Hallom a hangod – figyelek rád : hallássérültként a mindennapokról

13-14 éves lehettem, mikor kiderült hallássérült vagyok. Mivel kamaszkorom küszöbén jártam, ez természetesen felért azzal, hogy az én életemnek itt és most vége. Úgy éreztem, valaki ítélkezett felettem, a fejem fölött beszélték meg a felnőttek, hogy innentől fogva tulajdonképpen már egy speciális iskolát kellene választanom középiskola gyanánt – ez pedig homlokegyenes más volt, mint a terveim. Nem adtam fel. Eltelt 13 év, aztán itt vagyok. Hallássérültként – büszkén.

Szerencsésnek érzem magam, hogy a hallássérültségem hozzátett a személyiségemhez, nem pedig elvett. Eleinte ez azért nem így volt – visszahúzódó lettem, féltem egyedül vásárolni, elhittem, hogy tulajdonképpen innentől fogva mindig szükségem lesz a hallókészülékemre, anélkül én ki sem mozdulhatok a lakásból. Nem mertem önállósodni, hivatali ügyeket intézni, barátkozni… de egy szimpla iskolai óra is nagy stressznek ígérkezett : vajon hallani fogom,amit a tanár mond? Nevetség tárgyává válok, ha valamit félreértek?

Idő kellett, hogy megtanuljak visszakérdezni – ez pedig nagyon is evidensnek hat a hétköznapokban, hiszen azoknál is előfordulhat, hogy nem értenek valamit, akiknél semmilyen hallásprobléma nem áll fenn. Még több idő kellett, hogy ne szégyenként éljem meg, hogy hallássérült vagyok. Ezt részben azért is viseltem magamon egyfajta bélyegként, mert a társadalom ilyen : nincsenek érzékenyítő beszélgetések, előadások arról, hogyan álljon hozzá BÁRMELYIK generáció, de főleg a fiatalabb, azokhoz a helyzetekhez ha az osztályban hallássérült/ látássérült van.  Merjenek kérdezni – mert fontosnak tartom, hogy helyes válaszokat kapjanak, mielőtt még buta elméleteket kezdenek el gyártani. Sokszor futottam abba bele, hogy automatikusan hangosan beszéltek hozzám illetve erősen gesztikuláltak – egyikre sincs szükségem.

A társadalom sok esetben címkéz, bélyegez és kategorizál – nem könnyű másnak lenni. Sokszor féltem ettől, hogy nem lesznek emiatt barátaim, nem lesz párkapcsolatom, nem tudok kibontakozni. Most, 26 évesen szeretném megcáfolni a régmúlt félelmeimet – minden a lehető legnagyobb rendben van velem 🙂
Természetesen ehhez az is kellett, hogy kilépjek a komfortzónámból – az egyetemen kommunikáció és média szakra jelentkezni … ez szerintem kifejezetten egy ilyen lépés volt.  A hátam mögött jó pár hónap PR- asszisztens meló után pedig abszolút elmúlt a hallássérültségből fakadó kisebbségi komplexusom – magabiztosabb lettem, mint valaha, hiszen olyan feladatokat oldottam meg, amikről szó szerint rettegtem az egyetemi évek alatt. A ‘ Nem leszek képes rá’-t felváltotta a ‘ Minden lehetséges’. Jobban odafigyelek a részletekre, jobban odafigyelek másokra is – empatikusabb lettem, nyitottabb és mindig örömmel beszélek arról, hogy hallássérült lettem – örülök, ha kérdeznek és árnyaltabb képet adhatok arról egy épenhallónak, mit jelent az, hogy valaki hallássérült.

Ne féljetek kérdezni – ne féljetek segítséget nyújtani.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük