Szerző: Milia

Beküldve:

Shameless

Ezerszer fogalmaztam meg ezt a posztot, először májusban, majd júniusban. Csomószor akartam leírni, mi folyik az életemmel, hogy elszámolást végezzek, tisztázzak, rendbe tegyek, rendezzek. Három hónapig itthon voltam, munka nélkül – eleinte úgy éreztem, mint egy megérdemelt pihenés egy nagyon hosszú és feszült időszak után. Annyira felhevültem az eseményektől, az esetleges lehetőségektől, a menekülőutaktól, hogy jólesett csak egy nap úgy felkelni, hogy holnaptól nem dolgozok. Nem kell ébresztőt állítanom, nem rohanok, felkelek, csinálok egy kávét, kiülök az erkélyre és csak egyszerűen veszek egy mély levegőt.

Imádtam, hogy végre a káosz után, ami bennem volt, minden tisztábbá vált. Egy teljes, tiszta lap és csak rajtam áll, hogy mit írok rá, mit fogalmazok meg, milyen célt tűzök ki. Eleinte tényleg élveztem – aztán egyre kétségbeesettebb lettem, mert úgy éreztem, hogy tényleg nem számít, kinek milyen végzettsége, papírja van – a munkaerőpiac nem áll erős lábakon. Három hónap, jó pár állásinterjú, 90+ leadott önéletrajz, nuku pozitív visszajelzés. És akkor ugye az ember ne kezdjen el azon majrézni, mi lesz holnap…

Aztán egyszer csak ott voltam, ahol lennem kellett. A világ teljes nyugalmával vonultam be, az esélytelenek szokásos vállvonogatásával és mire észbe kaptam kiderült, egész nap maradhatok bent. Hogy mivan?!
Ma van egy hónapja, hogy dolgozom. Amikor egyetemista voltam, valami hasonlót fogalmaztam meg fejben, hogy mi tekinthető az én mércémmel megfelelő munkahelynek, ahol eltudom magam képzelni, ahol van komfortérzetem de mellette pedig fejlődhetek. Iroda, saját asztal, saját bögre, saját szék… lehet, hogy egy multikultinál ez alap, mármint van aki multikultinál érzi jól magát – nos, én nem.

Még bőven van mit tanulnom, mert még nagyon a felszínt kapargatom, de úgy érzem, hogy minden rendben lesz –  nagyon nehéz háromlábú birkának lenni egy jól összeszokott közegben még akkor is, a egyébként nem szokott gond lenni a beilleszkedéssel. Egyre több reményt látok arra, hogy érdemes lehorgonyoznom.

Ezek mellett pedig az elmúlt két hétben eddig három embertől kaptam olyan szintű támogatást, olyan szavakat, mondatokat amiket egyszerűen nehezen hittem el – borzasztóan jólestek ezek a léleksimogató dolgok. Csodának tituláltak, bátornak, erősnek és magabiztosnak. Kifejezőnek, őszintének és izgalmasnak. Csak félve jegyeztem meg ezeket, csak óvatosan mertem leírni – nem szeretném, ha elillanának ezek az érzések, amik ennyire felemelnek. Mindig tartottam attól, hogy a megnyilvánulásaim miatt akár okoskodónak, nagyképűnek, arrogánsnak és flegmának tűnhetek – mivel egyszerűen imádok a mai napig új dolgokat tanulni, élvezettel vetném bele magam egy tanfolyamba, akár az egyetemre is visszaülnék mert a tudás birtoklása magabiztossá tesz. Élvezettel olvasok, szinte bármilyen könyvet, mert gazdagabbnak érzem magam mellette pedig remek beszédtémákat lehet kihozni belőle – nincs is jobb annál, mint valakivel órákig beszélgetni az élet minden aspektusáról és nem fogynak ki a szavak, mert egyszerűen élvezet olvasni vagy hallgatni a másik véleményét. Annyira színesek,sokrétűek vagyunk – a felszínes beszélgetések pedig nem az én asztalom.

Back on track.

Bár én magam vagyok az őskáosz, most olybá tűnik, hogy puzzleként minden elem a helyére kerül. Szép lassan, a belső hangom is kezd élénkebbé, erősebbé válni – innen szép győzni, ahogy mondani szokás. Az évből már eltelt 9 hónap, a maradék hárommal pedig kezdenem kellene valamit – 2019-et úgy akarom lezárni, hogy a pohár telítve volt, de nem csordult ki. Most egy teljesen más szemszögből nézem az eddigi életemet, kezdek ráhangolódni vagy éppen visszahangolódni magamra, kezdek büszkévé válni (igaz, ez még óvatos megmozdulás, csak néha sejlik át a függönyön a napfény…) és ez jó. Jó érzés tisztába lenni az értékeimmel – ez egy olyan folyamat jelenleg, amire régóta készültem, de nem értem el. Most karnyújtásnyira van és nem szeretnék visszaesni.  Olyan ez, mint a Jenga – óvatosan tesszük a darabokat, precízen, hogy erős oszlop legyen akkor is, ha egyet kihúzunk belőle – nos ezt a fajta stabilitást nem másoktól, csak magamtól várhatom el. Az önbizalommagok szárba szökkentek, gondozni pedig csak kellő óvatossággal, kellő gyengédséggel, szorgalommal,tanulással és önazonossággal lehet. Őszintének kell lennem magamhoz -az érzéseimet meg kell élnem, érlelnem kell, gondolatfüzérekkel pedig egyszerűen összefonni. Ami a múltamat illeti, intő példaként lebeg előttem – annyi kreditet adni, amennyit kapok. De azt kell hogy mondjam ami pár éve tüskének bizonyult és folyamatos nyomást gyakorolt rám – halványodni látszik. Mi ez, ha nem siker?

„My emotions are naked, they’re taking me out of my mind”

Beküldve:

Euphoria – érzelmi hullámvasút

A sorozat nagy médiafigyelmet kapott, így nem véletlen, ha ti is találkoztatok már vele – én is belefutottam párszor, de úgy éreztem, nem feltétlenül kell látnom ezt a sorozatot, mert maga a trailer is egyszerre volt számomra vonzó és félelmetes.

Mivel egy pár perce fejeztem be, muszáj írnom róla.
Spoiler-övezet.

Maga a téma, amit körüljár, nem újkeletű. Azt hiszem a 2010-es évek elején volt Skins c. sorozat, ami hasonló témakört járt be. Drogok, alkohol, mámoros éjszakák, mardosó reggelek, mentális problémák, nagy szerelmek, még nagyobb szívtörések, gimnázium és a többi és a többi. Ezekkel a címszavakkal azért kell vigyázni, mert egyszerre vonz egy bizonyos nézőközönséget – aki ugyebár nyitott erre – illetve taszítja el azokat, akik nem nagyon akarnak tovább látni az orruk hegyétől. Igen, negatív képet fest – de ez is hozzátartozik az élethez, bármennyire is próbálják sokan a szőnyeg alá söpörni, mondván, ami nincs és nem látható az nem létezik.

Az Euphoria egy nagyon kifejező név ennek a sorozatnak. Az egész sorozatot áthatja ez a fura légkör, ami egyszerre nyomasztó, ráül az ember mellkasára, főleg a ismerős sémákkal, ismerős elemekkel találkozik benne és másfelől pedig annyira tabudöntögető, hogy néha nyelni kell egy nagyot. Nem tagadom, voltak részek, ahol egyszerűen megállítottam és nem bírtam tovább nézni, mert annyira felkavart. Nem a képi világa, nem az, hogy sokat vagy éppen sokkolót mutattak – maga az egész jelenet, a párbeszédek, az, ahogy Zendaya és Hunter megformálja a két főszereplőt. Ezt a sorozatot nem mondanám tinglitangli egydélutános sorozatnak, amit egy zacskó chipsszel ülsz le megnézni, néha felhúzod a szemöldököd aztán ennyi. Ezt meg kell emészteni, ezt át kell rágni magadban.
Bármennyire is nem akarjuk tudomásul venni, de ez a sorozat nem az élénk fantázia műve – ez igazából bárki életében lehet, akár ismerjük, akár nem. Drogok, gyógyszerfüggőség, harc a szülőkkel, önmagunkkal, önmagunk keresése és elvesztése vagy épp megtalálása – bár a plakáton van egy rakat csillámpor és Hunter Schafer is szereti a glittert, ettől függetlenül itt nincs. Számomra a legsokkolóbb jelenet az, amikor a drogdíler, aki mindössze 20 éves és nyakig van a bizniszbe, akinek a házát maga a drog tartja össze; ápolja a nagymamáját, aki talán mit sem tud a világról, ami körülötte van hiszen gépek tartják életben.
Szó van az anyákról, akik vagy mély depresszióban vannak, vagy az erejük utolsó morzsáinál járnak mert próbálják egybetartani az egészet; szó van a toxikus kapcsolatokról, arról, hogy a szociális média hogy csinál szeretetkurvát az emberekből. Egyébként erről a szociális média dologról az utóbbi időben pont beszélgettünk egy ismerősömmel, aki azon az állásponton volt, hogy mindennek van mértéke – na de ki mondja meg a mértéket? Miért hagyja egy fiatal lány, hogy befolyásolja a szociális média azt, hogy ki ő, mitől szép, mennyit ér és ez mérhető e reklámokban és valutában? Nagyon felgyorsult világot élünk, ahol a lányok eladják a lelküket a like-ért, a visszacsatolásért – az Euphoriát kötelezővé tenném a gimnáziumba, hogy mindenki nézze meg. Ne kezdjünk el oktatófilmekkel, meg egyéb drogprevenciós előadásokat gyártani (amit egyébként hasznosnak találok, de nem tudom, mennyire tudja megérinteni a diákokat) hanem ezt odalökni nekik, hogy emésszék. Ezt biztosan forgatni fogják magukban, gyomorrontásig. Naturalisztikus ábrázolása a valóságnak, annak, hogy mi milyen veszélyekkel és következményekkel jár – nem próbálja egy romantikus, mondhatni a fiatalok számára vonzó csomagolásba burkolni a droghasználatot, nem teszi kívánnivalóvá.  Durva cucc.

Vannak benne izgalmas párbeszédek, érdekes és abszolút helytálló gondolatok – nem olyanok írták, akiknek igazából lila gőzük sincs arról (vagy túlcukrosítják)  mivel jár a felnőtté válás. És ez nem csak a tinédzsereknek szól – hiszen felnőtté nem akkor válunk, ha elérjük a 18-at. A sorozatban Rue testvére mindössze 14 körül lehetett, mikor megtalálta a túladagolt nővérét a saját hányásában fuldokolva. Ott van még Jules, aki akkor vált felnőttebbé, mikor az anyja bezáratta a pszichiátriára, mert transznemű és a sort még bőven lehetne folytatni.

Szóval, aki vágyik egy valódi, tabudöntögető, izgalmas és lebilincselő sorozatra az mindenképp nézze meg.
Készüljön fel a mentális hullámvasútra, öveket becsatolni!

Nekem Rue karaktere ( Zendaya ezzel a sorozattal írta be magát a filmes nagykönyvbe, szerintem a Pókemberes cuccal nem ért el ilyen magaslatokat) kifejezetten szimpatikus. Nem próbálja takargatni, nem próbálja mismásolni – drogozik és kész. Nem kicsit, sokat. Nem sajnáltatja magát, nem kezd el hosszú monológokat folytatni a miértekről – ahogy halad a sorozat, amit egyébként ő narrál, egyértelművé válik, hogy mi vezetett idáig. Tudja, hogy nem ez az ő útja, tudja, hogy ha tovább viszi beledöglik – nagyon is tudatosan csinálja, de egy percig sincs az a tipikus, tocsogós önsajnálat. Egyszerűen kiteríti a lapokat és rábízza a nézőre a véleményformálást. Fezco, ő a másik nagy szerelmem. Drogbáró, 20 éves, van egy öccse aki szintén nyakig benne van az üzletben és van egy magatehetetlen nagymamája – remélem a következő évadban az ő élettörténetét is feldolgozzák, mert bőven maradtak kérdőjelek vele kapcsolatban.  Jules ( Hunter Schafer) a maga bájával, szinte tényleg olyan, mintha valami képregényből lépett volna ki, aki tipikusan sosincs a Földön, valahol a felhők felett van a feje – merész, bátor, életvidám, bohókás, extrém, szeretnivaló és rengeteg hülyeséget csinál. A transzneműsége tökéletesen van ábrázolva a sorozatban, olyan természetességgel és türelemmel beszél róla, hogy ezzel válik az Euphoria alliterációjává  a maga színességével. Fantasztikus!

Kordokumentumfilm.
Színtiszta mélység és magasság.
Gondolatfüzér.

Amíg néztem, úgy éreztem folyamatosan üvölt a film, hangos a mondanivalója.
Csak mi vagyunk némák.
Remélem, akinek segítségre van szüksége, legyen szó bármiről, ezek után megtalálja a hangját.

Beküldve:

Visszatekintő – tíz évvel később

Egy hirtelen ötlettől vezérelve, fogtam magam és bejelentkeztem a régi email címemre. 10 évnyi email, fotó és írás zúdult rám – régi barátok, események kavarognak jelenleg is a fejemben. Eltelt tíz év – van, akivel már nem beszélek, van, aki már régen nem részese az életemnek és vannak beszélgetések, amelyek lezáratlanok maradtak.

Rengeteg emailt olvastam el – bepillantást akartam kapni abba,aki voltam. Milyen érdekes volt látni, hogy tizennyolc évesen mire korlátoztam a világomat, milyen harcokat vívtam magammal, a nagymamámmal és a nővéremmel, hogyan dacoltam az akkori barátommal – milyen naivan akartam szeretni mindenkit és mennyire könnyen bíztam meg mindenkiben!
Természetesen ennek is van egy bája -a régi naplómat lapozgatva találtam egy levelet magamnak. Azt gondoltam, hogy tizennyolc évesen már lesz családom, gyerekekről fantáziáltam, házasságról, kötődésről – akkoriban teljes szívemből hittem, hogy egyvalaki pótolhatja az egész család fogalmát, és a saját fájdalmamat és hiányomat egy kisbaba megoldhatja. Milyen jó, hogy nem így történt!

Régi vitákat olvastam vissza. Kapcsolati kríziseket, az élet nagy problémáit, nagy érzéseket – aztán így éjfél után pár perccel rádöbbentem, hogy lehet igazság abban, hogy az ember addig kapja a leckéket, ameddig fel nem mondja hibátlanul; nem véletlenül dobja nekünk mindig ugyanazt a gép. Ahogy olvastam a saját soraimat, jó lett volna megölelni azt a tizennyolc éves lányt és elmondani neki, hogy minden, ami vele történik – okkal történik. Hogy négy év múlva, meghal a nagymamája, kicsúszik a lába alól a talaj, vagy hogy rá három évre pedig véget ér egy nagyon hosszú és tartalmas kapcsolata, átformálódik körülötte minden – de ne adja fel. Nem kell feladnia. Csak megállni, kicsit pihenni és továbbmenni, mert bármire képes, amit a fejébe vesz – egyedül is!

Nagyon sok düh, rengeteg kérdés, még több elveszettség volt ebben a lányban. Kapaszkodókat keresett folyton, görcsösen kapaszkodott mindenkibe aki egy kicsit is szerette, vagy figyelt rá. Olyan szívesen visszamennék az időben, csak pár pillanatra, hogy elmondjam neki, hogy szeresse jobban önmagát, húzza ki magát és merjen nemet mondani!

Nehéz a mellkasom. Elkapott a nosztalgikus melankólia, ilyenkor beindul a lassan örlő malom bennem, ami még  a régi lisztet morzsolja újra és újra, hátha akad még olyan szem, amit nem sikerült feldolgoznia. Már nincs menekvés ez elől – felnőtt vagyok a szó összes értelmében. Eddig sem sok, de ma már kifejezetten semmiféle kibúvóm nincs.
A minap találkoztam egy középiskolás barátnőmmel – még mindig van miről beszélgetnünk és annyira, de annyira fura visszaolvasni azokat az email váltásokat, amikor még arról beszélgettünk, hogy a legnagyobb problémánk az érettségi tételek voltak, vagy hogy kijött egy film és megveszünk a férfi szereplőért…

Ilyenkor felvillannak a régi írásaim, az a sok történet, itt-ott-amott, különböző weboldalakon ( talán már nincsenek is meg, mert rég letörlődtek, kitudja.) Azok a zenék, amiket naponta ötvenszer is meghallgattam, vagy egyszerűen azok a történések, amikről azt hittem, hogy átformálják az életemet, aztán dehogyis, mert amikor azt hittem világvége, jött valami egészen más rá pár év múlva, ami felülmúlta az eddigieket. Szerencsére nem csak negatív értelemben.

Összegezve az én tíz éves kihívásom egy jó nagy jellemformálás volt ; akadálypálya, amit sokszor én csináltam saját magamnak, óriási hibák elkövetése, fejjel a falnak menések, egy érettségi, egy szakma, végül egy diploma. Két munkahely. Több millió leírt karakter, a szociális média teljes áttértékelése, legalább húsz hullámvölgy, ami kitesz egy teljes 1 évnyi hullámvasutat, több, mint 10 év pszichiológus látogatás és végül hat hónap masszív terápia és egy győzelem.

Egyik egyetemi ismerősöm úgy fogalmazott velem kapcsolatban, hogy én ezer fokon égek. Van, aki úgy látja, hogy ami jó, az nekem nagyon jó és ami rossz, az nagyon rossz. Egy ideig nagyon akartam hinni abban, hogy nem vagyok végletember – de végül beláttam, még talán van időm arra, hogy harmónikusabb legyek, árnyaltabb. A tíz év alatt megkapott „talánok”-at mára már beváltottam igenekre és nemekre – ebben már nem alkudozom sem magammal, sem másokkal.  Utólag sokkal okosabb az ember – ez is ugyebár a folyamat része, és milyen jó, hogy ezt a leckét sikeresen megtanultam.

Tíz éve is féltett valaki, hogy elveszíthet.
Tíz éve is féltettem valakit.
Ma is félt valaki, hogy elveszíthet.
Ma is féltek valakit.
Barátok voltak-vannak, jöttek,mentek, maradtak.
Kapcsolatok alakultak át, szűntek meg, lettek mások.

Jó, hogy itt vagyok.
Remélem a 37 éves Viktória a következő tíz év challengebe még érettebb, életteltelibb dolgokról mesélhet.

Beküldve:

Elakadásjelző bekapcsolva?

Ma már bárkiből lehet coach – de sosem voltam biztos abban, hogy miben különbözik a pszichológus a coachtól. Nyilván, papírban, tudásban, orientációban, de a cél számomra közös volt : adott egy kliens, akinek segítségre van szüksége, hogy tisztábban lássa honnan hova tart.  Nagy Bea, life coachcsal beszélgettem.

Beával egy véletlen folytán kezdtem el beszélgetni és kiderült, hogy coach. Szinte azonnal lecsaptam a lehetőségre, hogy beszélgessek vele erről, hogy kiből és hogyan lesz coach. Én laikus és kissé szkeptikus is vagyok a témában, tehát kézenfekvő volt, hogy Beát megkérdezzem, mi az ő szemszöge.
Az ő története egyszerűbb, mint hittem – adott egy jó könyv, egy véletlen találkozás ezzel a könyvvel és a felismerés, hogy szeretne segíteni az embereken. A könyv egyébként Braskó Csaba-Múzsa c. kötete volt. Bea ennek kapcsán kezdett el komolyabban foglalkozni a gondolattal, hogy miként lehetne valakinek a lehető legnagyobb és legegyszerűbb segítséget adni – így talált rá a coach képzésre.

Bea rávilágitott arra, hogy egy coach nem tanácsot ad, tehát nem fogja megmondani, hogy tedd az ikszet ide, vásárold meg azt, menj el ide vagy oda. Meghallgatja az adott élethelyzetet, körbejárják a témát és olyan nézőpontra világít rá, amelyre esetleg a kliens nem képes. Ez egyébként nagyon is kézenfekvő – a legtöbb esetben, ugye aki benne van a helyzetben képtelen más szemszöget megvizsgálni, hiszen a sajátjában ragadt. Egy kivülálló láthat olyan összefüggéseket, vagy éppen megoldásokat, amiket az adott ember nem. A fától az erdőt effekt.  Nem mondom, hogy nincs hasonlóság számomra  egy jó coach és egy jó pszichológus között; viszont való igaz, hogy egy pszichológus mélyebbre ás, nem csak egy adott élethelyzetet vizsgál meg, hanem a múltba visszanyúló gyökereit is illetve azt, hogy a jelenre / jövőre milyen hatással van. Ez egy komplexebb dolog; a coach az én szemszögemből egy baráti beszélgetés egy jó kávé mellett, ahol egyszerűbbnek hat kisakkozni a lehetőségeket. Kicsit olyan, mint mikor a fiatalabb az idősebb segítségét, meglátását kéri egy adott témával kapcsolatban. Az idősebb megoszthatja az élettapasztalatát, rávilágíthat a fiatalabb jelenlegi helyzetére, annak sarkalatos pontjaira, választási lehetőségeire. Ezek a beszélgetések szerintem kiválóak arra, hogy felgyújtsák a kislámpát a fejtető felett, elinduljon egy folyamat, aztán tulajdonképpen a kliens megteszi az első lépéseket.

Ha az ügyfelekről kérdezem, vegyes a felhozatal : főként önbizalomhiánnyal,karrierrel és önmegvalósítással keresik meg Beát. Ez nem meglepő, ebben van hiány. Nők / lányok zöme az Elle vagy a Marie Claire hasábjain keresi az önbizalmát, neadjisten néha tinderen is. Esetleg a baráti-családi körben, az alá-fölé rendelt kapcsolatok kialakításában, az örökös én „jobb vagyok, én jobbat érdemlek” körök futásában, aminen rendszerint az a lényege, hogy ha valakit lentebb nyomok, én elméletileg fentebb kerülök. Vagy nem.
A karrier és az önmegvalósítás ritkán jár kéz a kézben, szóval ez sem meglepő, hogy az emberek többsége nem ott dolgozik,ahol szívesen teszi, hanem ahol pénz van. Ez a szomorú igazság. Lehet vállalkozni, de ahhoz is kellenek alapok, néha az egész folyamat többe kerül,mint maga az ötlet. Nehéz társakat találni, de ha meg társakat találunk, nehéz megválogatni, hogy kivel érdemes egy közös vállalkozást elindítani. Sok szempontból körbejárható ez a téma, de egy szó,mint száz az önmegvalósítás a nők szótárában hol elől van ( karrierista) hol hátul ( családanya); csak hogy a tipikus sztereótípiákból szemezgessünk. A fiatal diplomásoknál meg szerintem összepárosítható az álmodozással – nekem ezernyi ötletem volt,minden egyes iskola elvégzésével. Nem adtam fel őket, mondjuk úgy, hogy mellőzve lettek. És ez a legnagyobb baj.

Bea, ahogy fogalmaz keretet ad a beszélgetéseknek. A kedvenc része az, amikor a beszélgetés során maga az ügyfél az, aki kimondja azt a megoldást, amire eddig nem gondolt. Ebben talán az a szép, hogy tulajdonképpen mindenkiben ott van a megoldás – csak nincs platformja, ahol ő maga rájöhet ezekre. A mai rohanó világban türelmünk a legkevesebb. Ami igazán megfogott, mikor Bea arról beszélt, hogy nincs értő türelem és értő figyelem a mai világban. Meghallgatjuk a másikat, hogy reflektáljunk a saját életünkből – magyarán várjuk a sorunkat, hogy mi öntsük a bilit. Vagy megkérdezzük, hogy van – aztán nem érdekel a válasz és már egy teljesen más témából szemezgetünk. Az udvariasságot,illemet összemossuk valami mással : megkérdezem, hogy vagy, mert ezt így illik, de nem érdekel, mert nem tudok / nem akarok mit kezdeni a másik problémájával, nem akarom, hogy érdekeljen.  És itt visszautalnék arra, hogy a nők sajnos nem egymás koronáját igazgatják, hanem leverik a másikét, tisztelet a kivételnek.

Hiszem, hogy egy-egy csajos beszélgetés, kiváló alkalom lenne arra, hogy meghallgassunk mindenkit, ítélkezés nélkül ( talán ez a legnehezebb…?), nyíltan elmondja, amennyit el akar mondani és mindenki reflektáljon az elmondottakra, hogy a kérdező is érezze, hogy valóban van visszacsatolás, és a hallgató nem csak hallgat, hanem gondolkozik is közben. Mindenki sorra kerülne – lehet kevesebb kávé, alkohol,édesség fogyna, mint egy átlagos csajosbulin, de több megoldás születne az élet egyszerű vagy kevésbé egyszerű problémáira is. Nyilván, a döntést nem a hallgatóság fogja megtenni, csak rávilágíthat arra,hogyan lehetne…

Ha ennél személyesebbre vágytok, keressétek bizalommal Nagy Beát! 🙂
Facebook

 

 

 

Beküldve:

Megdönteni… tudjátok,hogy folytatódik?

Szabó Simon-maratont tartok. Megnéztem tőle a Moszkva teret, most pedig a hírhedt Hajnal Tímeát is. A papírrepülők egy holnapi program talán, a zsebzsötem pedig szintén megvolt már.

Maradjunk annyiban, hogy az általa rendezett kisfilmeknek van egy olyan hangulata, amit sosem gondolnék róla. Több interjúját átolvastam a napokban, pontosan tudja és kedveli, hogy a tuskó paraszt szerepet kapja mindenhol, hiszen számára ez a testhezálló. Én abban a hitben voltam, hogy unja. Tehát mégsem. Azért egy komolyabb hangvételű filmben megnézném, ahol egy valós, komolyabb problémát /szerepet osztanak rá. Annyira kifejező szemei vannak, hogy nem hinném, hogy az egyetlen arca az az, amit jelenleg a kamerának mutat.

A film a magyar filmipar egyik tömeggyártott terméke, nem írta be magát a nagy könyvbe, de nem hinném,hogy erre készültek. Az nagyon tetszett, hogy nyers, pontosan bemutatja a karót nyelt, pedáns tökéletes anyukát-apukát, a tökéletes menyasszony-jelöltet, de pont ez benne az idegesítően valóságos – hogy köztünk járnak az ilyen „majdénmegmondom” Piroskák. Ők csapnak az asztalra, minőségi pulit vagy tacskót csinálnak a férfiakból csak azért, mert a kontrollmániájuk generációs hozadék, hiszen az ő anyja is a nadrágot hordta. Ahol még azt is szabályozni akarják, hogy az unoka biztosan fiú legyen…

Dani, na ő meg a leendő papucsférjek egyik díszpéldánya, neki még a szar is ízetlen, ahogy egy kedves barátom mondaná. Tipikus bólogató kutya, semmilyen arckifejezéssel. Ha az alkotók szándékosan kérték erre, hogy csak egyfajta arckifejezést produkáljon végig, akkor teljesítette a feladatát. Nem ismerem a színészt, de remélem a pályafutása alatt, ennél jobb, érzelmesebb és kifejezőbb szerepekhez is jutatták, mert itt nem csillogtatta meg, hogy tud egész széles skálát lemimikázni.

Jordán Adél és Lengyel Tamás édesek, aranyosak együtt -de valóban csak egy giccses töltelékszál.
És itt van a kedves narrátorunk, a szuperparaszt Bögöcs. Biztosan ezer meg ezer kritika volt már erről, hiszen nem mostani film, de komolyan ő vitte a prímet. A szövege egyenes, nyers, az ő humora mentette meg a menthetőt. Tudom,hogy az ilyen úrihölgyek felhúzták rá az orrukat, hogy istenem, de egy visszataszító alak, valóban az. A korunk egyik „kedvenc” férfitípusa : a szotyihéjat köpködő, sört sörrel ivó, lángososnál és/vagy gyrososnál kézzel evő típus. Aki egyszerre akar mindent, semmi befektetéssel. Kiváló karikatúra, Szabó Simon kisujjból kirázta – groteszk és szerintem mindenkinek van egy ilyen ismerőse, vagy ismerősének az ismerőse.

Visszatérve a Jordán Adél és Lengyel Tamás párosához, volt egy jelenetük, ahol kiderül, hogy volt egy régebbi afféruk, és a férfi szereplő nem emlékszik konkrétan arra, hogy lefeküdt vele. A csaj ezért haragudott rá 15 évig, ráadásul újra összekötik a kellemesüket a hasznosukkal. Szóval lesz ebből egy elég hisztis, sírós jelenet, mire a srácnak ki lesz adva érthető okokból az útja, majd a lány ahogy az a nagykönyvben meg van írva, kiborul. Majd csenget, virág,smárolás és megint ágy. Erre a narrátorunk csak annyit mondott, hogy az előbb még hiszti volt ezerrel…
És ez annyira meghökkentő jelenet volt. Szinte érthetetlenül buta, ostoba és gagyi. Aztán rájöttem, hogy a fenét, dehogyis! Hiszen a mai lányok dacára annak, hogy ki hogyan csalta meg őket, ki hogyan köpte őket „szembe” a saját önbecsülésüket, a saját méltóságukat hajítják el újra és újra csak azért, hogy az a srác rájuknézzen. Kutyába lemennek a figyelemért – milyen fájdalmas ez. Nincs tartásuk. Görbetükör.

Amúgy a sztorit meg a mindennapok, a baráti társaságok, az álmodozó fiúcskák és az ingerszegény környezetben élő férfiak írták. Biztosra veszem,hogy baráti összejövetelek nagy slágere, a ki hogyan és kit témakör, amit egy-egy sör mellett, oltári nagy nevetések, hencegések közepette jó előadni. Ne legyünk álszentek, a lányok is pont ennyire szeretik kitárgyalni a férfiakat, azt a bizonyos vonalkát a falon.
Egyszer nézhető -viszont a nevetés és a fejfogás garantált.

#csakabögöcs

Beküldve:

Pécsi szál – kritika és élménybeszámoló

Nem vagyok otthon a pécsi zenészekben – ezt azért az elején leszögezném. Hébe-hóba hallgatok 30y-t, Kispált abszolúte sosem hallgattam, Punnanyt igencsak ritkán. A Halott Pénz nekem egy korszakot jelent, őket természetesen rongyosra hallgattam -meghatározó része volt az egyetemi élet első és második évének is.

Nem titok, hogy Szabó Simon neve volt az, ami bevonzott erre a filmre. A Viktória, Zürichi Expressz film pár perces jelenetével megvett engem ( holott tényleg fogalmam sem volt az előzményeiről…). Valahogy nekem mindig is jobban tetszettek az őszinte ,kicsit szarkasztikus, mondhatni bunkó karakterek ( lehet, hogy magamra ismerek…?!) Az egyik interjújában nyíltan kimondja, hogy az eddig filmjeiben a suttyó parasztot alakította. Időközben belepillantottam a Moszkva tér-be, egy kicsit sajnálom, hogy lemaradtam a nyolcvanas-kilencvenes évekről – izgalmas lehetett.

Nade, a Pécsi Szál. Áldokumentum film, nem mindig egyértelmű,hogy mi a fiktív és mi a valóság. Nem volt komoly, nem próbálta lenyomni a torkunkon,hogy mitől lesz valaki zenész, mi a titkos összetevő a zenész életvitelhez – persze sztorizgattak, persze voltak benne igazán jó kulisszatitkos háttérinfók, de összességében azért élveztem, mert könnyed volt, visszaadta a koncertek hangulatát, Simon humorizált, de nem vitte túlzásba így nem ő volt a központi szereplő. Lévai Balázs rendezésében ez az első film, amit láttam – nem értek sem a műfajokhoz és nem is mozgok otthonosan a filmek világában így nem állíthatok róla mást,mint hogy ez a filmje könnyed volt,humoros, volt benne kellő lendület, de egyszer nézhető kategóriába sorolnám. Számomra hiányzott, hogy több kulisszatitkot osszanak meg a zenekarok életéből, hogy laikusként „beleszeressek” annyira a zenészekbe, hogy kedvet kapjak ahhoz,hogy a film után belehallgassak egy-egy kevésbé ismert számukba. Nyilván nem ez volt a lényeg, hogy velős, sokatmondó dokumentumot forgassanak, mert akkor egész más szemszögből közelítették volna meg – a maga kategóriájában szerintem klassz.  Lovasi András neve ( szégyen,nem szégyen) számomra nem  túl sokat mondott azontúl, hogy persze ismerem őt, de a munkásságát nem. Nekem kifejezetten tetszett az ő fanyar humora, nem éreztem megjátszottnak, ahogy a film egyik jelenetében káromkodik egy egész kereket.

A kerekasztal beszélgetés szerintem szörnyű volt – nemtudom kinek az ötlete volt, hogy Süli András legyen az interjúztató, fancybb néven a moderátor ugye.  Szintén nem sokat tudok róla, de hogy ez esetben vagy fáradt volt vagy felkészületlen, az fix. A közel egy órás interjú alatt, elsztorizgatott magának, továbbá a mikrofonnal sem kötött túl nagy barátságot, mert szinte csak lengette maga előtt – értem én,hogy lazaság ide vagy oda, de azért a Kertész Mihály-terem közönsége szerette volna hallani is, hogy miről folyik az „érdemi” beszélgetés. Sajnálom, hogy nem voltak izgalmasabb kérdések, hogy nem ment a sztorizgatás, nem volt önfeledt hanem inkább kellően kínos. Lévai Balázst abszolút nem így képzeltem el, de nagyon kedves, közvetlen férfi, aki meglátásom szerint abszolút nincs magától elszállva, pedig van bőven mesélnivalója arról ,hogy mit tett le az asztalra…

Én valahogy kihagytam volna a Megdönteni Hajnal Tímeát poént Süli András részéről, mert ez az a poén, amit szerintem kb. mindenki elsüt Szabó Simonnak; amúgy pedig előre megyünk, nem hátrafele. Nem hiszem, hogy az a film a karrierje csúcspontja volt, nyilván megcsinálta, volt akkor eredménye meg tanulsága is – nem értem,miért forszírozzák.
Amennyire otthonosan mozgok a szakmában egy moderátornak „ébren” kellett volna tartania a közönséget, tényleg olyan kérdéseket feltennie, amire feszülten figyelünk, amire nevetünk, ami további kérdéseket vet fel, hogy mi is mint közönség megkérdezhessük, vagy ha nem mi, akkor ő. Egy szó, mint száz – ez nem volt az est fénypontja.

Nade a fénypont – óriási dolog történt velem! Előbújt belőlem a tinédzserlány, aki posztereket gyűjt és fotókat nézeget  ( rémciki), de számomra tényleg óriási dolog volt, hogy Szabó Simon körülbelül tőlem fél méterre adott interjút ( azt az interjút, amiben egy kicsit az én kezem is benne volt, hiszen az interjúztató egy nagyon kedves barátom volt). Megtiszteltetésnek éreztem, hogy segíthettem neki élete első interjújánál, aki nem mellesleg egy olyan színész,rendező akiért na mondjuk ki, rajongok.  A közös fotó ötlete még kb. a mozijegy lefoglalásánál eszembe ötlött, de a racionális énem arról beszélt,hogy ebből már kinőttem, amúgy is, minek égetném magam ezzel… szerencsére meggyőztem saját magamat, hogy itt van a vissza nem térő alkalom,  égek,hát akkor égek, na bumm. Szóval lett közös fotónk, egyből három, ahogy felhívta rá a figyelmemet Simon.  Ugye mindenkinek megvan, hogy ő közel két méter magas én meg mindössze 160 cm? 😀 A fotós érdeme, hogy a közös fotó sikerült – nehéz volt minket egy keretbe tenni.

A pécsi szál az élményekről, a hangulatról, a koncertekről, a backstageről, a pécsi közegről szól, ahol mindenki ismer mindenkit. Aztán ha mi is elmegyünk egy-egy debreceni koncertre, ahol ezek a kedves pécsi zenészek fellépnek, akkor hoznak egy kis darabot ebből az „ismerősök vagyunk mindannyian” életérzésből. Hiszen hányszor néztem össze más emberekkel a Halott Pénz koncerten, miközben üvöltve énekeltünk és hányszor mosolyogtunk össze? Sokszor. Ha pedig mi megyünk Pécsre? Biztosan beleszeretünk.

 

Beküldve:

Úton,útfélén vagy úttalan utakon

Szerencsésnek érzem magam – pár napra kiszabadultam Magyarország kis-nagy városából és meglátogattam Sopront, na meg Bécset. Kellett ez a levegőváltozás. Bécsben már korábban jártam egyszer, igaz, közel sem láttam belőle annyit, mint amit most sikerült – ez pedig mérhetetlenül jó érzés volt.

Bécsnek van egy bája – szerintem kifejezetten hasonlít Pestre, az utcák, a hangulatos éttermek, a vintage boltok és kávézók. Utcáról utcára barangoltunk – egy röpke pillanatra teljesen elfelejtettem, hogy hol is vagyok és itt fogalmazódott az meg bennem, hogy mit jelent ‘otthon’ lenni. Mi az otthon? Egy foggal-körömmel védett 60 négyzetméternyi panel? Három szoba, ahol sűrűn cserélődtek a benne lakók csak én maradtam állandó? A kopott falak, az erkély, ami ha mesélni tudna…?  Pár hónapja még élénk viták kereszttüzében éltem ezzel a lakással kapcsolatban, ami nekem az utolsó kapcsolódási pontom a gyerekkorommal; nem hazudok, tényleg kemény meccseket vívtam azért, hogy ott maradjak. Aztán egy pillanatra, egy egész kicsire elengedtem, azt mondtam, legyen. Pakoljuk be az emlékeket, szedjük össze a könyveket, vigyük el az utolsó kis darabot is, aztán hintsük fel sóval. Végül maradtam.

Bécsben sétálva, nem éreztem, hogy amit elhagytam, az az otthonom. Valahol félúton elveszett ez az érzés, inkább már bázisként tekintek rá. Egy hely, ahová bármikor visszatérhetek. De az otthon? Az otthonnak melege van, az otthon fűtve van emlékekkel, illatozik a süteményektől, a sültektől, az otthon olyan hintőporosan, púderesen boldog. Az a lakás, bár mondhatom, hogy félig enyém – ráfér egy renoválás. Nemcsak a szó valódi értelmében, hanem képletesen is.

Biztosra veszem, hogy visszatérek még – nekem többet kell látnom, többször kell koptatnom még azokat a járdákat, mert biztosra veszem, hogy jól érezném magam abba a közegbe. Szívesen élnék ott – többek között a Grünner- tó vidékén is, teljesen megbabonázott a tiszta levegő, a gyönyörű táj és azok a friss zöldben pompázó hegyek. St. Kathrein pedig maga egy csoda – ékszerdoboz, elrejtve Stájerországban.
Pár órányi kocsikázással pedig Bécsben lennék, ahol egy pezsgőbb, jóval színesebb világ tárult a szemem elé – milyen jó lehet, hogy egy nyugodt kis környezetben ír az ember, kint a teraszon, a hegyek körbeölelik, hallgatja a templom kondulását, majd ha úgy tartja kedve, beül az autóba és maga mögött hagyja ezt – bele a nyüzsgésbe majd vissza. Szerintem ez a harmónia. Amikor nem kell választanod az egyik és a másik között hanem mindkettő elérhető távolságban van.

Jelenleg több projekten is dolgozom : az egyik, amitől egy kicsit szeretem kihúzni magam, az Buen Gabino, azaz Orosz Gabi instagram oldala. Hivatalosan is én szerkesztem, míg Gabi meghódítja magának a 750 km-es távot, azaz végigsétálja az El Camino-t. Holnap indul – hihetetlen 10 hónappal a háta mögött, amiben folyamatos szemlélőként részt vettem. Büszkeséggel tölt el, hogy egy háromfős csapatot összehoztunk – sokat, mi több, rengeteget fogok tanulni a marketingről, ebben biztos vagyok.
Gabiról még csak annyit, hogy amit az elmúlt 10 hónapban letett -példaértékű. Nem szeretném túlhypeolni, nézzetek rá a facebook oldalára és kövessétek bátran! Kiváló példa az elindulnivágyóknak, a céltalanoknak; tiszta és világos üzenettel – a világot nem csak elképzelni kell, hanem elindulni és felfedezni önmagunkkal együtt!

A második projekt, a varró projektem. Tegnap egy nagylelkű adománynak köszönhetően legalább 100 db burdát kaptam egy varrónőtől. Ő lesz az, aki segít eligazodni a szabás világában és ha minden jól megy, akkor nemsokára a varrógépem és én is szerelmesek leszünk egymásba. Ez egy nagyon kecsegtető románc.

A harmadik dolog, ez még csak gondolati szinten mozog, de úgy tűnik beérik – marketing tanfolyamokon szeretnék részt venni. A Buen Gabino DreamTeam Tűrőlpattant Reginája* rendszeresen jár ilyenekre, amolyan önképzés szinten – nagyon megfogott, amikről beszélgettünk vele és úgy tűnik, dolgom van ezzel a marketing-média-mizériával.  De mindezek előtt van egy műtétem ( a bölcsességfog, amitől nem bölcsebb, hanem kifejezetten hülyébb lettem…).

* Regina oldalát is érdemes lecsekkolni főleg akkor, ha szeretitek a kézzel készített ajándékokat. Regi mindenféle állatkát horgol, szerintem gyerekek és felnőttek kedvencévé válik seperc alatt.

Visszatérve a szorgos-dolgos hétköznapokba, kicsit megszürkült minden. Esik is az eső, szóval az időjárás sem kedvez a hangulatnak. Mindenesetre – Márait idézve búcsúzom a következő blogposztig.

„Az életbe nem lehet időnként kirándulni -, minden és mindenki egész embert kér, az élet is, a munka is.” ( Márai Sándor)

 

Beküldve:

Panelkiszabadulási kísérlet

Mivel jómagam is a hármak bűvkörében élek ( ágy-munka-otthon) így természetesnek érzem, hogy a jó idő közeledtével ezt a hármast kellemesen megszakítsam alkalomadtán. Végre kellemesebb az időjárás, több fény jut be az ablakon, több ötlet cikázik a levegőben ( és persze bogár) – én kóros mehetnékben szenvedek a nap jó részében. A WMN cikkéből inspirálódva összegyűjtöttem magamnak is ösztönzésként, hogy hová mehetnénk el kettesben, hármasban, ötösével áprilisban Debrecen és környékén.

1. CSAK Design Vásár
Ez egy elég erős kezdése a kimozdulásnak, mert a szülinapos CSAK Design sok újdonsággal készül. Maga a vásár is szerintem abszolút egy jó program, a helyi alkotóközösségek mindig érdekességgel rukkolnak elő, színes felhozatal, nagyszerű ajándéktárgyak. Aki még nem volt, mindenképp látogasson el az Egyetem főépületébe.

2.Nagyerdő
Ez olyan alap, mivel a cívisvárosiak hol máshol ( a Vekerin kívül) élvezhetik a természet szépségét. Itt azért megemlíteném a Botanikus Kertet, ami csodálatos, főleg tavasszal. Elég hozzá egy pléd, kettesben vagy többedmagunkkal, leülni, beszélgetni, egyszerűen élvezni a napsütést. Mondjuk, én ezt egy könyvvel is eltudom képzelni totál egyedül.

3. Régiségvásár
Van egy hangulata – mi tavaly kezdtünk el járni a régiségvásárra, amolyan heccből, de a végén teljes egészében beleszerettem. Főleg a könyvrészlegnél vagyok megtalálható, de érdekelnek a gyönyörű ékszerek is.  Alkudozásban nem vagyok pro – sőt kifejezetten nem is vásárolok, inkább nézelődök. Olvastam híreket azzal kapcsolatban, hogy áthelyezésre kerül majd az egyik bevásárlóközpont parkolójából a Nagyerdőre – az biztos, hogy még több embert vonz majd, mivel a Nagyerdő közelsége szerintem ad egy pluszt az egész eseménynek.

4. Termálfürdő
Bár ez nem feltétlenül szabadtéri programnak minősül, mindenesetre jó móka. Kifejezetten élvezhető, a szabadtéri kiülős rész pedig számomra nagy kedvenc.

5. Slampoetry-est
A Debreslam egész estés programokat épít a slam-versek és témák köré. Szeretem a verseket, a slameket meg kivételesen : Simon Márton, Kertész Zsófi, vagy az örök szerelem Závada Péter versei nagy kedvencek.

6. Társasjáték-estek
Annyira nem szeretek sok emberrel kontaktba kerülni egyszerre, de 2-3 ember simán belefér – este, nálunk, vagy ha nem nálunk, akkor Debrecen belvárosában is található egy kiskocsma, ahol különféle társasjátékok próbálhatóak ki, miközben mindenki egy kis mennyiségű örömnedűt fogyaszt.

7. Esti ( késő délutáni) kocsma
Ez annyira nem romantikus szerintem legalábbis, mindenesetre jó közösségösszetartó ereje van : a barátokkal iszogatni, ( éljen a Füredi!) miközben megvitatjuk az aktuális pletykákat, az élet nagy eseményeit. A minap élveztem a Füredi vendégszeretetét – meg kell hagyni, van egy feelingje, miközben már a nap utolsó sugarai melegítenek és előtted hever a jéghideg vodkanarancs.

8. Egyéb szabadidős tevékenységek
Én speciel nem szeretek futni, sem futópadon, sem a természetben, de egyébként aki szeret, annak ez az időjárás kedvezni fog, bármilyen sporttevékenységhez. Párban állítólag még motiváltabb is az ember, ha meg csapattal van ( vagy főleg transzparensekkel álló supporterekkel) akkor még hatékonyabbá válhat a délutáni testmozgás. Tollasozni, frizbizni is tök jó móka – ráadásul ha a régi Csónakázó-tó környékén tesszük, estefelé megnézhetjük a fényvetítést, ami hazánkban eléggé egyedülálló.

9. Túrázás / Kirándulás
A túrázás alatt egy szimpla Debrecen- Zelemér távot is eltudok képzelni, de például biciklivel vagy busszal/ vonattal egynapos kirándulásoknak is megvan a bája. Én nagyon szeretem a kisebb tavakat, a víz közelsége megnyugtat. Mikor Budapesten vagyok, abszolút átváltok turista üzemmódba és ha alkalom adódik, akkor biztosan kikötök a Margit-szigeten.

Nektek mi a kedvenc program, mivel bővítenétek ki a listámat?:)

Beküldve:

Highs and Lows

Már lassan áprilist írunk és be kell vallanom, rengeteg dolog történt – viszont kár lenne tagadnom, hogy voltak kevésbé szerencsés időszakok. Lehet, hogy szimplán csak érzem a tavaszt, a jó időt, de képtelen vagyok megmaradni egy helyen, a gondolataim is csaponganak. Az alkotás eléggé háttérbe szorult, nem érzem magamban azt a fajta energiát, ami régebben egész éjjel fenntartott és órákig írtam vagy rajzoltam. A fene se tudja mikor rajzoltam ki magam úgy istenigazán – ihlet van, ötleteim mindig akadnak, de egyszerűen nem is mondanám ezt blokknak, szimpla időhiány vagy motivációhiány. Az edzést az utóbbi két hónapban túlzásba vittem, olyan tempót diktáltam magamnak, ami végső soron kifárasztott és elvitte a kedvemet is magával. Jelenleg próbálom újra visszanyerni ezt a motivációt, azt a jókedvet, ami övezte az edzéseimet.

Talán szükségem lenne egy-két masszív én-terápiára. Amikor akkor kelek, mikor jólesik, azt csinálom, ami feltölt. Biztosra veszem, hogy egy-két nap után már kifejezettebben jobban érezném magam a saját bőrömben, kitudnám fejezni, hogy mi az, amit pontosan akarok – ha kedvem lenne sétálnék, verseket olvasnék, figyelnék olyan apróságokra, mint például a halak siklása a Békás-tóban, vagy a szellőre, ami a tavasz illatát hordozza magában. Biztos ti is átéltétek már azt a pillanatot, amikor a bőrötökön érzitek, ahogy süt a nap, felborzolja kicsit a hajatokat, libabőrössé váltok és egyszerűen nem számít semmi, mert pont akkor vagytok jó helyen – nos, összegezve erre az élményre lenne szükségem. Egy órára magam mögött hagyni azt a hátizsákot, amit időről-időre telepakolok aggodalommal, túlzott felelősségtudattal, szabályimádattal, takarítási mániával. Nem törődni azzal, hogy mit fogok főzni, vagy hogy otthon takarítanom kellene, vár a mosás – csak az átlagos háztartásbeliek élete,na.

Viszont a könyveket és a filmeket kifejezetten igénylem. Ma megnéztem a Viktória – A zürichi expressz filmet, egyszerre megdöbbentő, tabudöntögető, másoknak talán túl silány vagy inkább sekélyes, számomra pedig nagyon is érthető.Szerintem a rendező nagyon megragadta a mondanivalót, ami egyébként roppant szimpla, hiszen aki szegénységben nőtt fel, annak egyértelmű, hogy a jobb élet reménye meg a kiugrási lehetőségek mindig kecsegtetőek. Igen, megvan az ára. Kurva nagy ára van – mint ahogy a filmből is kiderül, de hibáztatható bárki is azért, mert ki akar törni?

A kötelező sorozatokon kívül ledaráltam egy új, Netflixes sorozatot, amit nagy meglepetésemre az egyik tinédzserkori kedvenc énekesem írt : Umbrella Academy néven fut. Nem szeretnék spoilerezni, de mindenképp érdemes végignézni. Szerintem van mondanivalója – pont úgy, ahogy a Deadly Classnek is.  A Deadly Class mindenképp fancybb, ha mondhatom ezt : nagyon jól kitalált figurák, karakterek, tökéletesre hangolt stílusok. Ha az Umbrella Academyt nyersnek, kevésbé faragottnak titulálnám, akkor a Deadly Class egy abszolút kerekre faragott sztori. Nincsenek benne óriási feleszmélések az élet nagy dolgairól, de szerintem élvezhető, könnyed. Az Umbrella inkább elgondolkodtat néhány részében, nagyon jól ábrázolja a különböző karaktereket és számomra csattanóval végződött. Nagyon jó a lezárása, sok-sok alternatívát eltudok képzelni a következő évaddal kapcsolatban. Voltak benne vontatott részek ( mondjuk nem világos, hogy Mary J. Blige mégis mit keres ebben…) de alapvetően minden részét izgatottan vártam. A Gotham, amibe bele se akartam kezdeni, végül rabjává váltam pedig úgy tűnik, hogy az utolsó évadra kezd igazán kifulladni – kiszámítható, klisés, számomra egyetlen pozitív karaktere az pedig a leendő Macskanőt megformáló Camren Bicondova. Őt még mindig várom, hogy a képernyőre kerüljön.
Könyvek tekintetében jelenleg teljesen lekötött a David J. Lieberman-féle Hazugságvizsgáló c. könyv, amely bemutatja, hogyan leplezzük le azt, aki hazudik. Testbeszéd, mimika, aprónak tűnő jelek, freudi elszólások – ez most így nem tűnhet olyan nagy dolognak, de a könyv igazán részletesen elemzi az egyes viselkedéstípusokat, apró jelekre hívja fel a figyelmet, a testbeszéd árulkodó mozzanatait mutatja be. Mindenképp izgalmas és érdekes olvasmánynak tartom, mivel alapból vonzó számomra az emberek megismerése. Mindenkiben van egy radar, és ha valakivel már hosszú ideje együtt van az ember, szinte azonnal képes észrevenni azokat a jeleket,amikből leszűrheti, hogy a másik nem mond igazat. Szerintem én kifejezetten jó megfigyelő vagyok – talán azért, mert az évek során hozzászoktam, hogy az emberek arcáról ( és szájáról) olvassak, ha már a hallásom nem az igazi.

Ha minden jól megy, jövőhéten találkozok egy varrónővel – ez több lehetőséget is hordoz magában, de az elsődleges az, hogy újra barátságot kössek a varrógéppel és hogy az ötleteim kivitelezhetővé váljanak a saját magam szórakoztatására. Annyi mindent szeretnék csinálni – újra ruhákat tervezni, tanulni spanyolul ( elkezdtem!), a jelnyelvet is tanulni ( szintén elkezdtem!), mindenképp rajzolni, írni, alkotni, tanulni -néha kifejezetten csodálom azokat az embereket, akik ebből élnek meg. Van, amikor kevés a nap 24 órája, van amikor meg bőven sok.  A marketing könyvemet is nagy kedvvel bújom de igazán nem tudom beleélni magam – ebből a szempontból az egyetem is hiányzik. Nemcsak a társaság, hanem a tudás – teljesen más otthon tanulni valamit önszorgalomból, mint hogy valaki, aki nálam jóval okosabb elmagyarázza, feladatot ad, gondolkoznom kell és megoldanom. Azért hiányoznak a magolós,tanulós esték – mikor én átforgattam magamban a tanultakat és átadtam a tudásomat a kedvenc csoporttársaimnak, közérthetőbb nyelven. Ha belegondolok sok-sok kis apró momentum hiányzik…