Nemrégiben láttam egy riportot Csernus Imrével – az erős,karizmatikus nőkről volt szó. A nő c. könyvében már erről beszélt, hogy mennyire “elférfiasodtak” a nők. Mennyire keményebbek a nők, a karrieristák az élre törnek. Még egy nagyon érdekes dolgot mond Csernus : a kell szó használata a kommunikációban a megfelelési kényszer jele. Nade, kinek is és miért is akarunk mi megfelelni?

Csernust idézve, a társadalom neveli ki az erős, független nőket -akik maszkulinná válnak. Ezzel én abszolút egyet is értek : a szociális médián keresztül csak az ilyen nőket “tisztelik” , videóklipek készülnek a thug girl-ökre, akik nem félnek semmitől, akiknek karrierjük, aranyláncuk meg flegmaságuk van. Akik attól érzik jobban magukat, ha a férfi alattuk van – némileg meg is taposva, közölve, hogy többen érnek tőlük. Számtalan dalszöveg szól egyébként erről, ezt hirdetik így nem meglepő, hogy az erre fogékony generáció már ebben nő fel. Olyan ideálokat avatunk fel, akiket szinte példaképként tekintünk szívósságuk miatt. Van baj? Van.

Ez azonban nem állja meg a helyét a valóságban – nem attól lesz valaki erős és határozott, hogy követ vagy épp lemásol egy viselkedésformát, amit lát. Nem attól lesz valaki több, hogy másokat lenéz, vagy épp rajtuk tapos – mondani szokás, hogy nyilvánvalóan mindenki felfelé igyekszik azon a bizonyos létrán, de nem másokból kellene felépíteni a létrafokokat. Ma már egyébként nem meglepően nő nőnek ellensége, így nem számít az sem, hogy “bajtárson” keresztül taposunk.
A feminizmus korszakában, a metoo kampányok idejében, ahol sokan emelnek szót az egyenlőség jegyében, nemhogy nincs egyenlőség de még szerintem kevesebben is törekednek erre. Beszélhetünk esélyegyenlőségről, meg fizetésbeli különbségekről, arról is, hogy mennyi erőszak történik szinte naponta – ezzel kapcsolatban is vannak erős kijelentések, áldozathibáztatás ( ha nem úgy öltözött volna, ha nem úgy viselkedett volna, ha ez és ha az…) meg persze vannak meghurcolások is elég rendesen. Ez elég útvesztőnek tűnik, ellentmondásosnak, így tulajdonképpen egyenes út vezet ahhoz, hogy azt értelmezzük, amit egyszerű : tévéképernyőn erős női ideál, jellemző öltözködési stílus, szöveg = mind lekopizható, kész is a generált határozott és független női kép. De mi van mögötte?

Tegyük fel, hogy aki influencer (nemében teljesen mindegy) felvesz egy egész attitűdöt. Ez mind arról szól, hogyan adja el magát, márkát képvisel, önmaga tulajdonképpen csak egy vászon – az instagramon és például a youtube-on is, olyan képet kell kialakítania magáról, amit a legeslegelső körben lefektetett : ha az utazásokról beszél, akkor természetesen elvárja a követőtábor, hogy ebben a témában ossza meg, hogy hol járt, csináljon vlogot erről, csináljon olyan képeket, amire mások sóhajtoznak. Ezek az elvárások egyre magasabbak lesznek -ő pedig ennek eleget is fog tenni, elvégre ebből (is) él. Aki eddig Hawaiiról posztolt, meg gyönyörű tengerpartokról, nehezen illene bele a körbe, ha mondjuk eljönne a Hortobágyra az olyan szintvisszaesésnek tűnne. De ha a Hortobággyal kezdi és eljut Hawaii-ig, az viszont egész jól néz ki. Nyilván ennek is van egy árnyoldala – több száz vagy ezer követő igényének nehéz eleget tenni. Itt életbe is léphet a cyberbullying, illetve többen kitörnek ebből és őszintén beszélnek arról, hogy egyébként mi is a valóságban a helyzet – ilyenkor két csoportra bomlik a követőtábor : a támogatókra és a leiratkozókra.

Az tény, hogy saját magamból kiindulva én tudatosan építettem fel azt, hogy én márpedig megállok a saját lábamon, nekem nem kell segítség, erős és független, na meg persze határozott nő leszek. Ehhez hozzájöttek olyan külső jegyek is, mint például a tetoválás, a felnyírt haj, az orrkarika. Mind erősíti azt, hogy én márpedig olyan lány vagyok, aki mer más lenni és nem mellesleg “tartani” kell tőle. Úgy 24 éves koromig talán nem is éreztem magam komfortosan olyan nőies ruhákban, amiket egyébként próbáltak rámtukmálni. A ” légy már egy kicsit nőies” számomra felért egy sértéssel, mert nem akartam nőies lenni. Akkoriban az volt bennem, hogy aki nőies, lágy, az könnyen sebezhető, naiv, kirakat és dekoráció mindössze. Számos példa volt előttem azzal kapcsolatban, hogy akit én nőiesként címkéztem fel magamban, azt bizony elég masszívan palira veszik : munkahelyen, családon belül, barátok, pasik, mindenki is. Na ez meg az, amit én nem akarok.
Abban a hitben éltem, hogyha külsőleg kemény vagyok, masszív, amolyan sötét felkiáltójel, akkor az belülre is ugyanúgy hat.

Ezek a külsőségek a sportolásban is megfigyelhetőek – találkoztam már olyan izmos nővel, akinek a kiállásából fakadóan úgy gondoltam, hogy vele nem igazán érdemes packázni, nem az a fajta nő, aki segítségre, gyámolításra szorul. Aztán elég volt elkapni tőle egy-egy gyengébb pillanatát és azonnal levágható volt, hogy ez csak külső. A belső egész más sugall, amit persze ezzel próbált elfedni. Ezt az utat is sokan járják ( nemcsak nők).

A melóhelyen is meg kell felelnünk. A gyerek szülőértekezletén is. Otthon is – hiszen tiszta otthon, tökéletesre polírozott bútorok kellenek. A megfelelési kényszer befészkelte magát a legtriviálisabb helyzetekbe is – gondoljunk arra, hogy egy tinédzserlány mennyit sminkel. Élő példa vagyok, aki még a postáig nem ment el smink nélkül. A smink is egyfajta fegyver, a meztelen arc egyértelműen sokaknál a gyengeséget, az ártatlanságot, a gyermekiességet idézi. Nyilván aki soha nem sminkelt, vagy csak alapszinten és a környezete ezt szokta meg tőle, annak is éles váltás, ha elkezd erősen sminkelni. Ugyanez vonatkozik fordított esetben : az én példám az volt, hogy az edzőterembe nem sminkeltem magam, hiszen úgyis leizzadom és megkérdezte tőlem valaki, hogy egyébként beteg vagyok-e, vagy miért nem sminkelek, egy kicsit úgy összhatásilag jobb lenne. Ez volt a mondandója lényege én pedig eléggé frusztrált lettem ettől az egyetlen mondattól – teljesen jól éreztem magam smink nélkül addig a pontig. Onnantól kezdve a megfelelési kényszer eléggé rádolgozott arra, hogy dacolva a smink elfolyási sebességével, bizony abban edzettem. Pár hónap múlva dobtam a fenébe ezt az elvet – nem attól lesz valaki nőies, hogy az edzőterembe teljes sminkben jelenik meg. Aki ezt így szeretné, rendben van. Én nem – én nem akarok megfelelni ennek. Ez a pont volt az, mikor rájöttem, hogy a megfelelési kényszer ( amin egyébként terápián dolgoztam intenzíven!) már eldobható tényező az életemben. Átértékeltem, hogy nem azért járok edzőterembe, hogy ideákat kergessek, az egészségemért teszem. Smink nélkül is kimehetek az utcára, nem kell, hogy érdekeljen mások véleménye.  A “kell”-eket átírtam ” ha szeretném”-re.

És itt jön az eddigi történet lényege : lehetek erős, független, határozott, miközben nőiesen öltözködöm, szépen sminkelem magam. Élhetek a munkahelyemnek, lehetek karrierista, de mindeközben meg lehet találni az egyensúlyt : megállok a lábamon egyedül, de jó, ha van mellettem egy társ. Nem függök tőle, nem támaszkodom rá teljes mértékben, nem várom el tőle, hogy oszlopom legyen – tegye azt saját szándékból, ne a társadalmi és személyes elvárások miatt. Akkor is erősnek aposztrofálhatom magam, ha egyébként végigsírtam három éjszakát, mert lelkileg megviselt valami. Nem a külsőségektől és felvett attitűdtől vagy öltözködési stílustól leszek erős : attól leszek az, ha mindeközben megtudom őrizni az érzelmi egyensúlyomat, tudom, hogy mikor kell segítséget kérnem, hogy a lelki egyensúlyom meglegyen. Nem félek kimondani, hogy most van az a pont, amikor kell a segítség – nem félek az érzelmi intelligenciám fejlesztésétől.

“Boldognak lenni vagy annak látszani, az nem mindegy.” ( Csernus Imre)