Mond meg, melyik generációhoz tartozol – megmondom ki vagy!

Marketing nélkül nem is élhetnénk a mindennapjainkat, ez jön szembe a tévéből, az interneten, a vásárlóközpontokban, levélszemét formájában – megannyi ügyes marketinghúzás, ami fogyasztásra és vásárlásra ösztönöz minket. Az egyetem alatt jöttem rá igazán, hogy nem is hülyeség az, ha felosztjuk a generációkat különböző betűkre írunk hozzájuk egy jellemzést és erről tanulmányt is folytatunk. Nagyon is ravasz húzás ez, miközben teljesen ésszerű – egy hatvanasnak nem fogunk eladni x-boxot ( hacsak nem az unoka duruzsolja eme varázsszavakat a papi fülébe hétvégente), ellenben azzal célozzuk meg, ami az ő korosztályát a leginkább érdekelheti -kertészkedés, üdülés, maminak palacsintasütő,fazékkészlet hogy az unokáknak legyen mit enni…

Naszóval miután jól megtanultam, hogy kinek hogyan és miként adhatok el dolgokat, a jellemzéseket is elolvastam – nos én a 26 évemmel, ha nem tévedek akkor bizony a Y-generáció büszke tagja vagyok. Kicsit olyan ez, mint a horoszkóp, nem? Aki Bak, tegye fel a kezét, tartson velem!

Ahogy a wikipédia is fogalmaz, a pán-péter szindróma nagyon is jellemző a korosztályunkra azaz a 25-30-asokra, én még azért megkockáztatnám a 23-24 éves korosztályt is. A pán-péter szindróma nem más, mint hogy soha nem akarunk felnőni, élvezzük a szülői ház komfortját, anyu főztjét ( ami nem mindig baj, sőt), de a legnagyobb hangsúly azon van, hogy nemsok vagy épp semmiféle motivációt nem érzünk arra, hogy feszegessük azokat a bizonyos komfortzónákat. Az, hogy a diploma, nyelvvizsga kötelező, ez egyfajta listához kötött, amit jószerével a szülői házból, környezetből, társadalomból élünk meg, tehát ezeket jól ki kell pipálni, mert elméletben ez a sikeres élet titka. Mellesleg ez a lista nem áll meg – a mi generációnk az, aki szeret tanulni, felfedezni új dolgokat, új hobbikat keresni, tehát alapvetően felfedezők is vagyunk.  Na és itt jön a legellentmondásosabb része : a munkaerőpiac. Sokan, nagyon-nagyon sokan az én korosztályomból arra jutnak, hogy ez a munkadolog nem annyira jó. Miért? Azt hallottuk, azt láttuk, hogy a szüleink nagyon keményen dolgoznak, aztán egyre kevesebb jut mégis, vagy épp az, hogy a munka robotolássá vált az évek során – a robotolás pedig olyan szó, amit nem igazán szeretnénk rávetíteni a saját életünkre.  Viszont az állandó önmegvalósítás, kényszerből való megfelelés az napirenden van.

Nyilván leszögezném, hogy ez a fenti jellemzés nem húzható rá mindenkire, vagy csak részben nyilvánul meg. Sokat számít a környezet, ki hogyan nevelkedett, miként látta a világot, hogyan ébredt rá bizonyos összefüggésekre, mi formálta a véleményét és világlátását.
A környezetemben sok fiatallal találkoztam, aki kerek-perec nem akart dolgozni – nem azért, mert alapvetően nem lenne képes rá, hanem egyszerűen félt a kudarctól, nem talált számára megfelelő munkát, így semmifélét nem akart végezni. Sokkal élvezhetőbb az, hogy naponta kikapcsolódom a hobbijaimmal foglalkozom és biztos pontnak érzem a családi hátteremet – nem kell foglalkoznom a felnőtt világgal, mert az egy óriási kérdőjel sok szempontból és mi jobban szeretjük ha a mondat végén pont van.

Én is húztam- halasztottam, mondván, még tanulhatok, van időm és majd lesz valahogy, valaki majd segít, majd megoldódik majdmajdmajd. Nos, nem lett. Szerintem az én életemben sok minden közrejátszhatott abban, hogy minél tovább húztam : maga az a tudat, hogy édesanyám elég masszívan robotolt, rám lényegesebben kevesebb energiája volt érthető módon, megbetegedett és végül úgy döntött, hogy átköltözik valahová, ahol mindig süt a nap.

Aztán hallottam mindenféle munkahelyi terrorról, korrupcióról, nemfizetésekről, arról, hogy egyik napról a másikra ki lehet valakit tenni, a bullyról, ami nem csak az iskolákban, hanem a munkahelyeken is előfordul, arról is sokat hallottam, hogy valakinek nincs elég kompetenciája mert tulajdonképpen tanul valamit itt-ott, de a lényeges tudást nem szerzi meg az adott munkához – magyarán van diplomám, ott állok az egyetem ajtajában, mosolygok kettőt, hármat fotóznak és körülbelül ez így ennyi. Nem fog senki se várni egy 200-300 ezres szerződéssel, elküldhetem 80-90 helyre az önéletrajzomat, persze sehonnan nem jeleznek vissza, nő bennem a feszültség, hogy akkor tulajdonképpen miért tanultam ennyit, ha nem kellek a munkaerőpiacon senkinek?

Az, hogy én is pánpéteres voltam, egyértelmű. Nem mentségként szolgál, de a családi hátterem nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nekem semmi kedvem nem volt kimozdulni a jól bejáratott komfortzónámból,  paradox módon nőttem fel tizenkétévesen és maradtam kislány 24 évesen is.
Egy év munka után döbbentem rá, hogy élvezem. Van rutinom, van pénzem, ebből tudok háztartást vezetni, azontúl pedig tudok magamra költeni és azok a dolgok, amiket eddig csak listáztam, hogy szeretném,elérhetőek vagy elérhetőbbek lettek. Ez egy óriási lépés volt számomra, hogy felismertem mi hogyan épül fel : kezdő vagyok, hibázok, fejlődök és tanulok, haladok aztán pedig már egy idő után, minden magától megy -önálló munkavégzésre képes vagyok!

Mindenkit szeretnék bátorítani arra, hogy kezdje el. Nehéz, akár félelmet keltő is egyben, de ha arra gondolunk, hogy mindenki más is így kezdte előttünk, akkor nem gondolnám, hogy olyan nagy falat. Engedjük el, hogy ki mit mondott otthon arról, hogy vannak a munkahelyen gonosz főnökök, kiállhatatlan kollégák meg védett listás katikák meg marikák. Persze vannak, de lesznek olyanok is, akikkel tudsz beszélgetni a kávészünetben, akikkel együtt örültök egy sikeres megnyitónak vagy eseménynek, akik azt mondják neked, hogy de jó, hogy ez így sikerült és örülök, hogy együtt dolgoztunk rajta!
Nem lesz mindig minden szivárvány,pónik meg glitter – de ezzel nincs is baj. Minden tapasztalat, legyen az negatív vagy pozitív vezet valahova, több leszel tőle, tanulsz belőle, fejlődsz általa szóval – mindent bele Y-generáció!

Milia

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük