Szerző: Milia

Beküldve:

Ideálokat kergetve – önmagamig futva

Hiszem, hogy a sztorim ismerős lesz sokak számára, elvégre ezen szerintem minden kiskamasz,kamasz és talán még fiatal felnőtt/ féligfelnőtt is átesik. Alapvetően hiszek abban, hogy az ember sosincs kész – mindig van hely a fejlődésre,változásra és kell, hogy legyen erre hely kívül-belül.

Amikor tinédzser voltam, különböző képek éltek bennem arról, hogy mitől néz ki valaki dekoratívan, menőn, szépen, mitől figyelnek fel rá a fiúk, hogyan lesz valaki fotogén,ki honnan tudja, hogy mi előnyös számára. Sokszor ideákat kergettem, voltak úgymond modelljeim arra, hogyan szeretnék kinézni. Inspirálódtam Kat Von D stílusából, de tetszett Kate Moennig fiússága is. Sok mindenből akartam összegyúrni a tökéletes mixet, miközben persze titkon irigykedtem azokra, akik már megtalálták magukat. ( látszólag).
A divatiskola is egy jó pont volt, elvégre itt tényleg megtanultam sok mindent magamról – mi áll jól, mi kevésbé, mit vegyek fel különböző alkalmakra. Nem mondom, a középiskolai divatkurzus plusz a három év szakmai év nagyon sokat lendített előre ebben a témában. Időközben orrkarikám lett meg pár tetoválásom is – na nem azért, mert a divat diktálta, de pont akkor éltük meg azt a korszakot, amikor mindenkinek volt valami tetoválása. ( Kérdéses persze, hogy volt-e értelme, vagy csak azért, mert a szomszéd Pisti ingyen csinálta, meg látta a Sziklán a maori mintát, oszt jó lesz az’).  Persze, hogy a divat változott, jöttek be új sémák, trendek, egy ideig nem is vettem róluk tudomást, leragadtam egynél, majd egyre inkább érdekelni kezdett – de valahogy nem sikerült eltalálnom magam. Arra mindig törekedtem, hogy ebből mások ne érezzenek meg semmit, elvégre én egy határozott,menő és magabiztos lány vagyok. ( napersze :)))

Ahány divatmagazinnal találkoztam az évek során, úgy estem kétségbe egyre jobban -olybá tűnt, hogy az egész világ ki tud igazodni azon, hogy éppen mi a trend, de nem is a trend, akkor az, hogyan nézzen ki jól. Nem csak a társadalomnak, hanem önmagának. Persze hazugság lenne azt mondani, hogy nem futunk bele iszonyatkínos divatbakikba a kettes villamoson, vagy épp valamelyik helyközi buszon, de hát emberek vagyunk, vétkezünk néha. Nem is ez a fontos – az a fontos, hogy attól mert összeveszi a sárgát a zölddel, még jól érzi magát benne. Lehet, hogyha felvenném a Prada-t, vagy a Guccit annyira nem érezném jól magamat, sőt, biztosan nem. Túl márkásnak, exclusive-nak titulálnám, ami pedig biztosan nem az én asztalom. ( Hádakirálynők, jelentkezzetek!)

A plázák és különböző divatmárkák világában nem meglepő, hogy az utcákon klónokkal találkozunk. Nem vicc, ugyanúgy öltözködnek, meglovagolják az adott stílust és hát na, egykaptafára megy az összes lány meg fiú. Mert az a menő. Arról meg végképp nem beszélve, hogy ezek a fiúk-lányok ugyanolyan bálványokat avatnak, mint anno én. Ezek a közszereplők márkás holmikban pózolnak, ők maguk írják a trendeket, olyan kifacsart stílusokat jelenítenek meg, amire bár sokan jóízléssel húzzák a szájukat, a tömeg megveszi – mert az az „ikon” is pontosan ezt hordja.

A lényeg, hogy pár napja, mikor belenéztem a tükörbe belémhasított valami. Hogy erre vágytam mindig, hogy így nézzek ki – fekete keretes szemüveg, sapi, hosszú haj, laza cuccok. Nincs mögötte erőfeszítés, nem a tökéletességre fényezem magam, nem a márkára. Egy kicsit akkor és ott megveregettem a vállam, mosolyogtam a belső gyerekre, hogy ez igen, ezt szeretted volna és lám, évek múltán, mikor elengedted a nagy görcsöt, akkor sikerült. Olyanná váltál, aki lenni akartál és ebben semmi természetellenesség, semmi manír, meg felvett attitűd nincs. És ez milyen jó most.

Üzenem azoknak, akik még keresik önmagukat : egy nap majd szembetalálkoztok vele, egy tök váratlan pillanatban. Mosolyogni fog – ti pedig integessetek!

Beküldve:

Erős nőknek erős álarcot!

Nemrégiben láttam egy riportot Csernus Imrével – az erős,karizmatikus nőkről volt szó. A nő c. könyvében már erről beszélt, hogy mennyire „elférfiasodtak” a nők. Mennyire keményebbek a nők, a karrieristák az élre törnek. Még egy nagyon érdekes dolgot mond Csernus : a kell szó használata a kommunikációban a megfelelési kényszer jele. Nade, kinek is és miért is akarunk mi megfelelni?

Csernust idézve, a társadalom neveli ki az erős, független nőket -akik maszkulinná válnak. Ezzel én abszolút egyet is értek : a szociális médián keresztül csak az ilyen nőket „tisztelik” , videóklipek készülnek a thug girl-ökre, akik nem félnek semmitől, akiknek karrierjük, aranyláncuk meg flegmaságuk van. Akik attól érzik jobban magukat, ha a férfi alattuk van – némileg meg is taposva, közölve, hogy többen érnek tőlük. Számtalan dalszöveg szól egyébként erről, ezt hirdetik így nem meglepő, hogy az erre fogékony generáció már ebben nő fel. Olyan ideálokat avatunk fel, akiket szinte példaképként tekintünk szívósságuk miatt. Van baj? Van.

Ez azonban nem állja meg a helyét a valóságban – nem attól lesz valaki erős és határozott, hogy követ vagy épp lemásol egy viselkedésformát, amit lát. Nem attól lesz valaki több, hogy másokat lenéz, vagy épp rajtuk tapos – mondani szokás, hogy nyilvánvalóan mindenki felfelé igyekszik azon a bizonyos létrán, de nem másokból kellene felépíteni a létrafokokat. Ma már egyébként nem meglepően nő nőnek ellensége, így nem számít az sem, hogy „bajtárson” keresztül taposunk.
A feminizmus korszakában, a metoo kampányok idejében, ahol sokan emelnek szót az egyenlőség jegyében, nemhogy nincs egyenlőség de még szerintem kevesebben is törekednek erre. Beszélhetünk esélyegyenlőségről, meg fizetésbeli különbségekről, arról is, hogy mennyi erőszak történik szinte naponta – ezzel kapcsolatban is vannak erős kijelentések, áldozathibáztatás ( ha nem úgy öltözött volna, ha nem úgy viselkedett volna, ha ez és ha az…) meg persze vannak meghurcolások is elég rendesen. Ez elég útvesztőnek tűnik, ellentmondásosnak, így tulajdonképpen egyenes út vezet ahhoz, hogy azt értelmezzük, amit egyszerű : tévéképernyőn erős női ideál, jellemző öltözködési stílus, szöveg = mind lekopizható, kész is a generált határozott és független női kép. De mi van mögötte?

Tegyük fel, hogy aki influencer (nemében teljesen mindegy) felvesz egy egész attitűdöt. Ez mind arról szól, hogyan adja el magát, márkát képvisel, önmaga tulajdonképpen csak egy vászon – az instagramon és például a youtube-on is, olyan képet kell kialakítania magáról, amit a legeslegelső körben lefektetett : ha az utazásokról beszél, akkor természetesen elvárja a követőtábor, hogy ebben a témában ossza meg, hogy hol járt, csináljon vlogot erről, csináljon olyan képeket, amire mások sóhajtoznak. Ezek az elvárások egyre magasabbak lesznek -ő pedig ennek eleget is fog tenni, elvégre ebből (is) él. Aki eddig Hawaiiról posztolt, meg gyönyörű tengerpartokról, nehezen illene bele a körbe, ha mondjuk eljönne a Hortobágyra az olyan szintvisszaesésnek tűnne. De ha a Hortobággyal kezdi és eljut Hawaii-ig, az viszont egész jól néz ki. Nyilván ennek is van egy árnyoldala – több száz vagy ezer követő igényének nehéz eleget tenni. Itt életbe is léphet a cyberbullying, illetve többen kitörnek ebből és őszintén beszélnek arról, hogy egyébként mi is a valóságban a helyzet – ilyenkor két csoportra bomlik a követőtábor : a támogatókra és a leiratkozókra.

Az tény, hogy saját magamból kiindulva én tudatosan építettem fel azt, hogy én márpedig megállok a saját lábamon, nekem nem kell segítség, erős és független, na meg persze határozott nő leszek. Ehhez hozzájöttek olyan külső jegyek is, mint például a tetoválás, a felnyírt haj, az orrkarika. Mind erősíti azt, hogy én márpedig olyan lány vagyok, aki mer más lenni és nem mellesleg „tartani” kell tőle. Úgy 24 éves koromig talán nem is éreztem magam komfortosan olyan nőies ruhákban, amiket egyébként próbáltak rámtukmálni. A ” légy már egy kicsit nőies” számomra felért egy sértéssel, mert nem akartam nőies lenni. Akkoriban az volt bennem, hogy aki nőies, lágy, az könnyen sebezhető, naiv, kirakat és dekoráció mindössze. Számos példa volt előttem azzal kapcsolatban, hogy akit én nőiesként címkéztem fel magamban, azt bizony elég masszívan palira veszik : munkahelyen, családon belül, barátok, pasik, mindenki is. Na ez meg az, amit én nem akarok.
Abban a hitben éltem, hogyha külsőleg kemény vagyok, masszív, amolyan sötét felkiáltójel, akkor az belülre is ugyanúgy hat.

Ezek a külsőségek a sportolásban is megfigyelhetőek – találkoztam már olyan izmos nővel, akinek a kiállásából fakadóan úgy gondoltam, hogy vele nem igazán érdemes packázni, nem az a fajta nő, aki segítségre, gyámolításra szorul. Aztán elég volt elkapni tőle egy-egy gyengébb pillanatát és azonnal levágható volt, hogy ez csak külső. A belső egész más sugall, amit persze ezzel próbált elfedni. Ezt az utat is sokan járják ( nemcsak nők).

A melóhelyen is meg kell felelnünk. A gyerek szülőértekezletén is. Otthon is – hiszen tiszta otthon, tökéletesre polírozott bútorok kellenek. A megfelelési kényszer befészkelte magát a legtriviálisabb helyzetekbe is – gondoljunk arra, hogy egy tinédzserlány mennyit sminkel. Élő példa vagyok, aki még a postáig nem ment el smink nélkül. A smink is egyfajta fegyver, a meztelen arc egyértelműen sokaknál a gyengeséget, az ártatlanságot, a gyermekiességet idézi. Nyilván aki soha nem sminkelt, vagy csak alapszinten és a környezete ezt szokta meg tőle, annak is éles váltás, ha elkezd erősen sminkelni. Ugyanez vonatkozik fordított esetben : az én példám az volt, hogy az edzőterembe nem sminkeltem magam, hiszen úgyis leizzadom és megkérdezte tőlem valaki, hogy egyébként beteg vagyok-e, vagy miért nem sminkelek, egy kicsit úgy összhatásilag jobb lenne. Ez volt a mondandója lényege én pedig eléggé frusztrált lettem ettől az egyetlen mondattól – teljesen jól éreztem magam smink nélkül addig a pontig. Onnantól kezdve a megfelelési kényszer eléggé rádolgozott arra, hogy dacolva a smink elfolyási sebességével, bizony abban edzettem. Pár hónap múlva dobtam a fenébe ezt az elvet – nem attól lesz valaki nőies, hogy az edzőterembe teljes sminkben jelenik meg. Aki ezt így szeretné, rendben van. Én nem – én nem akarok megfelelni ennek. Ez a pont volt az, mikor rájöttem, hogy a megfelelési kényszer ( amin egyébként terápián dolgoztam intenzíven!) már eldobható tényező az életemben. Átértékeltem, hogy nem azért járok edzőterembe, hogy ideákat kergessek, az egészségemért teszem. Smink nélkül is kimehetek az utcára, nem kell, hogy érdekeljen mások véleménye.  A „kell”-eket átírtam ” ha szeretném”-re.

És itt jön az eddigi történet lényege : lehetek erős, független, határozott, miközben nőiesen öltözködöm, szépen sminkelem magam. Élhetek a munkahelyemnek, lehetek karrierista, de mindeközben meg lehet találni az egyensúlyt : megállok a lábamon egyedül, de jó, ha van mellettem egy társ. Nem függök tőle, nem támaszkodom rá teljes mértékben, nem várom el tőle, hogy oszlopom legyen – tegye azt saját szándékból, ne a társadalmi és személyes elvárások miatt. Akkor is erősnek aposztrofálhatom magam, ha egyébként végigsírtam három éjszakát, mert lelkileg megviselt valami. Nem a külsőségektől és felvett attitűdtől vagy öltözködési stílustól leszek erős : attól leszek az, ha mindeközben megtudom őrizni az érzelmi egyensúlyomat, tudom, hogy mikor kell segítséget kérnem, hogy a lelki egyensúlyom meglegyen. Nem félek kimondani, hogy most van az a pont, amikor kell a segítség – nem félek az érzelmi intelligenciám fejlesztésétől.

„Boldognak lenni vagy annak látszani, az nem mindegy.” ( Csernus Imre)

 

Beküldve:

Hallom a hangod – figyelek rád : hallássérültként a mindennapokról

13-14 éves lehettem, mikor kiderült hallássérült vagyok. Mivel kamaszkorom küszöbén jártam, ez természetesen felért azzal, hogy az én életemnek itt és most vége. Úgy éreztem, valaki ítélkezett felettem, a fejem fölött beszélték meg a felnőttek, hogy innentől fogva tulajdonképpen már egy speciális iskolát kellene választanom középiskola gyanánt – ez pedig homlokegyenes más volt, mint a terveim. Nem adtam fel. Eltelt 13 év, aztán itt vagyok. Hallássérültként – büszkén.

Szerencsésnek érzem magam, hogy a hallássérültségem hozzátett a személyiségemhez, nem pedig elvett. Eleinte ez azért nem így volt – visszahúzódó lettem, féltem egyedül vásárolni, elhittem, hogy tulajdonképpen innentől fogva mindig szükségem lesz a hallókészülékemre, anélkül én ki sem mozdulhatok a lakásból. Nem mertem önállósodni, hivatali ügyeket intézni, barátkozni… de egy szimpla iskolai óra is nagy stressznek ígérkezett : vajon hallani fogom,amit a tanár mond? Nevetség tárgyává válok, ha valamit félreértek?

Idő kellett, hogy megtanuljak visszakérdezni – ez pedig nagyon is evidensnek hat a hétköznapokban, hiszen azoknál is előfordulhat, hogy nem értenek valamit, akiknél semmilyen hallásprobléma nem áll fenn. Még több idő kellett, hogy ne szégyenként éljem meg, hogy hallássérült vagyok. Ezt részben azért is viseltem magamon egyfajta bélyegként, mert a társadalom ilyen : nincsenek érzékenyítő beszélgetések, előadások arról, hogyan álljon hozzá BÁRMELYIK generáció, de főleg a fiatalabb, azokhoz a helyzetekhez ha az osztályban hallássérült/ látássérült van.  Merjenek kérdezni – mert fontosnak tartom, hogy helyes válaszokat kapjanak, mielőtt még buta elméleteket kezdenek el gyártani. Sokszor futottam abba bele, hogy automatikusan hangosan beszéltek hozzám illetve erősen gesztikuláltak – egyikre sincs szükségem.

A társadalom sok esetben címkéz, bélyegez és kategorizál – nem könnyű másnak lenni. Sokszor féltem ettől, hogy nem lesznek emiatt barátaim, nem lesz párkapcsolatom, nem tudok kibontakozni. Most, 26 évesen szeretném megcáfolni a régmúlt félelmeimet – minden a lehető legnagyobb rendben van velem 🙂
Természetesen ehhez az is kellett, hogy kilépjek a komfortzónámból – az egyetemen kommunikáció és média szakra jelentkezni … ez szerintem kifejezetten egy ilyen lépés volt.  A hátam mögött jó pár hónap PR- asszisztens meló után pedig abszolút elmúlt a hallássérültségből fakadó kisebbségi komplexusom – magabiztosabb lettem, mint valaha, hiszen olyan feladatokat oldottam meg, amikről szó szerint rettegtem az egyetemi évek alatt. A ‘ Nem leszek képes rá’-t felváltotta a ‘ Minden lehetséges’. Jobban odafigyelek a részletekre, jobban odafigyelek másokra is – empatikusabb lettem, nyitottabb és mindig örömmel beszélek arról, hogy hallássérült lettem – örülök, ha kérdeznek és árnyaltabb képet adhatok arról egy épenhallónak, mit jelent az, hogy valaki hallássérült.

Ne féljetek kérdezni – ne féljetek segítséget nyújtani.

Beküldve:

A finn titok meg a svéd lagom – északi recept a boldogsághoz

Ha finnekről esik szó, akkor nem tudok másra gondolni, csak a hőn szeretett Kimi Raikkönenre, aki teljes egészében megtestesíti a finn titkot. Kevés beszéd, lényeges információközlés, hideg-rideg megjelenés, távolságtartás. Holott a felesége és a környezet pont az ellenkezőjéről számol be – kiváló apa, nagyszerű társ és szép a mosolya ( ritkán látni!:))

Mi a baj ezzel?
Lényegében semmi. A finneknek nincs idejük arra, amire a magyaroknak lételem – pletykálás, small talk, általános „öt percben belesűrítem az egész életem történéseit” beszélgetések. Ahogy ez a cikk is leírja, a finneknek egész más véleményük van a beszélgetésről. Ha ők egyszer belekezdenek akkor az kimeríti azt a fajta beszélgetést, amit a legjobb barátoddal, az anyukáddal és minden más olyan ismerőssel teszel, akiket hosszabb ideje ismersz. A felszínes beszélgetés nem az asztaluk – mondjuk az angolok sem panaszkodnak. Még ha betegek akkor is elintézik annyival ,hogy nincsenek annyira jól és kész. Nem kezdik el ragozni, hogy kinek milyen nyavalyája van – bezzeg a magyarok!
Természetesen ez erős túlzás, hiszen generációkként vannak olyan emberek a magyarok között is, akik abszolút nem hívei annak, hogy valamiről csak úgy háttérzajként beszélgessünk. Nyilván, ha valaki elmegy egy patikába, orvosi rendelőbe van az a korosztály, akik öt perc alatt valóban egész életmonológot nyomnak le – végülis ez sem small talk kategória.

Én kifejezetten szeretek egyes témákról mélyebben beszélgetni – akár olyanokkal is, akiket nem régóta ismerek, mert érdekel mások szemszöge, véleménye. Az elmúlt egy-két évben rájöttem, hogy egyre kevesebb időm és főleg türelmem van a small talkokra, a felszínes beszélgetésekre – valakit vagy tényleg érdekel, hogy mi van velem, vagy inkább ne. Arra nincs időm, hogy tulajdonképpen csak udvariasságból beszélgessünk a semmiről, kerülgessünk bizonyos témákat, halványan utalgassunk esetleg ne is beszéljünk teljesen őszintén – akár érzelmekről is. Nem tudom miért, de ma már lényegesebben érzem, hogy az idő szalad mellettem – így természetesnek érzem azt is, hogy nem olyanokkal beszélgetek akikkel két év alatt sem lehet napirendre vergődni. Az viszont kifejezetten hasznos hozadéka az egyetemi éveknek, hogy rájöttem, hogy no reply is still a reply. Attól mert valaki nem válaszol őszintén, vagy egyáltalán egy adott komoly kérdésre, az is válasz. Ezt pedig el kellett fogadnom, hogy hiába erőltetem azt, hogy konkrétan legyen kimondva valami, ha az illető ezzel válaszolt, hogy nem válaszol.

A cikk szerint, a finnek óvatosan állnak a boldogságukhoz, realisztikusan. Ez Kiminél igazán jól látható – egy, egy F1-es sikere után sem látható rajta az a fékeveszett öröm, sőt, a nyilatkozataiban is elmondja, hogy tök jó, hogy nyert, vagy helyezést ért el – de ha nem sikerül, akkor sem ugrik az első F1-es kocsi alá. Tisztában van vele, hogy ez nem csak rajta múlik – a kocsin, a műszaki dolgokon, meg sok más egyeben ami felmerülhet egy ilyen verseny kapcsán. Szerintem ez egészséges – nincs az a mardosó bűntudat,  illetve a túlagyalás, hogy mit kellett volna másként csinálnom. Ő tudja, hogy beletette a maga 100%-át és kész. Ha sikerül, klassz, ha nem, akkor így jártunk.

A svéd életstílus sem utolsó – a lagom, ahogy ők nevezik az arany középút. A mértekletesség, az időszerűség a skandináv recept a boldogságra. Nem panaszkodni, hanem tenni – azt pedig okosan. Nem stresszelni feleslegesen, nem túltölteni azt a bizonyos poharat, hanem csak épp annyira, amennyire az valóban szükséges. A lagom magában foglalja a munkához fűzött viszonyukat,  családdal kapcsolatos érzéseiket, természetesen magába foglalja a zöld gondolkodásmódot ( zero waste) és a világhírű lakberendezésüket is. 2013-ban megtapasztaltam, hogy milyenek a svédek. Három hétnyi ott tartózkodás után azt kell, hogy mondjam – nekem tetszett. Praktikusság,egyszerűség,minimalizmus jellemzi a hétköznapjaikat – ami pedig abszolút a szívem csücske azóta is : az étrendjük, a pozitív életszemléletük, a nyitottságuk, az, hogy nagyon kevés dolgon stresszelnek – mindenre akad megoldás.

Lenne mit tanulnunk északi barátainktól : a stresszmentes hétköznapokról, a realisztikus boldogságszemléletről, a minimalista de kifejező látásmódról.

Ha érdekel és többet olvasnál a svéd lagomról : link ( könyv) link ( cikk)

Beküldve:

Kapcsold ki – Kapcsolódj ki!

A hétvégére szociális média detox kúrának vetettem alá magam – telefont kikapcsoltam, szinte elérhetetlenné váltam. Nem nyűzsögtem a facebookon, korán sem cseteltem annyit, nem mellékesen pihentem is.  Nekem fontos, hogy minőségi pihenésem legyen, hát neked?

A modern kor hozta magával az internetet, a mobilnetet, a facebookot és sok más szociális médiaoldalt.A napjaink zsúfolva vannak olyan információkkal, amikre tulajdonképpen nincs is szükségünk, de telibekapjuk a látványt – lehet válogatni meg szortírozni az ismerősök között, lehet kikövetni csoportokat és embereket is, de ettől függetlenül mindig vannak olyanok, akik nem teljesen vannak tisztában az internet etikettjével. Béna kommentek, még bénább posztok, reklámok, ego-boostingolás, szelfihegyek, mind-mind a napjaink részét képezik : vannak, akik csak átpörgetik és inkább a hírekben merülnek el  (éljenek az álhír portálok!)

Ha már hírek : nem is lenne a facebook facebook, ha legalább egy ismerősünk nem oszt meg hoaxokat, álhíreket, népbutító posztokat, szerencseképeket, sőt, még alá is kommentelik, hogy osztva vagy épp a tavalyi év slágerét, az áment. Igen, mert a vallást sem kerülte ki a szociális média – oszd meg, különben ez meg az történik szegény gyerekkel, Mari nénivel és a többi. Kommenteld, hogy ámen, különben nem vagy elég jó ember – természetesen van akinek természetéből fakadóan kell a külsős visszajelzés, hogy márpedig ő nagyon jó ember, de vannak olyanok is, akik az idősebb korosztályt képviselve kicsit naivabbak még a szociális média világában. A nagymamakorú Évike nénik és nagypapakorú Józsi bácsik is osztanak meg olyan posztokat, amiktől az ember füle nemhogy ketté, háromfele áll. Az unokák meg röhögnek a nagyi eltévedt posztján ( csoportokban megosztott köszöngetések és társaik) ahelyett, hogy a digitális szakadék legyőzése érdekében beíratnánk a nagyszülőket egy intenzív, három-négyhetes tanfolyamra, ahol a felkészült oktatók megtanítják az internet csínját-bínját mamáéknak. Vagy a teljesen másik irány, mikor éppen a legfiatalabb, facebookon fellelhető korosztályt beszippantja az internet világa és a szülők nem tartják ezt a kontroll alatt – lásd megannyi bugyuta és veszélyes játék, pedofilok üzengetése, cyberbully az osztálytársaktól és noname avatároktól.

Emlékszem, hogy mikor betörtem a facebook világába ( előzmények iwiw és myvip!) akkor úgy gondoltam, hogy mindent és azonnal meg kell osztanom magamról, elvégre ez pont erről szól. Mennyire szeretem a páromat, mennyire kedvelek egy zenét, mennyire ez meg mennyire az vagyok. Pont ezért volt veszélyes ez a játék – olyan dolgokat is kiadtam magamról, amiket utólag látva csak erősen csóválom a fejem és igyekszem nem emlékezni rá. Az internet nemcsak mókás hely lehet, ahol az ismerősökkel csetelsz, meg nyelveket gyakorolsz, tájékozódsz, tanulsz, informálódsz meg formálod a személyiséged ( ez is érdekes jelenség volt másként viselkedünk az internet berkeiben, mint élőben…). Akkoriban szentül hittem, hogy minél több infót osztok meg, annál jobban fognak kedvelni, annál jobban fogom szeretni a párom és mindenki azt fogja látni, hogy miénk az a kapcsolat, amiért mások kitudja meddig álmodoznak. Aztán persze rájöttem én, hogy ez így nem buli – egy jól sikerült kép mögött csak én tudtam, hogy mi van. Hogy éppen hogyan vagyok lelkileg, hogy éppen mi történik a háttérben, amiről érthető módon ( nemcsak a sebezhetőségem miatt, hanem amiatt is, hogy összeomlik a mások által tökéletesnek titulált kép) nem szívesen beszéltem. Ez is abszurd – a szociális média világában olyan képet mutathatunk magunkról, olyan tulajdonságokkal ruházhatjuk fel magunkat, ami a való életben nem helytálló. 2009 tájékán élveztem, hogy egyszerre tíz chatablak villog, mindenki velem akar beszélni – aztán pár évre rá jött a felismerés, hogy a tíz chatablakból maradt három, akikkel érdemleges, valódi beszélgetést tudok generálni nemcsak a monitoron, hanem a való életben is.

Az utóbbi pár évben kezdtem el komolyabban figyelni erre a jelenségre – az elkopó chat ablakokra, arra, hogy én egyre kevesebbet osztok meg, egyre jobban szeretek ” befelé” figyelni és nem kifelé, közel sem osztok meg már annyi tartalmat, mint régen. Sőt! Ameddig évekkel ezelőtt szinte hajnalokig chateltem, írtam, tevékenykedtem az interneten, ma már szociálismédia detoxot tartok és tényleg magamra kezdtem el koncentrálni.Persze nem mondom, hogy az internet rossz dolog, hiszen annyi de annyi lehetőség rejlik benne ( elvégre most is élvezem az előnyeit, miközben ezeket a sorokat gépelem) mindazok mellett pedig nem árt, ha elkezdünk kivülről befelé élni.

Az elszórt idézetek, a dalszövegekből kimásolt részek nem képezik a kommunikáció részét, bármennyire is szeretnénk (főleg mi lányok), nem fognak teljes képet adni arról,hogy a mi összetett női lelkünkben éppen mifajta érzelmek motoszkálnak – beszéljünk, alakítsunk ki valódi társas kapcsolatokat olyan személyekkel, akikkel valóban van miről beszélnünk, de a csend sem válik kínossá, ha elfogynak a szavak 🙂

„Nem lehet elméleti szinten megtanulni beszélgetni. Azt gyakorolni kell a valóságos életben. Mert másképp fest, mint az az online kommunikáció, ahol nincsenek betartandó szabályok, csak a pillanatnyi nárcisztikus vágyak.”
(Tari Annamária)

Beküldve:

Merj segítséget kérni – Mentális Egészség Világnapja

A mentális egészségünk pont olyan fontos, mint a fizikai. Az interneten keringett egy cikk arról, hogy talán egy brit hölgy írt a fönökének, miszerint ő egy hétig nem megy dolgozni, kiveszi szabadságnak, mert mentálisan nincs jól. Természetesen a fönöke és a kollégái is támogatóak voltak, sőt, megköszönték, hogy nyíltan beszél erről. Érdekes, nem? Magyarországon ez a fajta mentalitás vajon „életképes”?

Eddigi tapasztalataim szerint nem igazán. Eleve minél idősebb az ember, annál kevésbé törődik a lelkével, vagy azzal, hogyan is érzi magát. A munkahelyi  vagy iskolai stressz napiszintű, teljesen elfogadott tényezője a mindennapoknak, amolyan adalékanyag. Szégyellünk róla beszélni, szégyellünk segítséget kérni – ennek is van negatív berögződése, hogy félünk pszichológushoz menni,mindazonáltal egyre felkapottabbak és látogatottabbak a pszichológiai témával kapcsolatos előadások. ( Csernus Imre, Almási Kitti, Vekerdy Tamás). Könyveket is szép számmal vesznek az érdeklődők mégis… nyilván van egy réteg, aki nyitott erre, aki tud a lelki dolgairól beszélni, aki hiszi, hogy ettől jobb lehet, vagy megoldás találhat rá – ő maga a pszichológus segítségével és nemcsak a pszichológus!

Mondhatnám, hogy a mai generációval nagy baj van – nincs gyerekem, nem látok úgy bele, viszont nyitott szemmel járok és érdekes élethelyzetekkel találkozok bevásárlóközpontokban,boltokban. Sok riportnál olvastam már, hogy neves pszichológusok arról beszélnek, hogy a szülők „leadják” a gyereket a pszichológushoz, mondván itt van, én nem tudok vele mit kezdeni, te meg azért kapod a pénzt, hogy javítsd meg, neveld meg, legyen újra ” normális”. Ebben kicsit az is van, hogy a szülők belefáradtak, meg a szülők nem érnek rá, plusz a saját lelki gondjaikkal sem tudnak mit kezdeni. Aki felmeri vállalni, hogy szüksége van egy szabadnapra azért, mert teljesen ki van égve, le van amortizálva, nem hinném, hogy ezt az indokot fogja megmondani – sokkal inkább folyamodik ahhoz, hogy beteg a gyerek vagy épp ő beteg, el kell intéznie valamit, valami fontos közbejött és társai.

Van egy tucat mumus a szekrényben : a depresszió, az önértékelési zavar, különféle mentális betegségek,a gyász, a halál,a stressz, az irigység és a többi. Szerintem ebből három az, amiről az emberek viszolyognak – a depresszió, a halál és bármilyen más mentális betegség. Sokan sokféleképpen vélekednek erről – azonban nem kevés embertől hallottam már, ami számomra meghökkentő volt, hogy aki öngyilkos lesz az bizony gyáva. Nekem ez egy elég erős kijelentés, főleg úgy, hogy ez bárki ajtaján kopogtathat – kitudja mikor és milyen formában. Erre nincs egy biztos képlet, hogy kit és hogyan kerül el, hogy ez az egész depresszió-mizéria csak kifejezetten egy embertípust támad (abszurd).

A mentális egészségünket, pont úgy, mint a fizikait, ápolni kell – erre sincs egy konkrét recept. A töltsünk minél több időt a szabadban bár hasznos, de itt elég banálisan hangzik, mert akinek mentális problémái vannak, teljesen mindegy, hogy otthon vagy egy szabadtéri program közepén van – a feje és a gondolatai vele mennek és nincs rajta off gomb. A lassű örlődés, száz meg száz gondolatot eredményez, pont úgy, ahogy a lisztmalom. Nehéz megfogni, még nehezebb pontot tenni a végére. A „mi lett volna ha” és a „lehetett volna így, mondhattam volna azt, tehettem volna másként” mondatok és elképzelt szituációk további, végetnemérő gondolatfoszlányokkal nemhogy segítene a helyzeten, hanem még több dagonyát von az adott személy köré.

Ha egyedül nem megy kimászni ebből a sártengerből, merjetek segítséget kérni! Egy jó pszichológus,mentőövet dob, miközben együtt dolgoztok a sikereken – minden lehetséges lépéslehetőséget megmutat, azonban NEKED kell megtenni ezeket a lépéseket. Egy idő után pedig tisztul a köd, világosabbá válhat az összkép, más szemszögből fogod látni a dolgokat – ezzel nemcsak saját magadat gyógyítod meg, hanem amolyan prevenciót végzel magadon, hogy képes legyél a továbbiakban máshogy is látni az adott történéseket.

Beküldve:

Pénzenergia és élményorientált hétköznapok

A pénz és az emberiség története elég régre nyúlik vissza – egyik kedvenc idézetem a pénzzel kapcsolatban Bob Marley-től származik, miszerint a pénzért nem vehetünk életet. Mióta dolgozom és átlátom, hogy mennyi mindenre kell költenem, máshogy állok a pénzhez : eleinte a felnőttek „játéka” volt, könnyűnek tűnt gyűjtögetni és abból megvenni apró dolgokat, ma már viszont fontosnak tartom, hogy ne a pénz uralkodjon a mindennapjaim felett. Miről is beszélek?

Higgadtan bánni a pénzzel szerintem nem lehetetlen, de tény, hogy az első fizetéshez kapcsolódó mámort nehéz überelni. Bár szakmám szerint divattervező vagyok, így evidensnek tűnhet, hogy ha ruháról van szó, akkor kis túlzással, de szórom a pénzt : ez azonban abszolút nincs így. Nem mondom, hogy nem esek abba a csapdába, hogy ” mert megérdemlem” vagy épp abba az örökérvényű kifogásba, hogy ” nincs mit felvennem” – ezek az érvek minden hónapban előjönnek, de nem mindegy, hogy hol vásárolok és mennyiért. A pénzhez fűzödő viszonyom labilis : vannak napok, amikor elhiszem, hogy nélküle is lehetne boldogulni vagy legalábbis minimális befektetéssel „csodákat” lehetne elérni, máskor pedig kerek perec belátom, hogy ez így nem működik.

Azt a klisét szerintem mindenki hallotta már, hogy az élmény megfizetethetetlen – a naplemente, egy mosoly, egy elkapott pillanat. Ez mind szép és jó, nagyon idealisztikus elképzelés, de a valóságban igenis kell rá költeni, hogy ezek az élmények generálódjanak : semmi sincs ingyen, kellenek minimális befektetések is. A minap beszélgettem az egyik kedves kolleganőmmel, aki elárulta, hogy bizony ő sátorozva élvezte Görögország csodálatos kultúráját, sőt, túrázni is szokott menni ide-oda. Elámultam a merészségén, miközben szöget ütött a fejemben az, hogy lowbudget módszer bárki számára elérhető lenne – ha tanítanák hogyan tegyük. Számomra ez nagyon izgalmas terület,mert szeretnék világot látni, élményeket generálni szóval ezzel az apró beszámolójával ajtókat kezdett el nyitogatni bennem.

Itt visszautalnék Marley idézetére, miszerint az élet = élmények sokasága. Nagyon lelombozóvá válik abba belegondolni, hogy a havi számlák mellett sokaknak nincs lehetősége arra, hogy kiránduljon, nyaraljon vagy csak egyszerűen elmenjen egy koncertre. A spórolgatást és a kuporgatást megelőzi a hosszas fejszámolás, sok esetben lemondásokkal is jár egy-egy élmény megszerzése. Valamit valamiért alapon, mondhatnánk. Számomra is abszolút hangulatromboló az, hogy a pénz meghatározza a napjainkat, a személyiségünket, a titulusunkat és a többit is – mert ezt generálja a társadalom. A pénzen vásárolt státusz szimbólumok kellenek ahhoz, hogy ebben a felszínes légkörben értéket képviseljünk. ( már akinek.) Erre azok a példák jutnak eszembe, hogy karácsonykor, nyáron és diplomaosztók idején szokott az a hobbitevékenység létrejönni, hogy posztoljunk minél többet a facebookra arról, hogy 1. mit kaptunk karácsonyra és milyen értékben 2. nyáron hol voltunk nyaralni -itt főként kiemelném a pálmafás, gyönyörű tengerpartokat 3.diplomaosztóra megintcsak mit kaptunk.
Ez egyszerre bosszantó, hiszen egy átlagember szemével ez nem több, mint polgárpukkasztás, továbbá támogatja a társadalmi rétegek közötti óriási elszeparálódást, ennek végkifejleteként egyfajta „versenyhelyzet” történik: nyomjuk tovább az igát, keressünk több pénzt, menjünk el ide-oda, posztoljunk róla mert a boldog és sikeres élet képlete.

Eddigi tapasztalataim és meglátásaim szerint létezik egy olyan réteg is ( sajnos egyre kevesebben) akik viszont teljesen elhatárolódnak ezektől : bár nem kedvencem a film teljesen, de az Út a vadonba egy olyan film volt, ami elgondolkoztatott, hogy a nomád életmód, a pénznélküliség mekkora terhet vesz le az ember válláról. Ha nincs pénzed nem költekezel, kreatívabban és intenzívebben éled meg a mindennapokat, elvégre fel kell találnod magad az életbenmaradás érdekében. Egy másik dokumentumfilmben egy házaspárt láttam, akik valahol az istenháta mögött laknak két gyerekkel, mindketten kutatók és abszolút nomád életmódot folytatnak a természet adta lehetőségekből. Gyönyörű jurtában éltek és  tulajdonképpen mindenük megvolt : a gyerekek élményközpontúak voltak, mindennap tanultak valamit a természetről és szerintem igen gazdag gyermekkoruk lehet(ett). Mindazonáltal én még gyarló ember vagyok, nem tudnék száz százalékban lemondani a pénz adta lehetőségekről : szívesen élnék erdőhöz és városhoz egyformán közel, bár nincs autóm, szeretnék egyet, szerintem a kirándulás összehangolható autó-séta-túra hármasságban, imádok secondhand boltokban vásárolni, pont úgy, ahogy a kuponokat is kedvelem. Amennyire csak tehetem, próbálok arany középutat találni a pénzzel kapcsolatban.

Nektek mi a meglátásotok a pénzzel kapcsolatban?Tényleg ez mozgatná a világ rozsdás rugóit?

Beküldve:

Vasárnapi nyugdíjasklub – gold membership card

Nem tagadom, hangulatfüggő ember vagyok – ennek köszönhetően én vagyok az, aki simán lemondja a programokat azért, mert mindenhez van kedve, csak emberekhez nem.  Vannak napjaim, amikor elvonulok a saját világomba és nincs kedvem kimozdulni onnan – a gépszíj elkap, alkotok, írok, elmélyedek és kifejezetten zavar, ha bárki követ mer dobni ebbe a tökéletesen sima, feszített tükrű tóba. Nagy kettőség van / volt bennem mindig is : megfelelő társasággal irtó nagyokat tudtam bulizni, volt, hogy kellett hozzá alkohol, volt, hogy abszolút nem. De ezzel a társasággal volt olyan is, amikor egy pizza mellett ültünk hárman-négyen és tökéletesen éreztem magam, abban a chill helyzetben. Abban volt valami békés, valami megnyugtató – többnyire olyankor éreztem úgy, hogy hálás vagyok ezért és remélhetőleg ezt az érzést később is visszatudom majd idézni magamba.

Megfigyeltem magamon, hogy az elmúlt 2-3 évben egyszerre vágyok kirándulni, társasággal péntek-szombat este bevenni a várost, házibulit rendezni, élni-pörögni – aztán ott a másik serpenyő, amikor úgy gondolom, ez nem az én asztalom: házimamusz, kávé, lehúzott redőnyök, béke és csend. Bevallom, fogalmam sincs, hogy minek köszönhetem ezt a hullámzást.

A csajos programok is libikókák számomra – vannak napok, amikor igénylem, hogy elmenjünk százhúsz boltba, szeretek velük csivitelni, pletykálni, mindent is kibeszélni magamból egy pohár bor / vodkanarancs mellett, máskor pedig úgy gondolom, hogy a legtöbb emberrel én bizony nem vagyok egy szinten. Ez fellengzősen hangozhat elsőre, de aki ismer, tudja, hogy ilyenkor előjön, hogy csodabogár vagyok, elzárkózom, rájövök, hogy nem sok ember van, akivel hasonló problémáink lennének – így nehezen tudok azonosulni azzal, ha nekik „kevesebb” problémájuk van, számukra meg az én ” több” problémám okoz fejtörést. Az útóbbi években próbáltam türelmet tanulni, mert ez is az egyik nagy jellemhibám – így, egyfajta fejlesztésként, meghallgattam minden olyan problémát, amire a nagymamám nemes egyszerűséggel azt mondta volna, hogy ez az állapot, mikor még a sz.r is ízetlen. Aztán ha a türelmem elfogy inkább nem válaszolok, nem reagálok csak nagyokat hallgatok: ha túl őszinte leszek azzal megbántok másokat, ezzel pedig nem nyerek jó pontokat sehol sem.

Nade ahogy a címben is elejtettem a legtöbb vasárnapom a mamuszos verzió: a nyugdíjasklub aranykártyás tagja lehetnék. Sokat viaskodtam magammal, hogy miként kezeljem azt,amit a jelenlegi társadalom diktál   (huszonévesen bulizz, szórakozz, élj,minél több élményt gyűjts, mint egy nagy mókuskerék -futásfutásfutás mert lemaradsz!) és azt, amire sokszor valóban vágyok ( alkotás, pihenés, én-idő,slow-time). A sztorihoz hozzátartozik, hogy egy jó bulihoz nemcsak jó társaság, hanem jó bulihelyszín is szükséges- a bulihelyszín számomra nem az a szórakozóhely, ahol nem hallom a saját hangom, hanem ahol kellemesen tudunk kommunikálni. A cívisvárosban számomra ez így, minden számomra szükséges feltétellel együtt lekorlátozódik összesen 2-3 helyre.
A pénz megint csak sarkalatos pontja egy ilyen összejövetelnek – ezért sok esetben, ahogy régebben is tettem, inkább nálam voltunk, mert ez jóval lecsökkentette és kényelmesebbé tette a közös szórakozást. Nyilván lehet kávézni, megenni egy sütit  valahol a városban költséghatékonyan- de folyamatosan mindenkivel, minden alkalomra?

Bár már egy pár éve tart ez az állapot mikor vasárnap reggel, nyújtózkodva, mosolyogva, nyugodtan iszom a kávét, azért néha megfordul a fejemben, hogy vajon kimaradok-e valamiből. Mi van, ha hagyom, hogy elrohanjon a világ mellettem, csak azért, mert az én-időm nem több, mint puszta lustaság? Elvárhatom-e mástól, hogy kirángasson ebből, kérjem-e mástól ezt, vagy egyszerűen én legyek az, aki kirúgja maga alól a széket? Menjek és merjek egyedül, vagy hívjak másokat? Élvezzem az én-időt, amikor lelassulok a saját tempómra, vagy mondjam azt, hogy lehet másként én-időt generálni?
Talán az a baj, hogy nem éltem ki magam, mert nem tudom, hogyan kell. 

Miközben tisztában vagyok azzal, hogy nincs időnk. Aki ezzel nyugtatgatja magát, hogy van, hazudik. Mindent meg kellene élnünk – csak nem mindegy a minőség és a mennyiség sem. Van-e arany középút ebben? Ha igen, hogyan találom meg?

Lázas állapotnak titulálnám – egyszer hasonlóan megrekedtem a rajzolással. Nem ment, a fejem tele volt képekkel de a rajz sehogy sem jött. Megkérdeztem egy tanárom, mit tehetnék ilyenkor, mikor ” bent” rekedt minden tudásom, miközben ötletem számtalan van,de valahogy sose jön össze. Kis mosollyal az arcán azt felelte, rajzolj, mindegy, hogy mit, csak kezdj el rajzolni. Ilyen könnyű az egész.

Lehet, most is ezt kellene tennem egyszerűen : merni élni úgy, ahogy belülről fakad.

Beküldve:

Szeptemberi könyvmustra

Való igaz, hogy lassan vége a szeptembernek, de egy gyors must-have könyvlista belefér 🙂
Egy ideje próbálok havonta kiolvasni 1-2 könyvet, vagy bővíteni a listámat, hogy mit szeretnék ez évben még elolvasni – persze néha sokkal több könyvet írok le, mint amire időm van – szinte naponta találok valami új darabot, amit muszáj felírni. Szeptemberre egyébként Almási Kitti könyvét olvastam újra – esedékessé vált, hogy pár dolgot újra átforgassak magamba,amiben a könyv segítséget tud nyújtani. Nem mondom, szívesen részt vennék egy Kitti-féle kurzuson, vagy csak egy szimpla 1-2 órás beszélgetésen. Nagyon érdekes személyiségnek tartom, aki kiváló előadásokat tart, a vlogját is nézem – érthetően, nagyon könnyen áttudja adni a mondanivalóját és egy-egy ilyen vlog hatására így nézek ki a fejemből, hogy annyira egyértelmű volt és erre én miért nem jöttem még rá?!
Nade a lista.

1. Szentesi Éva – Pedig olyan szépen éltek
Restellem bevallani, de Éva könyveiből még egyet sem olvastam el – miközben az összes wmn.hu-s cikkét igen. Az instagramját is aktívan követem, szeretem a témáit, azt is ahogy fogalmaz, nagyon megkapóak a témái. Könnyed stílusú,lényegretörő, humoros,kicsit cinikus és persze szókimondó. Ha valaki engem kérdez, hogy mi a receptje egy jó cikknek, akkor ezeket sorolnám fel – fontos, hogy megkapja az olvasót az első két mondattal. Neki mindig sikerül. Ezért várom izgatottan, hogy elolvassam a könyvét.

2.Almási Kitti – Irigység, kibeszélés, rosszindulat
A bookline-on még előjegyzés alatt álló könyv, szóval ahogy megjön a fizetésem, szerintem rá is csapok erre a lehetőségre. Na, nem zengek további ódákat Kittiről, valószínűleg lassan megalakítom a hajdú bihar megyei rajongóklubját a napokban 🙂 Egyszerűen el kell olvasnom.pont.

3. Tisza Kata – A legjobb hely a városban te vagy
Kata munkássága sem teljesen világos számomra még, de a facebook oldalán olyan volumenű írásokat oszt meg, hogy néha az elolvasása után beáll a csönd. Nem lehet mit írni hirtelen vagy egyáltalán megszólalni. Nagyon tudja hogyan fogja meg a közönséget, egyszerűen, hétköznapi drámákkal amelyek akár a szomszédunk életéről is szólhatna – csak épp mi nem tudjuk. Nyers, őszinte írások, amiket ha az emberlánya a villamoson olvas utána csak kifelé tud merengeni.

4.Kevin Kwan – Crazy Rich Asians
A viccesnek ígérkező trailer alapján must-have darabnak minősítettem. Kevin Kwan könyve nem csak egy jól megírt regény azokról az ázsiaikról, akik kőgazdagok,hanem egy nagyon szemléletes könyv arról, hogy mennyire különböző a mentalitásuk, neveltetésük, mennyire fontos számukra a tradíció. Kevin egy interjúban megemlíti, hogy őt még mindig vesztesnek aposztrofálják a nagy családi vacsorákon, mert író lett és nem jogi vagy orvosi egyetemre ment – mint ahogy azt elvárják az ázsiai szülők a csemetéiktől. Nincs neve -hiába sikeres író. Ez egy nagyon érdekes kör, ahová az ember nem tud bekerülni – szószerint születni kell oda és nem biztos, hogy ez annyira feltétlenül csak sikk meg glamúr. Akit érdekel az interjú, klikk ide.

Ti mit tennétek hozzá ehhez a listához?:)

Beküldve:

GY.I.K

Gondoltam összefoglalom az általam gondolt legfontosabb vagy legérdekesebb kérdéseket a bloggal kapcsolatban 🙂

1. Miért ez a  blog címe?
Főként azért, mert éjjeli bagoly vagyok, ami angolul night owl és egy véletlennek köszönhetően találtam rá erre a kifejezésre, hogy write owl ez pedig némileg összecseng a fent említett éjszakai bagoly kifejezéssel. És miért vagyok bevetésen? Ez már csak a vicc kedvéért – szeretek írni, mindig van véleményem és témám – most már a felület is adott hozzá 🙂

2. Hogyan jött az ötlet, hogy blogot vezetek?
Ma már nagyon sokan rendelkeznek saját véleménykinyilvánító platformmal – legyen ez írásban vagy szóban. Nekem az írás kézenfekvőbb, érdekel mások véleménye és meglátása egy adott témával kapcsolatban. Régóta írok, nekem ez a terápiám a hétköznapokra.

3. Facebookon elérhető vagy?
Persze. A facebookot azért hoztam létre, hogy ne a saját személyes oldalamat spammeljem széjjel a blogbejegyzéseimmel. Sokkal egyszerűbb rendszereznem, ha nem keveredik mással. Ha követni szeretnétek, hogy a legfrissebb blogbejegyzésekről is értesüljetek, keressetek @miliakronikak néven.

4. Van egy csomó kérdésem hozzád, hol tehetem fel őket?
Vagy a fent említett facebook oldalon, üzenetben, vagy a viktoriamizsikblog@gmail.com email címen.

5. Milyen rendszerességgel lesznek posztok?
Terveim szerint mindennapra jut valami izgalmas dolog.