„Szembe megyek én, hogy kitörjek,
Mer’ a szabadság falakkal nem élet.”
Váltsatok jegyet a flow-vonatra!
Megdönteni… tudjátok,hogy folytatódik?
Szabó Simon-maratont tartok. Megnéztem tőle a Moszkva teret, most pedig a hírhedt Hajnal Tímeát is. A papírrepülők egy holnapi program talán, a zsebzsötem pedig szintén megvolt már.
Maradjunk annyiban, hogy az általa rendezett kisfilmeknek van egy olyan hangulata, amit sosem gondolnék róla. Több interjúját átolvastam a napokban, pontosan tudja és kedveli, hogy a tuskó paraszt szerepet kapja mindenhol, hiszen számára ez a testhezálló. Én abban a hitben voltam, hogy unja. Tehát mégsem. Azért egy komolyabb hangvételű filmben megnézném, ahol egy valós, komolyabb problémát /szerepet osztanak rá. Annyira kifejező szemei vannak, hogy nem hinném, hogy az egyetlen arca az az, amit jelenleg a kamerának mutat.
A film a magyar filmipar egyik tömeggyártott terméke, nem írta be magát a nagy könyvbe, de nem hinném,hogy erre készültek. Az nagyon tetszett, hogy nyers, pontosan bemutatja a karót nyelt, pedáns tökéletes anyukát-apukát, a tökéletes menyasszony-jelöltet, de pont ez benne az idegesítően valóságos – hogy köztünk járnak az ilyen „majdénmegmondom” Piroskák. Ők csapnak az asztalra, minőségi pulit vagy tacskót csinálnak a férfiakból csak azért, mert a kontrollmániájuk generációs hozadék, hiszen az ő anyja is a nadrágot hordta. Ahol még azt is szabályozni akarják, hogy az unoka biztosan fiú legyen…
Dani, na ő meg a leendő papucsférjek egyik díszpéldánya, neki még a szar is ízetlen, ahogy egy kedves barátom mondaná. Tipikus bólogató kutya, semmilyen arckifejezéssel. Ha az alkotók szándékosan kérték erre, hogy csak egyfajta arckifejezést produkáljon végig, akkor teljesítette a feladatát. Nem ismerem a színészt, de remélem a pályafutása alatt, ennél jobb, érzelmesebb és kifejezőbb szerepekhez is jutatták, mert itt nem csillogtatta meg, hogy tud egész széles skálát lemimikázni.
Jordán Adél és Lengyel Tamás édesek, aranyosak együtt -de valóban csak egy giccses töltelékszál.
És itt van a kedves narrátorunk, a szuperparaszt Bögöcs. Biztosan ezer meg ezer kritika volt már erről, hiszen nem mostani film, de komolyan ő vitte a prímet. A szövege egyenes, nyers, az ő humora mentette meg a menthetőt. Tudom,hogy az ilyen úrihölgyek felhúzták rá az orrukat, hogy istenem, de egy visszataszító alak, valóban az. A korunk egyik „kedvenc” férfitípusa : a szotyihéjat köpködő, sört sörrel ivó, lángososnál és/vagy gyrososnál kézzel evő típus. Aki egyszerre akar mindent, semmi befektetéssel. Kiváló karikatúra, Szabó Simon kisujjból kirázta – groteszk és szerintem mindenkinek van egy ilyen ismerőse, vagy ismerősének az ismerőse.
Visszatérve a Jordán Adél és Lengyel Tamás párosához, volt egy jelenetük, ahol kiderül, hogy volt egy régebbi afféruk, és a férfi szereplő nem emlékszik konkrétan arra, hogy lefeküdt vele. A csaj ezért haragudott rá 15 évig, ráadásul újra összekötik a kellemesüket a hasznosukkal. Szóval lesz ebből egy elég hisztis, sírós jelenet, mire a srácnak ki lesz adva érthető okokból az útja, majd a lány ahogy az a nagykönyvben meg van írva, kiborul. Majd csenget, virág,smárolás és megint ágy. Erre a narrátorunk csak annyit mondott, hogy az előbb még hiszti volt ezerrel…
És ez annyira meghökkentő jelenet volt. Szinte érthetetlenül buta, ostoba és gagyi. Aztán rájöttem, hogy a fenét, dehogyis! Hiszen a mai lányok dacára annak, hogy ki hogyan csalta meg őket, ki hogyan köpte őket „szembe” a saját önbecsülésüket, a saját méltóságukat hajítják el újra és újra csak azért, hogy az a srác rájuknézzen. Kutyába lemennek a figyelemért – milyen fájdalmas ez. Nincs tartásuk. Görbetükör.
Amúgy a sztorit meg a mindennapok, a baráti társaságok, az álmodozó fiúcskák és az ingerszegény környezetben élő férfiak írták. Biztosra veszem,hogy baráti összejövetelek nagy slágere, a ki hogyan és kit témakör, amit egy-egy sör mellett, oltári nagy nevetések, hencegések közepette jó előadni. Ne legyünk álszentek, a lányok is pont ennyire szeretik kitárgyalni a férfiakat, azt a bizonyos vonalkát a falon.
Egyszer nézhető -viszont a nevetés és a fejfogás garantált.
#csakabögöcs
Párkapcsolatok – flitterek nélkül
Bihari Vikit sokaknak nem kell bemutatnom, hozzá köthető a Tékasztorik blog, aztán a könyvei is ott vannak, illetve készült egy filmje is. Számomra nagyon őszinte, szerethető karakter, aki pontosan tudja, hogy emberből van ezáltal esendő mégsem próbálja magát glitterrel meg flitterrel feljavítani csak azért, mert a társadalom amúgy ezt diktálná. Követem őt elég régóta, a napokban egy posztja kapcsán igencsak elgondolkoztam.
Nem az a lényeg igazából, hogy fél éve együtt van valakivel és ezt megünnepelte. Amúgy örülünk neki persze, mert aki ismeri Vikit illetve a munkásságát, pontosan tudja, hogy ez mekkora mérföldkő számára. De ahogy írta – na ott van a kutya elásva. Írt arról, hogy szabadnak érzi magát a kapcsolatában, tudják mindketten, hogy inviduálisan is működnek, nem kell összeszögezve lenniük ahhoz, hogy egészet alkossanak, sőt. A saját magára fordított idő nem jön le negatívan egyik fél oldaláról sem, hiszen pont úgy szüksége van arra is, mint amikor egésznap együtt vannak. Annyi mindent leír, ami elemi erővel hatott rám, hogy szó szerint pofánvágottnak éreztem magam. Miért? Mert az ember nehezen látja be, ha hibázott. Még nehezebben emészti meg, ha rájön mekkorát. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy egyébként már eltelt az én szemszögemből két év, és most tudatosul bennem az, hogy miként és hogyan lehet valakinek az életét, a párkapcsolatához fűzött gondolatait átvariálni. Ez egy nagyon személyes poszt lesz, akinek nem inge…
A poszt elolvasása után rádöbbentem, hogyan rontottam el sok mindent a múltban. Ez önmagában nem nagy dolog, mondhatnátok, de aki ismer tudja, hogy de, bizony az. Most itt megint megkaphatnám, hogy két év távlatából ugyan már megint mit foglalkozok vele, de hiszem és vallom, hogy mindig dolgoznunk kell magunkon ahhoz, hogy ne hagyjunk hátra kioldatlan csomókat, mert azok a csomók, idővel bizony betokosodva ugyanazt a mechanizmust indítják el. Lehet, hogy sok esetben igen, de a szakítás után nem voltam híve a mutogatásnak, hogy ki mit rontott el, hogy na akkor és most azonnal hányjuk egymás szemére, mert attól jobb lesz. Nem lesz jobb. A szardobálás csak ürügy, igazából magát a konfliktust, a lelki dolgokat nem oldja fel – még igazából kényelmet, komfortot sem ad.
Fontosnak tartom, hogy kimondhassam : én is elrontottam. Sok mindent. Itt most nem kell arra gondolni, hogy glóriát és dicsfényt várok, vállveregetéseket, hogy ezaz, jó vagy. Nem. Egyszerűen csak jó érzés, hogy ezt is elengedhetem, adhatok magamnak végre hitelt, hogy képes leszek az előző kapcsolatomból tanultakat jól kamatoztatni a jelenlegi kapcsolatomban. A fejlődés fontos és hát a fejlődés nincs ingyen – nem hinném, hogy könnyek és szívfájdalom nélkül léteznének leckék. Nem rágódni akarok rajta, mint egy rég ízevesztett rágógumin -egyszerűen úgy érzem, hogy minél többet forgatom át magamban azt a hét évet vele, annál több részlet sejlik fel, kap értelmet minden mozzanat, amit nekem ott belül át kell értékelni. Sok mindenért hálás vagyok neki, sok mindenért érzek köszönetet, meglátom végre a szép részleteket is – de ehhez idő kellett. Az önhibáztatáson túl, a mutogatáson át szerintem a gyász összes részén átjutottam. Bizony, egy kapcsolat halála az gyászfolyamatot kíván.
A jelenlegi kapcsolatomban már nem követem el azokat a hibákat, és ha mégis egy szemernyit is kétségbe vonnám azt, hogy jól döntöttem, megvitatom vele. Bocsánatot kérek. Nem próbálom rajta levezetni a stresszt. Ezek sokak számára magától értetődő dolgok – de nekem nem. Nehezen adtam bocsánatkérést, makacs vagyok, önfejű. Sokszor túlmagyarázom a dolgokat, az otthoni sztereotípiákból dolgoztam – helytelenül. Jelenleg is azon vagyok, hogy ezeket felülírjam – mert nem minden az, amit otthonról hozol, nemdebár. Az érem két oldala, amiről órákat lehetne mesélni.
Nem áradoznék arról, hogy jelenleg mennyire sugarcoated a kapcsolatom, mert ez nem az az oldal és nem is az a poszt. Mellesleg,már ennek sem érzem azt a részét, hogy kellene. Az is nagy váltás számomra, hogy a kapcsolatom nekem szól – nem az instagram, facebook világnak, ahol bizony fröcsögtem és posztoltam rendületlenül, mert a hibákat el kell fedni azzal, hogy minél többet posztolunk. Ez is egy jó intő jel volt, a múltból. Dolgozok magamon : ha ezt egy képpel szeretném érzékelteti, pontosan úgy festene, mint azok a térképek, ahol keresztül-kasul jelölések vannak és cérnával vannak összekötve. Ok-okozat. Múlt-jelen. Valahogy most világosodom meg, hogy miből mi fakadt. Ez pedig egyszerre csodálatos felismerés és némileg azt hiszem, kellemetlen, szúró fájdalom.
Van, aki vállrándítással túl van ezeken a kapcsolati mizériákon, a régmúlt sérelmeken. Én nem az az ember vagyok, nekem nem annyi egy kapcsolat, hogy vállat vonok. Az, amit kivülre mutattam, mutatok lehet, hogy fényévekre más, mint ami belül van. Ettől függetlenül őszinteségre törekszem – ezért is született ez a poszt.
Jobb ember akarok lenni, jobb társ akarok lenni. Lehetne fognom arra, hogy fiatal voltam, szerelmes, első kapcsolat, tudjátok. Nem fogom erre – egyszerűen csak azt tudom mondani, hogy tapasztalnunk kellett mindkettőnknek ahhoz, hogy azokat az értékeket amiket együtt anno megfogalmaztunk vagy átvigyük a következőbe vagy csak szimplán megtartsuk magunknak, hogy tanuljunk általa. Eltudtam engedni a haragot, a dühöt, a fájdalmat azt is, amit magam felé éreztem ez ügy kapcsán. A lényeg : a megbékélés.
Csak akkor lehetek meglátásom szerint egész ember, ha teszek is ezért. Ha nem tagadom le a múltam, sem a hibáim, nem próbálok hárítani, hanem azt mondom, ez így velem együtt kerek ,ez jár a csomaggal. Az, hogy a jelenből és jövőből mit hozok ki, megint csak rajtam áll annak fényében,hogy mit kezdek a hozott csomaggal.
Nem tartozom már senkinek sem számadással, nem kell magyarázkodnom.
Nemsokára 27 éves leszek – várom, őszintén. Mindig izgalmas, hogy milyen leckéket tartogat még az élet, párkapcsolat terén is. Elég régóta viharként aposztrofáltam magam – egy ideje úgy érzem, már csak lassú,nyugodt szellő vagyok. Nincs jobb érzés ennél.
Erős nőknek erős álarcot!
Nemrégiben láttam egy riportot Csernus Imrével – az erős,karizmatikus nőkről volt szó. A nő c. könyvében már erről beszélt, hogy mennyire „elférfiasodtak” a nők. Mennyire keményebbek a nők, a karrieristák az élre törnek. Még egy nagyon érdekes dolgot mond Csernus : a kell szó használata a kommunikációban a megfelelési kényszer jele. Nade, kinek is és miért is akarunk mi megfelelni?
Csernust idézve, a társadalom neveli ki az erős, független nőket -akik maszkulinná válnak. Ezzel én abszolút egyet is értek : a szociális médián keresztül csak az ilyen nőket „tisztelik” , videóklipek készülnek a thug girl-ökre, akik nem félnek semmitől, akiknek karrierjük, aranyláncuk meg flegmaságuk van. Akik attól érzik jobban magukat, ha a férfi alattuk van – némileg meg is taposva, közölve, hogy többen érnek tőlük. Számtalan dalszöveg szól egyébként erről, ezt hirdetik így nem meglepő, hogy az erre fogékony generáció már ebben nő fel. Olyan ideálokat avatunk fel, akiket szinte példaképként tekintünk szívósságuk miatt. Van baj? Van.
Ez azonban nem állja meg a helyét a valóságban – nem attól lesz valaki erős és határozott, hogy követ vagy épp lemásol egy viselkedésformát, amit lát. Nem attól lesz valaki több, hogy másokat lenéz, vagy épp rajtuk tapos – mondani szokás, hogy nyilvánvalóan mindenki felfelé igyekszik azon a bizonyos létrán, de nem másokból kellene felépíteni a létrafokokat. Ma már egyébként nem meglepően nő nőnek ellensége, így nem számít az sem, hogy „bajtárson” keresztül taposunk.
A feminizmus korszakában, a metoo kampányok idejében, ahol sokan emelnek szót az egyenlőség jegyében, nemhogy nincs egyenlőség de még szerintem kevesebben is törekednek erre. Beszélhetünk esélyegyenlőségről, meg fizetésbeli különbségekről, arról is, hogy mennyi erőszak történik szinte naponta – ezzel kapcsolatban is vannak erős kijelentések, áldozathibáztatás ( ha nem úgy öltözött volna, ha nem úgy viselkedett volna, ha ez és ha az…) meg persze vannak meghurcolások is elég rendesen. Ez elég útvesztőnek tűnik, ellentmondásosnak, így tulajdonképpen egyenes út vezet ahhoz, hogy azt értelmezzük, amit egyszerű : tévéképernyőn erős női ideál, jellemző öltözködési stílus, szöveg = mind lekopizható, kész is a generált határozott és független női kép. De mi van mögötte?
Tegyük fel, hogy aki influencer (nemében teljesen mindegy) felvesz egy egész attitűdöt. Ez mind arról szól, hogyan adja el magát, márkát képvisel, önmaga tulajdonképpen csak egy vászon – az instagramon és például a youtube-on is, olyan képet kell kialakítania magáról, amit a legeslegelső körben lefektetett : ha az utazásokról beszél, akkor természetesen elvárja a követőtábor, hogy ebben a témában ossza meg, hogy hol járt, csináljon vlogot erről, csináljon olyan képeket, amire mások sóhajtoznak. Ezek az elvárások egyre magasabbak lesznek -ő pedig ennek eleget is fog tenni, elvégre ebből (is) él. Aki eddig Hawaiiról posztolt, meg gyönyörű tengerpartokról, nehezen illene bele a körbe, ha mondjuk eljönne a Hortobágyra az olyan szintvisszaesésnek tűnne. De ha a Hortobággyal kezdi és eljut Hawaii-ig, az viszont egész jól néz ki. Nyilván ennek is van egy árnyoldala – több száz vagy ezer követő igényének nehéz eleget tenni. Itt életbe is léphet a cyberbullying, illetve többen kitörnek ebből és őszintén beszélnek arról, hogy egyébként mi is a valóságban a helyzet – ilyenkor két csoportra bomlik a követőtábor : a támogatókra és a leiratkozókra.
Az tény, hogy saját magamból kiindulva én tudatosan építettem fel azt, hogy én márpedig megállok a saját lábamon, nekem nem kell segítség, erős és független, na meg persze határozott nő leszek. Ehhez hozzájöttek olyan külső jegyek is, mint például a tetoválás, a felnyírt haj, az orrkarika. Mind erősíti azt, hogy én márpedig olyan lány vagyok, aki mer más lenni és nem mellesleg „tartani” kell tőle. Úgy 24 éves koromig talán nem is éreztem magam komfortosan olyan nőies ruhákban, amiket egyébként próbáltak rámtukmálni. A ” légy már egy kicsit nőies” számomra felért egy sértéssel, mert nem akartam nőies lenni. Akkoriban az volt bennem, hogy aki nőies, lágy, az könnyen sebezhető, naiv, kirakat és dekoráció mindössze. Számos példa volt előttem azzal kapcsolatban, hogy akit én nőiesként címkéztem fel magamban, azt bizony elég masszívan palira veszik : munkahelyen, családon belül, barátok, pasik, mindenki is. Na ez meg az, amit én nem akarok.
Abban a hitben éltem, hogyha külsőleg kemény vagyok, masszív, amolyan sötét felkiáltójel, akkor az belülre is ugyanúgy hat.
Ezek a külsőségek a sportolásban is megfigyelhetőek – találkoztam már olyan izmos nővel, akinek a kiállásából fakadóan úgy gondoltam, hogy vele nem igazán érdemes packázni, nem az a fajta nő, aki segítségre, gyámolításra szorul. Aztán elég volt elkapni tőle egy-egy gyengébb pillanatát és azonnal levágható volt, hogy ez csak külső. A belső egész más sugall, amit persze ezzel próbált elfedni. Ezt az utat is sokan járják ( nemcsak nők).
A melóhelyen is meg kell felelnünk. A gyerek szülőértekezletén is. Otthon is – hiszen tiszta otthon, tökéletesre polírozott bútorok kellenek. A megfelelési kényszer befészkelte magát a legtriviálisabb helyzetekbe is – gondoljunk arra, hogy egy tinédzserlány mennyit sminkel. Élő példa vagyok, aki még a postáig nem ment el smink nélkül. A smink is egyfajta fegyver, a meztelen arc egyértelműen sokaknál a gyengeséget, az ártatlanságot, a gyermekiességet idézi. Nyilván aki soha nem sminkelt, vagy csak alapszinten és a környezete ezt szokta meg tőle, annak is éles váltás, ha elkezd erősen sminkelni. Ugyanez vonatkozik fordított esetben : az én példám az volt, hogy az edzőterembe nem sminkeltem magam, hiszen úgyis leizzadom és megkérdezte tőlem valaki, hogy egyébként beteg vagyok-e, vagy miért nem sminkelek, egy kicsit úgy összhatásilag jobb lenne. Ez volt a mondandója lényege én pedig eléggé frusztrált lettem ettől az egyetlen mondattól – teljesen jól éreztem magam smink nélkül addig a pontig. Onnantól kezdve a megfelelési kényszer eléggé rádolgozott arra, hogy dacolva a smink elfolyási sebességével, bizony abban edzettem. Pár hónap múlva dobtam a fenébe ezt az elvet – nem attól lesz valaki nőies, hogy az edzőterembe teljes sminkben jelenik meg. Aki ezt így szeretné, rendben van. Én nem – én nem akarok megfelelni ennek. Ez a pont volt az, mikor rájöttem, hogy a megfelelési kényszer ( amin egyébként terápián dolgoztam intenzíven!) már eldobható tényező az életemben. Átértékeltem, hogy nem azért járok edzőterembe, hogy ideákat kergessek, az egészségemért teszem. Smink nélkül is kimehetek az utcára, nem kell, hogy érdekeljen mások véleménye. A „kell”-eket átírtam ” ha szeretném”-re.
És itt jön az eddigi történet lényege : lehetek erős, független, határozott, miközben nőiesen öltözködöm, szépen sminkelem magam. Élhetek a munkahelyemnek, lehetek karrierista, de mindeközben meg lehet találni az egyensúlyt : megállok a lábamon egyedül, de jó, ha van mellettem egy társ. Nem függök tőle, nem támaszkodom rá teljes mértékben, nem várom el tőle, hogy oszlopom legyen – tegye azt saját szándékból, ne a társadalmi és személyes elvárások miatt. Akkor is erősnek aposztrofálhatom magam, ha egyébként végigsírtam három éjszakát, mert lelkileg megviselt valami. Nem a külsőségektől és felvett attitűdtől vagy öltözködési stílustól leszek erős : attól leszek az, ha mindeközben megtudom őrizni az érzelmi egyensúlyomat, tudom, hogy mikor kell segítséget kérnem, hogy a lelki egyensúlyom meglegyen. Nem félek kimondani, hogy most van az a pont, amikor kell a segítség – nem félek az érzelmi intelligenciám fejlesztésétől.
„Boldognak lenni vagy annak látszani, az nem mindegy.” ( Csernus Imre)
A finn titok meg a svéd lagom – északi recept a boldogsághoz
Ha finnekről esik szó, akkor nem tudok másra gondolni, csak a hőn szeretett Kimi Raikkönenre, aki teljes egészében megtestesíti a finn titkot. Kevés beszéd, lényeges információközlés, hideg-rideg megjelenés, távolságtartás. Holott a felesége és a környezet pont az ellenkezőjéről számol be – kiváló apa, nagyszerű társ és szép a mosolya ( ritkán látni!:))
Mi a baj ezzel?
Lényegében semmi. A finneknek nincs idejük arra, amire a magyaroknak lételem – pletykálás, small talk, általános „öt percben belesűrítem az egész életem történéseit” beszélgetések. Ahogy ez a cikk is leírja, a finneknek egész más véleményük van a beszélgetésről. Ha ők egyszer belekezdenek akkor az kimeríti azt a fajta beszélgetést, amit a legjobb barátoddal, az anyukáddal és minden más olyan ismerőssel teszel, akiket hosszabb ideje ismersz. A felszínes beszélgetés nem az asztaluk – mondjuk az angolok sem panaszkodnak. Még ha betegek akkor is elintézik annyival ,hogy nincsenek annyira jól és kész. Nem kezdik el ragozni, hogy kinek milyen nyavalyája van – bezzeg a magyarok!
Természetesen ez erős túlzás, hiszen generációkként vannak olyan emberek a magyarok között is, akik abszolút nem hívei annak, hogy valamiről csak úgy háttérzajként beszélgessünk. Nyilván, ha valaki elmegy egy patikába, orvosi rendelőbe van az a korosztály, akik öt perc alatt valóban egész életmonológot nyomnak le – végülis ez sem small talk kategória.
Én kifejezetten szeretek egyes témákról mélyebben beszélgetni – akár olyanokkal is, akiket nem régóta ismerek, mert érdekel mások szemszöge, véleménye. Az elmúlt egy-két évben rájöttem, hogy egyre kevesebb időm és főleg türelmem van a small talkokra, a felszínes beszélgetésekre – valakit vagy tényleg érdekel, hogy mi van velem, vagy inkább ne. Arra nincs időm, hogy tulajdonképpen csak udvariasságból beszélgessünk a semmiről, kerülgessünk bizonyos témákat, halványan utalgassunk esetleg ne is beszéljünk teljesen őszintén – akár érzelmekről is. Nem tudom miért, de ma már lényegesebben érzem, hogy az idő szalad mellettem – így természetesnek érzem azt is, hogy nem olyanokkal beszélgetek akikkel két év alatt sem lehet napirendre vergődni. Az viszont kifejezetten hasznos hozadéka az egyetemi éveknek, hogy rájöttem, hogy no reply is still a reply. Attól mert valaki nem válaszol őszintén, vagy egyáltalán egy adott komoly kérdésre, az is válasz. Ezt pedig el kellett fogadnom, hogy hiába erőltetem azt, hogy konkrétan legyen kimondva valami, ha az illető ezzel válaszolt, hogy nem válaszol.
A cikk szerint, a finnek óvatosan állnak a boldogságukhoz, realisztikusan. Ez Kiminél igazán jól látható – egy, egy F1-es sikere után sem látható rajta az a fékeveszett öröm, sőt, a nyilatkozataiban is elmondja, hogy tök jó, hogy nyert, vagy helyezést ért el – de ha nem sikerül, akkor sem ugrik az első F1-es kocsi alá. Tisztában van vele, hogy ez nem csak rajta múlik – a kocsin, a műszaki dolgokon, meg sok más egyeben ami felmerülhet egy ilyen verseny kapcsán. Szerintem ez egészséges – nincs az a mardosó bűntudat, illetve a túlagyalás, hogy mit kellett volna másként csinálnom. Ő tudja, hogy beletette a maga 100%-át és kész. Ha sikerül, klassz, ha nem, akkor így jártunk.
A svéd életstílus sem utolsó – a lagom, ahogy ők nevezik az arany középút. A mértekletesség, az időszerűség a skandináv recept a boldogságra. Nem panaszkodni, hanem tenni – azt pedig okosan. Nem stresszelni feleslegesen, nem túltölteni azt a bizonyos poharat, hanem csak épp annyira, amennyire az valóban szükséges. A lagom magában foglalja a munkához fűzött viszonyukat, családdal kapcsolatos érzéseiket, természetesen magába foglalja a zöld gondolkodásmódot ( zero waste) és a világhírű lakberendezésüket is. 2013-ban megtapasztaltam, hogy milyenek a svédek. Három hétnyi ott tartózkodás után azt kell, hogy mondjam – nekem tetszett. Praktikusság,egyszerűség,minimalizmus jellemzi a hétköznapjaikat – ami pedig abszolút a szívem csücske azóta is : az étrendjük, a pozitív életszemléletük, a nyitottságuk, az, hogy nagyon kevés dolgon stresszelnek – mindenre akad megoldás.
Lenne mit tanulnunk északi barátainktól : a stresszmentes hétköznapokról, a realisztikus boldogságszemléletről, a minimalista de kifejező látásmódról.
Ha érdekel és többet olvasnál a svéd lagomról : link ( könyv) link ( cikk)
Kapcsold ki – Kapcsolódj ki!
A hétvégére szociális média detox kúrának vetettem alá magam – telefont kikapcsoltam, szinte elérhetetlenné váltam. Nem nyűzsögtem a facebookon, korán sem cseteltem annyit, nem mellékesen pihentem is. Nekem fontos, hogy minőségi pihenésem legyen, hát neked?
A modern kor hozta magával az internetet, a mobilnetet, a facebookot és sok más szociális médiaoldalt.A napjaink zsúfolva vannak olyan információkkal, amikre tulajdonképpen nincs is szükségünk, de telibekapjuk a látványt – lehet válogatni meg szortírozni az ismerősök között, lehet kikövetni csoportokat és embereket is, de ettől függetlenül mindig vannak olyanok, akik nem teljesen vannak tisztában az internet etikettjével. Béna kommentek, még bénább posztok, reklámok, ego-boostingolás, szelfihegyek, mind-mind a napjaink részét képezik : vannak, akik csak átpörgetik és inkább a hírekben merülnek el (éljenek az álhír portálok!)
Ha már hírek : nem is lenne a facebook facebook, ha legalább egy ismerősünk nem oszt meg hoaxokat, álhíreket, népbutító posztokat, szerencseképeket, sőt, még alá is kommentelik, hogy osztva vagy épp a tavalyi év slágerét, az áment. Igen, mert a vallást sem kerülte ki a szociális média – oszd meg, különben ez meg az történik szegény gyerekkel, Mari nénivel és a többi. Kommenteld, hogy ámen, különben nem vagy elég jó ember – természetesen van akinek természetéből fakadóan kell a külsős visszajelzés, hogy márpedig ő nagyon jó ember, de vannak olyanok is, akik az idősebb korosztályt képviselve kicsit naivabbak még a szociális média világában. A nagymamakorú Évike nénik és nagypapakorú Józsi bácsik is osztanak meg olyan posztokat, amiktől az ember füle nemhogy ketté, háromfele áll. Az unokák meg röhögnek a nagyi eltévedt posztján ( csoportokban megosztott köszöngetések és társaik) ahelyett, hogy a digitális szakadék legyőzése érdekében beíratnánk a nagyszülőket egy intenzív, három-négyhetes tanfolyamra, ahol a felkészült oktatók megtanítják az internet csínját-bínját mamáéknak. Vagy a teljesen másik irány, mikor éppen a legfiatalabb, facebookon fellelhető korosztályt beszippantja az internet világa és a szülők nem tartják ezt a kontroll alatt – lásd megannyi bugyuta és veszélyes játék, pedofilok üzengetése, cyberbully az osztálytársaktól és noname avatároktól.
Emlékszem, hogy mikor betörtem a facebook világába ( előzmények iwiw és myvip!) akkor úgy gondoltam, hogy mindent és azonnal meg kell osztanom magamról, elvégre ez pont erről szól. Mennyire szeretem a páromat, mennyire kedvelek egy zenét, mennyire ez meg mennyire az vagyok. Pont ezért volt veszélyes ez a játék – olyan dolgokat is kiadtam magamról, amiket utólag látva csak erősen csóválom a fejem és igyekszem nem emlékezni rá. Az internet nemcsak mókás hely lehet, ahol az ismerősökkel csetelsz, meg nyelveket gyakorolsz, tájékozódsz, tanulsz, informálódsz meg formálod a személyiséged ( ez is érdekes jelenség volt másként viselkedünk az internet berkeiben, mint élőben…). Akkoriban szentül hittem, hogy minél több infót osztok meg, annál jobban fognak kedvelni, annál jobban fogom szeretni a párom és mindenki azt fogja látni, hogy miénk az a kapcsolat, amiért mások kitudja meddig álmodoznak. Aztán persze rájöttem én, hogy ez így nem buli – egy jól sikerült kép mögött csak én tudtam, hogy mi van. Hogy éppen hogyan vagyok lelkileg, hogy éppen mi történik a háttérben, amiről érthető módon ( nemcsak a sebezhetőségem miatt, hanem amiatt is, hogy összeomlik a mások által tökéletesnek titulált kép) nem szívesen beszéltem. Ez is abszurd – a szociális média világában olyan képet mutathatunk magunkról, olyan tulajdonságokkal ruházhatjuk fel magunkat, ami a való életben nem helytálló. 2009 tájékán élveztem, hogy egyszerre tíz chatablak villog, mindenki velem akar beszélni – aztán pár évre rá jött a felismerés, hogy a tíz chatablakból maradt három, akikkel érdemleges, valódi beszélgetést tudok generálni nemcsak a monitoron, hanem a való életben is.
Az utóbbi pár évben kezdtem el komolyabban figyelni erre a jelenségre – az elkopó chat ablakokra, arra, hogy én egyre kevesebbet osztok meg, egyre jobban szeretek ” befelé” figyelni és nem kifelé, közel sem osztok meg már annyi tartalmat, mint régen. Sőt! Ameddig évekkel ezelőtt szinte hajnalokig chateltem, írtam, tevékenykedtem az interneten, ma már szociálismédia detoxot tartok és tényleg magamra kezdtem el koncentrálni.Persze nem mondom, hogy az internet rossz dolog, hiszen annyi de annyi lehetőség rejlik benne ( elvégre most is élvezem az előnyeit, miközben ezeket a sorokat gépelem) mindazok mellett pedig nem árt, ha elkezdünk kivülről befelé élni.
Az elszórt idézetek, a dalszövegekből kimásolt részek nem képezik a kommunikáció részét, bármennyire is szeretnénk (főleg mi lányok), nem fognak teljes képet adni arról,hogy a mi összetett női lelkünkben éppen mifajta érzelmek motoszkálnak – beszéljünk, alakítsunk ki valódi társas kapcsolatokat olyan személyekkel, akikkel valóban van miről beszélnünk, de a csend sem válik kínossá, ha elfogynak a szavak 🙂
„Nem lehet elméleti szinten megtanulni beszélgetni. Azt gyakorolni kell a valóságos életben. Mert másképp fest, mint az az online kommunikáció, ahol nincsenek betartandó szabályok, csak a pillanatnyi nárcisztikus vágyak.”
(Tari Annamária)
Pénzenergia és élményorientált hétköznapok
A pénz és az emberiség története elég régre nyúlik vissza – egyik kedvenc idézetem a pénzzel kapcsolatban Bob Marley-től származik, miszerint a pénzért nem vehetünk életet. Mióta dolgozom és átlátom, hogy mennyi mindenre kell költenem, máshogy állok a pénzhez : eleinte a felnőttek „játéka” volt, könnyűnek tűnt gyűjtögetni és abból megvenni apró dolgokat, ma már viszont fontosnak tartom, hogy ne a pénz uralkodjon a mindennapjaim felett. Miről is beszélek?
Higgadtan bánni a pénzzel szerintem nem lehetetlen, de tény, hogy az első fizetéshez kapcsolódó mámort nehéz überelni. Bár szakmám szerint divattervező vagyok, így evidensnek tűnhet, hogy ha ruháról van szó, akkor kis túlzással, de szórom a pénzt : ez azonban abszolút nincs így. Nem mondom, hogy nem esek abba a csapdába, hogy ” mert megérdemlem” vagy épp abba az örökérvényű kifogásba, hogy ” nincs mit felvennem” – ezek az érvek minden hónapban előjönnek, de nem mindegy, hogy hol vásárolok és mennyiért. A pénzhez fűzödő viszonyom labilis : vannak napok, amikor elhiszem, hogy nélküle is lehetne boldogulni vagy legalábbis minimális befektetéssel „csodákat” lehetne elérni, máskor pedig kerek perec belátom, hogy ez így nem működik.
Azt a klisét szerintem mindenki hallotta már, hogy az élmény megfizetethetetlen – a naplemente, egy mosoly, egy elkapott pillanat. Ez mind szép és jó, nagyon idealisztikus elképzelés, de a valóságban igenis kell rá költeni, hogy ezek az élmények generálódjanak : semmi sincs ingyen, kellenek minimális befektetések is. A minap beszélgettem az egyik kedves kolleganőmmel, aki elárulta, hogy bizony ő sátorozva élvezte Görögország csodálatos kultúráját, sőt, túrázni is szokott menni ide-oda. Elámultam a merészségén, miközben szöget ütött a fejemben az, hogy lowbudget módszer bárki számára elérhető lenne – ha tanítanák hogyan tegyük. Számomra ez nagyon izgalmas terület,mert szeretnék világot látni, élményeket generálni szóval ezzel az apró beszámolójával ajtókat kezdett el nyitogatni bennem.
Itt visszautalnék Marley idézetére, miszerint az élet = élmények sokasága. Nagyon lelombozóvá válik abba belegondolni, hogy a havi számlák mellett sokaknak nincs lehetősége arra, hogy kiránduljon, nyaraljon vagy csak egyszerűen elmenjen egy koncertre. A spórolgatást és a kuporgatást megelőzi a hosszas fejszámolás, sok esetben lemondásokkal is jár egy-egy élmény megszerzése. Valamit valamiért alapon, mondhatnánk. Számomra is abszolút hangulatromboló az, hogy a pénz meghatározza a napjainkat, a személyiségünket, a titulusunkat és a többit is – mert ezt generálja a társadalom. A pénzen vásárolt státusz szimbólumok kellenek ahhoz, hogy ebben a felszínes légkörben értéket képviseljünk. ( már akinek.) Erre azok a példák jutnak eszembe, hogy karácsonykor, nyáron és diplomaosztók idején szokott az a hobbitevékenység létrejönni, hogy posztoljunk minél többet a facebookra arról, hogy 1. mit kaptunk karácsonyra és milyen értékben 2. nyáron hol voltunk nyaralni -itt főként kiemelném a pálmafás, gyönyörű tengerpartokat 3.diplomaosztóra megintcsak mit kaptunk.
Ez egyszerre bosszantó, hiszen egy átlagember szemével ez nem több, mint polgárpukkasztás, továbbá támogatja a társadalmi rétegek közötti óriási elszeparálódást, ennek végkifejleteként egyfajta „versenyhelyzet” történik: nyomjuk tovább az igát, keressünk több pénzt, menjünk el ide-oda, posztoljunk róla mert a boldog és sikeres élet képlete.
Eddigi tapasztalataim és meglátásaim szerint létezik egy olyan réteg is ( sajnos egyre kevesebben) akik viszont teljesen elhatárolódnak ezektől : bár nem kedvencem a film teljesen, de az Út a vadonba egy olyan film volt, ami elgondolkoztatott, hogy a nomád életmód, a pénznélküliség mekkora terhet vesz le az ember válláról. Ha nincs pénzed nem költekezel, kreatívabban és intenzívebben éled meg a mindennapokat, elvégre fel kell találnod magad az életbenmaradás érdekében. Egy másik dokumentumfilmben egy házaspárt láttam, akik valahol az istenháta mögött laknak két gyerekkel, mindketten kutatók és abszolút nomád életmódot folytatnak a természet adta lehetőségekből. Gyönyörű jurtában éltek és tulajdonképpen mindenük megvolt : a gyerekek élményközpontúak voltak, mindennap tanultak valamit a természetről és szerintem igen gazdag gyermekkoruk lehet(ett). Mindazonáltal én még gyarló ember vagyok, nem tudnék száz százalékban lemondani a pénz adta lehetőségekről : szívesen élnék erdőhöz és városhoz egyformán közel, bár nincs autóm, szeretnék egyet, szerintem a kirándulás összehangolható autó-séta-túra hármasságban, imádok secondhand boltokban vásárolni, pont úgy, ahogy a kuponokat is kedvelem. Amennyire csak tehetem, próbálok arany középutat találni a pénzzel kapcsolatban.
Nektek mi a meglátásotok a pénzzel kapcsolatban?Tényleg ez mozgatná a világ rozsdás rugóit?
Mond meg, melyik generációhoz tartozol – megmondom ki vagy!
Marketing nélkül nem is élhetnénk a mindennapjainkat, ez jön szembe a tévéből, az interneten, a vásárlóközpontokban, levélszemét formájában – megannyi ügyes marketinghúzás, ami fogyasztásra és vásárlásra ösztönöz minket. Az egyetem alatt jöttem rá igazán, hogy nem is hülyeség az, ha felosztjuk a generációkat különböző betűkre írunk hozzájuk egy jellemzést és erről tanulmányt is folytatunk. Nagyon is ravasz húzás ez, miközben teljesen ésszerű – egy hatvanasnak nem fogunk eladni x-boxot ( hacsak nem az unoka duruzsolja eme varázsszavakat a papi fülébe hétvégente), ellenben azzal célozzuk meg, ami az ő korosztályát a leginkább érdekelheti -kertészkedés, üdülés, maminak palacsintasütő,fazékkészlet hogy az unokáknak legyen mit enni…
Naszóval miután jól megtanultam, hogy kinek hogyan és miként adhatok el dolgokat, a jellemzéseket is elolvastam – nos én a 26 évemmel, ha nem tévedek akkor bizony a Y-generáció büszke tagja vagyok. Kicsit olyan ez, mint a horoszkóp, nem? Aki Bak, tegye fel a kezét, tartson velem!
Ahogy a wikipédia is fogalmaz, a pán-péter szindróma nagyon is jellemző a korosztályunkra azaz a 25-30-asokra, én még azért megkockáztatnám a 23-24 éves korosztályt is. A pán-péter szindróma nem más, mint hogy soha nem akarunk felnőni, élvezzük a szülői ház komfortját, anyu főztjét ( ami nem mindig baj, sőt), de a legnagyobb hangsúly azon van, hogy nemsok vagy épp semmiféle motivációt nem érzünk arra, hogy feszegessük azokat a bizonyos komfortzónákat. Az, hogy a diploma, nyelvvizsga kötelező, ez egyfajta listához kötött, amit jószerével a szülői házból, környezetből, társadalomból élünk meg, tehát ezeket jól ki kell pipálni, mert elméletben ez a sikeres élet titka. Mellesleg ez a lista nem áll meg – a mi generációnk az, aki szeret tanulni, felfedezni új dolgokat, új hobbikat keresni, tehát alapvetően felfedezők is vagyunk. Na és itt jön a legellentmondásosabb része : a munkaerőpiac. Sokan, nagyon-nagyon sokan az én korosztályomból arra jutnak, hogy ez a munkadolog nem annyira jó. Miért? Azt hallottuk, azt láttuk, hogy a szüleink nagyon keményen dolgoznak, aztán egyre kevesebb jut mégis, vagy épp az, hogy a munka robotolássá vált az évek során – a robotolás pedig olyan szó, amit nem igazán szeretnénk rávetíteni a saját életünkre. Viszont az állandó önmegvalósítás, kényszerből való megfelelés az napirenden van.
Nyilván leszögezném, hogy ez a fenti jellemzés nem húzható rá mindenkire, vagy csak részben nyilvánul meg. Sokat számít a környezet, ki hogyan nevelkedett, miként látta a világot, hogyan ébredt rá bizonyos összefüggésekre, mi formálta a véleményét és világlátását.
A környezetemben sok fiatallal találkoztam, aki kerek-perec nem akart dolgozni – nem azért, mert alapvetően nem lenne képes rá, hanem egyszerűen félt a kudarctól, nem talált számára megfelelő munkát, így semmifélét nem akart végezni. Sokkal élvezhetőbb az, hogy naponta kikapcsolódom a hobbijaimmal foglalkozom és biztos pontnak érzem a családi hátteremet – nem kell foglalkoznom a felnőtt világgal, mert az egy óriási kérdőjel sok szempontból és mi jobban szeretjük ha a mondat végén pont van.
Én is húztam- halasztottam, mondván, még tanulhatok, van időm és majd lesz valahogy, valaki majd segít, majd megoldódik majdmajdmajd. Nos, nem lett. Szerintem az én életemben sok minden közrejátszhatott abban, hogy minél tovább húztam : maga az a tudat, hogy édesanyám elég masszívan robotolt, rám lényegesebben kevesebb energiája volt érthető módon, megbetegedett és végül úgy döntött, hogy átköltözik valahová, ahol mindig süt a nap.
Aztán hallottam mindenféle munkahelyi terrorról, korrupcióról, nemfizetésekről, arról, hogy egyik napról a másikra ki lehet valakit tenni, a bullyról, ami nem csak az iskolákban, hanem a munkahelyeken is előfordul, arról is sokat hallottam, hogy valakinek nincs elég kompetenciája mert tulajdonképpen tanul valamit itt-ott, de a lényeges tudást nem szerzi meg az adott munkához – magyarán van diplomám, ott állok az egyetem ajtajában, mosolygok kettőt, hármat fotóznak és körülbelül ez így ennyi. Nem fog senki se várni egy 200-300 ezres szerződéssel, elküldhetem 80-90 helyre az önéletrajzomat, persze sehonnan nem jeleznek vissza, nő bennem a feszültség, hogy akkor tulajdonképpen miért tanultam ennyit, ha nem kellek a munkaerőpiacon senkinek?
Az, hogy én is pánpéteres voltam, egyértelmű. Nem mentségként szolgál, de a családi hátterem nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nekem semmi kedvem nem volt kimozdulni a jól bejáratott komfortzónámból, paradox módon nőttem fel tizenkétévesen és maradtam kislány 24 évesen is.
Egy év munka után döbbentem rá, hogy élvezem. Van rutinom, van pénzem, ebből tudok háztartást vezetni, azontúl pedig tudok magamra költeni és azok a dolgok, amiket eddig csak listáztam, hogy szeretném,elérhetőek vagy elérhetőbbek lettek. Ez egy óriási lépés volt számomra, hogy felismertem mi hogyan épül fel : kezdő vagyok, hibázok, fejlődök és tanulok, haladok aztán pedig már egy idő után, minden magától megy -önálló munkavégzésre képes vagyok!
Mindenkit szeretnék bátorítani arra, hogy kezdje el. Nehéz, akár félelmet keltő is egyben, de ha arra gondolunk, hogy mindenki más is így kezdte előttünk, akkor nem gondolnám, hogy olyan nagy falat. Engedjük el, hogy ki mit mondott otthon arról, hogy vannak a munkahelyen gonosz főnökök, kiállhatatlan kollégák meg védett listás katikák meg marikák. Persze vannak, de lesznek olyanok is, akikkel tudsz beszélgetni a kávészünetben, akikkel együtt örültök egy sikeres megnyitónak vagy eseménynek, akik azt mondják neked, hogy de jó, hogy ez így sikerült és örülök, hogy együtt dolgoztunk rajta!
Nem lesz mindig minden szivárvány,pónik meg glitter – de ezzel nincs is baj. Minden tapasztalat, legyen az negatív vagy pozitív vezet valahova, több leszel tőle, tanulsz belőle, fejlődsz általa szóval – mindent bele Y-generáció!
Milia