Eljött az újév, mondhatjuk, hogy tiszta lappal, bátran, kicsattanó kedvvel látunk neki a következő háromszázhatvankitudja mennyi napnak. Én már szilveszterkor elkezdtem a tervezgetést, azóta sem álltam le vele, holott tisztában vagyok, hogy a tervezés számomra olyan tevékenység, ami átlendít a nehezebb időszakokban, meg felpezsdít, de ember tervez, Isten végez. Szilveszterkor évet rendeztem, milyen volt a 2018-as évem ( szégyenszemre nem igazán vezettem a naplómat, hogy belekukkantsak – de elég beszédesnek véltem, hogy a micro SD kártyám megadta magát, háromévnyi fotóval és videóval. Talán épp ideje volt elengednem? Kitudja, ha nagyon jeleket keresnék, azt mondanám, ez egy határozott jel volt arra vonatkozólag, hogy az élet megy tovább, szóval miért ne venném fel én is a tempót az újévre…) aztán pedig a 2019-es évemet terveztem meg -ebben rengeteg kirándulás, élménygenerálás,lakásfelújítás szerepel. Minden vágyam fejlődni – mentálisan. Tanulni szeretnék – a marketing világa egyre jobban érdekel, ezenfelül eltudom képzelni, hogy képzések után nézek majd, mert kell valami, amitől előrébb lépek végre – az egyetem után kellett egy kis szusszanás, de ha az nézzük, hogy egy évnél tovább soha nem lazítottam a tanulás terén, akkor nem is olyan elkapkodott ötlet, hogy végre belefogjak valami komolyabba. Annyi tervem van – ezekhez pedig nem kevés pénz kell. Nem vagyok hajlandó mégegyszer lejátszani az egy-két évvel ezelőtti állapotot azzal kapcsolatban, hogy nem lesznek szabad hétvégéim,és még itthon is a munkával foglalkozok ( két munkahely, nesze neked!). Ha nincs időm feltölteni a lelki raktárakat, akkor bizony szarnak se vagyok jó – a karácsony és a szilveszter közötti időszak ékes példa volt arra, hogy már annyira levagyok szívva, merülve, hogy csak kötözködni bírok, csak a negatív oldalát látom meg a dolgoknak és ez pedig senkire nincs jó hatással.
Mindezek mellett pedig pont tegnap futottam bele Orvos-Tóth Noémi könyvébe illetve az arról szóló könyvajánlóba. Szentesi Éva megfogalmazta, hogy tulajdonképpen, mindenki életében olyan visszaírható képlet van, olyan láncolat, ami végigkísérhető egész generációk mentén – erről már hallottam egy kedves pszichológus barátnőmtől, hogy vannak erre kifejezetten terápiás módszerek, hogy ezeket a terheket, amiket nem is mi, hanem például az én anyám hordozott, hát ne vegyem tovább én a vállamra feleslegesen. Ezek a családállítások biztosan nagyon jó dolgok, csak a fene vinné el, hogy a mentális egészségünk helyreállítása is pénzbe kerül – úgy értem, hogy az állam miért nem veszi figyelembe, hogy az embernek nemcsak testi hanem lelki egészség is szükséges ahhoz, hogy kiváló tagja legyen a társadalomnak és emellé még tökéletesen is tudjon teljesíteni a munkahelyén? Na mindegy.
Szóval maga a téma roppant érdekes, én pár hónapja elkezdtem kutatni a családfámat, illetve a még meglévő gyökereimet, még azokat is, akiket úgymond nem vettem eddig figyelembe. Maga a család fogalma is számomra nagyon megfoghatatlan, képletes dolog, hiszen láttam már általam módfelett irigyelt családokat, anya,apa és gyerekek koncepcióban, ahol tényleg azt láttam, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, szerettem odatartozni aztán rájöttem, hogy ez csak külsőség – de láttam olyan mintát is, ahol mondjuk nem próbálták kitenni a kirakatba, hanem egyszerűen tudtam, hogy gondok vannak, aztán megoldásokon dolgoznak, együtt.
Feltettem én is magamnak a kérdést, hogy én vajon kitől és hogyan meg mit hordozok a tudtom nélkül. Mit hordozhatok az apám oldaláról, mit az anyáméról. Mivel lettem másabb, hogy a nagymamám nevelt fel, olyan értékrenddel és szigorú szabályokkal, amiket mások csak nehezen tudnak elképzelni – vajon meddig volt ez egészségesnek mondható a részéről, vagy hogyan sikerült mindabból egy pozitívabb képet varázsolnom, felülírnom azokat az általa felállított elméleteket, amikről persze a későbbiekben kiderült, hogy elavultak. Mi lett volna ha az apám nevel fel? Vagy mondjuk az anyám nem hal meg 47 évesen?
Olyan érdekes, hogy gyerekként látunk egy csomó mindent, elraktározódik ott belül és évek telnek el, mire bumm, hirtelen beugrik egy kép, flashback, és egész máshogy látjuk az eseményeket, felnőtt fejjel. Egész láncolatok indulnak be, ok és okozatok villannak fel, szóval kezd értelmet nyerni azok a berögzült viselkedésformák,reagálások, történések… Vagy kimondok dolgokat,megélek érzéseket, dejavum lesz, mintha már ezt érzékeltem volna korábban – mi van, ha tudatom mélyéről másolom a berögzült képeket? Úgy értem, hogyan születnek azok a tipikusan rossz döntéseim? :))
Az elmúlt egy évben több,teljesen különböző emberektől kaptam meg azt, hogy túl nagy a szám. Volt, aki ezt pozitívumként emlegette, volt, aki óvatosságra intett. Volt, aki bátornak nevezett, volt, akitől kaptam bátorság követ azért, mert kimondtam, amit mindenki gondolt, de senki nem mert megemlíteni. Tényleg meglepett, hogy abból a félénk, belülről majdszétfeszülő kislányból, tinédzserlányból eljutottam idáig. Emlékszem, hogy számtalanszor széjjelfeszített belülről az a düh, azok a kimondatlan szavak, érzések – talán ezzel kompenzálom most magam, hogy mindent kimondok. Néha ténylegesen érzem, hogy annyira a szélén táncolok, hogy talán egyszer le is fogok esni erről a peremről – dehát ahogy Almási Kittitől hallottam, na és? Akkor mi lesz? Mindig ez lebeg előttem. Mi a legrosszabb dolog, ami megtörténhet ha túl őszinte leszek? Nem fognak kedvelni? Kirúgnak a munkahelyemről? Elfordulnak tőlem az emberek? Nem kapok több figyelmet, segítséget? Na és akkor mivan? 🙂
Amikor pedig végképp túlteng bennem a bátorság, még ráteszek egy lapáttal – TED X -es videókat nézegetek, olyan nőkről, akikre felnézek az életútjuk, a meglátásaik, tapasztalataik miatt. Borbély Alexandra előadása több volt, mint lenyűgöző, pont úgy, mint Pásztor Annáé.
Önmagamhoz megtalálni az utat sosem volt könnyű, vagy egyszerű – de amikor sikerül rálépnem újra arra az útra, vagy huzamosabb ideig le se térni róla, akkor eufórikus érzésem van : back on track, right on time.