Bihari Vikit sokaknak nem kell bemutatnom, hozzá köthető a Tékasztorik blog, aztán a könyvei is ott vannak, illetve készült egy filmje is. Számomra nagyon őszinte, szerethető karakter, aki pontosan tudja, hogy emberből van ezáltal esendő mégsem próbálja magát glitterrel meg flitterrel feljavítani csak azért, mert a társadalom amúgy ezt diktálná. Követem őt elég régóta, a napokban egy posztja kapcsán igencsak elgondolkoztam.

Nem az a lényeg igazából, hogy fél éve együtt van valakivel és ezt megünnepelte. Amúgy örülünk neki persze, mert aki ismeri Vikit illetve a munkásságát, pontosan tudja, hogy ez mekkora mérföldkő számára. De ahogy írta – na ott van a kutya elásva. Írt arról, hogy szabadnak érzi magát a kapcsolatában, tudják mindketten, hogy inviduálisan is működnek, nem kell összeszögezve lenniük ahhoz, hogy egészet alkossanak, sőt. A saját magára fordított idő nem jön le negatívan egyik fél oldaláról sem, hiszen pont úgy szüksége van arra is, mint amikor egésznap együtt vannak. Annyi mindent leír, ami elemi erővel hatott rám, hogy szó szerint pofánvágottnak éreztem magam. Miért? Mert az ember nehezen látja be, ha hibázott. Még nehezebben emészti meg, ha rájön mekkorát. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy egyébként már eltelt az én szemszögemből két év, és most tudatosul bennem az, hogy miként és hogyan lehet valakinek az életét, a párkapcsolatához fűzött gondolatait átvariálni. Ez egy nagyon személyes poszt lesz, akinek nem inge…

A poszt elolvasása után rádöbbentem, hogyan rontottam el sok mindent a múltban. Ez önmagában nem nagy dolog, mondhatnátok, de aki ismer tudja, hogy de, bizony az. Most itt megint megkaphatnám, hogy két év távlatából ugyan már megint mit foglalkozok vele, de hiszem és vallom, hogy mindig dolgoznunk kell magunkon ahhoz, hogy ne hagyjunk hátra kioldatlan csomókat, mert azok a csomók, idővel bizony betokosodva ugyanazt a mechanizmust indítják el.  Lehet, hogy sok esetben igen, de a szakítás után nem voltam híve a mutogatásnak, hogy ki mit rontott el, hogy na akkor és most azonnal hányjuk egymás szemére, mert attól jobb lesz. Nem lesz jobb. A szardobálás csak ürügy, igazából magát a konfliktust, a lelki dolgokat nem oldja fel – még igazából kényelmet, komfortot sem ad.

Fontosnak tartom, hogy kimondhassam : én is elrontottam. Sok mindent. Itt most nem kell arra gondolni, hogy glóriát és dicsfényt várok, vállveregetéseket, hogy ezaz, jó vagy. Nem. Egyszerűen csak jó érzés, hogy ezt is elengedhetem, adhatok magamnak végre hitelt, hogy képes leszek az előző kapcsolatomból tanultakat jól kamatoztatni a jelenlegi kapcsolatomban. A fejlődés fontos és hát a fejlődés nincs ingyen – nem hinném, hogy könnyek és szívfájdalom nélkül léteznének leckék.  Nem rágódni akarok rajta, mint egy rég ízevesztett rágógumin -egyszerűen úgy érzem, hogy minél többet forgatom át magamban azt a hét évet vele, annál több részlet sejlik fel, kap értelmet minden mozzanat, amit nekem ott belül át kell értékelni. Sok mindenért hálás vagyok neki, sok mindenért érzek köszönetet, meglátom végre a szép részleteket is – de ehhez idő kellett. Az önhibáztatáson túl, a mutogatáson át szerintem a gyász összes részén átjutottam. Bizony, egy kapcsolat halála az gyászfolyamatot kíván.

A jelenlegi kapcsolatomban már nem követem el azokat a hibákat, és ha mégis egy szemernyit is kétségbe vonnám azt, hogy jól döntöttem, megvitatom vele. Bocsánatot kérek. Nem próbálom rajta levezetni a stresszt. Ezek sokak számára magától értetődő dolgok – de nekem nem. Nehezen adtam bocsánatkérést, makacs vagyok, önfejű. Sokszor túlmagyarázom a dolgokat, az otthoni sztereotípiákból dolgoztam – helytelenül. Jelenleg is azon vagyok, hogy ezeket felülírjam – mert nem minden az, amit otthonról hozol, nemdebár. Az érem két oldala, amiről órákat lehetne mesélni.
Nem áradoznék arról, hogy jelenleg mennyire sugarcoated a kapcsolatom, mert ez nem az az oldal és nem is az a poszt. Mellesleg,már ennek sem érzem azt a részét, hogy kellene. Az is nagy váltás számomra, hogy a kapcsolatom nekem szól – nem az instagram, facebook világnak, ahol bizony fröcsögtem és posztoltam rendületlenül, mert a hibákat el kell fedni azzal, hogy minél többet posztolunk. Ez is egy jó intő jel volt, a múltból. Dolgozok magamon : ha ezt egy képpel szeretném érzékelteti, pontosan úgy festene, mint azok a térképek, ahol keresztül-kasul jelölések vannak és cérnával vannak összekötve. Ok-okozat. Múlt-jelen. Valahogy most világosodom meg, hogy miből mi fakadt. Ez pedig egyszerre csodálatos felismerés és némileg azt hiszem, kellemetlen, szúró fájdalom.

Van, aki vállrándítással túl van ezeken a kapcsolati mizériákon, a régmúlt sérelmeken. Én nem az az ember vagyok, nekem nem annyi egy kapcsolat, hogy vállat vonok. Az, amit kivülre mutattam, mutatok lehet, hogy fényévekre más, mint ami belül van. Ettől függetlenül őszinteségre törekszem – ezért is született ez a poszt.

Jobb ember akarok lenni, jobb társ akarok lenni. Lehetne fognom arra, hogy fiatal voltam, szerelmes, első kapcsolat, tudjátok. Nem fogom erre – egyszerűen csak azt tudom mondani, hogy tapasztalnunk kellett mindkettőnknek ahhoz, hogy azokat az értékeket amiket együtt anno megfogalmaztunk vagy átvigyük a következőbe vagy csak szimplán megtartsuk magunknak, hogy tanuljunk általa. Eltudtam engedni a haragot, a dühöt, a fájdalmat azt is, amit magam felé éreztem ez ügy kapcsán. A lényeg : a megbékélés.
Csak akkor lehetek meglátásom szerint egész ember, ha teszek is ezért. Ha nem tagadom le a múltam, sem a hibáim, nem próbálok hárítani, hanem azt mondom, ez így velem együtt kerek ,ez jár a csomaggal. Az, hogy a jelenből és jövőből mit hozok ki, megint csak rajtam áll annak fényében,hogy mit kezdek a hozott csomaggal.

Nem tartozom már senkinek sem számadással, nem kell magyarázkodnom.
Nemsokára 27 éves leszek – várom, őszintén. Mindig izgalmas, hogy milyen leckéket tartogat még az élet, párkapcsolat terén is. Elég régóta viharként aposztrofáltam magam – egy ideje úgy érzem, már csak lassú,nyugodt szellő vagyok. Nincs jobb érzés ennél.