlen, érthetően magyaráz és hát annak az egy órás előadásnak köszönhetően vettem meg a könyvét. Abban az időszakban olvastam el, amikor a leginkább szükségem volt rá – biztosan nem volt véletlen.

„Ehhez képest a krízist, amikor nyilvánvalóvá válik a tartalom hiánya, vagy hirtelen felszínre kerülnek az addig eltussolt problémák, áldásnak tekintem. Lehetőségnek arra, hogy végre éljenek – még ha eleinte ez csak a fájdalomban és szenvedésben való megmerítkezést jelenti is. Ez is jó, ha egy folyamat kiindulópontját jelenti, és elvezet valahová. Rengetegen vannak, akik valójában csak egy-egy krízisben kezdenek el élni, amikor kénytelenek kilépni a komfortzónájukból. Persze erre ebben a formában nem vágyik senki, de sokszor mégis hasznos, mert rászorít, hogy elkezdjünk érezni, cselekedni, harcolni, amit már régóta nem tettünk. Sokszor ekkor döbbenünk rá, hogy valójában kik vagyunk, mi a fontos nekünk, és mire vagyunk képesek. Minden megmozdul, újrarendeződik bennünk és körülöttünk. Ezért mondják, hogy a válság lehet áldás és lehetőség is – ami teljesen igaz, de mi is kellünk hozzá, hogy az legyen.” ( részlet a könyvből)

2. Csernus Imre – A nő
Aki látta ezt a példányt nálam, azt láthatta, hogy tele van jelölve, címkézve épp csak aláhúzások nincsennek benne. Megosztó személyiség az ország Csernusa, de azt amit ír, szerintem jól írja. Sajnos, amit ebben a kötetben bemutat, tulajdonképpen egy nagyon is életszerű görbe tükör, amit nem szívesen veszünk elő az ágy alól, nem igazán nézünk bele – többek között én sem. Én kifejezetten nehezen látom meg magamban a hibát, aztán ha egyszer belenézek abba a tükörbe, mélységesen elmerengek azon, hogyan tehetném jóvá a múltbéli hibáimat, hogyan kellene máshogy csinálnom, hogy akár naponta bele tudjak nézni ebbe a tükörbe lelkiismeretfurdalás nélkül. Időbe telt az, hogy megtanultam bocsánatot kérni és megbocsátani magamnak is – részben ennek a könyvnek is köszönhetem, hogy elindított ezen az úton. Olyan jellemhibákra hívja fel a figyelmet, amit magunkra kapunk és nem feltétlenül a szülői ház „terméke”, hanem a környezeté, a szociális médiáé, a gyorsan rohanó hétköznapoké. Van,akinek túl nyers a stílusa – nekem talán pont ez jön be, mert őszinte. 

„A változtatás első három fázisa – a kimondás, az elfogadás és a befogadás – valójában az élet összes területére kisugárzik, mert a kihívásainkat csak így tudjuk jól megoldani. Lehet mindehhez ösztönösen is hozzáállni, de mindebből hiányozni fog a tudatosság.” ( részlet a könyvből)

3.Rhonda Byrne -A titok
Sokakat hallgattam végig azzal kapcsolatban, hogy ez egy maszlag, egy jól kitalált marketingfogás.  Persze, van körülötte egy nagyon jó sztori, eladhatóvá vált, film lett belőle, meg még jó pár könyv – alapvetően mégiscsak sikersztorinak könyvelhető el, az író részéről mindenképp. De mi van mögötte?
Szerintem egyébként nem feltétlenül humbug, hiszen ez az, amit már elég régóta hallok másoktól is – pozitív gondolatok, pozitív hatások. Ámde nekem, aki világéletében pesszimista-realista vonalon mozgott, hozott értékekből, történetekből, történésekből elsőre nem vett meg. A filmet is megnéztem, éreztem valamiféle eufórikus „ezaz” érzést, aztán görcsösen próbáltam belekapaszkodni, hogy ezt kellene táplálnom ahhoz, hogy sikerüljön a titok. Szerintem pár napon belül elengedtem, majd a könyvet elolvasta talán rá egy évre, már más szemszögből közelítettem meg. Abban nem hiszek, hogy naponta ötvenszer rágondolok arra, hogy legyen egymillióm és egyszer lesz – abban viszont igen, hogy lehet tervezni,hogyan legyen meg. Ez a fajta gondolatmenet az, amit én kreatív gondolkodásnak hívok – napi szinten űzöm, szeretem összeírni mire van szükségem, mire vágyok és képes vagyok megteremteni ezeket a helyzeteket úgy, hogy a végén lehúzzam a listáról, mert sikerült elérnem. Ilyen volt a diplomám, ilyen volt a nyelvvizsgám, a tetoválásaim,egy régóta áhított könyv, egy turmixgép, vagy az, hogy feketére festettem a hajam. Abban maximálisan megerősített a könyv, hogy olyan helyzet nincs, amire ne lehetne megoldást találni – de ehhez idő kell, meg nem jön egyből. De bármi sikerülhet!

„Senki, aki valaha elért valamit az életben, nem tudta előre, hogyan fogja elérni azt. Csak azt tudták, hogy valahogyan el fogják érni. „( átvett idézet a könyvből)

4. Sólyom Anna – Párnafilozófia
Egyszerű, lényegretörő – mind candy-ket kapunk Annától és szinte kötelességemnek éreztem a fent említettek után elolvasnom ezt is – pedig egy teljesen véletlennek köszönhetem, hogy a kezembe akadt, de milyen jó, hogy enyém lett! Olyan hasonlatokat ír Anna, hogy szinte érzem, ahogy végigvezet kézenfogva a könyvön és hagyja, hogy minden de az égvilágon tényleg minden átsuhanjon bennem, mint egy nagyon gyorsan vetített mozi, hogy a legvégén a fűben ülve rájöjjek, hogy mi volt a fontos mozzanat ebből a moziból.

„A legmélyebb félelem szerintem az, hogy ha felvállalom és megmutatom, aki vagyok, akkor elbukom vagy elítélnek, mert engem nem lehet szeretni úgy, ahogy vagyok, határaimmal és nemeimmel együtt. Ez hazugság. Bárki, aki ilyesmit akar elhitetni velem, az ragadozó, mindegy, hogy nő vagy férfi, és hogy milyen viszonyban vagyok vele. 
Önmagamhoz mégis ezen a félelmen át vezet az út.” ( idézet a könyvből)

5.Závada Péter – Mész

Závada Péter munkássága sokáig ismeretlen volt számomra – sajnos. Rendhagyó, hiszen „csak” slam versek szerepelnek benne, de ahogy végigolvastam, különböző,csapongó gondolataim támadtak – többek között az is, hogy nekem is írnom kéne. Úgy azonnaldemáris. Végül a fiók kapta meg ezeket a kezdetleges verseket, de az a tény, hogy verseket olvashattam, amiket érdemes tovább gondolni -nos, szintíszta öröm volt. Ezután még sikerült egy második kötetet is beszereznem -Ahol megszakad című, hasonlóan nem elhanyagolható tartalommal bíró verseket tartalmaz. Számomra a nyarat jelentik – azokat az erkélyre kiülős, napos, elmerengős délelőttöket, amikor élvezed, hogy élsz és minden jó most, úgy, ahogy van.

„Az elgurult szavakat
összeszedni fölösleges. Ha olykor kérdez is
még rólunk bárki, a válaszaidban minden
határozatlan névelő én vagyok.” ( részlet a könyvből)

Ti milyen könyvet ajánlanátok nekem?:)
Milia